Már majdnem hajnali három volt, amikor Remus végre elindult saját lakrésze felé. A léptei hangosan visszhangoztak az üres folyosókon. Még az ilyen pillanatokban is, amikor a szeme majd leragadt a fáradtságtól, imádta a Roxfortot. Az iskola jelképe volt mindannak, amiért harcoltak: szabadság, boldogság, és természetesen, barátság. Szinte élete minden fontos eseménye ide kötődött: először is itt talált rá a legjobb barátokra, akik megadathatnak egy embernek, most pedig itt voltak a diákok, akiket Dumbledore-nak köszönhetett. A jelen és a múlt néha összekeveredett, és úgy érezte, ha becsukná a szemét, visszarepülhetne abba az időbe, amikor tizennyolc éves volt…
„Tudjátok" mondta Peter. „Most már tényleg aludnunk kéne. Holnap fontos nap lesz.
Sirius elnevette magát:
„Csak a diplomaosztónk lesz, Féregfark! És különben is végigalhatjuk majd James beszédét!"
„Hé!" az utóbbi megjegyzés azt eredményezte, hogy James Sirius bordáiba könyökölt, de mindannyian nevettek. Remus a barátja felé fordult, aki iskola-első volt, és a kviddics-csapat kapitánya egy személyben.
„Ha már erről van szó, hol van a másik iskola-elsőnk?" kérdezte. Ritkán lehetett Jameset Lily nélkül látni mostanában.
„Alszik" válaszolta James, egy rövid (mégis teljesen elvakult) mosoly kíséretében.
Bár már mind hozzászoktak a megszállottsághoz, amivel a barátjuk a menyasszonyáért rajongott, mégsem tudták megállni, hogy ne tegyenek rá megjegyzéseket. Ezúttal Peter volt a leggyorsabb.
„Ó… Ágas nem akarja felébreszteni az ő alvó hercegnőjét!"
James megpróbált szúrósan nézni, de elég sikertelen kísérlet volt. Vállat vont.
„Szerettem volna, ha ma este csak mi vagyunk itt. A Tekergők. Együtt a Roxfortban, ahogy az elején. Még egyszer utoljára."
„Holnap minden megváltozik" értett egyet Sirius.
A hangja halk volt, és szokatlanul ünnepélyes. Persze Remus tudta, hogy a barátja komoly is tud lenni, csak ez igen ritkán mutatkozott meg. De ezen az éjszakán teljesen helyénvalónak tűnt.
Hirtelen mindegyikük magába merülve elgondolkodott Sirius szavain. Holnap megkapják a bizonyítványukat, és elhagyják az iskolát. Ez mindent megváltoztat. A barátságuk megmarad, persze, de ez olyan lesz, mint egy véget nem érő nyári szünet. Visszamennek a családjukhoz, vagy máshová költöznek, de már soha nem lesznek együtt ugyanúgy. Nem fogják minden egyes pillanatukat együtt tölteni: egy szobában. Nem fognak együtt enni, és hatalmas kajacsatákat rendezni, csak azért, hogy ellenőrizzék meddig feszíthetik a húrt McGalagonynál. Nem fognak többet éjszaka, James láthatatlanná tevő köpenye alatt bóklászni a tilosban. Felnőttek lesznek, és többé nem a Roxfort védő falai közt fognak élni
„Nem tudom, mi lesz a jövőben, de azt tudom, hogy mindig a barátotok maradok" mondta James.
„A testvérünk" tette hozzá Peter.
„Nem számít mi lesz" értett egyet Remus is. „Mindig segíteni fogjuk egymást."
„Még hajnali fél háromkor is" egészítette ki vigyorogva Sirius, aki utált ilyenkor fenn lenni, kivéve persze, ha valamilyen jól kitervelt tréfáról volt szó.
James egy kicsit bizonytalanul folytatta.
„Tudom, hogy ezt nem lehet igazán szavakba foglalni, de megpróbáltam… leírni…hogy, mit is jelent a barátságunk. De ne nevessetek ki" idegesen mosolygott. „Csak meg akartam fogalmazni, milyen fontos ez nekem."
Mind szótlanul nézték. Remus egy pillanatig biztosra vette, hogy valaki mindjárt előáll valami hülye megjegyzéssel, de egyikük sem szólalt meg. Valahogy ehhez a pillanathoz nem illet, hogy viccelődjenek. Korábban soha nem próbáltak meg beszélni arról, mit jelent számukra ez a barátság – de holnaptól minden más lesz, úgyhogy talán tényleg most volt itt az ideje.
„Halljuk, James" mondta Remus, bátorítóan.
„Nem igazán szeretném hangosan felolvasni" ismerte be félénken. Remus felé nyújtott egy darab papírt, gyorsan, mintha félne tőle, hogy meggondolja magát. „Tessék. Olvasd el!"
Remus gyorsan átfutotta James kacskaringós betűit, és a szavaktól megborzongott. Jamesnek tényleg sikerült megragadnia a lényeget. Más talán nem értette volna meg a rövid szöveg lényegét, esetleg ügyetlen versnek tartotta volna, de Remus számára gyönyörűnek tűnt. Másodszor is elolvasta, aztán továbbadta Peternek. Peter szkeptikus arccal kezdte olvasni, de Remus látta, hogy mire a végére ér az arcára kiül a megértés, és lassan elmosolyodik. Aztán odaadta Siriusnak, akinek valami nyugtalan várakozás ült a szemeiben. Sirius sokkal gyorsabban olvasott, mint Peter, szinte csak átsuhant a tekintete a szövegen, és ha Remus nem ismerte volna olyan jól, azt hihette volna, már tudja, mi áll a papíron. De James ideges arckifejezése is azt sugallta, hogy ez nem így van. Nem, ez kizárólag James munkája volt, és az egész szívét beletette. Egyszerűen tökéletes volt.
„Tökéletes" suttogta Sirius, önkéntelenül is megismételve Remus gondolatát.
„Rólunk szól" mondta Peter. Remus pedig bólintott.
„Nagy voltál, James."
„Tényleg tetszik?" kérdezte a barátjuk, egy kicsit hitetlenkedve.
Remus évek óta nem látta őt ilyen feszültnek (talán akkor utoljára, amikor ötödikben először hívta randizni Lilyt), és ez akár vicces is lehetett volna, ha nem lett volna olyan ünnepélyes ez a pillanat. A máskor ékesszóló Remus most nem találta a szavakat.
„Nem csak tetszik, ez tökéletes" válaszolt helyette Sirius. –„Tényleg. Soha nem tudtam volna megfogalmazni, mert a barát szó nem elég erős erre. Olyanok vagytok, mintha a testvéreim lennétek, mert igazad van, tényleg nem a vér számít. De én nem vagyok elég költői, és nem bánok elég jól a szavakkal, hogy ezt elmondjam. Köszönöm."
James elámult, és így volt, Remus és Peter is. Annyira megszokták, hogy Sirius mindenen nevet és szórakozik, hogy néha elfelejtették, hogy milyen kitartó és hűséges barát tud lenni.
„Ha már a köszönetnél tartunk" vágott bele Peter. „Nem hiszem, hogy valaha megköszöntem volna a sok segítséget, amit az évek során kaptam tőletek. El se tudom képzelni, hol tartanék, ha egy másik házba kerülök. Megmutattátok, hogy többre vagyok képes, és többre vihetem, mint valaha képzeltem volna."
Ezt újabb csend követte, ami nem volt kényelmetlen, bár egy kicsit furcsa. Bármilyen közel is álltak egymáshoz, az érzelmeikről nem nagyon beszéltek, elvégre tinédzser fiúk voltak, és ismerték egymás gondolatait is. Ez a nyíltság most különös volt számukra. De ha már itt tartottak Remus sem maradhatott csendben.
„Én is szeretném megköszönni" mondta halkan. „Köszönöm, hogy befogadtatok. A legtöbben nem tették volna."
Nem kellett mondania, miért.
„Ezt jelenti, hogy barátok vagyunk" mondta Sirius, és kinyújtotta a jobb kezét, Remus pedig rátette a sajátját.
„Testvérek" tette hozzá James, és ő is csatlakozott.
„Hűek a végsőkig" fejezte be Peter.
Egy pillanatig csendben álltak, és Remus, hosszú évek óta először, majdnem elsírta magát. Valami varázslatosnak a végére értek, és igaz, hogy holnap új és izgalmas dolgok kezdődnek, de ez akkor is szomorú. A gondtalan gyerekkor véget ért. Választaniuk kell, és szükségszerűen különböző irányba mennek majd. Néha úgy érezte, mindig is ismerte a srácokat, de aztán eszébe jutottak az emlékek. Amikor először futottak össze a Roxfort expresszen; amikor szembesítették azzal, hogy tudják, hogy vérfarkas… de nem érdekli őket; amikor először, ötödévben, sikerült az animágus transzformáció, és Remus először érezte, hogy olyan barátai vannak, akik élete minden pillanatát megértik. Emlékezett a jól sikerült kalandokra, és a félresikerültekre is, mint például, amikor Frics lefoglalta a Tekergők Térképét. És abban a pillanatban tudta, hogy nem számít, mit hoz a jövő, mindig emlékezni fog erre a jelenetre, ahogy körben ültek a negyedik emeleti titkos folyosón, kéz a kézben, teljes egyetértésben.
Egyszerre álltak fel, és döntöttek úgy, hogy ideje menni, de mielőtt kiléphettek volna az ajtón, Sirius megállította őket.
„Van egy ötletem" mondta hirtelen, kivette a papírt James kezéből, és elővette a pálcáját. Néhány pillanattal később, James verse a falba vésve volt olvasható örök időkre. Sirius mosolyogva visszaadta a papírt.
„Arra az esetre, ha valaha elfelejtenénk!"
Remus hirtelen megállt. Ő ugyan nem felejtette el, de néha nem árt emlékezni. Megfordult, és elindult felfelé az egyik lépcsőn, ami elég udvarias volt, és nem mozdult el másfelé. Meg volt az előnye annak, ha az ember igazgató a Roxfortban! Egy rövid séta után, elérte a negyedik emeleten azt a bizonyos tükröt, ami mögött a titkos folyosó kezdődött, egy pillanatra megállt, és eszébe jutott, hányszor rejtőztek el itt Frics, vagy az idegesítő macskája elől. Vagy hányszor választották ezt az utat, hogy eljussanak Roxmortsba, a házi feladat megírása helyett. Felemelte a pálcáját, és elmondta a varázsigét:
„Abscondum."
A tükör elmozdult, és Remus belépett a folyosóra. Évek óta nem járt erre, de a látványból ítélve, valaki más igen. Valószínűleg a Weasley ikrek – de most nem igazgatóként volt itt. Most nem érdekelték a szabályszegések, vagy a tréfák.
A jobb kéz felőli fal felé nézett, és egy pillanatra megrémült, mert azt hitte a felirat eltűnt. De nem, csak megfakult egy kicsit, és belepte a por. A pálcájából előcsiholt egy kis fényt, és a felirat elé tartotta. Suttogva olvasta a szavakat:
Az igaz barátság örökké tart,Ha vér nem is köt össze
Kitartás és fájdalom edzette.
Többek vagyunk: testvérek
Testvérek és társak; bármi is lenne
Most vagy a jövőben, összetartunk
A végsőkig hűen.
És ezért hálám is addig marad fenn.
James elismételte ezeket a szavakat Sirius temetésén, és azután is, eltűnésének minden évfordulóján, amikor a három megmaradt Tekergő összegyűlt. Azon a napon mindig együtt voltak, függetlenül attól, hogy épp min dolgoztak, vagy milyen elfoglaltságaik voltak. Amikor James először mutatta meg nekik a verset, egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen korán elveszítik egyik társukat. De így történt. Siriust elvesztették. Még mindig fájdalmas volt erre emlékezni, de elmosolyodott, amikor meglátta a vers alatti szavakat. Ez volt Sirius egyetlen kiegészítése.
HOLDSÁP FÉREGFARK TAPMANCS ÁGAS
Remus letérdelt a felirat elé, és remegő kézzel megérintette a harmadik nevet.
„Nem fogom elfelejteni, Tapmancs" suttogta. „Egyikünk sem fogja."