1981 November
„Nem!"
Remus Lupin hangosan felkiáltott, amikor a mugli London egyik külső kerületében álló, jelentéktelen kis házikó elé hoppanált. A szíve vadul zakatolt, amint felrohant a néhány fokból álló lépcsősoron, ami a bejárati ajtóhoz vezetett. Nem törődött a fájdalommal, ami a két éjszakával ezelőtti átváltozásából maradt vissza. Semmi nem számított, mert az égen ott lebegett a Sötét Jegy.
Az ajtó be volt csukva, mégis tudta, hogy a nyugalom csak a látszat. A farkas nagyon is jól érezte, hogy valami baj van. Lenyomta a kilincset, és az ajtó nem volt bezárva. Szinte berobbant a lakásba, már előre rettegve a látványtól.
A lakás egy romhalmaz volt, mint egy csatamező. A bútorok össze-vissza voltak dobálva, néhány darab széttört egy-egy rosszul célzott átok miatt, mások félrelökve hevertek, mert útban voltak. A hátsó fal megfeketedett, jobb oldalt pedig, egy nagyobb részen, lepattogzott a festék, és ő emlékezett rá, hogy ez korábban nem volt így. Egy talár feküdt az egyik félrelökött szék háttámláján - ezen a széken ülhetett a lakás tulajdonosa, amikor a halálfalók megérkeztek. Nem messze a Reggeli Próféta egy példánya hevert, amit már soha nem fog senki végigolvasni. A szélei felpöndörödtek, mintha nagy hő érte volna a papírt. Remustól jobbra a padlón egy vérfolt éktelenkedett, és érzékeny orra elárulta, hogy egy ellenség esett el ott: vagy holtan, vagy súlyos sebbel. A bejárattal szembeni ajtón egy hatalmas lyuk tátongott. A nyomok látványos bizonyítékai annak, hogy a barátja nem adta fel harc nélkül.
Remusnak a könnyek égették a szemét.
„Sirius?" suttogta, pedig kiáltani akart. Az agyával már tudta, hogy úgysem lesz válasz. „Sirius?"
Természetesen, nem is jött felelet. A szíve mélyén tudta, hogy soha többet nem fogja hallani a barátja hangját. Kétségbeesetten kutatott a lakásban, dobálva a bútorokat, hogy ráleljen valakire, aki nem is volt ott. Legalább holttestet találna… de semmi. Se test, se egy nyom. Csak a csata bizonyítékai.
Térdre rogyott, és az arcát a kezeibe temette. Azóta, hogy a Roxfortba tette a lábát, most először érzett ilyen végtelen kétségbeesést.
----------------------------------
Fájdalom. Tudta kezelni a fájdalmat. Auror volt. Korábban is volt már hasonlóban része.
„Mondd el!" követelte, egy hideg hang.
„Menj a pokolba!" suttogta Sirius. A szájából vér szivárgott. Fájt beszélni, de ez nem számított.
Kibírja, és várja a halált.
-------------------------
„Attól tartok, James, semmi értelme áltatni magunkat" jelentette ki halk hangon Albus Dumbledore. „Nincs semmi nyom."
„Mi van a kémeivel?"
„Csak azt tudják, hogy Voldemort elé vitték" válaszolt az igazgató, és egykori tanítványa vállára tette a kezét. A fiatal férfi tudta, hogy reszket, de nem érdekelte. Sirius eltűnt… már öt napja.
„És mi az, amit nem akar elmondani?" kérdezte, bár gyűlölte a vádló hangsúlyt, amit használt. De nem akarta, hogy hazudjanak neki! Nem akarta, hogy megvédjék! Csak az igazat akarta hallani.
Dumbledore felsóhajtott.
„Megkínozták. De azt nem tudja senki, hogy életben van-e még."
Még. James próbálta elfojtani a kétségbeesést. Reménytelen próbálkozás volt. Támogatásért jött Dumbledore-hoz, reményért - de nem talált semmi ilyesmit. Még Dumbledore is azt gondolta, hogy Sirius meg fog halni. Még az a varázsló is, akitől maga a Sötét Nagyúr is rettegett, azt mondta, hogy nincs esély. Hol van akkor az igazság? Hogy küldhette a halálba a barátját? Hirtelen felkiáltott:
„Tennünk kell valamit!"
