Fordította: Patka
Átnézte: enahma
20. fejezet - Lehulló kötelek
– Csss! Halkan, ne ébreszd fel!
– Valamikor csak fel kell ébrednie! Már…
– Ne kiabálj már, te hülye! Madam Pomfrey szerint alvásra van szüksége!
– De hát már két napja alszik! Ez nem normális.
– Álomfőzetet adott neki. Azt mondta olyan nagy nyomás alatt volt, hogy egy nap alatt kétszer is összeomlott.
– De nem alhat örökké!
– Madam Pomfrey joga eldönteni, hogy mikor lehet felébreszteni, nem a tiéd!
Rövid csönd.
– Piton még mindig nem tért magához – mondta az, aki fel szerette volna ébreszteni Harryt.
– Fogd be! – sziszegte a másik hang. – Marha!
A hangok eltávolodtak és elenyésztek, miközben Harry visszahullott a semmibe.
– Azt hiszem, most már felébreszthetjük igazgató úr. A testfunkciói jobbak, és úgy tűnik az idegei is jól működnek – hangzott Madam Pomfrey komoly és gyakorlatias hangja.
– Biztos benne, Poppy? – Dumbledore tónusa olyan volt, mint a bársony: gyengéd és selymes. – Attól tartok a rossz hírek visszavethetik az állapotát.
– Nem – hangzott a határozott válasz. – Erős fiú, igazgató úr, még annál is erősebb, mint az apja volt. Fel tudja dolgozni őket.
– Ha tényleg ez a véleményed, Poppy… – Dumbledore bizonytalan volt.
– Ez! – Pomfrey nyilvánvalóan nem osztozott az érzéseiben.
Dumbledore vett egy mély lélegzetet, és az ágy mellé lépett. Harry érezte, hogy a matrac megereszkedik a súlya alatt.
– Harry, édes fiam…
– Quietus, igazgató úr – válaszolta Harry csukott szemekkel. – És ébren vagyok.
– Értem…
Csönd borult rájuk.
Nem sokkal később Harry kinyitotta a szemét, és ülő helyzetbe küzdötte magát. Csak két ember volt a szobában: az ápolónő és az igazgató. Madam Pomfrey a szokásos aggodalmas, de távolságtartó arckifejezéssel nézett rá. Dumbledore éppen ellenkezőleg: nagyon feszült volt.
– Apa életben van? – kérdezte Harry hirtelen.
Madam Pomfrey arca ellágyult, és elfordította a tekintetét. Harry nem volt benne biztos, de mintha valami csillogót látott volna a szemeiben. Könnyeket?
Dumbledore lassan bólintott.
– Igen, Quietus. Életben van – Harry megkönnyebbülten mosolygott –, de nincs jól.
– Hogyan…? – Harry nem tudta, hogyan fejezze be a kérdést.
– Megpróbáltak áttörni az emlékezettörlő bűbájon.
Harry szorosan magához ölelte a takaróját. A vér dobolt a fülében.
– Nem – suttogta.
– A Szent Mungóban van. Eszméletlen.
– NEM! – kiáltott fel Harry. A feje szörnyen lüktetett. Amikor két keze közé fogta a fejét, hogy megmasszírozza, tarkójánál egy félig begyógyult sebet érintett meg.
– A gyógyítók úgy gondolják, hogy ez jó jel, Quietus – mondta Madam Pomfrey hirtelen. – Ha elvesztette az ép… gondolkodását, már rég dühöngene.
Apró remény éledezett Harryben, de nem törődött vele.
– Akkor is, még ha nem is bolondul meg – kezdte, és nagyot nyelt –, de a minisztériumiak beavatkozása miatt nem fogja visszanyerni az emlékeit.
A nővér enyhén elsápadt.
– Honnan tudod? – kérdezte.
– A bűbájtan háziból – vont vállat Harry.
Hosszú percekig néma csöndbe burkolóztak.
– Most mi lesz? – kérdezte végül Harry fakó hangon.
– Látogatóid vannak – eresztett meg egy gyenge mosolyt Dumbledore. – Bejöhetnek?
Harry megint vállat vont.
– Felőlem.
Az igazgató Madam Pomfrey felé bólintott. A nővér kinyitotta az ajtót.
– Uraim, bejöhetnek – mondta kifelé.
A felszólításra Sirius és Lupin lépett be. Lupin azonnal Harry ágya mellé sietett, Black viszont bizonytalanul álldogált az ajtó mellett.
– Sirius! Te… szabad vagy? – nyögte ki végül hangosan Harry. – Hogyhogy?
– Elkaptam Petert a találkozó után – mesélte Lupin – Ezért nem voltam ott melletted – nézett bűntudatos arckifejezéssel Harryre. – Sajnálom.
– Bamberg mindenképpen elvitte volna – legyintett Harry. – És hogyan kaptad el?
– Megpróbáltam követni miután Voldemort áttört az aurorok védelmén, de még mielőtt dehoppanált volna. Amikor észrevette, hogy követik, átváltozott patkánnyá. De nálam volt Piton módosított farkasölőfű-főzete, így egy gyors átváltozás és némi fogócska után sikerült elkapnom.
– Meddig tartott? – kérdezte Harry – Biztosan sokáig, mert nem emlékszem rá, amikor megérkezett. Talán az igazgató úr után?
– Elég sokáig, sőt, csaknem egy egész napig. Aztán még el kellett vinni a minisztériumba is… – mondta Lupin, és szélesen elmosolygott. – Nem lettem volna rá képes a főzetetek nélkül. Régóta szerettem volna Siriust a börtön falain kívül tudni.
Black és Harry egymásra néztek.
– Akkor… szabad vagy – mosolygott Harry bizonytalanul.
– Azt hiszem neked… neked éppen úgyis szükséged van egy gyámra, Harry – mondta Black rekedten és látszott, hogy zavarban van.
Harrynek csak egy pillanattal később esett le a megszólítás.
– Szóval tudod – mondta, miközben Dumbledore felé nézett.
– A Wizengamot ártatlannak nyilvánította – mondta Dumbledore – Hivatalosan is bocsánatot kértek tőle. Nem volt okom, hogy továbbra is titokban tartsam előtte az igazságot.
– De ez sem fogja a varázserejét visszaadni – motyogta Harry, és újra Siriusra nézett.
– Most már csak egy kvibli vagyok – pirult el Black.
