Lássátok feleim szerény életemnek első és utolsó fanficét e bizarr és merőben visszataszító témában: Haruka+Michiruuuu, gyjööööööö! Azért mégiscsak tökjó dolog minél több agyasságot kipróbálni az életben, hogy tudjuk, valójában mit is rühellünk piciny szívünk csücskehegyéig – nagyjából ez az oka, hogy nagy merészen belefogtam e sztoriba. A valódi ok amúgy az, hogy ősrégen megígértem már Chirunak, hogy írok egyet, és olyan szívmelengető érzés elhitetni magammal, hogy most aztán nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nagy jót teszek neki e fic megírásával, de ezt inkább hagyjuk most, mert hülyén áll az imidzsemnek. Ennek örömére a hírtelen-névtelen Bishoujo Shinma Kou Haruka bemutatjaaaaaaa…
Égvilág
„Égen-Földön csak egy ének, azt dúdolja, szeress, kérlek, várj rám
Szél szabad szárnyán érted a Földet is bejárnám
Égen-Földön csak egy ének, hozzád szól ma, keres téged, várj rám
Azt ígérted, visszatérek, tőled távol úgysem élek, várj rám…"
(NOX)
Egy hét és két nap volt, melyet Michiru egy távoli városban töltött, valahol Japán északi csücskében, egy országgal és tengersok mérfölddel közte s szeretett Harukája közt. A lány minden este hazatelefonált, s ha tehette, még nap közben is felhívta kedvesét. Szabad óráiban festménybe öntötte, mennyire hiányolja őt; ajándéknak szánta számára, kárpótlásul a külön töltött időért. Amikor a színpadon játszott, zenéjében benne volt rettenetes magánya, szerelmetes szenvedélye.
A kilenc nap elmúltával a Szél-senshi kikocsizott a lányt hazahozó vonat elé – na persze nem csak azért, hogy hazahozza a csomagjait. Virágot is vett, egy elegáns csokrot valami kimondhatatlan nevű növényből; ha az ő lelkét nem is ragadták magukkal a zöldfélék attraktív tekervényei, tudta, hogy Michiru boldogan fogja vászonra vetni az újfajta formákat. Hát még ha megpillantja, mi lapul köztük…
A gondolat félszeg mosolyt csalt a homokszőke lány ajkaira, valamint ujjongó boldogságot szívébe, és már alig várta, hogy együtt hazatérjenek, aztán elbüszkélkedhessen Setsunának: megtette. Immár nem csak Sors köti össze kettejüket.
Efeletti féktelen örömében legszívesebben szaladt, rohant, repesett volna, ha szándékai nem ütköztek volna különféle akadályokba, úgymint például saját imázsának féltése vagy a peronon állongó ismerős alakok megpillantása.
A Belső Kör öt harcosleánya épp Ami-chan egy távozó barátja után integetett, midőn Haruka-san selymes-mély hangja meglepte őket. Ők is körbecsodálhatták az egyedi csokrot, de közelebbről még Makoto speciális igényére hivatkozva sem nyertek betekintést. Némelyikük rájött ennek okára, a többiek pedig nem; utóbbiak diszkrét megsértődést tanúsítottak a Szél-senshi szokatlanul zárkózott magaviseletéért.
Mindezek következményeként hatan mosolyogtak a vonatról leszálló zöldhajú lányra.
Michiru visszamosolygott rájuk természetes kedvességével, integetett az üdvözlésül sikongató Usagi-channak is. Közben szeme sarkában kristályfényű könny csillant, s már szaladt is kedveséhez, gyengéden ringató karjaiba bújni, hallgatni tenger-mély hangjának csendes vigaszszavait, s ekkor tudta csak igazán: hazaért végre.
-Még sosem voltam tőled ilyen hosszú ideig távol. – magyarázta tettét diszkréten szipogva, közvetlenül miután útjaik elváltak az izgatottan visongó lánykáktól.
-Nos, semmi akadálya, hogy bepótoljuk. – mosolygott rá Haruka oly sokat sejtetőn. Nem erőltette a szemeit szárítgató lányra a kincset rejtő virágot, hanem a napsárga Ferrari hátsó ülésére helyezte. Majd később gondja lesz rá, ha kedvese kipihente magát.
Michirut ismét könnyekig hatották az ételillat-felhők, melyekkettejük otthonában várták őket.
-Főztél. – állapította meg elérzékenyülése közepette.
-Zuhanyozz le, addig feltálalom, hogy megcsodálhasd. – hangzott a felelet.
-Mou. Biztos vagy benne? – firtatta a lány, tekintete fűzögetőn fonódott össze a Kedvesével, aki hozzá hajolt, ujjai csípőjére siklottak, ajkaik összesimultak.
-Szeretlek, álmaim hercegnője. – közölte Haruka gyengéden mosolyogva. – Tíz percet kapsz.
A Tenger lánya ellágyulva követte tekintetével a konyhába távozó társát, aki az ajtóban hirtelen visszafordult.
-Nem többet! – figyelmeztette, mutatóujját részegezve. – Tíz percet.
-Tizenegy…? – próbálkozott Michiru játékosan.
-Kilenc sem lesz, ha így folytatod. No, menj már, éhen halok, és még az is lehet, hogy étterembe kell vigyelek.
A zöldhajú lány kuncogva vette birtokba a fürdőszobát. Kissé pilledten szórta le az út porától kényelmetlen ruhákat, és forró vizet zúdított magára. Való igaz, talán jobban esett volna egy lustálkodós-nyugtató fürdő, ám az odakint csak rá váró Haruka tudata menten elhessegetette a gondolatot.
A kintről jövő robaj s a dzsezzes hangvételű szitkozódás hallatán halkan felszisszent. Harukára nem igazán volt jellemző, hogy tündérként forgolódjon a konyhában, s mert most mégis effélére szánta magát a szeretett lány kedvéért, e cseppnyi galiba igazén elnézhető volt neki…
Hááát ez nem épp a legtutijóbb befejezés a fejezetnek, de talán megteszi… folytatás lehetőség (és az ihletődés mértéke) szerint hamar jön! (heh, mintha hiányozna bárkinek is XD)