Kilencedik fejezet: A terror ideje

A Roxfortban az élet a megszokott kerékvágásban folyt tovább. A sikertelen merénylet több napon át a Reggeli Próféta címlapján szerepelt. Persze már korábban is mindenki tudta, hogy James Potter, Voldemort halállistájának második helyén áll, közvetlenül Dumbledore mögött (aki mellesleg az egyetlen varázsló volt, akivel a Sötét Nagyúr sem mert nyíltan szembeszállni, és aki egyedül visszahúzta a varázs-világot a szakadék széléről). James Potter viszont a számtalan támadás ellenére még mindig életben volt, és az újságírók - akik szerették az ilyesfajta címkéket - kezdték úgy nevezni: „a Halhatatlan". Harrynek végig kellett hallgatnia Malfoy beszólásait arról, hogy a szülei napjai meg vannak számlálva, de egyébként minden rendben zajlott.

Az első kividdics-meccs, amit a Mardekár ellen játszottak, remekül alakult – köszönhetően Harry tehetségének, aki még az apjánál is jobb játékosnak bizonyult, pedig James Potter majdnem profi játékos lett. Igaz, hogy a meccs elég durva volt: Harry két törött bordát szedett össze, mivel egy gurkó eltalálta, épp azelőtt, hogy elkapta volna a cikeszt. Egy másik gurkó Fredet találta el, de úgy, hogy betört a feje, így míg a csapat többi tagja ünnepelt, ők a gyengélkedőn feküdtek. A Roxfortban a kviddics-mérkőzéseken mutatkozott meg az, hogy háború van – és most évek óta először nem a Mardekár, hanem a jó oldal nyert. A háború – hiába igyekeztek a felnőttek – nem hagyta érintetlenül az iskolát sem, és november közepén a tragédia közvetlenül az elsőéves Griffendélesekre csapott le. A reggeli alatt Fletcher professzor magával hívta a csodálkozó Neville Longbottomot, azzal, hogy a családja várja, és néhány perccel később, amikor megérkezett a posta Hermione Reggeli Prófétájával együtt, megtudták, mi volt ennek az oka. A főcím így szólt:

LONGBOTTOM FOGSÁGBAN

Tegnap kora este, aurorok egy csoportja, a veterán Frank Longbottom vezetésével rajtaütött a halálfalók egy feltételezett találkahelyén Dél-Londonban. A találkozó azonban csapdának bizonyult és a csatában, amit az öt auror vívott a halálfalókkal, legalább öt mugli is meghalt. Szemtanúk szerint a sötét varázslók legalább egy tucatnyian voltak.

Longbottom, aki 1976 óta szolgál az aurorok között kijuttatta a csapatát, de nagy áldozat árán. Miközben hátvédként biztosította Ernie Jordan, Virginia Wilson, Sam Ackerby és Oscar Whitenack menekülését, Longbottomot több halálfaló kerítette be. A jelentések szerint az auror megpróbálta maga ellen fordítani a pálcáját, nehogy elfoghassák, de nem járt sikerrel.

Azt feltételezik, hogy Azkabanba, a régi varázsló-börtönbe vitték, ami most Tudjákki főhadiszállása. A kiszabadítására sajnos nincs sok remény. Arabella Figg a Varázsbűnüldözési Főosztály vezetője így kommentálta az eseményeket:

„Frank kiváló ember és az egyik legjobb aurorunk. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kiszabadítsuk, de sajnos azt kell mondanom, nem várhatunk csodákat."

A mai napig még senkinek nem sikerült megszöknie az Azkabanból. A minisztérium többszöri próbálkozása az erőd visszaszerzésére eddig sikertelen volt, bár vannak olyan híresztelések, amelyek szerint létezik egy titkos szervezet, a Főnix Rendje (amelynek állítólag minisztériumi tisztviselők is tagjai!), amely szintén ezen cél elérésén dolgozik.

Sajnos Frank Longbottom feleségét nem sikerült megkérdeznünk. Az elfogott aurornak egy gyermeke van, Neville, aki idén kezdte meg tanulmányait a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában.

„Szegény Neville!" sóhajtott fel Hermione, amikor befejezte a cikk olvasását.

„Igen" értett egyet Ron is, Harry-re pillantva, aki bólintott.

A barátai közül valószínűleg ő értette meg legjobban a helyzetet: az apja évek óta próbált utat találni Azkabanb, de soha nem járt sikerrel. A siker valószínűleg csodaszámba ment volna.

„Remélem Neville jól lesz" válaszolt végül, és közben azt kívánta, bárcsak többet tudna tenni a barátjáért.

Neville nem jelent meg a délelőtti órákon, sőt délután sem ért vissza. Ami azt illeti, az éjszakát sem töltötte az iskolában, és másnap reggel végül megtudták, hogy hazautazott egy pár napra az anyukájával, és a nagymamájával. Két nap múlva jött vissza, de teljesen megváltozva. Neville korábban is halkszavú, szerény, de nagyon éleseszű fiú volt. Most még hallgatagabb lett, és kifejezetten szórakozott, sőt gyakran feledékeny és ügyetlen, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző rá. Az osztálytársai mindent megtettek, hogy megvédjék a katasztrófától, de nem lehettek mindig mellette. Ahogy teltek a hetek, ez egyre nehezebb lett, főleg a bájitaltan-órák voltak borzalmasak.

Amikor végül kiborult a pohár, persze szintén Piton óráján voltak. Minden egész jól alakult – visszagondolva, talán túlságosan is simán – és az órának már majdnem vége volt. Még néhány összetevő és készen lettek volna az esedékes bájitallal, aztán… minden előzetes figyelmeztetés nélkül Neville üstje a földre zuhant, és a tartalma szétfröccsent a teremben minden irányba. A füstölgő zöld folyadék beterítette Harryt, Ront (aki szerencsére eltakarta Hermionét, így a lány megmenekült), Deant, és természetesen magát Piton professzort. Ennek így kellett lennie: egy jó adag főzet pontosan a drága, fekete selyem-talár háta közepén landolt.

Abszolút megjósolható módon Piton megpördült, az arcán alig titkolt düh. Sötét szemei rögtön Neville-re meredtek, aki megremegett a kérlelhetetlen tekintet súlya alatt. A bájitaltan-tanár szinte vicsorgott a dühtől, de mielőtt megszólalt volna egy kicsit összeszedte magát, mégis a szemei még mindig villámokat szórtak:

„Egy kis önuralom, az már túl sok lenne, igaz Longbottom! Nem tudnál csak egy kicsit odafigyelni!"

Neville úgy nézett ki, mint aki szeretne menten a föld alá süllyedni, de nem volt ilyen szerencséje:

„Sajnálom, professzor úr!" mondta bizonytalanul remegő hangon. „Nem figyeltem oda eléggé!"

„Hát persze, hogy nem figyeltél oda!" dörögte Piton. „Nem is várhattam többet valakitől, aki ilyen családból származik. Csupa alkalmatlan és semmirekellő alak!"

Neville erre teljesen lesápadt. Harry mellett Hermione fura hörgő hangot adott ki, Ron pedig olyat káromkodott az orra alatt, hogy attól az anyukája biztos elpirult volna. Harry csak döbbenten meredt a tanárra. Meg mert volna esküdni rá, hogy Piton szinte azt várja, hogy Neville mondjon vagy tegyen valamit, ami miatt még jobban megbüntetheti, de a fiú csak állt, reszketett, aztán megfordult, és kiviharzott a teremből.

Először senki nem tudta, mi legyen most – Neville ezzel láthatóan még Pitont is meglepte, és kihasználva ezt a meglepetést Harry Ron felé fordult, és intett neki, mire Ron azonnal Neville után iramodott. Fura módon Piton nem mozdult még akkor sem, amikor Harry eléállt, megakadályozandó, hogy a fiúk után menjen. Néhány percig kellemetlen csend volt, aztán Piton összeszedte magát, és összehúzott szemöldökkel végigmérte a Griffendéleseket.

„Takarítsatok fel" szólt rájuk ingerülten, és elfordult.

A tanterem lassan újra életre kelt, és Harry – miközben a zöld löttyöt törölgette a padlóról – hallotta, hogy Malfoy és barátai azon kacarásznak, Neville milyen gyáván megfutamodott. Szokás szerint Piton még csak rájuk sem szólt.

Fura módon azonban, ő maga soha többet, szóba sem hozta az incidenst.

Neville aztán végül összeszedte magát: a félénk és rémült külső igazi erős lelket takart, amit nem sokan feltételeztek volna róla. És később sem felejtette el a barátokat, akik tartották benne a lelket, és vigyáztak rá a legnehezebb napokban. Például azt, hogy Ron végigüldözte az iskola folyosóin és visszarángatta a Griffendél toronyba, ahol a társai nevetéssel és viccekkel próbálták magához téríteni – hiszen mindegyikük volt már legalább egyszer Piton áldozata! Hangsúlyozták, hogy Pitonnak nem is szabadna tanítania, és biztosították, hogy a végén minden rendben lesz, bár ebben persze egyáltalán nem voltak olyan biztosak. De a barátok a rossz időkben is kitartanak egymás mellett, így nem hagyták magára Neville-t. Hermione odáig ment, hogy beszámolt a történtekről Fletcher professzornak, de sajnos, semmi történt, habár reménykedtek benne, hogy az igazgató legalább négyszemközt beszélt Pitonnal. Harry biztosan tudta, hogy így volt, és ezt a többieknek is elmondta – elvégre ő ismerte Remus Lupint.

Végül pedig még Neville is nevetett, amikor a hat Mábalt tag közreműködésének köszönhetően a következő órán sikerült bosszút állni Pitonon, sőt az egész Mardekár házon. A megbűvölt tábla hosszú órákon keresztül, és a szivárvány minden színében pompázva szórta a különböző sértéseket, többek között, hogy Piton egy zsíros-hajú, nyálkás csúszómászó, a mardekárosok egytől-egyig ostoba fajankók, akik csak a hatalmat imádják, és így tovább. Semmi nem tudta leállítani a táblát, amíg a varázslat ki nem merült, tizenkét órával később. Természetesen a kaland büntetéssel végződött, de abban mindannyian egyetértettek, hogy ennyit megért a tréfa!

Másrészt viszont, Piton jobban járt volna, ha ezúttal eltekint a büntetéstől.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Éjfél.

Ez az illegális cselekedetek és titkos találkozások ideje. A sötétség és csend a biztonság illúzióját keltette, de egyben félelmet is. Nem véletlenül hívják a muglik ezt a boszorkányok órájának: nincs jobb időpont a gonosz tettekre, de nincs jobb a kalandokra sem.

A MÁBALT idősebb tagjai ezt az utóbbit, már az első Roxfortban töltött évükben felfedezték, Ron, Harry és Hermione viszont épp most vették az első leckéket. Mindenképp ébren kellett lenniük, és ha már valami fura oknál fogva, Piton hamarabb elengedte őket (amit biztosan nem kedvességből tett), hát kihasználták a lehetőséget. Eldöntötték, hogy megtréfálják az igazgatóhelyettest, aki véleményük szerint minden rosszat megérdemelt. Arra gondoltak, néhány hangosabb növény jó kiegészítő lenne az irodájába. Ez nem volt nehéz ügy, hiszen a jóhiszemű Bimba professzor soha nem zárta be az üvegházakat.

Harry abban reménykedett, hogy találnak egy virágot, ami még harap is. Lehetőleg minél nagyobbat. Vigyorogva képzelt maga elé a jelenetet, amint a növény éles fogai belemélyednek a bájitaltan tanár ujjaiba. Most azonban arra kellett koncentrálniuk, hogy észrevétlenül megközelítsék az üvegházat, ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy hárman szorongtak a láthatatlanná tevő köpeny alatt. Ron épp most taposott rá Harry jobb lábára, palacsintává lapítva az ujjait:

„Ron! Vigyázhatnál egy kicsit!"

„Bocs!"

„Csöndbe maradnátok?" sziszegte Hermione. „Még meghallanak!"

„Senki nincs itt, Mione" biztosította Ron.

„Tényleg!" kérdezett vissza a lány, és a csuklyás alak felé mutatott aki épp akkor vágott át a füvön, tőlük alig néhány méterre. „Akkor az ott kicsoda? És ne hívj Mione-nak!"

„Bocs" felelt Ron, de nem sok megbánás volt a hangjában.

„Pszt" szólt rájuk Harry, miközben a sötét alakot figyelte. Aztán suttogva folytatta. „Azt hiszem, ez Piton!"

„Nagyszerű. Másra nincs is szükségünk" morgott Ron. „Gyerünk innen!"

Harry válaszra nyitotta a száját, de Hermione megelőzte, mintha olvasott volna a gondolataiban:

„Menjünk? De miért? Inkább nézzük meg hová megy!"

„Miért?" kérdezte Ron, mire Harry elvigyorodott.

„Jó kérdés!" bár tudta, hogy a barátja nem erre gondolt. „Miért mászkál idekinn?"

„Különösen ilyen későn" tette hozzá Hermione.

„És az ki?" Harry éles szeme, egy másik figurát is megpillantott.

„Hol?" suttogta Hermione.

„Ott" mutatta Ron, aki szintén észrevette a második alakot, szintén csuklyában, a főkapu mellett ólálkodva.

„Ne mutogass, Ron!"

„De Hermione, hiszen láthatatlanok vagyunk!"

„Ó, bocs, elfelejtettem!"

„Maradjatok már csendben!" szólt rájuk megint Harry, miközben a két alakot figyelte, akik már majdnem összetalálkoztak.

Nehéz volt ekkora távolságból megmondani, de úgy tűnt két férfiról van szó - és még mindig biztos volt benne, hogy akit először megpillantottak, az Piton. Hegyezte a füleit, hogy hallja mit beszélnek, és le merte volna fogadni, hogy a barátai is ezt teszik.

Piton közelebb ért, és a másik remegő hangon azt kérdezte tőle:

„Mi tartott ilyen sokáig?"

„Az nem a te dolgod!" hurrogta le ingerülten az igazgatóhelyettes. „Örülj neki, hogy egyáltalán találkozom veled!"

„A mesterünk…nem örül…ha megváratják" dadogta a másik.

„A mesterünk Mógus pontosan tisztában van vele, hogy milyen a időbeosztásom" válaszolt Piton élesen.

Hermione bekapta a levegőt, és Harry meg tudta érteni, mert csak egyetlen személyről beszélgethettek…

„Én nem vállalom a felelősséget a te késésed miatt" nyafogott Mógus.

„Hagyd már abba!"

A sötét varázslatok kivédése tanár felkapta a fejét, és belekezdett egy mondatba, de Piton egy hirtelen mozdulattal megragadta a talárját, és megrázta, mintha csak egy gyerek lett volna.

„Azt mondtam, maradj csendben. Hacsak nem akarod a Sötét Nagyúrral való találkozás előtt az én haragomat is megtapasztalni" Mógus megpróbált kiszabadulni a szorításból, de Piton kérlelhetetlenül folytatta. „Biztosíthatlak, ha ez bekövetkezik, a késés miatti teljes felelősséget rád fogom hárítani! És még el is magyarázhatod a mesternek, hogy miért kellett megreguláznom téged!"

Mógus csak némán bámult, és Harryék se tudtak mást tenni. Harry mindig is utálta Pitont, de soha nem látta vagy hallotta ennyire…veszélyesnek. Nyilvánvalóan azonban, a sötét varázslatok kivédése tanáruk már tapasztalt ilyet Pitontól, mert rémülten és remegve húzódott el tőle. Piton azonban újra megragadta, ezúttal a vállát, és mag után rángatta.

„Gyere! Már várnak minket!"

A két professzor kilépett a kapun, aztán eltűntek. A trio pedig csendben állt, amit Hermione suttogása szakított félbe.

„Úristen! Lehet, hogy ők…?"

„Halálfalók" mondta ki Harry. Megijesztette a gondolat, de másról nem lehetett szó. Nem volt más magyarázat, mégis olyan nehéz volt elhinnie. „Biztos, hogy halálfalók."

„Két professzor?" kérdezte Ron hitetlenkedve. „Vagyis apa, mindig mondta, hogy szerinte Piton közéjük tartozik. De Mógus? Azt hittem ő túl gyáva ehhez. Ez olyan hihetetlen!"

„El kell mondanunk az igazgató úrnak!" jelentette ki Hermione hirtelen elhatározással.

Igaza volt – így Harry gyorsan ledobta magukról a láthatatlanná tévő köpenyt, hiszen most már semmi hasznát nem vették.

„Gyerünk!"

Belépve a kastélyba, a hármas gyorsan rájött, hogy egy kis problémával kell szembenézniük. Először is, egyikük sem tudta, merre van Lupin professzor irodája, és nem nagyon mehettek a tanáriba sem érdeklődni, tekintve a késői órát. Ráadásul, miért is lenne az igazgató az irodájában? Valószínűleg a lakrészében van, de arról pláne nem volt fogalmuk, hogy az hol lehet! Hosszú percekig céltalanul bolyongtak, reménykedve, hogy talán belefutnak egy tanárba (nem voltak válogatósak, pillanatnyilag bárki megtette volna, hiszen az egyetlen akit el akartak kerülni, nem volt a kastélyban!), de az iskola szokatlanul csendes volt. Más éjszakán hálásak lettek volna ezért a csendért, de most csak nehezítette a helyzetüket.

És ezt csak tovább rontotta Frics megjelenése.

Az ösztöneik azt súgták, hogy fussanak, és mindhárman meg is fordultak, de aztán Hermione megragadta Harry kezét és rákiáltott:

„Várjatok!"

„Megőrültél?" érdeklődött kedvesen Ron.

„Nem" felelte a lány, egy kis szemforgatás kíséretében. „Gondolkozz Ron! Frics tudja…"

„Nicsak, nicsak" az ismerős hang félbeszakította a mondandóját, és mindhárman a gondok felé fordultak, aki a minden lében kanál macskájával az ölében közeledett feléjük. „Diákok lámpaoltás után a folyosón! Kíváncsi vagyok, mit művelnek?"

Mrs. Norris hangosan felnyávogott, mintha egyetértene a gazdájával.

Hermione próbált mosolyogni:

„Igazság szerint épp egy professzort kerestünk…"

„Na persze" vágott közbe mérgesen Frics. „Inkább megint tönkre akarjátok tenni, amit nehéz munkával elvégeztem! Gyertek csak velem! Fletcher professzor majd gondoskodik rólatok!"

Harry már majdnem vitára nyitotta a száját, de Hermione egy jól irányzott bokánrúgással elhallgattatta, és ő rájött, hogy persze a lánynak igaza van. Amúgy is egy professzort kerestek, ráadásul Fletcher auror volt – ő tudni fogja, mi a teendő, és azt is, hol találják az igazgatót. Így aztán mindhárman engedelmesen követték a gondnokot, és türelmesen vártak, amikor bekopogott az egyik ajtón. Egy pillanattal később meg is jelent a házvezetőjük.

Mundungus Fletcher nem volt szép ember: szőke haja volt, zöld szeme, és valaha talán jóképű lehetett, de most három mély sebhely éktelenkedett az arcán. De nem a sebhelyek voltak, amik igazán elcsúfították, hanem az ellenséges és jeges tekintet és viselkedés, ami folyamatosan jellemezte. Harry úgy hallotta, hogy az elfogása előtt Fletcher kedves és vidám ember volt, aki szerette a viccet, de ők már nem ilyennek ismerték. A szemei olyanok voltak, mint két zöld jégdarab, és mindig ott volt bennük valami elkeseredett, meggyötört fény, ami a Voldemort kezei közt töltött idő emléke volt. Egyetlen Griffendéles (sőt, ami azt illeti egyetlen diák) sem vádolhatta azzal, hogy nem fair, Fletcher professzor mindenkivel igazságos volt, soha nem kivételezett senkivel. De soha senki nem mondta volna rá azt sem, hogy kedves. És ami azt illeti, nem is sokan kedvelték.

Mégis Harry most kifejezetten boldog volt, hogy látja. Flecher nyílván aludt már, mert rövid haja az égnek meredt, és a szemeit dörgölte.

„Mi a pokol folyik itt?" kérdezte rögtön. Frics csak mormogott valamit, Harry pedig úgy döntött, jobb, ha Hermione válaszol.

„Professzor úr, épp kinn voltunk az udvaron, és …" kezdte, de a házvezetőjük rögtön félbeszakította.

„Mit csináltatok odakinn?"

„Büntetésben voltunk" válaszolt rögtön Ron. „Piton professzorral. Onnan jöttünk visszafelé."

„Odakinn?" sajnos az ex-auror figyelmét nem sok minden kerülte el.

„Uram, bocsánatot kérek, de most mindegy, hogy miért voltunk kinn" szólt közbe Harry. „A lényeg az, hogy láttuk Piton és Mógus professzort, amint elhagyták a kastélyt…és a Sötét Nagyúrról beszéltek. Úgy hangzott, mintha Halálfalók lennének."

Fletcher felhúzta a szemöldökét.

„Szóval ezt gondolják" mondta. „Biztos vagy benne, hogy jól láttátok?"

„Kérem professzor úr, hagy beszéljünk az igazgató úrral!" fogta könyörgőre Hermione.

„Most mentek el, de nem tudjuk, mikor jönnek vissza" tette hozzá Ron, és Harry is bólintott.

Fletcher sötéten tanulmányozta őket, Harrynek pedig vissza kellett fognia magát, nehogy jelét adja a türelmetlenségének. Ha tudta volna merre van Remus irodája, már rohant volna oda, de nem tehetett mást, várnia kellett. És reménykedhetett, hogy Fletcher professzor hisz nekik, és nem gondolja azt, hogy csak gyerekes képzelgés, amit mondtak. Hosszú csend után az ex-auror végül megszólalt.

„Nos, rendben. Gyertek utánam!"

Alig tudták tartani a lépést a hosszú lépteivel, ahogy keresztül száguldottak a folyosókon. Valahol az út során Frics elszakadt tőlük – nyílván újabb áldozatok után kutatva, folytatta éjszakai őrjáratát a kastélyban. De Harry nem sok gondolatot fecsérelt a gondnokra. Örült, hogy Remus Lupin az apja régi barátja – ő biztos hinni fog nekik, ráadásul tagja a Főnix Rendnek is. Bár a szülei nem sokat beszéltek róla, Harry annyit tudott, hogy Remus elég komoly szerepet tölt be a Rendben. És ez azt jelenti, hogy tehet valamit, Piton és Mógus ügyében, szemben Fletcher-rel, aki csak kétkedve bámul rájuk, és nyílván azt gondolja, hogy csak túlreagálnak valamit.

Végül elértek egy hatalmas méretű kő vízköpőt, ami előtt Fletcher megtorpant, és azt mondta: - Vízvezeték.

Erre a hatalmas kőszobor mozogni kezdett, és felfedett egy mozgó csigalépcsőt. Flecher felvezette őket a lépcsőn és be az igazgatói irodába. Hermione csodálattal felsóhajtott, és Harry teljesen egyetértett vele. Az egész szoba azt sugallta, milyen ősi és csodálatos is a Roxfort, és igazi élmény volt, hogy ennek a részei lehettek.

Körben a régi igazgatók képei díszítették a falakat, és többen felébredtek közülük, amikor az átváltoztatástan-professzor elvezette közöttük a három diákot. Köztük volt Albus Dumbledore is, aki azonban úgy tűnt, eddig sem aludt. Rejtélyes kék szemeivel követte a lépteiket, illően ahhoz az emberhez, aki életben tartotta a varázs-világot a terror évei alatt. De aztán Harry figyelme Dumbledore utódjára irányult, aki a lépcsőn jött lefelé, és menet közben bújt bele egy régi talárba. Lupin nyugodtnak tűnt, és a legkevésbé sem meglepettnek, pedig Harry le merte fogadni, hogy nem minden éjjel jelennek meg diákok az irodájában. Kérdőn a tanárára nézett.

„Fletcher professzor?"

Fletcher intett nekik, hogy lépjenek előre, de közben azért válaszolt.

„Úgy tűnik van egy kis gondunk."

„Gond?"

„Hát igen" a fejével a trió felé intett, de olyan kétkedve, hogy Harry legszívesebben rákiabált volna. „Ők hárman azt állítják, hogy látták Piton és Mógus professzorokat eltávozni…gyanús körülmények között."

Lupin végignézett rajtuk, és a hangja semmit nem árult el, amikor megszólalt:

„Mondjátok el mi láttatok!"

Harry gyors pillantást vetett a barátaira, mire Hermione bólintott, ami azt jelentette, hogy beszéljen ő. Persze, hiszen egész életében ismerte Lupin professzort, mégis azt szerette volna, hogy inkább Hermione beszéljen. A tanárok mindig hittek a lánynak.

„Hát, kinn voltunk az udvaron és láttuk Piton professzort, és Mógus tanár urat. Hallottuk is őket beszélgetni… és amit mondtak, abból úgy tűnt, mintha Halálfalók lennének."

Lupin közben leért a lépcsőn, és megállt előttük.

„Mit mondtak pontosan?"

És Harry elmondta az egész beszélgetést, igyekezve nem kihagyni egyetlen szót sem. Ron és Hermione csak egyszer-egyszer szóltak közbe, hogy pontosítsák. Egész idő alatt, Lupin némán hallgatta, és a arca sem árult el semmit. Nem kérdezett semmit, csak kivárta, amíg Harry befejezi, aztán komor pillantást váltott Fletcher-rel. Végül felsóhajtott, és megszólalt.

„Attól tartok, félreértettetek valamit" mondta halkan. „Biztosítalak titeket, hogy a jelenet ebben az esetben megtévesztő lehetett."

Harry elképedt. Láthatóan Ron is ugyanezt érezte, Hermione szemei pedig teljesen elkerekedtek a meglepetéstől.

„De uram, ha igazunk van, a Roxfort veszélyben lehet…" nyögte ki végül a lány.

„Figyeljetek rám, mindhárman" és mélyen a szemükbe nézett. „Tudom, hogy azért jöttetek ide, mert segíteni akartok, és értékelem az igyekezetet. De, megismétlem, akármit is láttatok, tévedtek. Tisztában vagyok a körülményekkel, amik miatt a tanáraitoknak távozniuk kellett, és mindkettőjükben maximálisan megbízom."

Harry-nek úgy érezte, mintha lenyelt volna egy jégdarabot. Bár megbízott Remus Lupinban – hiszen olyan volt, mintha családtag lett volna – mégis érezte, hogy valami nincs rendben. Érezte és tudta – valamit eltitkolnak előlük.

„Megkérdezhetjük, hogy akkor, mit csináltak?" kérdezte Herimone.

„Sajnos, ezt nem mondhatom el" Lupin, máskor barátságos szemei, most szinte égettek. „És meg kell hogy kérjelek titeket, hogy ne beszéljetek a történtekről senkinek. Nem magyarázhatom meg az okokat, de sokan azt hinnék, amit ti gondoltatok, és ez pánikot kelthetne az iskolában. Megértitek ezt?"

Harry nagyot nyelt, de annak ellenére, hogy még mindig érezte, valami nem stimmel, mindhárman bólintottak. A hátuk mögött álló Fletcher professzor sokatmondóan felsóhajtott, és Lupin szeme felé villant. A pillanatnyi csend még jobban idegesítette Harry-t, és alig tudta megállni, hogy nem követelje üvöltve az igazat. Lupin szavai ellenére, tudta, hogy igaza van – pontosan értette, mit beszélt Piton és Mógus. Csak egy „Sötét Nagyúr" létezik és Harry egész élete azzal telt, hogy Voldemort elől bujkált, úgyhogy tudott róla egy-két dolgot. És azt is tudta, hogy most nem téved: valami titokzatos folyik a Roxfortban, és ő ki fogja deríteni, mi az!

„Attól tartok, meg kell kérjelek titeket, hogy ígérjetek meg, nem mondotok senkinek semmit" folytatta az igazgató ugyanazon a megnyugtató hangon. „Megbízom a szavatokban, de meg kell ígérnetek."

Ron és Hermione azonnal válaszolt, és megesküdtek, hogy egy szót sem szólnak a történtekről, de Harry habozott.

„Harry?"

A hang nem volt sürgető, de volt valami kemény él Lupin szavaiban, és a tekintetében is, amit Harry soha nem látott korábban. Egy része lázadozott, nem értette, hogy lehet ez ugyanaz az ember, aki annyiszor vigyázott rá, mesélt a Tekergők Térképéről és a szülei számos roxforti kalandjáról. Mindig is ő volt a legjobb bébiszitter, akitől könnyen lehetett egy kis extra-desszertet szerezni, és mindig engedte, hogy sokáig fennmaradjon – de most semmi engedékenység nem volt benne. Olyan oldalát mutatta, amit Harry eddig nem ismert, azt a Lupint, aki nem ismerte azt a szót, hogy meghátrálni – és Harry érezte, hogy úgysem nyerhet.

„Megígérem" mondta végül.

Lupin elmosolyodott, és a keménység rögtön eltűnt, mintha soha nem is létezett volna:

„Köszönöm, Harry!"