Harmadik fejezet: Házak és remények

Együtt szálltak le a vonatról, és egy csónakba szálltak, hogy átkeljenek a hatalmas tavon. Bár a szülei meséltek egy keveset az útról, Ron mégsem tudta leküzdeni az idegességét – Fred és George úgy adták elő, hogy az egész nagyon szörnyűséges lesz, Percy meg csak annyit vágott oda ingerülten, hogy majd megtudja, ha eljön az ideje. Miközben a hatalmas termetű vadőrt követték, Ron észrevette, hogy sokkal kevesebb elsős van, mint amire számított. A háború miatt van, gondolta. Sokan nem merik elengedni a gyerekeiket. Senki más nem is szállt be melléjük a csónakba, mert a szükségesnél jóval több volt a járművekből. Teljesen sötét volt már, ami egy kicsit félelmetes volt, és amikor a csónak nagy sebességgel elindult, Ron hallotta, hogy a háta mögött, Hermione halkan felsikkant. Örült, hogy nem ő az egyetlen, aki tart az úttól. Aztán a lány, valószínűleg, hogy elterelje a figyelmét a nagy hullámokról, megszólalt.

„Ti tudjátok, melyik házba szeretnétek kerülni?"

Ron vállat vont, és próbált könnyednek látszani.

„Az egész családom Griffendéles volt. A szüleim, és az összes bátyám… nem tudom, mit szólnának, ha én nem oda kerülnék. És te?"

„Szerintem is a Griffendél a legjobb" válaszolt azonnal. „Azt mondják, hogy maga Dumbledore is a Griffendélbe járt. De azt hiszem, a Hollóhát is jó lenne. Csak nehogy a Mardekárba kerüljek! Fúj!"

„Egyetértek. Le merném fogadni, hogy Malfoy és a barátai oda jutnak!"

„Meg is érdemlik" jelentette ki Hermione.

„És te Harry?" kérdezte Ron, másik új barátja felé fordulva. „A papád a Griffendélben volt, ugye?"

„Igen. És anyukám is" a hangja magabiztosan csengett. „Én is oda fogok kerülni!"

„Honnan tudod?" kíváncsiskodott Hermione. „Azt hittem, a beosztási ceremónia előtt nem tudhatod."

„Én a Griffendélben leszek…" ismételte Harry, és Ronnak hirtelen bekattant valami.

„Szóval, akkor igaz?" kérdezte halkan, és közelebb hajolt új barátjához, hogy jobban lássa az arcát, a halvány fényben.

„Igen" sóhajtott Harry.

„Mi igaz?" tudakolta izgatottan Hermione.

De Ron csak hápogni tudott. Alig tudta elhinni!

„Griffendél Godrik tényleg az ősöd!" nyögte ki végül.

„De légyszi, ne mondjátok el senkinek!" kérte Harry. „Nem akarom, hogy emiatt másként nézzenek rám. Már az is elég, hogy a papám ilyen ismert…"

Ron és Hermione összenézett. És a lány döbbent arckifejezésén látszott, hogy eleget olvasott már ahhoz, hogy tudja, ki volt Griffendél Godrik. Ron persze hallotta a pletykákat, de a szülei mindig azt mondták, ezekre nem érdemes hallgatni. Hát ez az egy, kivételesen igaz volt. Meg tudta érteni, viszont, hogy Harry nem akarja, hogy mindenki tudja. Ő is tapasztalta már, milyen az, ha pusztán az alapján, hogy Weasley-nek hívják, már rögtön el is döntik, hogy milyen ember. Harrynek már az is elég baj lehetett, hogy az apja egy világhírű auror. Mindenki tudja, hogy kicsoda James Potter. Jelenleg az auror-részleg vezetője, és valószínűleg a Varázsbűn-üldözési Főosztály leendő főnöke, ami az egyik legmagasabb beosztás a Mágiaügyi Minisztériumon belül.

„Nem mondjuk el senkinek" ígérte Ron, és Hermione is bólintott.

Harry hálásan rájuk mosolygott. És Ron tudta, hogy igazi barátság van születőben hármuk között. Semmi sem kovácsolja össze jobban az embereket, mintha közösen kerülnek bajba!

A hajójuk közben elérte a partot, és mindhárman egyszerre néztek fel, aztán csak ültek, és megbabonázva bámulták az iskola hatalmas és lenyűgöző épületét. Amíg a vadőr hangja, fel nem rázta őket megdöbbenésükből.

„Elsősök, utánam! Erre!"

Az óriás előre terelte őket, és ők egymás sarkában, lépéről-lépésre közelebb kerültek a kastélyhoz. Végül elértek egy hatalmas kaput, és ekkor Ron agyában egy rémes gondolat kezdett kibontakozni. Életében először talált egyedül barátokat, olyanokat, akiket nem a családján keresztül ismert meg. Mi lesz, ha elválasztják őket? Ha külön házakba kerülnek? A pánik határán, Harry felé fordult, hogy megossza vele a félelmeit, de ekkor a kapu feltárult előttük, és Hagrid megszólalt.

„Az elsősök, Piton professzor!"

„Köszönöm. Innen átveszem őket!"

Az ajtóban egy magas, sápadt, horgas orrú férfi fogadta őket. Fekete talárt viselt, ami teljesen ugyanolyan színű volt, mint a haja, és a szemei. Ahogy azokkal a sötét szemekkel végignézett az elsősökön, Ron hátán végigfutott a hideg, és rögtön tudta, hogy ez nem az a professzor, akivel jó lenne összezördülni. Harryhez fordult, és a fülébe súgta.

„Piton! Apa szerint halálfaló!"

„Pszt!" szólt rájuk Hermione, és a nyomaték kedvéért még jól oldalba is könyökölte.

Piton közben szélesre tárta a kaput előttük, és intett, hogy lépjenek beljebb.

„Isten hozta Önöket a Roxfortban" folytatta. „Piton professzor vagyok, az iskola igazgató-helyettese. Néhány pillanat múlva, belépnek a Nagyterembe, ahol beosztják magukat az egyes házakba. A Roxfortban négy ház működik: a Mardekár, a Hollóhát, a Hugrabug és a Griffendél. Az itt töltött évek alatt végig ugyanabban a házban maradnak. A beosztás meghatározza, hogy kik lesznek a barátaik, és milyen lesz a jövőjük. Remélem, hogy jó helyre kerülnek!"

A fekete szemek még egyszer végigpásztázták őket, és Ron észrevette, hogy mintha egy pillanattal tovább időztek volna Harry-n, mint a többieken. Észrevette azt is, hogy Harry nyugodtan bámult vissza a professzorra, nyilvánvalóan nem zavarta az átható tekintet. Végül Piton hűvösen annyit mondott:

„Kövessenek!"

Harry akkor kezdett idegeskedni, amikor beléptek a Nagyterembe. Az összes arc feléjük fordult, és a fejük felett ott lobogtak a színes zászlók, amik a különböző házakat jelképezték. A mennyezeten a sötét, csillagos éjszakai ég, ami megnyugtató is lehetett volna, de nem volt az. Hiába kérdezte számtalanszor a szüleit a beosztásról, mindig azt mondták, majd megtudja, ha az iskolába kerül. Ron arckifejezése alapján, a barátja is ugyanilyen helyzetben volt, hiába járt több bátyja is a Roxfortba.

Piton professzor a főasztal előtt állította meg őket, és Harry érezte, hogy onnan is számos szempár irányul feléjük, de nem nézett fel. Ehelyett inkább az igazgató-helyettest figyelte, aki előhozott egy háromlábú széket, és rajta egy elrongyolódott, fura süveget. Harry zavartan figyelte, hogy ezzel vajon mi lehet a célja, de ekkor a süveg hirtelen dalolni kezdett.

Kalapok közt keresgélve

Találsz nálam szebbet,

De nem hordott még fején a föld

Nálam eszesebbe!

Én vagyok a Teszlek Süveg.

A híres? Naná!

Más sapkákkal ne vég engem

Egy kalap alá!

Én látom, mit senki más:

Hogy mit rejt a fejed.

Próbálj fel, és menten mondom,

Hol van a helyed.

Ha vakmerő vagy s hősi lelkű,

Házad Griffendél.

Oda csak az kerül, ki

Semmitől se fél.

Hugrabugnak nyájas népe

Békés, igazságos.

Oda mész, ha türelmes vagy

S jámbor – ez világos.

A bölcs öreg Hollóhátban

Éles elmék várnak.

Kiknek a tanulás kaland,

Oda azok járnak.

Hogyha agyafúrt s ravasz vagy,

Ne is tekints másra:

A Mardekár való neked.

Ott lelhetsz sok társra.

Hát vegyél fel, és ne remegj!

Forog ez az agy!

Bár nincsen mancsom, nálam mégis

Jó kezekben vagy!

Harry hallotta, hogy a mellette álló Ron dühösen felmordul:

„Kinyírom Fredet és George-ot! Azt mondták, egy trollal kell majd megküzdenünk, közben meg csak fel kell tennünk egy kalapot!"

Harry elvigyorodott, próbálva leplezni saját idegességét. Bár nagyjából biztos volt benne, hogy melyik házba fog kerülni (el se tudta képzelni, miért tenné a kalap más házba!), mégsem vágyott rá, hogy az egész iskola előtt a fejére tegye a kalapot. Nem lehetne ezt valahol máshol lebonyolítani? De Piton már meg is szólalt.

„Akinek a nevét olvasom, előrelép, leül a székre, és a fejére teszi a kalapot!"

„Abbott, Hannah!" „Hollóhát!"

Harry figyelte, ahogy a lány felpattan a székről, és tapsoló háztársaihoz rohan. Bárcsak ő is az ábécé elején lenne…

„Bones, Susan." „Hugrabug!"

„Boot, Terry!" „Hollóhát!"

És a beosztás így folytatódott. Egyeseket a kalap másodpercek alatt beosztott, másoknál viszont sokkal tovább tartott. Aztán Piton az egyik társára nézett, és ha lehet még hidegebb hangon olvasta fel a nevet:

„Granger, Hermione."

Hermione elkerekedett szemmel lépett előre, és Harry bátorítóan megszorította a kezét, és odasúgta:

„Minden rendben lesz! Sok szerencsét!"

„Sok szerencsét!" ismételte Ron is.

Egy utolsó ideges mosollyal, Hermione kilépett az elsősök közül. A kalap alig érintette meg a fejét, máris felkiáltott:

„Griffendél!"

Hermione szélesen mosolyogva futott az asztalhoz, ahol Harry észrevette Percy-t, Ron bátyját, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán sor került Malfoy-ra, aki másodpercek alatt a Mardekárba került, de aztán Piton elért hozzá is:

„Potter, Harry!"

Harry előre sietett. Nem mintha nem lett volna legalább olyan biztos a dolgában, mint az arrogáns Malfoy, de mégis szeretett volna, minél hamarabb túlesni rajta. Remélem, apának igaza volt – gondolta. – Remélem, nem vagyok olyan félresikerült, hogy a Mardekárban végzem. A hideg végigfutott a hátán. Mit szólnának a szülei? Griffendél Godrik egyenes ági leszármazottja a Mardekárban! Biztos lenne, aki értékelné a helyzet iróniáját, de borzalmas lenne. Majdnem az összes halálfaló mardekáros volt… Mielőtt lebeszélte volna magát róla, leült a székre, és a fejére tette a kalapot. Mély lélegzetet vett, aztán rögtön meghallotta a halk hangot a fülében.

„Igen, igen… téged jól ismerlek" kuncogott a kalap. „Félsz, hogy a Mardekárba kerülsz? Az erőddel beillenél közéjük, de a szíveddel nem. Nagyon-nagyon régóta nem találkoztam senkivel, akinek ekkora ereje lett volna… Még apádnak sem" folytatta a kalap. „Azt hiszem nagyon érdekes jövő előtt állsz, Harry Potter, bár ez a jövő nem olyan sötét, mint lehetett volna, ha a dolgok csak egy kicsit másképp alakulnak… Jó helyed lesz: a Griffendélben!"

Felugrott, és rögtön a megfelelő asztalhoz szaladt, majd lehuppant a vigyorgó Hermione mellé.

„Egy házba kerültünk!" lelkendezett a lány. „El se tudom hinni!"

Harry vissza-mosolygott, aztán lélegzetvisszafojtva várták, hogy harmadik barátjuknak mi lesz a sorsa. Néhány perccel később aztán Ron is csatlakozott hozzájuk, és ezzel összeállt a trió.

A lakoma ezután szinte azonnal elkezdődött, és tényleg olyan szuper volt, mint amilyennek a szülei leírták, és Harry örömmel csapott le az ételre, mert rettentő éhes volt. Még otthon sem evett olyan finomat, mint itt – voltak olyan ételek, amiknek még a nevét sem tudta. Az asztalnál folyó társalgás is rettentő érdekes és izgalmas volt. Összeismerkedett az osztálytársaival, és még a Griffendél háziszellemével, Félig Fejnélküli Nickkel is. Az egyik osztálytársával, Neville Longbottommal, örömmel ismertek egymásra. Már többször találkoztak, hiszen Neville apja is auror volt.

Aztán, hirtelen az összes desszert eltűnt az asztalról, és mindenki a főasztal felé fordult, ahol az igazgató szólásra emelkedett.

„Szeretettel köszöntök mindenkit a Roxfortban!" kezdett bele a beszédébe Remus Lupin professzor. „Mielőtt mindenki a hálótermekbe vonulna, kell tennem néhány bejelentést. Először is, tájékoztatom az elsősöket, és néhány visszaeső bajkeverőt (miközben ezt mondta, sokatmondó pillantást vetett Ron ikerbátyjaira), hogy a Tiltott rengeteg, nevének megfelelően, mindenki számára tiltott terület" itt egy kicsit elmosolyodott, de aztán folytatta.

„Másodszor, a gondnokunk, Frics úr megkért, hogy közöljem: a szünetekben tilos a folyosón varázsolni. Ezen kívül a tiltott tárgyak listája kiegészült a hamis pálcákkal, és a böfögtető porral. A teljes lista jelenleg 390 tárgyat tartalmaz. Biztos vagyok benne, hogy Frics úr örömmel az érdeklődők rendelkezésére bocsátja."

Ezt hallva Harry kénytelen volt elfojtani a nevetését: ha az apja meséinek csak a fele igaz, azoknak a tárgyaknak legalább a fele, a Roxfort jelenlegi igazgatójának köszönhetően került a listára… De Lupin közben folytatta.

„És természetesen szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy a teliholdas éjszakákon mindenki kerülje el az igazgatói irodát!"

Bár egy halk mormogás végigfutott a termen, de ez korántsem volt olyan hangos, mint lehetett volna. Köztudomású volt, hogy Lupin professzor (vagyis Remus, ahogy Harry egészen kis kora óta nevezte) vérfarkas. Régen, ez talán megdöbbenést okozott volna, de Lupin már kilenc éve tanított a Roxfortban, és a legtöbben már nem is gondoltak rá. Négy éve volt igazgató, és mindenki tudta, hogy milyen jó ember valójában – és azt is, hogy a Farkasölőfű Főzetnek köszönhetően senkire nem jelent veszélyt. Harry természetesen elfogult volt, az apja legjobb barátja iránt, de az egész varázs-világban kevés olyan ember akadt, aki ne kedvelte volna Remus Lupint.

„Most pedig, megkérem a prefektusokat, hogy kísérjék az elsősöket a hálótermekbe!"

Később, amikor már mindannyian ágyba bújtak, Harry még mindig azon gondolkodott, hogy milyen érdekes is lesz az elkövetkező egy év. Ha rajta múlik, biztos is, hogy az lesz!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx