Tizenegyedik fejezet: Dicsőség az elesetteknek
Ugyan nem a roxforti kviddics-öltöző volt, de mégis mindig arra emlékeztette. Persze ő maga csak hatodéves koráig játszott a csapatban, mert az utolsó évben a sok tanulás és a prefektusi munka mellett erre már nem maradt ideje, mégis a kellemes emlékek még mindig erősen éltek benne. Az emlékek terén igen gazdag volt – voltak köztük keserűek és vidámak egyaránt, de az iskolaévek óta bizony sok minden megváltozott. Az akkori álmai mára elhomályosodtak, a sötét idők más kötelezettségeket róttak rá. Volt egyszer egy Bill Weasley, aki a Gringotts átoktörője akart lenni… Most viszont auror volt.
Bár az öltöző maga hasonlított a Roxfort-belire, az atmoszféra teljesen más volt. Az itteni társai sokkal komolyabbak voltak, mint a csapattársai valaha (beleértve azt is, amikor hatodikban elvesztették a kupát a Mardekárral szemben!), hiszen itt többről volt szó, mint büszkeségről és házpontokról. A játék életre-halálra ment, és egy olyan szakmában, ahol a halálozási arány hetven százalékos, az ember nem engedheti meg magának, hogy lankadjon a figyelme. Így itt soha nem folyt csevegés a felkészülés alatt, hanem néma, kicsit ünnepélyes csend uralkodott. Bevetésen kívül azért kicsit barátságosabbak voltak, de csak igen kevés igazi barátság szövődött a munkatársak között. A legtöbben nem éltek elég sokáig ahhoz, hogy többek legyenek egyszerű ismerősnél.
Bill Weasley hét éve volt a pályán, ami öt évvel haladta meg az átlagot. Statisztikai tény, hogy a legtöbb auror meghalt az első hat bevetés valamelyikén, és a maradék egy harmada éli meg a mentor-időszak végét. Ezután a túlélési esélyek meredeken nőttek, de ezzel együtt emelkedett azoknak a halálfalóknak a száma, akiknek személyes elszámolnivalójuk volt az emberrel. A tapasztalat tehát kétélű fegyvernek számított.
Bill ugyan még nem tarozott azok közé, akiket a többiek csak „öregnek" neveztek, és ezért igazán hálás volt. Az öregek ugyanis szinte egytől-egyig halottak voltak.
A szeme készülődés közben akaratlanul is a hátsó fal felé vándorolt. Az elmúlt évtizedben azon a falon alakult ki az úgy nevezett Hősök Fala. Nemsokára újat kell majd kezdeniük, mert a fal három negyede tele volt már az elesettek neveivel. Sokan persze már az ő ideje előtt kerültek fel, de voltak ismerős nevek is, és néhány nagyon közelről érintette. A legszomorúbb név balról az ötödik sorban állt: Charlie Weasley.
Még mindig nagyon fájt, ha az öccsére gondolt, mert annak ellenére, hogy volt köztük néhány év különbség mindig nagyon közel álltak egymáshoz. Ennek ellenére, vagy épp ezért borzasztóan megijedt, amikor Charlie követte a példáját, és jelentkezett aurornak. Persze egyben nagyon büszke is volt. Charlie legjobbként zárta az alapkiképzést, és utána maga James Potter vállalta a mentorságot. Megvolt minden képessége ahhoz, hogy a legjobbak közé tartozzon, és már kezdőként is nagyon tehetségesnek tartották. Fényesen ragyogott a csillaga… de sajnos hamar kihunyt. Három és fél év szolgálat után egy londoni utcán ölték meg – a gyilkosát azóta sem azonosították.
A veszteség még mindig égette belülről, de most dühösen próbálta visszaterelni a gondolatait a jelenlegi célra. A gyász ideje már lejárt: volt egy munkája, amit el kellett végeznie, és várta persze a bosszú is. Talán szomorú tény volt ez, de nem kevésbé igaz. Persze tisztában volt vele, hogy azzal, ha megöl egy halálfalót, nem hozza vissza az öccsét, de ha akár egyvalakit is megment (különösen a családja többi tagját) akkor megérte. Még a saját élete árán is, mert rég megtanulta már, hogy vannak dolgok, amikért érdemes áldozatot hozni.
A falon szereplő férfiak és nők ugyanezt vallották. Minden egyes név mellett ott volt egy dátum is. A legelső Agatha Bones – az első auror, aki Voldemort rémuralmának áldozatául esett, 1971. március 4–én. És a nevek a legújabb időkig sorakoztak és ez az utolsó név megint csak mély szomorúságot okozott. Estella Cardiel jó barátja volt, együtt végeztek a Roxfortban, és ha kicsit más lett volna a helyzet, talán több is lehetett volna köztük, mint barátság – a neve mellett a dátum: 1991. december 02, a tegnapi nap. Rengeteg név volt még, amikhez emlékek kapcsolódtak: a legendás Dennis Montague (1976.07.07.), Warren Stormchaser (1985.01.23), aki az osztálytársa volt, vagy a mentora Alastor Mordon (1988.05.15.). Túl sok halált látott már és túl sok barátot veszített. Már pont el akarta fordítani a fejét, amikor még egy néven megakadta a szeme – Sirius Black (1981, ismeretlen). Ez valahogy mindig megragadta a figyelmét. Talán, mert mindig is kedvelte a rejtélyeket, és ez az eset felettébb titokzatos volt, hiszen nem volt mellette dátum. Sőt, még a „Hősi halottak könyvében" sem volt semmi adat, ami pedig az összes szolgálatteljesítés közben elhunyt auror halálának körülményeit tartalmazza. Sirius Black esetében azonban nem tudtak semmit – nem találtak holttestet, vagy legalább egy tanút, nem tudták a halál okát sem. Ennek ellenére Black mégis a jelképévé vált annak, hogyan kell meghalnia egy aurornak. A mottójuk, ami szerint harcoltak egyszerű volt: Mors ante infamia. Ez magában foglalt mindent, amik voltak, mindent, amiért küzdöttek: meghalni a titkok felfedése nélkül, meghalni, mielőtt árulóvá válhatnának. Egyszerűbben fogalmazva: becsület vagy halál. Bill csak azt remélte, a végén majd neki is elég ereje lesz hozzá, de azt is remélte, hogy ez a vég nem ma jön el.
Amikor az öltöző ajtaja kinyílt, és meglátta ki érkezett, az agya azonnal visszakapcsolt. A gyász, minden magánprobléma, sőt az összes érzelem, az agya leghátsó zugába húzódott vissza, mert eljött a játszma ideje. Bill gyakorlatilag az emberi oldalát zárta az öltözőszekrénybe, amikor becsukta az ajtót, és az itt fogja várni, amíg vissza nem ér.
- Itt az idő, hölgyeim és uraim – mondta James Potter, aki a „rajztábla" előtt állt meg, amin rajta volt a célpontjuk és a tervezett akció minden fontos mozzanata.
Az összegyűlt csapat már két részletes tájékoztatón túl volt, de szokás volt még egyszer átfutni az akció részleteit, közvetlenül az indulás előtt. Ezt az ismétlést senki sem bánta, mert tudták, hogy adott esetben életeket menthet. A főnökük egy rövid félmosoly után belevágott az eligazításba.
- Nos, a mai akció viszonylag sima ügynek tűnik, de a dolgok mindig akkor bonyolódnak, amikor a legkevésbé számítunk rá. Egy meglehetőesn bölcs muglitól származik a mondás: ami elromolhat, az el is romlik – és a mi esetünkben ez különösen számításba veendő.
- Az akció tehát egy rajtaütés, a szó eredeti értelmében. A hírszerzésünk szerint a mai összejövetelt a Lestrange házaspár vezeti, akik, mint azt mindannyian tudjuk, Voldemort legveszélyesebb követői. Rontja a helyzetet, hogy teljesen őrültek is, miután öt évvel ezelőttig az Azkabanban raboskodtak. A kiszabadulásuk óta gyilkolnak és ők a felelősek egy sor súlyos támadásért. Azt hiszem nem szükséges hangsúlyoznom, milyen sokat segítene az ügyünknek, ha elfognánk vagy megölnénk őket.
- Ezért nem akarom, hogy bárki is felesleges kockázatot vállaljon. A hírszerzés szerint legalább egy tucat halálfaló lesz jelen, és bár túlerőben leszünk, nincs helye hibának. Mindenki végezze a feladadtát és sikerrel járunk.
Potter szemei csak úgy lángoltak a megviselt szemüveg lencséi mögött; olyan intenzitással pásztázta az összegyűlt aurorokat, hogy a hideg végigfutott tőle Bill hátán. Vannak emberek, akiknek nagyon erős kisugárzásuk van, amit csak érezni lehet, de megmagyarázni nem – és James Potter is ezek közé tartozott.
- Én vezetem az Alfa csapatot, és mi a bejárati ajtón megyünk be – folytatta egy pillanatnyi szünet után. – A Bravo csapat vezetője azonban, az előzetes megbeszélésekkel ellentétben nem Ernie Jordan lesz, mert rá pillanatnyilag máshol van szükség. Ezért Figg miniszter-asszony a mai akció idejére visszatér közénk, és ő vezeti a hátulról érkező egységet. Van kérdés?
Meglepett suttogás futott végig a termen, és Bill érezte, hogy hirtelen mindenki milyen izgatott lett. Ennek ellenére senki nem emelt kifogást. Nem volt egy tagja sem az auror-osztálynak, aki kételkedette volna a Varázsbűn-üldözési Főosztály kemény kezű vezetőjének a képességeiben. Hiába volt már jó ideje miniszteri rangban, mégis közülük való volt, ráadásul az igazi nagy öregek közé tartozott: itt volt a kezdetektől és többet látott már, mint a többi jelenlévő együttvéve.
Amikor a csodálkozás lecsengett, azért feltették az ilyenkor megszokott kérdéseket: menekülési útvonal, találkahely, pontos támadási pontok – amik egy tapasztalt aurorban azonnal felmerülnek. Amikor a végső simítások is megvoltak – a pálca ellenőrzése, és egy gyors pillantás a társra – Bill a szeme sarkából ránézett az újoncokra, akik a csapat tagjai voltak. Szegény kölykök: ketten voltak – az egyik most fejezte be az alapkiképzést, a másik pedig épp most szabadult a mentorság alól. Egyiknek sem emlékezett a nevére, de azt látta, hogy Virginia Wilson, a mentor óvó tekintetével figyeli a fiatalabbikat. Virginia is az öregek közé tartozott, hihetetlenül tehetséges és valószínűleg túl sok harci tapasztalata van már. Bill csak remélni tudta, hogy ez egyet jelent azzal, a diákja is tehetséges.
- Találkozás az indulási pontnál, öt perc múlva – jelentette be Potter, és ezzel minden aggodalmaskodásnak véget vetett. Bill maga felé fordította a pálcáját, és hoppanált.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Újabb támadás történt, Hagrid – mondta Dumbledore, halk hangon, mire a fél-óriás elégedetlenül elhúzta a száját.
Rubeus Hagrid teljesen kitöltötte a széket, amiben helyet foglalt, a Mágiaügyi Miniszter irodájában. Ha Dumbledore korábban nem erősítette volna meg bűbájjal az ülő alkalmatosságot, az izgő-mozgó, fészkelődő Hagrid valószínűleg akaratlanul is összetörte volna az antik bútordarabot. Albus a maga részéről meglehetősen csúnyának tartotta a széket és cseppet sem aggasztotta volna az elvesztése, de Hagridot elkeserítette volna a rongálás. Így aztán, mihelyt Lily jelentette Hagrid érkezését, Dumbledore elvégezte a bűbájt.
Lily kiválóan játszotta a titkárnői szerepet – gondolta mosolyogva. Csak kevesen tudták, valójában milyen okos és milyen erős boszorkány.
Lilyhez hasonlóan Hagrid is sokkal több volt, mint aminek tűnt. A legtöbben butának és haszontalannak tartották. Persze, hiszen „csak" a Roxfort kulcs- és háztájőrzője volt – milyen fontosságot tulajdonítanának az abnormálisan nagynövésű, esetlen férfinak? Dumbledore újra elmosolyodott, de volt tanítványa gondterhelt arcát látva, gyorsan elkomolyodott.
- Sajnálattal hallom, professzor… vagyis miniszter úr – szólalt meg végül a hatalmas férfi. Aztán hirtelen félelem futott át az arcán. – De ugye nem gondolják, hogy nekem valami közöm van hozzá?
- Nem, dehogy – biztosította gyorsan Dumbledore. – Más okból kérettelek ide. Egy szívességet szeretnék kérni tőled.
- Szívességet? Bármit kérhet tőlem, prof… vagyis miniszter úr – a vadőr arca felragyogott, és Albus megint elmosolyodott a gyerekes lelkesedést látva.
- Ha akarsz, nyugodtan szólíthatsz professzornak, Hagrid – mondta. – Engem nem zavar.
- De nem akarok tiszteletlen lenni – válaszolt.
Albus elnevette magát.
- Ez egyáltalán nem tiszteletlenség… sőt! Néha jó, ha emlékeztetnek a múltra…különösen az ilyen napokon. A Roxfortban töltött éveim voltak a legboldogabbak, és őszintén remélem, hogy neked mindig is Dumbledore professzor maradok!
- Hiszen Ön volt a valaha volt legjobb igazgató! – jelentette ki a fél-óriás, aztán elpirult. – Úgy értem… nem mintha Lupin professzor nem tisztelném, vagy ilyesmi, nagyon rendes, meg minden, de Ön azért nagyon hiányzik!
- Köszönöm, Hagrid – az ő korában már nem sok mindentől jött zavarba, de voltak néhányan – és Rubeus Hagrid bizony ezek közé tartozott – akik képesek voltak erre. Meg tudta érinteni a lelkét.
A vadőr még jobban elpirult, és Albus alig tudta visszatartani a nevetést, de félt, hogy Hagrid esetleg félreértené.
- Csak az igazat mondtam! – motyogta.
- Köszönöm – ismételte. – De térjünk vissza a tárgyra: bízhatok benned, Hagrid?
- Természetesen, professzor úr! – Hagrid kicsit megbántottnak tűnt a kérdés miatt.
- Ne hidd, hogy nem tudom, de néhány titok, amit el akarok neked mondani, nem csak az enyém – ha bárki előtt felfeded őket, azzal sok ember életét sodorhatod veszélybe.
- Ó! – Hagrid kicsit megrökönyödött, de aztán magához tért. – A titka biztonságban lesz nálam!
Albus bólintott.
- Hallottál már a Főnix Rendjéről?
- Nem, még soha.
- Jó. Röviden: a Főnix Rendje egy társaság, melynek a tagjai arra tették fel az életüket, hogy megállítsák Voldemortot. A szervezet nagyrészt a minisztériumtól függetlenül működik, de néhány vezetője a Minisztériumban is magas tisztséget tölt be.
- Mint ön.
És még Hagridot tartják bolondnak!
- Igen, mint én – bólintott a miniszter. – Egy valamit meg kell értened: ha elfogadod a feladatot, amit neked szánok, akkor nem a Minisztériumnak fogsz dolgozni, hanem kizárólag a Főnix Rendjének.
- Feladat? – Hagrid egy pillanatig komolyan nézte. – Mindent megteszek, amire kér!
Dumbledore felnevetett.
- Még meg sem kérdezted, mi az!
- Az nem számít! Én teljesen megbízom önben!
Albus Dumbledore az ilyen pillanatokban igazán hitt abban, hogy győzhetnek, és ettől mindig gyorsabban vert a szíve.
- Köszönöm – mondta. – De, ha megtudod miről van szó, még mindig nyugodtan visszautasíthatod.
- Szóval, mi lenne az? – kérdezte Hagrid, de mosolygott, és Dumbledore tudta, hogy nyert ügye van. De ekkora szívvel, mi másra számíthatott volna!
- Szeretném, ha elmennél az óriásokhoz, Hagrid!
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az Alfa csapat egy névtábla nélküli utcára érkezett, egy meglehetősen közönséges kinézetű épület elé. Egy étterem volt odabenn, ami a Sárkány farka nevet viselte („Ízletes húsok, és varázslatos hangulat"), és egy bizonyos Francis Travers volt a tulajdonosa. A valóságban az étterem a halálfalók kedvelt találkahelye volt, bár ezt a minisztérium soha nem tudta bizonyítani.
A mai alkalom azonban más volt, mert a forrásuk tájékoztatta őket, hogy pontosan mikor lesz a találkozó, és arról is, hogy a Lestrange házaspáron felül, Travers és Mulciber is ott lesz, akik mind előkelő helyet foglaltak el a minisztérium körözési listáján. Bill körülnézett, de az utca teljesen csendes volt – vagyis túl csendes, a kora esti időponthoz képest. Az ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendben és már épp nyitotta volna a száját, hogy figyelmeztesse a főnökét, amikor a pillantása találkozott James Potterével és a vezetőjük alig láthatóan megrázta a fejét. Bill meglepetten és értetlenül meredt rá.
- Bemegyünk! – adta ki az utasítást Potter.
És már mozgásban is volt, óvatosan közelített az étterem felé, de mégis olyan könnyedséggel, amit Bill csak irigyelni tudott.
- Lehet hogy, tudják, hogy itt vagyunk, úgyhogy óvatosan! – súgta hátra a válla felett.
Fél tucat gyors lépés után elérték az ajtót, és Potter bal keze már a kilincsen volt, míg a jobbjával magasan maga előtt tartotta a pálcáját. Bill, aki a második volt rangban, közvetlenül mellette állt. Belégzés-kilégzés. Ez volt az, amit az aurorok úgy hívtak: az igazság pillanata. Ellenőrizte a védőpajzsát, ami biztosította, hogy egy váratlan átok se érje készületlenül. A csapat szétszóródott, teljesen automatikusan – annyiszor vettek már részt ilyen és hasonló bevetéseken (nem csak a valóságban, hanem gyakorlatokon is), hogy álmukban is tudták, kinek, mi a feladata. A terv egyszerű volt, mint mindig, hogy minél kevesebb legyen a hibalehetőség…
Aztán Potter jelzett és behatoltak az épületbe.
Potter jobbra indult, Bill balra – a pálcája előre nyújtva, készenlétben, de így is látta, ahogy a parancsnokuk kivéd egy rá célzott átkot.
A halálfalók felkészülten várták őket, és azonnal tüzelni kezdtek rájuk. A bal szárnyról hallotta Virginia Wilson szitkozódását, de nem volt ideje kitalálni, hogy mi lehet az oka. A pajzsa elhárított egy bénító bűbájt, aztán kivédte Travers hamvasztó átkát. Hallotta, ahogy égve-sisteregve nekicsapódik a falnak, de már Bellatrix Lestrange robbantó átkával kellett foglalkoznia. Két lépéssel beljebb hatolt – egy kábító átokkal elintézte a halálfalót, aki a Bravo csapat bejutását akadályozta. Hirtelen meghallotta, hogy a hátsó sarokból valaki elkezdi:
- Ava… - a hátán végigfutott a hideg, de az ellenség a következő pillanatban a földre zuhant, James Potternek köszönhetően, aki közben már Rodolphus Lestrange kábító átka elől ugrott félre.
Bill agya gyorsan feldolgozta a látottakat: Élve akarják! A halálfalók ritkán használtak olyan átkot, ami nem lehetett halálos, de most nyilvánvaló volt, hogy Potter ellen nem akarnak ilyet alkalmazni. Ahogy teltek a másodpercek Bill gyanúja csak erősödött, de aztán valami más elterelte a figyelmét.
A Bravo csapat behatolt a hátsó bejáraton, aztán Arabella Figg a földre rogyott.
Bill egy pillanat alatt kapcsolt: Arabella Figg a Varázsbűnüldözési Főosztály vezetője, igazi hősnek számított, mert mindig bátran és tiszta fejjel vezette az első sorokban harcolókat – bár már évek óta nem volt aktív auror, a neve mégis legendás maradt. Fontos alakja volt a háborúnak és nem veszthették el.
Bill előrevette magát, és leterítette a halálfalót, aki azon volt, hogy a miniszter mozdulatlan testét a levegőbe emelje. Figg visszazuhant, de nem mozdult. A mellette álló auror gyorsan reagált, és megpróbálta feléleszteni a minisztert, de aztán üvöltve roskadt össze, amikor Mulciber eltalálta a Cruciatus átokkal. Mivel senki más nem volt a közelben, aki észlelhette volna a veszélyt, Bill a miniszter felé iramodott, közben kitért egy fullasztó átok elől és annyira csak a mentésre koncentrált, hogy alig hallotta Potter parancsát:
- Visszavonulás! Zulu terv!
A Zulu terv volt az, amit szorult helyzetben használtak. Azt jelentette, hogy mindenki igyekszik kijutni, ahogy tud, és aztán az előre megbeszélt helyen találkoznak. Ez általában azt jelentette, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy tervezték. Bill zavartan körbepillantott: ő úgy érezte, a dolgok nem álltak olyan vészesen – és valóban, az egységből mindenki állta a sarat, az egyetlen nem várt esemény a miniszter-asszony sérülése volt. Még simán sikerrel járhattak volna!
De Potter a főnök!
Bill tudta, hogy kevés ideje van. Leguggolt Figg mellé és megragadt, közben a pajzsa még elhárított egy kábító bűbájt, de aztán e miatt össze is omlott és ő ott maradt védtelenül. Minden erejét a hoppanálásra koncentrálta, mert egy másik embert magával vinni – még ha az eszméletlen is – nem könnyű feladat. Még látta, hogy Bellatrix Lestrange ráirányítja a pálcáját, a halálos átokra készülve … Aztán eltűntek.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx