Nyolcadik fejezet: Családi kötelék

Az ebéd a Nagyteremben a szokásoknak megfelelően igazi csatává változott. Az egyik oldalon ott voltak az idősebb Mardekárosok, akik mindenkit terrorizáltak, akik náluk alacsonyabb szinten álltak a hierarchiában (amit persze kizárólag a származás és a vagyon határozott meg!) – a másik oldalon pedig a felsőbb éves Griffendélesek álltak, akik mindent megtettek, hogy megvédjék azokat, akik nem tudnak kiállni magukért. A Hugrabugosok kétségbeesetten próbáltak középen maradni, és baráti kapcsolatot tartani fenn mindkét oldallal, a Hollóhát tradíciói pedig azt követelték, hogy ők legyenek a békítők a felek között. De béke ritkán volt, sőt még átmeneti fegyverszünet se nagyon. A Mardekárosok ezeket a csatákat tesztnek nevezték maguk között, de Harry inkább kegyetlenségnek hívta volna. Lehet, hogy az egész egyszerű rivalizálásként indult, de mostanra sokkal, de sokkal komolyabbra fordult.

A harc már nem korlátozódott sértésekre és tréfákra, sőt nem maradt meg az egyszerűbb átkok szintjén sem, amiket akár egy elsőéves is kivédhetett volna – a Roxfort sajnos rengeteget változott, a szüleik idejéhez képest. Most, ha a professzorok hátat fordítottak, vagy, ha a várható büntetés nem tűnt túl elviselhetetlennek, veszélyes és rosszindulatú átkok repkedtek a levegőben. Természetesen, az első- és másodéves Griffendélesek voltak a leggyakoribb célpontok, és a kevés mugli származású tanuló húzta mindig a legrövidebbet, bár az idősebbek összefogtak, hogy megvédjék fiatalabb háztársaikat. Nem mintha a Hollóhátban és a Hugrabugban nem lett volna divat, hogy az idősebbek kiálljanak a zöldfülűekért, de valahogy a Griffendélben volt ez a leglátványosabb – nem hiába volt az övék a bátorság háza. Lehet, hogy néha a bátor helyett a forrófejű találóbb kifejezés lett volna a ház tagjaira, de akárhogy is, Harry otthon érezte magát a társai között.

A Mardekárnak törleszteni, nem volt egyszerű dolog. A büszkeségük nem engedte, hogy lesüllyedjenek az ellenfél szintjére, másrészt viszont egyetlen, magára valamit is adó, Griffendéles sem tűrhette, hogy a sok bűn megtorlatlanul maradjon. A Hollóhátasok persze úgy vélték, ők felette állnak az ilyen csatáknak, de a Griffendél harcolt, igaz, a saját szabályai szerint. Az átkok megengedettek voltak, sőt néha elkerülhetetlenek – hiszen meg kellett védeniük magukat. Érthető volt, hogy ha támadás érte őket, védekeztek, de egyetlen Grfiffendéles sem provokált volna soha verekedést. Ők inkább a rafinált módszereket részesítették előnyben. Fred és George Weasley épp ezért voltak kezdettől fogva népszerűek – ők még akkor is kitaláltak valamit, ha nagy volt a túlerő.

És most már hatan voltak a küzdelemhez, nem csak hárman – és minden csepp kreativitásukat felhasználták.

A Weasley ikrekkel és Lee Jordan-nel kötött szövetségük következtében Harry, Ron és Hermione máris a Mardekár támadásainak kereszttüzébe kerültek, pedig még csak a hatodik hetüket töltötték az iskolában. Úgy tűnt hosszú és fárasztó hét év áll előttük. Másrészt viszont ezek az évek sok mókával és kalanddal is kecsegtettek.

Ezen a bizonyos napon is igazi csatatér volt a Nagyteremben, egészen addig, amíg Remus Lupin be nem viharzott, és puszta megjelenésével rendet nem teremtett a diákok között. Az igazgató kedves ember volt, de nem olyasvalaki, akivel packázni lehetett volna, és ezt tudták a diákjai is. Mostanában már nem is kísérleteztek ilyesmivel, hiszen a legtöbben megtapasztalhatták már, hogy ha a szükség úgy hozza, kemény és szigorú is tud lenni. Most hosszú, erőteljes léptekkel, és feszült, szinte már komor arckifejezéssel közeledett, ami egyáltalán nem volt jellemző rá – mindennek tűnt, csak vidámnak nem – és, ami a legrosszabb, épp a Griffendél asztala felé tartott.

A MÁBALT hat tagja gyorsan egymásra pillantott, és igyekeztek kitalálni melyikük csinálhatott valamit a többiek tudta nélkül, de a válasz csak hat tanácstalan tekintet volt, így inkább próbáltak más irányba nézni, és a lehető legártatlanabbnak tűnni. Különben is, hát nem Fletcher professzor szokott az ilyen ügyekkel foglalkozni? Lupin általában a tanáraira bízta az ilyen bagatell ügyek elintézését.

A Harryvel szemben ülő Ron elkerekedett szeme viszont elárulta, hogy Lupin bizony pontosan feléjük tart, sőt, Harry már a lépteit és hallotta, és azok épp az ő háta mögött maradtak abba.

„Akármiről is van szó, professzor úr, nem mi voltunk" kezdte George, pontosan egyszerre a testvérével.

„Ott sem voltunk, amikor történt…"

„Nem hozzátok jöttem" vágott közbe Lupin, és Harry hirtelen ott érezte a kezét a vállán. „Harryvel kell beszélnem!"

Harry felpillantott, és az igazgató arckifejezésétől rögtön arra kellett gondolnia, hogy valami baj van.

„Igen?"

„Édesapádról van szó" kezdte Remus halkan, hogy csak a közvetlenül körülöttük ülők hallják. „Halálfalók támadták meg. A Szent Mungóban van."

Harry hirtelen úgy érezte, a hőmérséklet legalább húsz fokot zuhant a teremben.

„Mi van vele?"

„Nem tudok semmi többet, de anyukád már ott van, és én is most indulok a kórházba. Ha akarsz, velem jöhetsz."

Harry már fel is ugrott, és csak bólintott, mivel a torka annyira összeszorult, hogy megszólalni sem bírt. Ha életveszélyben lenne, azt Remus biztos mondta volna, nem igaz? Hagyta, hogy Remus kivezesse a teremből, a keze még mindig bátorítóan szorította a vállát, de Harry szíve ennek ellenére őrült iramban vert.

Eddigi élete folyamatos veszélyben telt, de a Potter család valahogy mégis mindig megúszta, maximum néhány horzsolással. Harry persze tudta, hogy az apja munkája a lehető legveszélyesebb, de James Potter mégis viszonylag békés életet élt – ellentétben a kollégái többségével, minden éjszaka hazaért, és soha nem szenvedett súlyos sérülést sem. Mostanáig. Próbálta lenyelni a gombócot a torkából, de valami azt súgta neki, hogy ez most komoly.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Nem sokkal később professzor és diákja, megérkezett a kórházba. Remus nyílván már tudta, merre kell menniük, mert megállás nélkül haladt el az információs pult mellett. Harry szorosan a nyomában maradt, még mindig eszméletlenül ideges volt. Az, hogy nem tudta, mi a helyzet, rémes volt. Körülnézett a váróban, de a természetellenesen fehér falak, nem nagyon nyugtatták meg. Nem sokszor járt még kórházban életében, de úgy vélte, egy kis dekoráció nem ártana. Végül bekanyarodtak egy sarkon, és ott találták az anyját, aki egy bezárt ajtajú szoba előtt üldögélt, az egyik padon. Egy férfi is állt az ajtó előtt, aki a folyosót figyelte, és Harry le merte volna fogadni, hogy auror. Az anyja felállt, mihelyt meglátta őket:

„Köszönöm, hogy elhoztad Harryt, Remus! Tudom, hogy nem szereted ott hagyni az iskolát!"

„Ez természetes, Lily!"

„Szia, kicsim" kivételesen, Harry nem bánta, hogy az anyja megöleli. „Hogy vagy?"

„Mi van apával?" kérdezte rögtön Harry, egy kicsit elhúzódott, és felnézett az anyja fáradt és meggyötört arcába.

„Minden rendben lesz" válaszolt Lily. „De az orvosok szerint, legalább egy hétig a kórházban kell maradnia."

„Bemehetek hozzá?"

„Még nem" de a fia csalódott arckifejezését látva, magyarázatot is fűzött hozzá. „Most épp Figg miniszter-asszony van nála."

„Ó" most már könnyebben lélegzett, és hagyta, hogy az anyja odavezesse a padhoz.

„Mi történt pontosan, Lily?" kérdezte Remus, miután leült Harry másik oldalára.

„Merénylet. James-nek egy informátorral kellett volna találkoznia, de csapda volt. Arabellával épp akkor értünk oda, amikor a kocsma felrobbant. Sokan megsérültek, de James már majdnem a kijáratnál volt, így nem teljes erejével érte a robbanás."

„Hány halott van?"

„Nem tudom" a smaragdzöld szemekben most mély aggodalom csillogott. „Sok. Caramel és a mágikus katasztrófák osztályának dolgozói még most is a helyszínen vannak."

Harry-nek hirtelen eszébe jutott egy kérdés:

„Anya, honnan tudtátok, hogy mi történik?"

„Kisfiam, tudod, hogy nem beszélhetek a forrásainkról."

Harry pedig bólintott, akármennyire is szeretett volna többet megtudni. Évek óta tisztában volt vele, hogy a szülei fontos tagjai a Főnix Rendjének, és mindig egy csomó dolog volt, amiről nem beszélhettek. Ha emiatt panaszkodott, az persze sehova nem vezetett, így kénytelen volt beletörődni ebbe. De nem volt buta, és nem volt már kisgyerek sem. A korabeliek többségénél jobban értette, milyen fenyegetést jelent Voldemort a varázs-világra. Bár Dumbledore megválasztása óta egy kicsit jobb lett a helyzet, még a kor leghatalmasabbnak tartott varázslója sem volt képes legyőzni a Sötét Nagyurat – Voldemortnak túl sok követője volt már ehhez.

Hirtelen az apja szobájából hangok szűrődtek ki hozzájuk, és inkább azokra figyelt.

„Hát ide figyelj!" kiabált odabenn Mrs. Figg. „Itt a vége, és most komolyan beszélek! Nincs több akció és nincs több esztelen kockázatvállalás! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy néhány hetente felrobbantgassanak! Nem veszíthetünk el, és ezt te is rohadt jól tudod! És ne szakíts félbe, James Potter!"

Harry érdeklődve hallgatta a szónoklatot, nem mindennap hallotta az ember a kultúrált, és kedves Mrs Figget így beszélni. Valójában, soha, senkit nem hallott még így kiabálni az apjával. Az anyja és Remus mosolyogva egymásra néztek, nyílván ők is úgy gondolták, az apja megérdemli, hogy valaki végre a helyére tegye.

„Bella" hallatszott odabentről az apja hangja.

„Még csak ne is gondolj erre!" csattant fel megint Mrs. Figg. „Ebből most nem fogod kimagyarázni magad! A Rendnek szüksége van rád, és én nem hagyom, hogy megölesd magad!"

„Én meg nem hagyom, hogy Voldemort a pálya szélére kényszerítsen!" vágott vissza James. „Te is jól tudod, hogy valakinek el kell végeznie a munkámat, és ha találsz valakit, aki jobb nálam, csak tessék! Mihelyt bemutatod nekem, és már vissza is vonulok! De addig is, a Rend inkább azt nem engedheti meg magának, hogy ne dolgozzam. Ha igaz lenne, amit mondasz, akkor most Dumbledore lenne itt, és ő üvöltözne velem, de őt nem látom sehol. Szóval, Arabella, nem tudsz megállítani!"

„De parancsot adhatok neked!" morgott az idős hölgy, és Harry el tudta képzelni, milyen dühös lehet az arca.

„Amire én oda sem fogok figyelni."

„Felfüggeszthetlek az állásodból!"

„Igen?" kérdezett vissza kihívóan James, és Harry-nek ezen mosolyognia kellett: az apja bizony nem adta fel egykönnyen.

„Akkor egyszerűen kirúglak, hogy megvédhesselek!"

„Na, persze!"

„Átkozott ördögfajzat!"

„Teljesen igazad van" hallatszott az apja nevető hangja.

„Egyszer még én magam foglak megfojtani!" sóhajtott fel végül a miniszter-asszony.

„Csak legyen izgalmas, mert nem szeretnék az unalomtól kimúlni!"

„James! Én komolyan beszélek! Abbahagynád végre a humorizálást!" Mrs. Figg az előbbi halkabb megnyilvánulás után, most megint kiabált, de ez nem nagyon hatotta meg egykori tanítványát.

„Hát, ha most akarsz megölni, nem sokat tehetek, hogy megvédjem magam!"

„Így megpróbálsz halálra idegesíteni!"

„Ha működik! Minden kis győzelemnek örülök!"

Mrs. Figg erre újra felsóhajtott:

„Úgy sejtem, semmit nem érek el veled! Soha nem fogsz megváltozni" ezt rövid csend követte, és Harry biztos volt benne, hogy az idős asszony dühösen méregeti közben az apját. „Akarsz még valamit mondani?"

„Nem, azt hiszem, ez minden."

„Jó" mondta pattogósan. „Most pedig arra koncentrálj, hogy meggyógyulj. És az ágyban maradsz, egy egész hétig!"

„Igenis, asszonyom" jött az engedelmes válasz, és a következő pillanatban az ajtó felpattant, és megjelent egy felettébb dühös tekintetű nő. Arabella Figg azonban rögtön elmosolyodott, amikor meglátta a kinn várakozókat, és a Lily arcán ülő kifejezést.

„Hallottad?" kérdezte a fiatal nőtől.

„Igen."

„Remélem, neked több szerencséd lesz vele! Isten a tanúm, én soha nem bírtam volna hozzámenni, egy ilyen idegesítő alakhoz!"

Lily elnevette magát:

„Hát nem egy könnyű eset, az egyszer biztos!"

„De nem ám!"

Aztán Mrs. Figg távozott, Harry, az anyja és Remus, pedig végre bemehettek a beteghez. Amikor beléptek a szobába, Harryt szinte sokkolta a látvány. Az apja szörnyen sápadt volt, az arca bal felét vastag kötés takarta, a jobb karja felkötve, és Harry csak elképzelni tudta, mi minden lehet még a takaró alatt. Borzalmasan nézett ki, de akárhogy is érezte magát, James Potter mosolyogva köszöntötte a családját. Harry óvatosan közelebb lépett az ágyhoz, és akkor vette csak észre, hogy mi az, ami olyan furcsa: az apján nem volt rajt a szemüvege.

„Nyugodtan leülhetsz, Harry!" szólalt meg végül a sérült. „Nem harapok!"

Harry egy kicsit elszégyellte magát, hogy olyan szerencsétlenül bámult:

„Tudom" leült az ágy szélére, az apja jobbjára.

„Szia, angyalom" fordult aztán James a felesége felé, aki pedig a másik oldalon ült le. „Kösz, hogy elhoztad Harryt" de Remus erre csak bólintott, jelezve, hogy ez szóra sem érdemes.

„Mi történt a szemüvegeddel, apa?" érdeklődött Harry.

„Kissé megrongálódott. Vagyis inkább szétzúzódott. Javíthatatlan. Remélem, anyád elhozta a tartalékot otthonról."

„Itt is van" Lily egy gyakorlott mozdulattal a férje orrára helyezte a szemüveget, de közben nem mulasztotta el, hogy össze ne rendezze egy kicsit a haját is.

„Kösz szépen!" morogta erre a férfi, hiszen ő ugyanúgy nem szerette ezt, mint Harry.

„Nagyon szívesen, drágám. És megjegyezném, hogy jobb, ha kedves vagy hozzám, mert még visszaveszem a szemüveget!"

„Nem tisztességes így fenyegetni egy beteg embert!"

„Néhány perce még egész jól boldogultál Arabellával."

„De ő nem akarta elvenni a szemüvegemet!"

Lily elmosolyodott:

„Üzletet ajánlok: az ágyban maradsz, amíg az orvos rendeli, és megtarthatod!"

„Egy kis segítség, Harry?" nézett rá könyörgőn az apja, de ő tettetett komolysággal megrázta a fejét.

„Bocs, de most anya oldalán állok!"

„Áruló" morogta James az orra alatt.

„Vagy egyszerűen csak a fiadnak több esze van, mint neked, James" szúrta közbe Remus, aki csendben figyelte a családi jelenetet.

„Szóval, már te is ellenem vagy! Nagyon köszönöm, Holdsáp!"

Ezen már mindannyian nevettek, és jó volt látni, hogy a sérülések ellenére, James nem vesztette el a jókedvét. Harry kezdte már jobban érezni magát. Nyilvánvalóvá vált, hogy néhány halálfaló nem elég ahhoz, hogy kivonják James Pottert a forgalomból. Ahogy az aggodalom alábbhagyott, Harry-nél a kíváncsiság kerekedett felül

„Elmeséled, hogy jutottál ki?" kérdezte, mire az apja elvigyorodott.

„Megtanultam repülni!"

„Apa!" voltak pillanatok, amikor Harry úgy érezte, hogy kettőjük közül ő az érettebb.

„De komolyan!" folytatta James még mindig nevetve. „Épp az ajtó felé indultam, amikor az egyik Halálfaló úgy döntött, felrobbantja a kocsmát – én pedig megtanultam repülni, seprű nélkül" és hanyagul megvonta a bal vállát, mivel a jobb épp nem működött. „Bár a landoláson még dolgoznom kell, mert elég keményen értem földet. Mikor magamhoz tértem, anyád üvöltözött valamit a fülembe, Mrs. Figg pedig a Halálfalókkal foglalkozott. Még jó, hogy nem fordítva volt. Ha Arabellát látom meg először, valószínűleg újra elájulok."

Harry nevetett, és Remus is gyanús hangokat hallatott, de Lily rosszalló tekintettel nézett rá.

2Ez nem valami kedves, James!" de ő újból csak a vállát vonogatta.

„De ezek a tények, Lily! Te sokkal csinosabb vagy, mint Arabella Figg. Mellesleg, ha neki kellett volna kirángatnia a romok alól, nem szabadulnék a nyaggatásától soha többet!"

Erre már Lily is elnevette magát, hiszen mindannyian tudták, hogy ez mennyire igaz! Arabella Figg egy kicsit olyan volt Harry-nek, mint egy pótnagymama, de ennek ellenére ő is tudta, hogy soha nem hagyna ki egy jó kis kioktatást. Szuper jó szülinapi és karácsonyi ajándékokat hozott, de rettentő szigorú bébiszitter volt. Ráadásul, ha ideges lett, a szókincse egy profi kviddics-játékoséval vetekedett Vagy, ha jobban belegondolt, Mrs. Figg valószínűleg több csúnya szót ismert, mint akármelyik kviddics-játékos…

Hirtelen az ajtó újra kinyílt és újabb látogató érkezett:

„Miről maradtam le?"

„Peter!" Remus felállt és kezet rázott a barátjával. „Mikor érkeztél?"

„Csak az imént. Dumbledore értesített. Még ma este vissza kell mennem Franciaországba, de mindenképp látni akartam, James jól van-e."

„Attól eltekintve, hogy a feleségem és a fiam fellázadt ellenem, remekül vagyok" válaszolt az érintett, és megpróbált felülni, de Lily résen volt, és rögtön visszanyomta az ágyra. „És veled mi van?"

„Úristen, Ágas pokoli szarul nézel ki!" állapította meg Peter, miközben James-szel is kezet rázott.

„Peter!" támadt fel Lilyben rögtön az anyai ösztön, és olyan tekintettel nézett, amitől a fia általában rögtön elhallgatott, Peter azonban csak mosolygott.

„Ugyan Lily, biztos vagyok benne, hogy Harry hallotta már ezt a kifejezést! Ugye?"

„De még csak egyszer" vágta rá ártatlan képpel Harry, amit azonban nem sokáig tudott megőrizni, mert Peter közsöntés gyanánt összekócolta a haját. „Na, tudod, hogy utálom ezt!"

„Örülök, hogy látlak, kölyök!" nevetett Peter. „És neked is szia, Lily!"

Lily önkéntelenül is mosolygott:

„Szervusz, Peter!"

A férfi arca azonban egy pillanat alatt elkomolyodott, amikor visszafordult az ágyban fekvő barátjához.

„Ideje lenne felhagynod ezzel, James!"

„Hé, hiszen még csak pár órája fekszem az ágyban!" tiltakozott rögtön a beteg.

„Nem erre gondoltam, te is jól tudod" jelentette ki Peter, a barátja szemébe nézve. „Amit csinálsz az veszélyes, és túl régóta élsz már így. Egy időre más is vállalhatná a felelősséget."

„Nem lehet, Peter" jött a halk válasz, és most már James is elkomolyodott.

„Nem azt mondom, hogy add fel a harcot, csak azt, hogy megérdemelnél…"

„Nem állhatok le" ismételte James, a barátja szavába vágva. „Most nem. Túl sok forog kockán! Mindent meg kell tennem, amire csak képes vagyok!"

„Már most is többet tettél, mint, amit bárki elvárhat tőled!"

„És mások talán nem!"

A kérdés ólomsúlyként lógott a levegőben, és Harry torka összeszorult, mert tudta mire gondolnak most a felnőttek. Az is feltűnt neki, Remus milyen csendben maradt, miközben Peter érvelt, pedig tudta, hogy ő is lefolytatta már ugyanezt a vitát, akárcsak az anyja. Most mégsem mondott egyikük sem semmit, hiszen nem is olyan rég, ők már elvesztették ugyanezt a csatát.

Végül Peter, olyan hangon, ami elárulta, hogy utálja, amit mondania kell, csak annyit mondott:

„Ez nem fogja visszahozni Siriust!"

James szomorúan felsóhajtott:

„Azt hiszed, nem tudom? De ha csak egy embert megmenthetek a sorsától, máris megérte!"