A hívás meglepte Lilyt, annyira, hogy majdnem elejtette az 'Ősi mágia' című könyv megviselt példányát, amit épp olvasott. Gyorsan felpillantott, de rögtön elmosolyodott, mivel Perselus Piton arcát pillantotta meg a kandallóban.
„Perselus! Kész van a bájital?"
„Beszélnem kell veled!" a barátja arca feszült volt, és Lily elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, valami baj van.
„Akkor, gyere át!" a következő pillanatban a férfi már ott is állt mellette.
„Mondd, hogy James itthon van!"
„Nincs, alig egy fél órája ment el" válaszolta csodálkozva Lily. Igaz, hogy James és Perselus mostanra megtanultak együttműködni, de közel sem voltak jóban egymással. A válaszra viszont Perselus elkáromkodta magát.
„Figyelj! Nincs sok időnk, James csapdába sétál!"
„Mi!"
„Tudod, hol van?"
„Nem, én…" de a barátja félbeszakította.
„Londonban, egy mugli kocsmában: a Medvemancsban. Leora Baddock-kal találkozik, aki egy levélben azt ajánlotta, hogy kémkedne a Sötét Nagyúr ellen. De ez csapda. Legalább hét halálfaló lesz a kocsmában, és meg akarják ölni."
„Egy mugli kocsmában?" Lily agya mintha megfagyott volna. James, ez nem lehet! „De fényes nappal van… az a hely tele lesz emberekkel!"
„Tudhatnád már, hogy Voldemortot ez nem érdekli!" jött az éles válasz.
„Mit csináljak?" Lily nem volt egy harcos természet, de az agya újra működésbe lépett.
„Menj Arabellához, és mond el neki. Én nem mehetek, az túl gyanús lenne, de ő tudni fogja, hogy, mit kell tenni."
Lily bólintott. Perselus már azzal is hatalmas kockázatot vállalt, hogy idejött – de Arabellához menni – az ezerszer rosszabb lenne. A halálfalók legbelsőbb köreihez tartozott, hosszú évek óta a Sötét Nagyúr egyik leghűségesebb szolgája volt, olyan családból származott, aminek a múltjában csak úgy hemzsegtek a sötét varázslók. A hideg és kegyetlen Perselus Pitonról kevesen sejtették, hogy képes aggódni bárkiért is. Akármennyire is gyanún felül állt a társai között, a veszély mégis fennállt. A kockázat, amit az elmúlt tizenegy évben a Rendért vállalt hihetetlen volt, és most mégis itt volt, újabb veszélyt vállalva, ráadásul egy olyan emberért, akit még csak nem is kedvelt.
„Köszönöm" mondta Lily csendesen.
Soha nem kérdezte a férfitól, hogy miért teszi, amit tesz, de néha azért elgondolkodott rajta, és most Perselus, mintha olvasott volna a gondolataiban.
„Szükségünk van rá."
Aztán eltűnt, miután egy marék hopp-port szórt a kandallóba. Visszatért a Roxfortba a gyanútlan tanítványai közé, akik talán soha nem fogják megérteni, milyen ember is valójában a tanáruk.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
James Potter egy sör mellett üldögélt és szórakozottan dobolt az ujjaival a korsón. Baddock késett, ő mégis próbált kizárólag az italára koncentrálni és teljesen kizárni a külvilágot, bár azért időről-időre körbepillantott a kocsmában, a lehetséges fenyegetéseket kutatva, majdnem öntudatlanul.
Mint az auror-osztály vezetőjének, nem kellett volna terepen dolgoznia, de a háború komolyon érintette a létszámukat. Egyszerűen nem voltak elegen, ráadásul, ő ismerte is Leora Baddockot még a Roxfortból. A Hollóhátba járt, és a vezetékneve akkor még Higgins volt. Aztán hozzáment Warren Baddock-hoz, aki nyílvánvalóan magával rángatta őt a halálfalók közé, már jó néhány évvel ezelőtt. A rövid levél szerint, amit James-nek küldött, a férje iránti szerelme Voldemort mellett tartotta egy ideig, de ez már nem volt elég. Jobb később, mint soha, gondolta James és felsóhajtott. Egymillió oka lehetett annak, hogy Leora késett, és ezek közül egy csomó teljesen ártatlan volt, de most egyik sem tűnt elég megnyugtatónak. Az ösztönei, amik az éveken át tartó harcban éleződtek, riadót fújtak a fejében. Valami nem stimmelt. Valami nagyon nem stimmelt. Újra körbepillantott a helyiségben, de csak kései ebédjüket költő muglikat látott.
Ő javasolta, hogy itt, a Medvemancs nevű kocsmában találkozzanak, mert ez messze volt az Abszol úttól és minden más helytől, aminek akármilyen távoli kapcsolata van a mágiával. Szinte nulla volt az esélye, hogy itt bárki meglássa őket együtt, különösen nem egy halálfaló – ők mindent utálnak, ami mugli. James viszont, miután feleségül vett egy rettegett „sárvérű" boszorkányt, elég jól kiismerte magát a mugli technológiában, ruházkodásban, sőt még a sörök terén is. Megértette a mugli kultúrát is, ami sok kollégájából hiányzott… ez volt az oka, hogy az informátorokkal való találkozókhoz gyakran választott mugli kocsmákat helyszínül. Tudta, hogy kell beolvadni a környezetbe.
De valaki nem tudta. Mozgásra lett figyelmes, és óvatosan jobbra fordította a fejét. Észrevétlenül megszemlélte a távoli sarokban üldögélő férfit. A hosszú haj egyszerűen nem volt divatban a muglik között, mint ahogy nem volt divatban a varázspálca sem, ami alig láthatóan elővillant a férfi szürke sportdzsekije alól. A titokzatos varázsló sötét szeme oldalra villant és James látta, hogy egy másik férfival néz össze – James gerince mentén végigfutott a hideg, amikor megérezte, hogy egy harmadik szempár is rászegeződik. Két újabb férfi lépett be az ajtón, és őket már személyesen is felismerte. Halálfalók. És rögtön mögöttük ott volt Leora is – először az jutott az eszébe, hogy figyelmeztetően rákiált, de az egyik férfi tisztelettel bólintott felé, és már tudta, hogy áll a helyzet. Ez a csapda kizárólag neki készült.
Minden porcikája megfeszült, akcióra készen, és a keze diszkréten ráfonódott a varázspálcára. Ártatlan muglikkal telezsúfolt helyen volt … harcoljon, vagy megpróbáljon lelépni? De van egyáltalán választása? A szívverése felgyorsult, de nem ez volt az első eset, hogy szorult helyzetbe került, és a hirtelen adrenalin-löket csak fokozta a reflexeit. Hat egy ellen nem valami jó arány. Vagyis hét, javítottak ki magát, mert megpillantott egy újabb halálfalót, aki az egyik hátsó asztalnál üldögélt, taktikusan épp James és a hátsó kijárat között elhelyezkedve. Most már nem is titkoltan, mindannyian őt figyelték, és valamilyen - csak általuk ismert - jelre vártak. Egyik sem tűnt túl barátságosnak. Milyen kellemes délután!
Amikor megérkezett a kocsmába, James felmérte az összes be- és kijutási lehetősége, és szándékosan olyan asztalhoz ült le, ami a fal mellett volt, és nem valahol középen, bár ennek most nem sok hasznát vette. Három úton távozhatott volna: bejárat, hátsó ajtó, és az ablak a szemközti falon. Mindegyik útvonalat, legalább egy halálfaló zárta el. Imádom, hogy célpont vagyok! Egyszerűen nem volt finom megoldás és ha nem ő kezdeményez, akkor a halálfalók valószínűleg megpróbálkoznak valami őrültséggel, például felrobbantják az egész kócerájt, vele együtt. A helyzethez egyáltalán nem illő módon, elmosolyodott. A kiképzés első napjaitól kezdve, Arabella egy dolgot, mindig hangsúlyozott: ha túlerővel állsz szemben, támadj, tegyél valami váratlant!
„Confundus!"
Eltalálta a jobbján lévő három halálfalót, de villámgyorsan, már a bejárati ajtónál állók felé is fordult. A hátsó részben lévőkkel most nem volt ideje foglalkozni, a pálcája Leorára és két kísérőjére irányult.
„Everbero!"
Mindhárom halálfaló hátravágódott, ő pedig ösztönösen a földre vetette magát, épp időben, mert hallotta és érezte, hogy a feje felett szétrobban egy asztal. Faforgácsok röpködtek körülötte a levegőben, de már mozgásban is volt, és a hosszú évek tapasztalatának köszönhetően a pálcája rögtön a jó irányba fókuszált. A muglik sikoltoztak, és amikor épp sikerült befognia a célpontot, az egyik megzavarodott üzletember pontosan belefutott, hiába próbált az auror kitérni az útjából. A férfi egy rémült kiáltás kíséretében a földre döntötte, kiszorította belőle a szuszt, és odaszögezte a padlóhoz. Ugyanebben a pillanatban érezte a levegőben sistergő energiát és hallotta a kiáltást:
„Crucio!"
A mugli felüvöltött, és rángatózni kezdett. James nem tudta, hogy az átkot neki szánták-e, vagy már eredetileg is az üzletember volt a célpont, de ez nem is számított. A lényeg az volt, hogy kihasználhatta volna ezt a hibát, ha ki tud kászálódni a teher alól. A férfi azonban cséphadaróként csapdosott a kezeivel – az egyik keze fejbe is találta, úgy hogy csillagokat látott, ezt pedig egy éles könyök követte a gyomrába. Az üvöltéstől már csengett a füle, de végül sikerült kiszabadítania a jobb kezét:
„Stupor!"
A mugli hála istennek, elhallgatott, de ami még fontosabb mozdulatlanná is dermedt. James pedig a kissé megzavarodott sötét boszorkány ellen fordult:
„Reducto!"
Ez elég gusztustalan volt, de pillanatnyilag nem érdekelte. És most már a boszorkányt sem, mert számtalan apró darabra robbant szét, amelyek közül egyik sem érzett már semmit. James nem élvezet a gyilkolást, de néha ez szükséges velejárója volt a munkájának. A háború ilyen volt – akit nem ölsz meg vagy nem fogsz el, az később visszajön és újra támad. Lelökte magáról az eszméletlen üzletembert, felugrott, és a hátsó kijárat felé iramodott.
Akivel nem számolt, az Leora volt. Elfeledkezet róla, hogy a másik két halálfaló (mindkettő férfi, és sokkal nagyobb termetű, mint a nő) előtte álltak, amikor az átkot rájuk küldte. Nyilvánvalóan ők fogták fel a nagyobb részt belőle, és a nő nem ájult el, mint a másik kettő. De ez nem jutott James eszébe, amíg meg nem hallotta a hangját, és ekkor még mindig három lépés választott el az ajtótól.
A világ megremegett, és fényes tűzgolyóvá változott körülötte.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Perselus Piton hangosan felsóhajtott, amikor valaki kopogtatott az ajtaján. Mormogott valamit az orra alatt, de azért felnézett a hatodéves Hollóhátasok által írt dolgozatokból, amiket épp javított (Az Élő-halál főzet története, használata, és az azzal való visszaélések). Nem volt ideje látogatókra… talán, ha nem válaszol, elmennek! Újabb kopogás.
„Mi az?" kiáltott.
Az ajtó kivágódott, és Mundungus Fletcher lépett be, akinek sebhelyes arca, mint általában, nem árult el túl sokat (bár Perselus, aki elég jól ismerte, meg tudta mondani, hogy pillanatnyilag nincs túl jó kedvében), és vele volt az ingerült kinézetű Draco Malfoy. Fletcher érzelmeit kizárólag a szemei árulták el: szinte sütött belőlük a düh. Ez a pillantás és hangulat, már sok halálfaló végét eredményezte, de az ifjabb Malfoyt nyilvánvalóan nem hatotta meg. Lehet, hogy Draco nem tudta felfogni, milyen veszélyekkel járhat feldühíteni, a nem épp a türelméről híres, átváltoztatástan-professzort, bár Perselus inkább arra gondolt, hogy Draco-t ez egyáltalán nem érdekli. Nem sokat tudott a fiú személyiségéről, de arra már rájött, hogy nagyon hasonlít az apjára. Másra sincs szükségem, gondolta idegesen. Egy miniatűr Lucius az irodámban.
Az e felett érzett dühe kiült az arcára, de Malfoy ezt nyílván a Griffendél és a Mardekár házvezetői közti természetes ellenségeskedés számlájára írja majd. A valóságban ők ketten, kifejezetten tisztelték egymást. Piton nem azért vett részt a harcban, hogy barátokat találjon, de ha össze kellett volna állítania egy listát, akkor Mundy egyértelműen valahol az élmezőnyben helyezkedett volna el. Jó ember volt, és bátor – Perselus pedig örült, hogy segíthetett megmenteni az életét. Remélem a legutóbbi mentőakcióm is hasonlóan sikeresnek bizonyul! A Roxfortban várakozni, a kínzás egyik legrosszabb formája volt – szívesebben harcolt volna nyíltan Voldemort ellen, de az ő feladata más volt. Tudta, hogy helyesen cselekszik, és azt is, hogy hihetetlenül értékes munkát végez, de a korlátok, amelyek közt emiatt mozgott, néha az őrületbe kergették.
Remélte, hogy Potter jól van. Valaha, utálta őt – több okból is, de főleg az eltérő személyiségük, és a barátaik miatt. Természetes volt, hogy a Mardekárosok utálják a Griffendéleseket, és viszont – csak ők ketten ezt a végletekig fokozták. Persze, a gyökereik, szinte kötelezővé tették ezt. A Potter család örök időktől fogva a sötét oldal ellen harcolt, már Griffendél Godrik előtt is – erről voltak híresek. Piton viszont olyan családból származott, ami tele volt sötét varázslókkal és boszorkányokkal, akik hittek a hatalom mindenek felettiségében. Perselusnak is sok idejébe tellett rájönni, hogy ez mekkora tévedés. Amikor az ifjú Malfoy-ra nézett, tudta, hogy vannak, akik soha nem tanulják meg ezt a leckét. Gyorsan visszaterelte a gondolatait a jelenre, és felöltötte megszokott arckifejezését.
„Fletcher professzor!"
„Piton professzor!"
Mundy mindig is jó színész volt, a hangja majdnem olyan ellenségesen csengett, mint Pitoné. Egy ex-auror, Fletcher múltjával nyílván nem kedvelhetett egy olyan embert, akiről majdnem az egész varázs-világ úgy sejtette, hogy halálfaló, mégha ez nem is bizonyosodott be soha.
„Mit tehetek önért?" kérdezte Piton, a legkevésbé sem udvariasan.
Mundy bevonszolta Draco-t a szobába.
„Mr. Malfoy úgy vélte, hogy szórakoztató tréfa meggyújtani Hermione Granger haját, az órám alatt. Úgy gondoltam, mivel az ön házának diákja, önnek kell kiszabnia a büntetést!"
„Egyetértek! Hagyja csak itt!" a találkozást, az elvárásoknak megfelelően, igyekeztek a lehető legrövidebbre fogni.
„Természetesen" válaszolt Fletcher hűvösen, és egy bólintással elbúcsúzott, majd elhagyta az irodát.
Perselus várt egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna, és tanulmányozta „régi barátja" egyetlen fiát. Észrevette, hogy a fiú nem nagyon aggódik, de azért kicsit ideges. Remek. Szóval végül mégis sor kerül az első négyszemközti beszélgetésre a Malfoy örökössel. Voltak házvezetők, akik a Roxfortba érkezés után hamar elbeszélgettek minden egyes új diákkal, de ő maga más módszert alkalmazott, mert a Mardekár is más volt. Szeretett először csak figyelni, és kivárni, milyen következtetéseket tud levonni. Hat hónap megfigyelés és az ösztönei, azt súgták, hogy Draco ugyanolyan, mint Lucius, csak fiatalabb és emiatt kevésbé korrumpálódott.
A fiú végül feszengeni kezdett a pillantása alatt, és elindult az egyik szék irányába.
„Nem engedtem meg, hogy leüljön, Mr. Malfoy!"
A gyerek szürke szemei egy pillanatra élesebbé váltak, és Piton azt hitte vitatkozni fog, de aztán nyílván eszébe jutott, hogy a professzor az apja jó barátja, és nem tűrné az ellentmondást. Draco természetesen nem volt hozzászokva, hogy bárki másnak engedelmeskedjen, az apján kívül. De itt a Roxfortban ezt meg kell tanulnia – még mindig jobb, ha itt jön rá a játékszabályokra, mint ha Voldemort köreiben kerülne erre sor.
„Magyarázatot várok!"
A grimasz, ami megjelent a fiú arcán, sok mindent elárult.
„Uram, a kis sárvérű, mindenféle…"
„Kíméljen meg a szánalmas mentegetőzéstől, ha kérhetem!" szakította félbe a tanár.
A hideg hang nyílván meglepte Malfoy-t, és egy pillanatig habozott, hogyan folytassa, keresve egy elfogadható választ.
„Megsértett."
Ez elég biztonságosnak tűnt, bár Perselus tudta, hogy egy hazugság.
„És tudott is róla?"
„Igen, uram."
Perselus felhúzta a szemöldökét, és Draco újra feszengeni kezdett. Malfoy-nak is tudnia kellett, hogy ez milyen hihetetlenül hangzik. Granger volt az egyetlen mugli származású lány az elsős Griffendélesek között, így már korán a támadások kereszttüzébe került. Elég okos volt ahhoz, hogy ne provokáljon senkit. Piton felállt, megkerülte az asztalt, és megállt a tanítványa előtt. Kivárta, amíg a fiú nem állta tovább a tekintetét, és lenézett.
„Mondja el az igazat!"
„Megérdemelte!" csattant fel Malfoy, kihívóan újra a professzor szemébe nézve.
Határozottan nem gyáva a kölyök. Egészítette ki a fejében összeállított listát Piton.
„Miért?"
„Elviselhetetlen okoskodó. És gusztustalan. Az ilyeneket nem szabadna beengedni az iskolába!"
Hát igen: Voldemort nézetei – amiket a Mardekárban szinte mindenki osztott. A sárvérűek nem valók ide. Perselus valaha szintén hitt ebben… de már nem. Lehet, hogy valamikor találkozik egy Mardekárossal, aki olyan, mint ő, de nem valószínű. Addig is, úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle. Ez már nem esett nehezére, hiszen évek óta játszotta a szerepét – és kevés diákja ismerte csak az igazi arcát. Azok is mind halottak volna – ő maga szervezte be őket a Főnix Rendbe (bár azt sosem közölte velük, hogy ő is tag), és mint sok más kémnek, ő határozta meg a feladataikat is. Egyikük sem élt túl sokáig, és ők mégcsak a hősök falára sem kerültek fel.
„Ezeket a nézeteket, Mr. Malfoy, nem túl bölcs dolog hangoztatni!" mondta végül, egy hideg mosoly kíséretében.
Draco gyanakvó pillantást vetett rá:
„De maga is…"
„Igen" vágott közbe a tanár. Malfoy, nyílván azt akarta mondani, hogy „maga is Halálfaló" – nem volt kétsége afelől, hogy Lucius felvilágosította a fiát, mielőtt a Roxfortba engedte, de Piton nem engedhette, hogy a fiú felelőtlenül viselkedjen.
„Nem is azt mondtam, hogy nem értek egyet, csak azt, hogy nem bölcs dolog ezt hangoztatni."
„Miért nem?" most már legalább figyelt rá a fiú.
„Vannak előnyei annak, Draco, ha a világ másmilyennek gondol, mint amilyen vagy. Mindenki tudja, hogy nem kedveled Pottert, Weasley-t és Grangert. Ezért vannak dolgok, amiket elkövethetsz. De a Mardekárt nem véletlenül nevezik a ravaszság házának. Az ilyen iskolás-csínyek a te színvonalad alatt állnak – különösen, ha figyelembe vesszük a származásod is."
Ha akármelyik másik professzor mondott volna ilyet egy Malfoy-nak, nem kapott volna mást, mint egy szemtelen megjegyzést. De Piton családja majdnem olyan ősi és előkelő volt, mint a Malfoy-klán, és Draco természetesen azt is tudta, hogy míg az apja volt Voldemort jobb keze, addig Piton rögtön mögötte a második helyen állt. Így aztán bólintott és odafigyelt a professzor tanácsaira.
„A Mardekárban sem egyenlő mindenki. Csak kevesen tartoznak az igazi elithez. És nem szeretném, ha nem a maximumot hoznád ki magadból."
„Nem fogok csalódást okozni, Professzor!"
A fiú a markában volt. Piton elmosolyodott.
„Remélem is. Ha sikeres akarsz lenni, fogadd meg a tanácsom."
„Igen, uram" bólintott Draco. Láthatóan tetszett neki a kilátás, hogy egyszer majd vezető lehet.
„Nagyon helyes" Perselus a szemébe nézett, és kemény hangon folytatta. „A gyerekes csínyeknek vége. Szóbeli sértések előfordulhatnak, de minden más csak a Mardekár hagyományainak megfelelően történhet. Lehetőleg elhagyott helyen, ahol legalább néhány pillanatig nincsenek szemtanúk."
Draco szemei kicsit elkerekedtek.
„De a párbaj nem megengedett!"
„A szabályok, Draco, azért vannak, hogy megszegjük őket."