– De életben vagy – mondta Harry nyugodtan. – És tudod, hogy ki vagy.
Black tétovázó lépést tett Harry felé.
– Sajnálom Perselust – mondta halk, de őszinte hangon.
– Én pedig sajnálom, hogy olyan sokáig hazudtunk neked – válaszolta Harry.
– Szükséges volt. Ha elmondtad volna nekem, a minisztérium rájött volna a valódi kilétedre, és akkor most olyan lennél, mint én: egy varázstalan kvibli – vigyorodott el keserűen Black. – Örülök, hogy életben vagy. Még akkor is, ha nem vagy James fia.
– És… akkor minden rendben? – kérdezte Harry aggodalmasan.
Black csak bólintott, mert a meghatottság elvette a hangját, és továbbra sem tett Harry felé egy lépést sem.
– De… Perselus most olyan, mintha az apám lenne – nyelt egyet Harry, és várakozóan bámult a keresztapjára.
– Tudom, Harry – jött Sirius válasza –, és nem érdekel.
Harry majdnem összecsuklott a megkönnyebbüléstől.
– De – folytatta Sirius hirtelen – te még mindig szeretnéd, ha a keresztapád lennék?
Harry egyenesen a szemébe nézett.
– Hát persze! És Perselus is biztosan így gondolná – mondta magabiztosan, és visszafordult az igazgatóhoz. – És mi történt Voldemorttal? Hogyan tudott elmenekülni? Úgy gondoltam, néhány aurort csak le tud győzni!
A három felnőtt egyetértően nevetett. Nem sokkal később Dumbledore szólalt meg.
– Drága fiam, ott nem „néhány" aurorról volt szó. Az egész minisztériumi alakulat ott volt, pontosabban harminchárom csoport, ami több mint kétszáz auror. És bár Voldemorttal egyikük sem szállhat szembe, jobban képzetten, mint a halálfalók többsége. Voldemort pedig jó stratéga, és pontosan tudta, hogy az a helyzete mennyire előnytelen volt ahhoz, hogy felvegye a harcot. Talán le tudta volna győzni a minisztériumi aurorokat, de követői többségét biztosan megölték volna. Másrészről nem volt teljesen biztos abban, hogy magam nem jelenek meg, annak ellenére, hogy jól ismeri viszonyomat a minisztériummal. Gyűlöli a kockázatot, tehát inkább eltűnt.
Később a barátai is meglátogatták: Ares, Neville, Fred, George, Seamus sőt, még Ron is eljött. Elfoglalták az ágyát, akinek pedig nem jutott hely, egy széket húzott magának. Mikor végre mindenki ült, Harry megkérdezte:
– Hol van Hermione?
A felhőtlen arcok elborultak.
– Holnap lesz a szülei temetése – mondta Neville halkan.
– Micsoda…? – Harry csak dadogni tudott. – Mikor haltak meg a szülei?
– Mugli családokat támadtak meg, még azon a napon, amikor elraboltak – kezdte Ares magyarázni. – Tud… Voldemort megtámadta azokat a mugli családokat, akiknek varázsló gyermekük volt itt, a Roxfortban, és lemészárolta őket. Szinte kivétel nélkül mindenkit.
– Malfoy adta ki a címeket – tette hozzá Fred magyarázatként. Ares bólintott és folytatta.
– Még Zabini családját is megölték.
Harry megrándult. Nem kedvelte a talpnyaló fiút, de ez mégis…
– Kit még? – kérdezte rekedten.
– Dean, a Creevey testvérek, Angelina és Lee a mi házunkból – mondta George. – Justint a Hugrabugból… róluk tudunk. De sokan voltak még.
– Tizennyolc család – mondta Ron. – A többieket időben figyelmeztették és elszöktek.
– Dumbledore csoportja figyelmeztette őket. – magyarázta Fred lelkesen – Abban a pillanatban, hogy az első támadásról hallott, sürgős üzeneteket küldött a többieknek, hogy meneküljenek. És ez volt a szerencsénk. Amint a muglik biztonságban voltak, nem érkezett több segélykérő üzenet és Caramel, akit már másnap kényszerítettek, hogy adja be a lemondását, megparancsolta az auroroknak, hogy térjenek vissza a minisztériumba. Ekkor érkezett McGalagony figyelmeztetése. Megadta nekik a halálfalók találkozójának pontos címét, és…
– Caramelt kirúgták? – szakította félbe Harry. – Ez az első jó hír, amit napok óta hallottam!
– Ó, igen! – kiáltott fel George – Apa azt mondta, hogy a hivatalos választásokig Arcus Patil lesz a helyettes miniszter…
– Parvati most olyan gusztustalanul viselkedik, mintha ő maga lenne a miniszter, nem az apja – bökte közbe Seamus.
– …Patil első dolga volt visszahelyezni Dumbledore-t, és különleges vizsgálatot indított Sirius Black ügyében – folytatta George, nem véve tudomást Seamus megjegyzéséről.
– Tudom – bólintott Harry – Már mindkettőjükkel találkoztam.
– Mindkettőjükkel? Sirius Black itt volt? – bámult Ares meglepetten. – Miért?
Harry körbenézett, és rájött, hogy a szobában senki sem tudja igazából, hogy kicsoda ő. Már megint a régi jó hazugságok…
– Harry temetése után apa megengedte neki és Anne-nek, hogy a birtokán maradjanak. Később, miután kiengedték a kórházból, Lupin professzor is ott lakott. Most Black felajánlotta, hogy a gyámom lesz, amíg… amíg… – nem tudta folytatni.
Senki nem szólt egy szót sem.
– Bamberget tegnap lecsukták – mondta Neville hirtelen – Nagyi írta egy levélben.
– És a helyettes miniszter felügyelet alá helyezett huszonhat aurort – tette hozzá Fred kevésbé lelkesen. – Percy is köztük van. Hivatali hatalommal való visszaélés a vád.
– Uraim – ugrasztotta szét Madam Pomfrey hangja a kis csoportot –, itt az ideje, hogy magára hagyják Mr. Pitont, hogy pihenhessen. Holnap kiengedem, és annyi időt tölthetnek vele, amennyit akarnak. De most kifelé!
Vonakodva engedelmeskedtek a parancsnak. Harry engedelmesen vette be az álomfőzetet, és hamarosan újra mély álomba merült.
Már csak négy hét volt az RBF vizsgákig, de két professzor is hiányzott a tanári karból. Ami a sötét varázslatok kivédését illeti, Dumbledore – Patil támogatásával és természetesen szigorú ellenőrzés mellett – visszahívta Lupint, hogy tanítsa a tárgyat az év végéig, de a bájitaltan már problémásabb helyzet volt. Sem ő, sem Patil nem bízott eléggé a minisztériumi bájitalmesterekben (akik közül az egyik ráadásul le is volt tartóztatva), hogy tanítani engedjék őket, két másik jelölt pedig elutasította Dumbledore javaslatát.
Végül egy régi barát, McRee fogadta el a munkát, de „csak egy hónapig" – mondta. Ő volt az a bájitalmester, aki egy éve Perselus igazságszérumát is elkészítette.
– Albus, öreg cimbora, túl öreg vagyok ahhoz, hogy huzamosabb ideig elfoglaljam az állást. Más részről úgy gondolom, hogy a mi drága Perselusunk, aki egyébként az egyik legígéretesebb tehetsége szakmájának, pár hónapon belül jobban lesz, és szeptembertől megint taníthat.
Dumbledore reményvesztetten csóválta a fejét, de nem győzködte tovább. Végülis talált két megbízható jelentkezőt talált a munkákra, és megkönnyebbülhetett, hogy legalább a régi-új kollégák miatt nem kell aggódnia.
Lupin óráin semmi váratlan nem történt, de az első bájitalórák után (hatodéves Hollóhát-Hugrabug) mindenki jelentős aggodalommal tekintett a következő (remélhetően nem túl hosszú) órák elé.
A kedves, mosolygós, öregember szigorúbb és ridegebb volt, mint az elődje – és ez olyasmi volt, amire SENKI sem számított.
– Hát, legalább a mardekárosokkal nem kivételezik – motyogta Seamus az első bájital óra után.
– Csak Quietusszal – röhögött Neville – Ó, Mr. Piton az állaga és a színe… tö-ké-le-tes! Tökéletes! – mondta az öreg tanárt utánozva.
– Hadd boruljak le előtted… – csatlakozott Seamus Neville-hez, és meghajtotta fejét Harry felé.
– Hagyjátok békén! – csattant fel Hermione – Quietus volt az egyetlen, aki jól készítette el azt a főzetet.
– Nem csupán „jól" Hermione. Nem hallottad? Tö-ké-le-te-sen! – tette hozzá Seamus és felnevettek. Még Harry is csatlakozott hozzájuk.
– Nos, nem igazán volt jogos a dicséret – ismerte be Harry, miután a nevetés lecsöndesedett. – Már sokszor elkészítettem ezt a főzetet apával.
Harry már nem hívta máshogy Perselust: csak apának. Sokszor félt attól, hogy kapcsolatukból úgyis csupán ennyi marad.
Csönd telepedett rájuk. Végül Neville kérdezte meg.
– És… hogy van? Meg… meglátogattad tegnap, nem?
– Még mindig eszméletlen – mondta Harry.
Még mindig eszméletlen. Ezt a mondatot ismételgette egyfolytában, ha a barátai megkérdezték. A tanév a végéhez közeledett, de Perselus még mindig eszméletlen volt.
Harry a hétvégéken minden idejét az ágya mellett töltötte a tankönyveivel, tanult, és figyelte a ahogy a férfi fekszik az ágyon – mindig ugyanúgy. Néha beszélt hozzá, elmesélte az iskolai eseményeket, a varázslóvilág híreit, Voldemort támadását és mindent, ami éppen az eszébe jutott. Szíve mindig nehéz volt, amikor vasárnap délután magára hagyta, hogy visszatérjen a Roxfortba, de nem panaszkodott, visszatette a könyveit a táskájába, megpuszilta Perselus homlokát, és ment.
Az összes gyógyító egyetértett abban, hogy ő volt a legjobb fiú, akit valaha láttak, és – annak ellenére, hogy a fiatalabbak még a régi iskolai időkből ismerték és utálták Pitont – megpróbáltak mindent megadni neki, amire szüksége lehetett. A Varázstraumák osztályvezetője már Harry második látogatása után megengedte, hogy a szombat éjszakákat a kórházban töltse. Ez a tény viszont arra utalt, hogy Perselus állapota valóban súlyos – és amikor megkérdezte Dumbledore-t, már az igazgató sem próbálta tagadni.
De még mindig életben volt; Harry ezzel próbálta időről-időre nyugtatni magát. Még mindig volt remény arra, hogy felépül.
Végül, egy nappal az RBF-ek előtt Dumbledore beszélgetésre hivatta magához Harryt.
– Eldöntöttük, hogy hova küldünk a szünetre, Quietus – mondta.
Harry csak vállat vont. Nem volt igazán fontos.
– Sirius felajánlotta, hogy te és Miss Granger lakjatok vele és Anne-nel a nyáron. – Dumbledore felállt, és az egyik kezét Harry vállaira tette. – Ti hárman a mugli világban nőttetek fel. Sirius azt mondta, meg akarja tanulni, hogyan élhet varázslat nélkül. Ti segíthettek neki.
Harry bólintott.
– Miért Hermionéval? – kérdezte hirtelen.
– Már nincs családja, aki vigyázna rá. Szülei, és egyetlen élő nagyanyja együtt éltek. Mindannyian meghaltak a támadáskor.
Ebben aztán mindketten beleegyeztek. Harry és Hermione együtt töltik a nyarat Siriusszal a Black-házban, a rend jelenlegi főhadiszállásán.
– De ha Perselus meggyógyul, visszaköltözöm hozzá. – Ez volt az egyetlen kikötés, amit tett.
– Természetesen, Quietus.
Az RBF-ekkel gyorsan végzett. Harry egyszerűeknek és borzalmasan unalmasaknak találta őket, az egy számmisztika vizsga kivételével.
– Jövőre te leszel az iskolaelső – mondta Ron az utolsó, mágiatörténet vizsga után, miközben kisétáltak az épületből, hogy egy rövid sétát tegyenek a tó körül.
– Nem azért tanultam, hogy az legyek! – csattant fel Harry.
– Nem is erre gondoltam. Csak úgy gondolom, hogy megérdemled. Te vagy a legjobb tanuló az évfolyamunkban, és talán az egész iskolában. Még Hermionénál is jobb.
Harry csak megrántotta a vállait.
– Azt sem akartam soha – Lehajolt és felkapott a földről egy darab követ a kezébe – Mindig csak egy hétköznapi, normális életet akartam. De azt sose kaptam meg. Sose! – mondta ingerülten.
– Ki nem adta meg? – kérdezte értetlenül Ron.
– Senki. Mindenki. A sors. Az élet. Nem tudom – mondta, és minden egyes szónál feldobta a követ a levegőbe és elkapta. – Nem tudom – ismételte utoljára már csak suttogva a szavakat.
– Quietus, én… én beszélni szerettem volna veled – mondta Ron hirtelen.
– Tudom – hangzott a nyílt válasz – Ezért vagyok itt. De ne itt. Arrafelé nincs senki – mutatott egy üres helyre a tó mellett.
– Rendben – egyezett bele Ron. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg odaértek.
Harry meglendítette a kezét, és a követ beledobta a tóba.
– Ezt miért csináltad? – nézett rá Ron kíváncsian.
Harry vállat vont.
– Csak… úgy – leült, és megvárta, hogy Ron letelepedjen mellé. – Szóval?
Ron kényelmetlenül feszengett, és nem nézett Harryre.
– Igazad volt ott… a fürdőben – kereste a szavakat – Én csak… én… teljesen meg voltam zavarodva. Saját magam miatt. Csalódtam. Soha… soha nem gondoltam volna magamról, hogy ennyi kegyetlenség van bennem. Igen, elvesztettem a barátomat. Igen, mérges voltam az apádra, meg rád is, de nem volt igazam. Mert végülis Harry csak… csak barátom volt. Nem családtagom, nem a szüleim. És most láttam Hermionét, Deant és a többieket, akik elvesztették a családjukat, és láttam, hogy senkit sem hibáztatnak; nem próbálnak megbántani másokat, csak azért mert nekik fáj… Ráadásul Hermione… Harry neki is a barátja volt. És mégis, ő soha nem hibáztatta Piton professzort, pedig ugyanúgy hiányzott neki Harry, mint nekem. – Szünetet tartott. Harry nem szakította félbe. A tó másik felén látható látványt nézte kitartóan: a fákkal benőtt zöld dombot. – Úgy viselkedtem veled, mintha egy utolsó szemét lennél. Igazságtalan és undorító voltam. És később… azután, amikor megtámadtalak Roxmortsban… – kétségbeesetten rázta a fejét – Utána csak ültem, és annyira szégyelltem magam, és egyszerre… féltem is magamtól. Később, amikor bocsánatot kértem… igazad volt. Nem miattad tettem, csak mert szükségem volt bocsánatra, hogy megbocsássak magamnak. Amikor elküldtél, igazad volt. Gyűlölni akartalak emiatt, de nem tudtalak. És amikor Voldemort elrabolt, láttam, hogy te is ugyanolyan ember vagy mint én, mint mindenki más az iskolában. Addig csak egy tökéletes teremtményt láttam – aki ráadásul még egy Piton is! – hibák nélkül. Tökéletes tanuló, tökéletes ember, tökéletes fiú – mindenben tökéletes. Ez csak még erősebbé tette a gyűlöletemet. De azon a napon… amikor az aurorok elvitték az apádat, másnak láttalak… Annyira…
– Szánalmasnak? – kérdezte Harry gúnyosan. Fájdalmas kifejezés futott át Ron arcán.
– Nem. Törékenyt akartam mondani. Olyan törékeny voltál. És magányos. Mint én. Mint mindenki más.
– Magányos voltam az első naptól kezdve, Ron. A viselkedésed elriasztotta tőlem a griffendélesek többségét – mondta Harry vádlón.
– Nem tehettem róla!
– Gondolkodnod kellett volna, mielőtt cselekszel, de nem tetted. Hagytad, hogy az érzelmeid vezessenek! – folytatta Harry a leckéztetést.
– Tudom! – kiáltott fel Ron – És most én… én sajnálom.
Harry Ron felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett.
– A bocsánatkérésed minden alkalommal rosszabb. Ezzel aláztál meg legjobban. Megszántál, és ez a szánalom néhány pozitív érzelmet keltett benned felém… Nem, Ron. Nincs szükségem a szánalmadra. Nincs szükségem senki szánalmára!
Harry felállt, és el akart menni.
– Rendben. Ez azt jelenti, hogy soha nem bocsátasz meg. Csak megalázom magam…
– Hagyd abba!
– De hát mire vársz még? – kiáltotta Ron keserűen.
Harry megállt. Tényleg, mit vár Rontól? A fiú már háromszor vagy még többször is bocsánatot kért és ő újra és újra megtagadta, hogy megbocsásson, de miért? Mit hiányol Harry a bocsánatkéréséből? Őszinteséget? Ez alkalommal Ron őszinte volt. Megbánást? Ron megbánta, amit tett, még ha indítékai eleinte önzőek voltak is. Együttérzést? Hiszen Ron valahol belül együtt érzett vele.
Harry összefonta karját a mellkasa előtt, és magába nézett.
Nem. Más elvárásai voltak Ronnal kapcsolatban. A szeretetére vágyott. A barátságára várt.
De megbánása és sajnálata ellenére Ron nem kedveli őt, és nem is fogja. Talán valamikor, ha rájön, hogy ő valójában Harry… de addig, amíg ő Quietus Piton, Ron nem fogja kedvelni.
Lassan visszafordult régi barátjához, és rá szegezte tekintetét.
– Igazad van, Ron. Hülye voltam, hogy többet vártam, mint a sajnálatodat vagy az együttérzésedet. Nincs okom, hogy ne bocsássak meg – határozottan nyújtotta a kezét Ron felé. – Elfogadom a bocsánatkérésedet.
Ez alkalommal Ron elfogadta a felé nyújtott kezet, nem úgy, mint amaz első alkalommal a Czikornyai és Patzában, és olyan határozottan rázta meg, ahogy Harry nyújtotta.
– Soha nem gondoltam volna, hogy többet vársz tőlem, mint együttérzést – morogta Ron megszégyenülten. – Azt gondoltam, hogy gyűlölsz.
– Én? Gyűlöllek? – Harry vigyorgott. – Dehogy! Mint Voldemort kis talpnyalója csupán el akartam foglalni Potter helyét az életedben, ahogy egyszer Hermionénak mondtad.
– De te nem vagy Tudodki talp… – Ron összevont szemmel állt meg – Barátságra gondoltál?
Harry vállat vont.
– Barátságra gondoltam. Egyszer, régen. Sajnálom, tudom, az én hibám volt – mondta Harry, és maga mögött hagyta az őszintén megdöbbent Ront.
A nagyterem az utolsó este a szokásos pompával volt kivilágítva. A Griffendél arany és vörös színei díszítették, hiszen idén is ők nyerték meg a házkupát. A főasztal mögött egy óriási zászlón házuk oroszlánja vicsorgott a falon. Miután a mentőakció pontjait kiosztották, nem volt kérdéses, hogy ők nyernek – a három Weasley, Neville és Seamus fejenként harminc pontot kaptak, míg Harry hatvanat azért, hogy megmentette Caramel életét. Ez szinte az első dolgok között volt, amit Dumbledore már visszatérése napján megtett. Habár ebben az évben a Hollóhát nyerte a kviddics kupát, a többletpontok a Griffendélt juttatták az első helyre a tanév végére.
Az év végi ünnepség sokkal vidámabb volt, mint egy évvel ezelőtt. A háború veszteségei ellenére a varázsló közösség nagy része – beleértve a tanárokat és a tanulókat is –, örültek az elmúlt hetek változásainak. Mrs. Figg és a megölt szülők emlékére rendezett gyászszertartás már rég megvolt, amíg Harry a kórházi szárnyban feküdt, az igazgató pedig elszánta magát, hogy az utolsó vacsorát olyan boldoggá és derűssé tegye, amennyire csak lehetséges. Harry Hermionét nézte, Deant, Colint és a többieket, és tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki nem tud nevetni, és gondtalanul, szabadon csevegni. Pedig ő még nem vesztett el mindent. És nagyon sok olyan dolog volt, ami örömmel kellett volna, hogy eltöltse: ismét a régi házában volt, és nem csak formálisan, hiszen társai teljesen és fenntartás nélkül elfogadták. Többé már nem volt beteg sem, nem okozott nehézséget, hogy a hálótermen és a fürdőn a többiekkel megosztozzon, még akkor sem, ha időről-időre meglátták a sebeit a szokásos eltűntető bűbáj alatt – de soha nem tettek megjegyezéseket, Harry pedig maga sem említette. Minden bizonnyal zárkózottnak, sőt, talán kifejezetten paranoiásnak tartották, de soha nem zaklatták emiatt. Sőt, mostanában már azt is elviselte, hogy megérintsék, és végre Lupin az múlt hónapban megtanította, hogyan hozzon létre egy védőpajzsot, még akkor is, ha őt támadták varázslattal, és nem egy más személyt.
A kötelékei végre lehullottak.
Legalábbis egy részük. De volt egy, amelyik erősen és fájdalmasan tartott, erősebben, mint bármi ezelőtt: kapcsolata Perselusszal, bár úgy tűnt, hogy ez lassan a végéhez közeledik, ahogy Perselus életenergiája semmivé foszlott a hosszú kóma hetei alatt.
Egyszerűen nem tudott nevetni és boldogan beszélgetni, miközben az apja a kórházban haldoklott, csak azért, mert néhány auror… de ez veszélyes gondolatmenet volt: túl sok gyűlöletet és bosszúvágyat szült.
Felállt, és kimentette magát az asztal körül ülőktől. Nem akart már az ünnepségen maradni: egy kicsit szeretett volna egyedül lenni. Kisétált az iskola kapuin, és leült a lépcsőkre. Feje fölött az ég tiszta volt, és fényes, csillagok miriádjaival pettyezték, de még csak nem is nézett rájuk. Szemét a földre szegezte, mégsem látta a talajt, Perselust látta feküdni sápadtan, gyengén és…
– Quietus? – hangzott fel egy bizonytalan hang mögötte. Harry nem fordult meg, csak megütögette a kezével a földet, így mutatott helyet maga mellett. – Bocsánatot szeretnék kérni.
Harry felpillantott, és Janusra nézett. Nem ijesztette meg a fiú jelenléte, Dumbledore már kikérdezte igazságszérummal, és bebizonyosodott, hogy ártatlan volt a húga ügyében.
– Nem a te hibád volt, Janus – mondta színtelen hangon.
– Tudnom kellett volna. Mindent átgondoltam és én… emlékszel a nyitóünnepségre? – kérdezte hirtelen. Harry bólintott – Meséltem neked, hogy az idősebb Malfoy meglátogatott minket a nyáron – Harry megint bólintott, ahogy visszaemlékezett akkori beszélgetésük részleteire. – Azt hiszem a húgom… akkor ajánlhatta fel a szolgálatait. És azért kellett volna tudnom, mert még láttam is, ahogy Malfoyjal beszélget. Én csak… én csak… – a hangja elhalt és Harry meglepetésére kiabálni kezdett: – NEM ÉRTEM! – kiabálta sírva. – Mindenki szerette! Anya, apa, én… Soha nem bántottuk, mert a Hugrabugba jár, vagy másért…
Harry kényelmetlenül érezte magát, amikor vigasztalóan Janus vállára tette a kezét, és bátortalanul megütögette.
Egy hosszú percig semmi más nem hallatszott, csak Janus zokogása.
– Janus, nézd – mondta Harry egy kis idő múlva – Nem vagyok mérges rád, és nem hiszem, hogy felelős lennél azért, amit a húgod tett.
– Jó, de nem erről van szó… – Janus megrázta a fejét. – Quietus, mi van, ha nemcsak a húgom csatlakozott Tudodkihez? Mi van, ha az anyám vagy az apám is halálfaló, mint Ares apja? Ha minden jó az életemben, beleértve a családom is, nem áll másból, mint hazugságokból? – megremegett, és elnézett messze, úgy mondta: – Félek hazamenni.
– Minden rendben lesz, majd meglátod – próbálta Harry megnyugtatni, de tudatában volt annak, mennyire hiányzik hangjából a meggyőződés. De talán Janus nem vette észre. Tovább üldögéltek a csöndben.
Itt találta meg őket Ares, és terelte vissza az iskolába. Harry segített betámogatni a kábult fiút a mardekár klubhelyiségébe. Amikor az ajtó becsukódott Janus mögött, Ares Harryhez fordult.
– Gondolom találkozunk a vonaton – mondta.
– Nem – sóhajtott Harry – Itt maradok még néhány napig.
– Hát akkor… Isten veled, és kellemes nyarat. – Ares egy apró mosolyt préselt ki magából.
Harry még csak meg sem próbált visszamosolyogni.
– Nem tudom. Apa… nagyon rossz állapotban van.
Ares ránézett, a szemei megértően csillogtak.
– Mondd el neki, hogy a háza hiányolja. Én… mi… Úgy gondolom, hogy a Mardekárban mindenki kedveli. Még Malfoy is. És szükségünk van a segítségére a háborúban. Ő az egyetlen, aki meg tud védeni minket Tudodki befolyásától.
Harry határozottan rázta a fejét.
– Nem, Ares. Emlékezz, egyszer te mondtad azt nekem, hogy a mardekárosok nem bűnözők, és igazad volt. Még Perselus is képes volt ellenállni neki és a felajánlott hatalomnak. Nem számít, ki lesz a következő házvezető, a lelkiismeretedet kell követned.
– Örülök, hogy van egy támogatónk a Griffendélben – mondta Ares játékosan.
– Az apám fia vagyok, Ares. Majdnem mardekáros. – Harry kézfogásra nyújtotta a kezét. – Kellemes nyarat neked is…
– Ne vegyél rá mérget – Ares arca elsötétült. – Örülni fogok, ha a sötét jegy nélkül tudok visszajönni szeptemberben. Habár… – Harryre kacsintott – Úgy hallottam, az igazgatónak szüksége lesz egy új kémre…
– NEM! – kiáltott fel Harry, és megragadta Ares vállát. – Nem tudod, miről beszélsz! Ne is gondolj rá! Ez nem vicc! – mondta végül egy kicsit lehalkítva a hangját, és hozzátette: – Addig nem vehetnek be, amíg a Roxfort tanulója vagy. És később szabadon élheted a saját életed.
Ares meglepődött, ahogy Harryre nézett.
– Mi ez a… hevesség? – kérdezte.
– Ha Voldemort rájön a szerepedre, megöl mindenkit, aki fontos a számodra. Nem fog tétovázni – mondta Harry. – Azon az éjszakán, amikor elrabolt… vissza akarta küldeni a megcsonkított holttestemet apának… És… és nem védhetsz meg mindenkit, akit szeretsz. Nem tudhatod meddig tart a háború. Sokkal hasznosabb, ha a világos oldalon harcolsz, mondjuk aurorként. A mostani miniszter tisztességes ember. Nem kell feladnod a lelkiismeretedet, hogy vele dolgozz. Apa megbízott benne.
– És meg is FOG bízni benne – nézett Ares Harryre – Ne add fel a reményt, Quietus. Meglátod, Piton professzor meg fog gyógyulni.
– Remélem igazad van.
Habár úgy tervezte, hogy visszatér a Black Kúriára Hermionéval és Lupin professzorral, Harry inkább a kórházba ment, miután elvitték a ládáját (azaz Perselus ládáját, javította ki magát). Harry csak néhány könyvet és almát vett magához, amikor a kórházba indult, és Lupin megígérte, hogy érte megy, és nyolckor elviszi a Black Kúriába.
A gyógyítók a szokásos kedvességgel üdvözölték, de Harry rosszat sejtett a viselkedésük mögött, valami nagyon ijesztőt…
Perselus valóban rossz állapotban volt. Az arca még a szokásos sárgás árnyalatát is elvesztette, fehér volt, arccsontjai a rendes táplálkozás hiányában kiemelkedtek. Harry előre hajolt, és kezébe vette Perselus kezét, de ez a kéz hideg volt és élettelen. Kellemetlen gombócot érzett a torkában, de lenyelte, inkább felállt, és a főgyógyító keresésére indult.
– Van még remény? – kérdezte durva őszinteséggel.
– Nem tudom, fiam. Én…
– Megfürdethetném? – szakította félbe Harry az asszonyt.
– Miért?
Harry vállat vont.
– Az utolsó ajándékom neki – mondta feldúltan.
A gyógyító szemei ellágyultak, ahogy Harryre nézett.
– A fürdő a szobája mellett van. Van kád is. Használd nyugodtan.
– Köszönöm szépen – bólintott Harry komolyan, mielőtt elment.
Nem akarta lebegtetni Perselust. Megtöltötte a kádat, kinyitotta az ajtókat, és felnyalábolta apját. Nagyon lefogyott: alig nyomott valamit, ahogy felemelte. Könnyedén vitte át a kádhoz. Miután becsukta az ajtót, levette róla a kórházi hálóruhát, és lassan, óvatosan a meleg vízbe engedte.
Harry nem tudta pontosan, milyen sokáig mosdatta Perselust, és sírt hangtalanul. Minden gyengédségét és szeretetét belesűrítette a fürdetésbe, gyengéden, lassan, méltósággal. Úgy érezte, mintha a temetésére készítené fel apját, de valahányszor elöntötte az érzés, minden alkalommal elűzte…
– Fel fogsz ébredni, apa. Mindnyájan várunk rád. Én, a házad, Dumbledore, a barátaid… A mardekárosok megkértek hogy elmondjam: szükségük van rád. Nekem is szükségem van rád. Kérlek, ébredj fel, kérlek… – Litániája hosszú volt és a fel-felcsukló zokogás közepette milliószor elismételte.
Amikor végül kiemelte a kádból, és kikészített törölközőkkel megszárította, és megint felemelte, valami megváltozott.
Harry szíve majdnem megállt az ijedtségtől.
Valami megváltozott. Perselus mintha könnyebb lett volna.
De ez lehetetlen. Perselus nem lehet könnyebb, ez…
Aztán megértette. Perselus teste ernyedt és öntudatlan volt, amikor bevitte a fürdőszobába. Most, kevésbé ernyedtnek tűnt, összeszedettebbnek, ami csak azt jelenthette…
Harry magához szorította, és visszavitte az ágyba.
– Maradj fekve, apa, amíg betakarlak – mondta halkan. – Így ni… Remélem jobban vagy.
Harry Perselus arcára nézett. Egy kicsit egészségesebb színe volt, mint ezelőtt… vagy csak a képzelete játszott vele?
De nem. A következő pillanatban az ismerős, fekete szempárral nézett farkasszemet. A szemek tüzetesen vizsgálták egy pillanatig, majd megint lecsukódtak.
– Sokkal jobban, köszönöm – válaszolta gyenge, rekedt hang, Perselusé. Harry hirtelen ugrálni szeretett volna, sikoltani, táncolni.
– Ébren vagy…
– Nem sokáig. Azt hiszem, mindjárt elalszom. – motyogta a férfi becsukott szemekkel. Megfordult, és összegömbölyödött.
Egyenletes légzése hamarosan tudatta Harryvel, hogy már el is aludt.
Harry kiviharzott a szobából, hogy egy gyógyítót hívjon, de legnagyobb meglepetésére már az ajtóban összefutott az osztályvezető gyógyítóval.
– Magához… – kezdte.
– …magához tért – mosolygott a nő Harryre. – Tudom. A megfigyelő bűbájok figyelmeztettek. Most alszik, nemde?
Harry bólintott.
– Azt hiszem a fürdőszobában történt. És beszélt is hozzám. – Harry reménykedve nézett a gyógyítóra. – Lehetséges, hogy… meggyógyul? – kérdezte bátortalanul.
– A tény, hogy felébredt a kómából, csak az első lépés. Ez azt jelenti, hogy élni fog. De a mentális épsége… majd meglátjuk, ha újra felébred.
Harry bólintott.
– Szólhatok Dumbledore professzornak?
– Persze, csak nyugodtan.
Amikor a következő alkalommal Perselus felébredt, Harry és Dumbledore is az ágya mellett voltak, sőt, néhány perc múlva az osztályvezető gyógyító is megérkezett. Várakozóan néztek a férfira, aki idegesen nézett vissza rájuk.
– Igazgató… – krákogott – Hol vagyok?
– A Szent Mungóban – válaszolta Dumbledore nyugodtan.
– Ó! – sápadt el Perselus – Miért?
– Valaki át akart törni a memóriamódosító bűbájon, amit te alkalmaztál magadon.
Perselus elgondolkodva csukta be a szemeit.
– A minisztérium – suttogta nem sokkal később. – A minisztériumban voltam megint. És Bamberg… – az arca fájdalmasan megrándult, és a homlokához emelte a kezét – A rohadék… Meg is őrülhettem volna.
Az utolsó megjegyzés újra reményeket élesztett Harryben. Ez elég értelmesen hangzott, nem?
– Mire emlékszik még, Mr. Piton? – kérdezte a gyógyító nyugodtan.
Perselus összevonta a szemöldökeit.
– Nem tudom… nem sok mindenre, tényleg. Nem tudom, hogyan kerültem a minisztériumba…
– Hol volt mielőtt a minisztériumba került volna? – kérdezte megint.
Megint összeráncolta a homlokát.
– Én… én nem tudom pontosan. Ez túl… homályos. Emlékszem, hogy a Roxfortban voltam, aztán egy nagy kúrián… – elgondolkozott, majd szeme hirtelen tágra nyílt. – Bocsánat, asszonyom, de négyszemközt szeretnék beszélni Dumbledore igazgató úrral.
A nő bólintott, és elment. Perselus Harryre nézett.
– Nem értetted, fiú? Azt mondtam négyszemközt.
Harry rémülten nézett rá, de Dumbledore megnyugtatóan tette a kezét Perselus karjára.
– Mondtam, Perselus, egy emlékezetmódosító bűbájt vetettél magadra. A fiúnak itt kell maradnia.
– Biztos vagy benne, Albus? – mosolygott Perselus gúnyosan.
– Teljesen. Teljes egészében tisztában van az… ügyeiddel, barátom.
Perselus egy gyanakodó pillantást vetett Harryre, és vállat vont.
– Rendben, igazgató úr – mondta gyakorlatias hangon. – A Roxfortban voltam, főzeteket készítettem Poppynak, illetve Minervával a könyvtári a rend ügyéről tárgyaltunk. Aztán éreztem, hogy hívnak – Harrynek hirtelen nagyon rossz előérzete támadt –, és válaszoltam rá. Voldemort hívott a Rémálom Kúriába. Kint vártam a további parancsokra – és ez minden. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a minisztériumi kihallgató kamrában vagyok Bamberggel.
Dumbledore megragadta Harry karját, amikor megfordult körülötte a világ.
Bamberg nyilvánvalóan nem tudott áttörni Perselus szellemi falain. Épelméjű volt, de emlékek nélkül… miről is? Kérdezte Harry magától. A legfontosabb dolgokról az életében. A kapcsolatukról, a rokonságukról.
– Egyébként ki ez a fiú, Albus? – hallotta Perselus hangját, ami a legrosszabb félelmeit támasztotta alá.
– Ő Quietus.
– Soha nem hallottam még ezt a nevet – Harry és Dumbledore is nagyot nézett, de Piton, úgy tűnik, nem vette észre. – És mit keres itt?
Dumbledore komolyan nézett rá.
– Soha nem hallottad még ezt a nevet, Perselus? Soha nem hallottál még Quietus Pitonról?
– Quietus PITON? Viccelsz? – Perselus mérgesnek tűnt – Micsoda tréfa ez, Albus?
– Nem emlékszel az öcsédre… – Dumbledore hirtelen rendkívül szomorúnak tűnt. – Törölted az emlékeid róla…
– Az én… öcsém? – dadogta Piton és nagyot nyelt – Van egy öcsém?
– Miért álltál át a világos oldalra, Perselus? – kérdezte Dumbledore hirtelen.
– Mert… – kezdte Perselus, de nem tudta befejezni a mondatot. Elpirult, és a takaróra fordította a pillantását. – Nem emlékszem, igazgató. Tudom, hogy volt valami, de nem tudom felidézni.
Hosszú csönd telepedett rájuk. Perselus törte meg. Harryre nézett, de szavait Dumbledore-hoz idézte.
– Nos, igazgató úr, nem vagyok hülye. Végigfutottam az emlékeimen, és valóban vannak bennük hézagok. De ezek a hézagok… tizenöt évvel ezelőttiek. És most 1995 van.
– Ma 1996. július 4-e van – mondta Dumbledore halkan.
– Rendben, rendben, rendben – Piton gúnyos mosolya elmélyült. – Szóval elvesztettem bizonyos emlékeket az életem első feléből és az elmúlt évről. Mindez azonban azt jelenti, hogy ő – Perselus Harryre mutatott – nem lehet az öcsém. Nagyjából tizenhat éves, és az elmúlt évekről, az utolsót kivéve, tökéletes emlékeim vannak.
– Mert ő nem is az öcséd, Perselus – rázta meg a fejét Dumbledore. Piton felemelte az egyik szemöldökét.
– Valóban? Először azt mondtad, hogy ő Quietus. Aztán azt mondtad, hogy töröltem az emlékeimet Quietusról, az öcsémről – a hangja veszélyes sziszegéssé mélyült. – És most azt mondod, hogy nem az öcsém? Akkor megint megkérdem Albus: ki ez a kölyök?
Dumbledore Harryre nézett, aztán Perselusra.
– Ő a fiad – mondta egyszerűen.
Harry rémületében nyelt egyet. Perselus, ellenkezőleg, szorosan összeszorította a szemeit.
– Ó, nem – nyögte. – Albus… ő nem lehet a fiam. Ahogy mondtam, tökéletes emlékeim vannak….
– …az elmúlt tizenöt évről. Már mondtad. De ő tizenhét éves. És nincsenek emlékeid az előző évről.
Harry mérgesen rázta a fejét. Dumbledore ugyanazokat a hazugságokat ismétli Perselusnak, amiket mindenfelé terjesztettek az elmúlt évben. De ez nem tisztességes. Perselus többet érdemel a hazugságoknál.
– Igazgató úr, én… – kezdte mérgesen, de Dumbledore szigorú pillantása elhallgattatta.
– Azt hiszem néhány percre egyedül kell hagynunk, Perselus. Addig hozzászokhatsz a hírekhez.
A férfi csukott szemekkel bólintott. Amint kint voltak a szobából, Harry Dumbledore felé fordult, és kitört.
– Miért hazudott neki?
– Mert ezt kellett tennem – Dumbledore hangja nyugodt volt, de az arckifejezése szomorúságot tükrözött, a szokásos csillogás pedig hiányzott a szemeiből. – Gyerünk. Sétáljunk egyet a kertben – bólintott kifelé.
– Miért? – kérdezte Harry megint, amint egyedül maradtak.
– Mi mást tehettem volna, Harry? Nincsenek emlékei az öccséről. Ő pedig az a Perselus, akit egy évvel ezelőttről ismersz. Gyűlöli Harry Pottert, és nincsenek emlékei az egyetlen emberről, akit szeretett, hogy a gyűlöletét csökkentse. Ha elmondtam volna neki az igazságot, nem tudta volna kezelni azt a tényt, hogy Harry Potter apját kell eljátszania. Még arra az esküjére sem emlékszik, amit az anyádnak tett, hogy megvéd téged – nézett reményvesztetten Harryre. – És az életnek mennie kell tovább. Háborúban vagyunk, és te, Harry, nagyon fontos szerepet játszol benne. Fenn kell tartanunk a látszatot, addig, amíg tudjuk. És talán közben Perselus megint közelebb kerül hozzád, és megoszthatjuk vele a titkot…
– Rövid időn belül úgyis rá fog jönni – tiltakozott Harry. – És aztán soha nem fog többé hinni nekünk. Úgy érzi majd, hogy elárulták. Nem tehetjük ezt meg vele.
– Meg kell tennünk.
– Nem – mondta Harry szilárdan. – Én nem játszom tovább.
– Nincs más választásod. Háborúban vagyunk, és a győzelem, valamint sok-sok ember élete fontosabb, mint a te vagy Perselus érzései. Még nem állsz készen arra, hogy szembeszállj Voldemorttal, Harry. Még nem. Muszáj ezt még egy időre elodáznunk. Nem veheted a saját, személyes érdekedet a többieké elé.
– De hát miért? – kiáltott fel Harry keserűen. – Miért mindig én? A végén úgyis meghalok, nem? Miért nem tehetem azt, amit akarok?
– Miért te? Mert mindig az erőseknek kell a vállukon hordozni a legnehezebb súlyokat. És nem hiszem, hogy meg kell halnod, Harry. Mindegy, mit gondolsz a próféciáról.
Harry csöndben maradt.
– Rendben – mondta később, amikor a visszaúton elérkeztek a kórház ajtajához. – Eljátszom a szerepemet. De, igazgató úr, azt akarom, hogy emlékezzen rá: nem értettem egyet magával!
– Emlékezni fogok, ígérem.
Visszatértek Perselus szobájába. A férfi nem aludt: az ágyon feküdt, szemét a plafonra függesztette.
– Hogy vagy, barátom? – kérdezte Dumbledore melegen.
– Nem tudom – vont vállat – Ez egy kicsit… váratlan volt.
Az igazgató bólintott.
– Magatokra hagylak benneteket. Kérlek, hívj, ha úgy érzed, van valami, amiben segíthetek.
– Azt fogom tenni – mondta Piton röviden. Amikor az ajtó becsukódott az igazgató mögött, Perselus felült, és várakozóan Harryre nézett.
– Szóval te vagy a fiam – mondta rekedten. Torka fájdalmasan száraz volt.
Harry öntött egy pohár vizet, és odavitte hozzá.
– Igen – mondta röviden.
– Milyen régóta ismersz engem?
Harry nagyot nyelt.
– Majdnem egy éve.
– Mennyit vesztettem?
A kérdés óvatossá tette Harryt.
– Mire gondolsz?
– Jó viszonyban vagyunk? – Piton megint ránézett.
Harry bólintott.
– Igen. Nagyon jóban.
Rövid csönd.
– Nem bízom meg benned, csak azért, mert… – mondta Piton, de nem fejezte be.
– Akkor majd megint megpróbálom elnyerni a bizalmadat – válaszolta Harry.
– Nem lesz könnyű.
Harry sóhajtott, és nyíltan Perselusra nézett.
– Tudom. De engedd meg, hogy megpróbáljam.
Perselus nem válaszolt. Harry ránézett, és hirtelen a több mint egy hónappal ezelőtti beszélgetésük jutott eszébe.
– És mit tennél, ha hirtelen visszatérnék a korábbi énemhez?
– Találnék rá módot, hogy újra ott legyek a köztünk húzódó falakon túl.
Igen. Meg fogja találni az utat. Harry mosolygott. Perselus életben volt, csak ez számít. Hiszen ismerte a férfit. Sikerülni fog. Sikerülnie kell.
Vége
Írjatok review-t - ha nem nekem, akkor a fordítóknak!
A következő rész címe "A falakon túl" lesz, és majd valamikor a hetekben fel is kerül majd az első fejezete. Bővebb információt a honlapomon (már amikor üzemel a gportal).
Eta