„Mit, James?" kérdezte gyengéd hangon az igazgató. „Neked családod van. Egy fiad, akit meg kell védened. Remus és Peter szintén célponttá váltak, a Minisztérium pedig túlságosan túlterhelt, hogy egyetlen eltűnt auror után küldje az embereit. Alig maradt már valami, amivel harcolhatunk. Nagyon-nagyon sajnálom, barátom, de nem tehetünk semmit! Csak reménykedhetünk, hogy egyszer vége lesz a sötétségnek."
----------------------
Jó pár hónappal később tartották meg a temetést, annak ellenére, hogy nem találtak holttestet később sem. Aztán, Sirius eltűnésének első évfordulóján, James és Lily felállították az emlékművet a Godric's Hollow melletti dombon. Közben mindvégig tudták, hogy a Fidelius bűbájt nem törték meg, hogy a védelem továbbra is él. Azon a reggelen csöndben álltak, egyáltalán nem érezve a felkelő nap melegét. Teljesen magányosak voltak. A háború lassan a csúcspontja felé közeledett, és Voldemort jelét sem mutatta, hogy elfeledkezett volna a Potter családról. Természetesen, tartották a kapcsolatot, Remusszal és Peterrel, de ez nem volt ugyanaz. A Fidelius bűbájnak köszönhetően biztonságban voltak Voldemort elől, de rejtőzködniük kellett. Az sejthető volt, hogy a Sötét Nagyúr előbb-utóbb elveszti az érdeklődését, vagy legalábbis átmenetileg más célpontot keres, és csak ebben reménykedhettek. Sem James, sem Lily nem élvezte, hogy el kell bújniuk, de tudták, hogy ez szükségszerű.
Egy gyermek biztonsága volt a tét.
Így teltek az évek. Végül a Fidelius bűbáj hatása elmúlt, meg kellett újítani – ekkor azonban már csak Harry és Lily számára tették ezt, és maga James volt a titokgazda. Nem mintha nem bízott volna a barátaiban, egyszerűen nem kockáztathatta, hogy még egyszer megtörténjen ugyanaz a szörnyűség. Ráadásul nem is bírta volna, hogy tovább rejtőzködjön. Annak biztos tudatában, hogy imádott felesége és kisfia továbbra is biztonságban vannak, ő visszament aurornak. A Varázsbűn-üldözési Főosztály amúgy is emberhiánnyal küzdött. Egyre többen haltak meg nap, mint nap, így minden elérhető segítségre szükség volt.
És aztán még sötétebb idők jöttek. Voldemort fényes nappal, több száz ember szeme láttára végzett a Mágiaügyi Miniszterrel, mindössze kétpercnyi párbaj után. Az öreg Trimble halála, ha lehet, még tovább növelte a rettegést a varázs-világban, és egyre többen és többen csatlakoztak Voldemorthoz.
Három hónap telt el, és a következő miniszter is halott volt, az ő utódja pedig alig két hétig bírta. A varázslók és boszorkányok hamarosan már a lakásaikból sem mertek kilépni. Az emberek nem beszéltek egymással. Az iskolákat az a veszély fenyegette, hogy be kell zárniuk, mert a szülők nem akarták elengedni maguk mellől a gyerekeiket. A halálfalók kedvük szerint kínozták és gyilkolták mind a muglikat, mind a varázslókat, gyakran fényes nappal is, annyira magabiztosak voltak.
Mindeközben James Potter elszántan dolgozott, fáradhatatlanul hordva be egyik halálfalót a másik után. És ahogy a helyzet egyre sötétebb lett, az ő hírneve egyre nőtt. Mégis, mindegy volt hány sötét varázslót gyűjtöttek be, legalább kétszer annyi aurort vesztettek, és a Minisztérium már az összeomlás szélén állt.
Aztán egy nap, jött egy új vezető, és hat évnyi sötétség után, mintha megcsillant volna a fény az alagút végén.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx