AN: Kaptam egy olyan panaszt, hogy zavaró, hogy idézőjelekkel jelölöm a párbeszédeket. Megmondom őszintén, ennek egy egyszerű oka van - az ffnet egyszerűen nem akarja átemelni a gondolatjeleket a sorok elején (ha valakinek van valami javaslata ezzel kapcsolatban, örömmel fogadom - lehet, hogy csak én vagyok iszonyú béna!)- ez gondolom azért van, mert az angolban a párbeszédet idézőjelekkel jelölik, amihez egyébként már én is eléggé hozzászoktam, mivel itt én is általában így írok. De ezzel a fejezettel visszatértem a megszokott magyar formához.
Jó szórakozást!
Tizedik fejezet: A magad igazsága
- Fidem praestare!
Perselus Piton kimerülten mormolta el a jelszót, amivel bejuthatott a szálására. Nem először jutott eszébe, hogy sokkal egyszerűbb lenne egy olyan bűbáj, ami rögtön felismerné őt, és nem kellene jelszavakkal vacakolni. De persze akkor egy kis százfűléfőzet segítségével bárki bejuthatna a lakrészébe, amit a legkevésbé sem akart. A többi roxforti professzorral ellentétben, neki sok rejtegetnivalója volt.
Az ajtó persze engedelmeskedett, és halkan feltárult, ő pedig igyekezett méltóságteljesen belépni, és nem pedig bezuhanni. Fogalma sem volt róla, hogy miért aggódott ilyenek miatt, hiszen nem látta senki, de a szokásokat nehéz levetkőzni, és soha nem lehet tudni. Elég hibát követett már el életében, és tanult belőlük – elég fájdalmasak voltak, hogy ne egykönnyen feledkezhessen meg róluk. Az órára pillantott, és ez sem sokat javított a kedélyén – hat órája maradt az első óráig. A reggelit elbliccelheti, de úgysem tűnt valami vonzónak az evés gondolata. Elég tapasztalata volt már ahhoz, hogy tudja, ellenszérum ide vagy oda a Cruciatus átok nyomán így is-úgy is viszontlátná az ételt.
Gyorsan felhúzta a kis fiolában már odakészített folyadékot – előre tudta, hogy szüksége lesz rá. Hiába tudta Voldemort, hogy neki kötelességei vannak a Roxfortban (és hiába mondott ő maga bármit is Mógusnak korábban) a késésnek megvoltak a következményei. És Piton soha nem keresett kifogásokat, nem indokolta a késést, és nem nyafogott. És nem alázkodott meg – még Voldemort előtt sem. Valószínűleg ezt kedvelte benne a Nagyúr. Mert Piton nem vett fel semmit – persze nem élvezte a fájdalmat (valójában gyűlölte), de soha nem mutatott semmi érzelmet. Ha egy halálfaló kegyetlen, az jól szolgálja a Nagyúr érdekeit – de Piton érzelemmentessége még jobban, ez nagyon megbízhatóvá tette. Könnyebbé tette a dolgokat – sokkal könnyebbé.
Lehunyta a szemét, és élvezte az ellenszérum hatását. A mai este nem volt olyan szörnyű. Igaz, hogy Voldemort nem volt éppen elnéző, de legalább gyakorlatias volt. Tudta, hogy halálfalói körében néha szükség van büntetésre, mert az jótékony hatású a fegyelemre. Nem mintha Tom Denem valaha is tapasztalta volna a büntetés hatását – legalábbis Piton ezt nem feltételezte. Aztán hirtelen megjelent előtte a diák Denem, amit egy fiatalabb kiadású Dumbledore felügyelete mellett tölti a kirótt büntetést, és majdnem elnevette magát. Dumbledore volt az egyetlen varázsló, akitől Voldemort tartott, és ezt mindenki az erővel hozta összefüggésbe, de lehet, hogy egyszerűen csak túl sok büntetést kapott az átváltoztatástan órákon. Tényleg fáradt lehetek, ha ilyen hülyeségek jutnak az eszemben – gondolta. – Morbid, hogy szórakoztatónak találok bármit, ami összefüggésben van Voldemorttal.
Megrázta a fejét, és elindult a hálószobája felé.
Aztán észrevette az ágyán ülő alakot.
Hátraugrott, és a pálcája máris a kezében volt, csatára készen – aztán elhúzta a száját, amikor az alak megadása jeleként felemelte a kezét.
- Te meg mi a fenét keresel itt, Lupin?
- Rossz estéd volt, Perselus? – kérdezte könnyeden az igazgató.
- Honnan veszed? – jött az ingerült válasz.
- Az évek során megfigyeltem, hogy Lupinnak hívsz, ha dühös vagy, és Remusnak, ha nem, a nyilvánosság előtt pedig igazgató úrnak – bocsánatkérően elmosolyodott. – Mellesleg tudom, honnan jössz, és azt is, hogy az ilyen estéken milyen hangulatban szoktál lenni!
- Aha – ennyi volt csak a válasz, de mi mást mondhatott volna? Elrakta a pálcáját, és a főnökére nézett, aki egyben – bármilyen furcsa is volt ezt mondani, és bizony mondjuk egy évtizeddel ezelőtt ezt el sem tudta volna képzelni! – a barátja is volt, és várt. Az évek során megismerte már annyira Remust, hogy meg tudja mondani, mikor aggódik, és most határozottan ez volt a benyomása.
– Miért jöttél? – kérdezte végül.
A mosoly minden nyoma eltűnt az igazgató arcáról:
- Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
- Figyelmeztess?
- Ma éjjel, mielőtt elhagytátok az iskolát, vitatkoztatokk Mógussal, ha nem tévedek? – nem igazán kérdés volt, és Perselus csak bámult rá, mert biztosan tudta, hogy az igazgató már aludt, mikor ők távoztak… A francba!
- Ki látott meg?
- Három diák.
- A rohadt életbe!
- Egyetértek.
- Ne is mond – morgott a halálfaló. – A csodacsapat volt az, igaz?
- Ha ezzel a Weasley ikrekre és Lee Jordan-re gondolsz, akkor nem – felelte Remus, és kivételesen mellőzte az „igazgatói" pillantást, ami máskor járt volna a szarkasztikus megjegyzésért. Nem mintha az valaha is hatott volna Perselusra, aki már az első évben ráragasztotta ezt a nem épp kedves becenevet a fiúkra.
- Akkor ki?
- Hermione Granger, Ronald Weasley és Harry Potter.
- Remek – Perselus egy ideig rágódott ezen az információn, és végül arra gondolt, hogy ennél sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. Granger szülei muglik, így még ha meg is írná nekik, akkor sem történne semmi. Potter – nos Lily és James abszolút tisztában vannak a helyzettel, úgyhogy rögtön leállítják idegesítő csemetéjüket, és nem foglalkoznak a dologgal tovább. De Weasley problémás lehet. Az apja a minisztériumban dolgozik, és ha tudomást szerez a történtekről, nyílván értesíti róla Arabella Figget. Itt aztán persze le is állna a vizsgálat, de akkor is eggyel több ember (vagy ha Weasley feleségét is számítja kettővel több) tudna a titkáról, mint amennyi megnyugtató.
De Remus közben folytatta a beszámolóját:
- Szerencsére, miután láttak titeket, Mundyhoz fordultak, ő pedig hozzám hozta őket. Mindhárman megígérték, hogy nem szólnak senkinek, miután azt mondtam nekik, hogy a látszat néha csal, és nem azt látták, amit látni véltek.
- Vagyis hazudtál, mint a vízfolyás – jegyezte meg Perselus, és próbálta leplezni a megkönnyebbülését. – Egyre jobban csinálod.
- De ez nem jelenti azt, hogy szeretem is – válaszolt Remus komoly hangon. – Úgyhogy, tedd meg azt a szívességet mindnyájunknak, hogy a jövőben óvatosabb leszel! Nem minden diák jött volna Mundyhoz, vagy hozzám. El tudod képzelni, mi történt volna, ha mondjuk Sybill Trelawney akad először az útjukba? Az aurorok már rég a nyakunkon lennének!
- Igazad van. Bocsánatot kérek.
Nem volt kellemes elképzelni, hogy a sorsa a paranoiás jóslástan professzortól is függhetett volna! De aztán grimasz jelent meg az arcán, amikor eszébe jutott még valami.
- Különben, mi a fenét csináltak még ébren?
- Gondolom, azért még emlékszel a te magad által kirótt büntetőfeladatra!
Ha még emlékezett volna rá, hogy kell, ebbe biztos belepirult volna:
- De ez nem magyarázza meg, hogy miért nemmentek lefeküdni, amikor elengedtem őket! – morogta helyette.
- Mégis mit gondolsz, mit műveltek? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét Remus. – Biztos vagy benne, hogy tudni szeretnéd?
- Nem, mert akkor kénytelen lennék még egy büntetőfeladatot végigülni a büdös kölkökkel!
- Kímélj meg a „gonosz professzor" különszámtól, ha lehet!
Erre Perselus megint felsóhajtott, és kénytelen volt belátni, hogy nem sok önuralma maradt már mára.
- Bocs – mondta már másodszor. – Hosszú éjszakám volt!
Lupin láthatólag megbékélt ezzel, és bólintott:
- Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, úgy gondoltam, jobb ha tudod mi történt. De most inkább aludj!
És már el is indult az ajtó felé.
- Kösz, a jövőben óvatosabb leszek, és biztosítalak, hogy Mógus is az lesz.
- Biztos vagyok benne.
Azzal Remus távozott, Perselus pedig egy pillanatig csak bámulta a csukott ajtót. Fura volt tudni, hogy Lupin azért figyelmeztette, mert aggódott a biztonsága miatt, és nem csak azért, mert volt egy közös feladatuk. Elmosolyodott, és arra gondolt, milyen fura dolgokat hoz magával az idő. Olyan sok minden változott, ésagyának egyrésze még mindig nem tudott hozzászokni ahhoz, hogy vannak barátai.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Én megyek – jelentette ki Arabella halk hangon.
A felkelő nap első sugarai most kezdték bevilágítani az irodát, amit nagy örömmel fogadtak, elvégre mindketten kora hajnal óta dolgoztak már. A fényben James egész fiatalnak látszott, majdnem úgy nézett ki, mint amikor tizenhárom évvel ezelőtt először találkoztak, de nem tudta elrejteni az elégedetlenséget, ami kiült az arcára. Úgy bámult egykori mentorára, mintha annak egy második feje nőtt volna. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Arabella máris beléfojtotta a szót, hiszen pontosan tudta, mit hozna elő.
- Te nem mehetsz! Ezt jól tudod magad is!
- És mégis miért?
Az idős asszony az íróasztala szélén ült, olyan testtartásban, amit nem sok ennyi idős nőtől láthat az ember. Eredetileg azért jött, hogy meghallgassa az Azkaban terv – hivatalosan most már Jégtörő akció – végleges részleteit, és nem lepődött meg, amikor James magát akarta megjelölni önkéntesként. Jobban ismerte a fiút, mint ő saját magát és jobban tisztában volt a veszélyekkel is. Lehet, hogy ez csak a kor függvénye volt, de ebben azért nem volt biztos. Úgy szeretlek, mintha a fiam lennél, James Potter, de néha olyan naív tudsz lenni, hogy azt el sem hiszem – gondolta magában.
- Eltekintve attól, hogy Lily megölne, ha ezt megengedném, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyedet sem!
James megint szólásra nyitott a száját, de ő újra csak megelőzte.
- Az embereknek szükségük van hősökre, James. És fogadd már el a tényt, hogy te az vagy! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk, most semmiképp. Engem könnyebb helyettesíteni, mint téged, de ugyanolyan vonzó csali leszek. Voldemort tudja, hogy a központi tanács tagja vagyok, és vonzó lesz számára a sok információ, amit kiszedhet belőlem.
- De te…
- Ha azt mered mondani, hogy öreg vagyok, James, páros lábbal rúglak ki a saját irodádból! – mondta élesen. Végül is, Arabella a maga hatvanhárom évével, tényleg nem tartotta magát öregnek. Ahhoz képest semmiképp, amiket Dumbledore művelt az ő éveivel!
- Azt akartam mondani, hogy te vagy a Varázsbűnüldözési Főosztály vezetője – mondta rögtön a beosztottja, és nem csak most találta ezt ki.
Még jó, hogy ahhoz már tényleg öreg, hogy akármi miatt is kellemetlenül érezze magát! Még mindig túl gyorsan jár a nyelved! – korholta magát, szórakozottan.
- Mondj egy feladatot, amit te nem tudsz ellátni!
- Várj csak egy percet – én nem tudlak helyettesíteni! Szükség van rám a terepen!
- És ennek hogy tennél eleget az Azkabanból! – lőtt vissza rögtön Arabella, és próbált nem vigyorogni, James megrökönyödött arckifejezését látva. Mégis mit várt, kit jelöl majd ki a saját helyetteseként? Talán Caramelt? Már a gondolattól, is a rosszullét környékezte!
- Nagyon is jó szolgálatot tennék, ott is! – válaszolt végül.
- Akárcsak én!
- Bella…
- Különben sincs rád szükség a terepen – szakította félbe megint. – Valójában, már rég abba kellett volna hagynod a terepmunkát, és nem szabadna vállalnod ezeket a kockázatos akciókat. Dumbledore mellett te vagy a második legfontosabb jelképe ennek a háborúnak! Ha elveszítenénk, minden, amit az elmúlt években felépítettünk, semmivé omlana össze!
- Egyáltalán nem vagyok olyan fontos!
- Ne vitatkozz velem, James! Szükség van rád, és ezzel a témát lezártam!
- De akkor, miért te?
- Ki más? – morogta Arabella. – Az egyetlen, akire még rábíznám ezt a feladatot, az Piton, de ő nyilvánvaló okokból, szóba sem jöhet. Mudny soha nem vállalkozna rá, Remus pedig egyszerűen túl kedves ehhez. Azkaban élve felzabálná – mindegy, hogy miken ment keresztül, ő nem elég megkeseredett ahhoz a helyhez!
- Te bezzeg az vagy! – sóhajtott fel James. A hangja már majdnem belenyugvó volt, de még nem egészen. Mégis abban a pillanatban Arabella már tudta, hogy végre megértette, ha nem is tetszik neki a dolog! A lehetőségeik korlátozottak voltak, mert valaki olyan kellett, aki benne van a központi tanácsban, olyasvalaki akit Voldemort akar. Figyelte, ahogy egykori tanítványa rágódik a kérdésen, és próbál ajánlani valaki mást, de a végén ugyanarra a következtetésre fog jutni mint ő. Amikor ez bekövetkezett, James csak annyit mondott.
- A fenébe!
- Ne aggódj, James – mondta Arabella könnyedén. – Nem épp az imént mondtad, hogy a terved simán fog működni?
A válaszul kapott pillantás marni tudott volna.
- Akkor még azt gondoltam, hogy én megyek – zúgolódott James. – Szívesebben kockáztatnám a saját életemet, mint a tiédet.
Hirtelen Arabellát szomorúság kerítette hatalmába, bár a pontos okát nem tudta, mint ahogy azt sem, mit mondhatna, ezért csak annyit válaszolt:
- Tudom.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Remus egy pillanatra megtorpant az ajtóban, de ezt a rövid hezitálást csak az vette volna észre, aki jól ismeri. Alig negyed órával ezelőtt, váratlan hívást kapott Lily Potter-től (aki a nyilvánosság előtt, mint Dumbledore személyi titkára szerepelt, habár ennél sokkal több volt!) és Lily kérte, hogy találkozzon a Miniszterrel, amilyen hamar csak lehet, és az arckifejezés, amivel ezt kérte, elárulta Remusnak, hogy nem lesz valami szórakoztató a találkozó. Lily nem mondott neki semmi konkrétumot – mivel voltak dolgok, amiket nem volt tanácsos nyíltan megvitatni – Remus mégis sejtette, hogy valami gond van. Ezért aztán meglepődött a látványon, ami az irodába lépve fogadta.
Ami ezt a meglepetést okozta, az egy másik varázsló jelenléte volt a Miniszter irodájában: Dumbledore savanyúképű és üveges tekintetű helyettese Bartemius Kupor volt az. Habár érezte magán a férfi ellenséges tekintetét, Remus teljes nyugalommal lépett be az irodába. Nehezen nyerte el azt a magabiztosságot ami mostanában már jellemezte, és Kupor nem tudta megingatni ebben – igazság szerint nem nagyon állhatta a miniszterhelyettest. Bár soha nem vitatta, hogy KuporVoldemort esküdt ellensége, ugyanakkor sokszor nem értett egyet a módszerekkel, amiket Kupor ebben a harcban használt vagy használni akart. A köztük lévő feszültség általánosan ismert volt – ezt sokan Kupor érdes modorának tulajdonították, de Remus tudta, hogy a férfi mindig is ellenezte az ő roxforti jelenlétét. Egyáltalán nem a személyiségbeli különbségekről volt szó, inkább az előítéletekről, amik még mindig élénken éltek sok varázslóban, akármennyit is küzdött Remus ellenük.
Voltak csaták, amiket nem lehetett megnyerni, és őszintén szólva ezzel Remus már nem is bajlódott. A Kuporhoz hasonlók nem érték meg az erőfeszítést. A varázs-világ már így is hatalmas utat tett meg, és ő soha nem hitte volna, hogy valaha olyan élete lesz, mint most – úgyhogy egyszerűen megtanult nem odafigyelni.
- Remus! – Dumbledore nagy örömmel köszöntötte, és ezzel megakadályozta, hogy a két látogatója rögtön egymásnak essen – elvégre ő is nagyon jól tudta, hogy éreznek egymás iránt!
- Miniszter úr! – mindketten ragaszkodtak a formalitásokhoz, mert Kupor nem értette volna (és köze sem volt hozzá), hogy milyen szoros kapcsolat van köztük valójában.
- Ülj le, kérlek!
Remus elfoglalta az egyik zöld bársonyborítású széket Kupor mellett, Dumbledore pedig visszaült az íróasztala mögé.
- Attól tartok, el kell helyeznemegy hangtompító bűbájt a szobán, ha mindketten egyetértenek!
Remus azonnal bólintott, és bár látta, hogy a miniszter-helyettes csodálkozik, és egy pillanatig gondolkodik, de aztán ő is bólintott. Így Dumbledore könnyedén végrehajtotta a bűbájt, és csak utána folytatta.
- Nos, Barty, elkezdené?
Az önelégült kifejezés, ami megjelent a férfi arcán, biztosította Remust, hogy igaza volt, és ez tényleg nem lesz egy sétagalopp. Kupor bólintott, olyan mozdulattal, amit valószínűleg előkelőnek szánt.
- Köszönöm, Albus.
Remus felé fordult, fensőbbséges mosollyal, és meg sem próbálta leplezni a kárörömét.
- Attól tartok rossz híreim vannak.
- Valóban? – Remus szándékosan könnyeden válaszolt, figyelmen kívül hagyva az arrogáns kezdést.
- Sajnos – de Kupor szemei szinte ragyogtak közben a gyönyörűségtől. – Úgy tűnik, igazgató úr, hogy egy kém működik az ön közelében, hogy egész pontos legyek a tanári karában!
Ó, hogy az, a… - de külsőleg Remus nem árult el semmit, bár a szíve gyorsabban kezdett verni, és az agya már a lehetőségeket latolgatta, teljesen nyugodt hangon kérdezte:
- Tájékoztatna arról is, ki az illető, vagy sötétben kell tapogatóznom?
- Tekintettel a helyzetére, Lupin, nem ártana komolyabban vennie ezt a dolgot! – válaszolt élesen Kupor, és a szemei villámokat szórtak.
- És mégis milyen „helyzetemre" céloz? Arra, hogy igazgató vagyok, vagy arra, hogy vérfarkas! – követelte Remus, és próbálta elfojtani a dühét. Azt megszokta, hogy szembenézzen az előítéletekkel, de azt nem, hogy megkérdőjelezzék a hűségét.
- Aggódnom kéne bármelyik miatt is?
Remus elkapta Dumbledore figyelmeztető pillantását, és ebből arra következtetett, hogy egy kicsit túl messzire ment. Vett egy mély levegőt, és elszámolt magában ötig, mielőtt folytatta volna.
- Lehet, Mr. Kupor, hogy technikailag a sötét lények közé sorolnak, de ugyanolyan ember vagyok, mint ön... és időnként elkövethetek hibákat – mondta egész nyugodtan. – De nem vagyok Voldemort teremtménye. Már belefáradtam abba, hogy ezen rágódjunk, úgyhogy kérem mondja el, kire gyanakszik a tanári karból, és lépjünk túl ezen!
Látta, hogy Dumbledore elégedetten elmosolyodik, és tudta, hogy most tökéletesen kezelte Kupor mérgét. Nyugodtan meredt a miniszterhelyettesre, akinek a düh és a gyanakvás ült a szemeiben. Azt is tudta, hogy nem tehet semmit, Dumbledore már évekkel ezelőtt nyilvánvalóvá tette, hogy bármilyen kísérlet Lupin elmozdítására az ő karrierjének is véget vetne. Megvoltak persze az okai, hogy Dumbledore miért választotta Kuport helyetteséül, de a rokonszenv nem volt ezek között.
- Rendben – folytatta végül vonakodva Kupor, miután összeszedte magát. – Sikerült végre elég bizonyítékot szereznünk arra, amit már régóta sejtettünk. Az egyik kémünk tanúsítja, hogy Perselus Piton a halálfalók közé tartozik.
- Értem – Remus lassan hátradőlt a székében, és Dumbledore-ra pillantott. Hogy kezelje ezt? Sok mindent mondhatott volna, de Kupor biztos nem hitt volna neki, és a miniszterhelyettes olyan ember volt, aki ha egyszer belemélyesztette a fogát a zsákmányba, nem is eresztette – különösen, ha halálfalókról volt szó. Dumbledore kérdőn felhúzta a szemöldökét, Remus pedig megkönnyebbülten bólintott – oldja csak meg a miniszter. Végül is ő volt a Főnix Rend vezetője is!
- Attól tartok, Barty, hogy csak az igazság felét ismeri – mondta halkan Dumbledore. – Már jó ideje tudom, hogy Perselus Piton halálfaló.
- Micsoda? – csattant fel Kupor.
A miniszter úgy folytatta, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást.
- Amit nem értek, hogy miért nem vitte ön, vagy az informátora ezt az ügyet Arabella Figg elé?
- Én viszont azt nem értem, hogy Ön miért nem tájékoztatott erről engem korábban?
- Mert nem volt szükséges.
- Nem volt szükséges! – és dühösen Remus irányába intett. – De felteszem, ő tudta!
- Én a Roxfort igazgatója vagyok – válaszolt Remus szelíden.
- Pont erre célzok – morgott Kupor. – Miért enged halálfalókat tanítani a Roxfortban?
Remus elmosolyodott, és el kellett ismernie, hogy végső soron most már élvezte a helyzetet.
- Azért, mert az a határozott véleményem, hogy az állásra Perselus Piton a legalkalmasabb.
- Maga megőrült? – fortyogott tovább Kupor, és Dumbledore felé fordult. – Albus, legalább maga legyen racionális! Nem lehet Voldemort egyik kéme… Várjunk csak! Hiszen őt maga vette fel!
- Ez teljesen igaz – válaszolt a korábbi igazgató. – És az első perctől fogva tudtam az igazat.
Kupor most úgy tűnt már meg sem bír szólalni. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, de mielőtt összeszedhette volna magát, Dumbledore folytatta:
- Perselus Piton valóban halálfaló. Ugyanakkor több, mint egy évtizede nekem kémkedik. Megbízom benne, Remus is megbízik benne. Azért nem tájékoztattuk, mert ezt indokolta Perselus biztonsága – és emlékeztetnem kell, hogy ha ez kiderül, az halálra ítéli őt!
Kupor felmorrantott.
- Hogy lehet biztos benne, hogy nekünk dolgozik?
- Ebben teljesen biztos vagyok – válaszolt Dumbledore.
- Én nem bízom benne!
Remus újra bekapcsolódott a társalgásba:
- Ön nem ismeri Perselus Pitont. Piton egyáltalán nem az, aminek gondolja!
- Akkor mi? Egy megtért halálfaló? – kérdezett vissza a miniszterhelyettes, de Remus helyett Dumbledore válaszolt:
- Tudja Barty, én nem így fogalmaztam volna, de ami azt illeti, ez rendkívül találó megjelölés!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx