- Kis patkány!
- Mugli-imádó szemét…Jaaj!
A szőke fiú a mellkasához szorított törött bal karját, pálcája pedig jó néhány méterrel odébb hevert a földön.
- Ezt megérdemelted, Malfoy! – jött a dühös válasz a másik féltől. – Mi az, csak nem fogsz sírni! Fuss segítségért a halálfaló apádhoz!
A szürke szemek dühösen csillantak fel, Malfoy kiegyenesedett, és fenyegetően közelebb lépett az ellenfeléhez.
- Szeretnél találkozni vele, Weasley? Szeretnéd megtudni, mit kap az, aki feldühít egy Malfoyt?
- Csak próbáld meg! – morgott Fred. Olyan dühös volt, hogy levegőt is alig kapott, nem sok tartotta vissza attól, hogy beverje a kis mardekáros szemétláda orrát. És meg is érdemelte volna!
- Ez még megbánod, Weasley! – sziszegte a mardekáros fiú fájdalmas hangon.
- Úgy véled? Pillanatnyilag te vagy…
- Weasley! Malfoy! – Mundungus Fletcher hangja túlharsogta Fred gúnyolódását. – Mi az ördög folyik itt!
Mindketten megfordultak, bár Fred heves késztetést érzett, hogy előbb még rontást küldjön Malfoy-ra, ha lehet valami jó mocskosat, és fájdalmasat, de győzött a józan esze, és nem tette. Fletcher professzor nem épp az elnéző tanárok közé tartozott, és Fred tapasztalatból tudta, mikor jobb, ha befogja a száját. Malfoy viszont nem volt ennyire tisztában a helyzettel.
- Az ő hibája volt Professzor úr! – mondta rögtön fontoskodva. – Megátkozott! Én csak próbáltam megvédeni magam!
- Maradj csendben!
- Ki kellene csapni! – folytatta Malfoy zavartalanul. – Harmadéves, és megtámad egy elsőst! Miért…
- Csendet! – ez már végre lecsendesítette a fiút, és Fred majdnem elnevette magát…de csak addig, amíg Fletcher hideg zöld szemei rá nem szegeződtek. – Magyarázatot várok!
- Megtámadta Angelina-t! – nem volt más választása, mint elmondani az igazat.
- Hazudik!
- És persze Angelina szórakozásból fekszik a földön, ugye? – Fred dühe újra fellángolt, és Malfoy felé lépett, nem törődve már azzal, hogy egy professzor figyeli őket. Már nem is akart mágiát használni, egyszerűen meg akarta verni Malfoyt – de Fletcher közéjük lépett, dühös arccal.
- Ott maradsz, ahol vagy! – dörögte. Fred megtorpant, és figyelte, amint házvezetője a fiatalabb diák felé fordul. – Most pedig Malfoy, elmondod az igazat, vagy rögtön mehetünk az igazgató úrhoz!
Malfoy arckifejezése elárulta, hogy a legkevésbé sem fél Remus Lupintól, de Flether kérlelhetetlen tekintete sokkal közvetlenebb problémát jelentett, és nyílván rájött, hogy nincs túl sok választása, mégis makacsul ragaszkodott az eredeti változathoz:
- Ő támadott meg engem!
- Weasley? – Fletcher rájöhetett, hogy Malfoy-tól nem tud meg semmit, mert megint Fred felé fordult. – Az igazat!
- Visszafelé jöttünk a legendás lények gondozása óráról – egy kicsit tovább maradtunk Angelinával, mert Kettleburn professzornak kellett segítenünk – és Angelina véletlenül meglökte Malfoyt. Bocsánatot kért, de Malfoy azt mondta neki, hogy… szóval nagyon megsértette, és amikor Angelina azt mondta neki, hogy nőjön már fel végre, rontást küldött rá – hadarva adta elő a történteket, és mikor végzett mély levegőt vett. Remélte, hogy Fletcher hinni fog neki – voltak esetek, amikor nem sok előny származott a bajkeverő státuszból.
- Minek nevezted a lányt, Malfoy?
- Én nem neveztem semminek! – Fletcher még csak nem is nézett Malfoyra, nyílván nem vár más választ.
- Weasley?
Fred felsóhajtott, az édesanyja fel is pofozná, ha ilyen szavakat hallana tőle, de Malfoy anyja nyílván nem ilyen szigorú.
- Griffendéles ribancnak, uram.
Flether szemei villámokat szórtak.
- És aztán mi történt? Milyen átkot használt?
- Egy teljes testbénító átkot – válaszolt Fred. – De aztán valami mást is akart mondani, ami úgy kezdődött, hogy cru…
És Fred még csak bele sem akart gondolni a továbbiakba, mert csak egyetlen átkot ismert, ami így kezdődött.
A professzor arca még dühösebb lett, Malfoy felé fordult, és a tekintete elárulta, hogy Fred nem tévedett. A Malfoy utód egy kicsit megszeppent, de még mindig a törött karját szorongatta.
- Szeretnék a gyengélkedőre menni, professzor úr – sikerült valahogy kinyögnie. – Tényleg muszáj végighallgatnom, ezt a vádaskodást?
- Ferula – morogta Fletcher a törött kar felé legyintve a pálcájával, és aztán türelmetlenül figyelte, amíg a kötés feltekeredett. Aztán intett mindkét fiúnak. – Gyertek, ezt az igazgató úrnak is hallania kell!
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
James még soha életében nem hallott ennyi csúnya szót, összefüggően egy mondatba sűrítve. Nehezére esett visszatartani a nevetést, amikor Arabella magához tért, kinyitotta a szemét, és azonnal káromkodni kezdett. Tízszer nagyobb kreativitással, mint egy nyugalmazott matróz.
Miután visszatértek az akcióról James rögtön az irodájába hozta a nőt, ahol lefektette a kanapéra (aminek Lily még a létét is utálta, mert mindig azt mondogatta, hogy ez arra bátorítja a férjét, hogy ott aludjon az irodában, ha sokáig kell dolgoznia!), most viszont rendkívül hasznosnak bizonyult az alkalmatosság. 'Bella persze rögtön felismerte az irodát és rájött, hogy a dolgok nem a tervek szerint alakultak.
- Mi az ördög történt? – kérdezte végül, amikor befejezte a szóáradatot.
- Elkábítottak – magyarázta James, a tőle telhető legnyugodtabban. Sokszor látta már dühöngeni Arabellát, de ez a mostani felért azzal az esettel, amikor még valamikor a kezdet kezdetén Siriusszal ledöntöttek egy egész épületet, hogy behozhassanak egy gyanúsítottat. Utoljára akkor őrjöngött ennyire.
- Hát persze, hogy elkábítottak! De mi az ördög történt aztán!
- Nos, egy kicsit elcsúsztunk, és elrendeltem a visszavonulást – ahogy azt terveztük, tette hozzá magában – és Weasley magával hoppanált téged is.
Arabella szemei szinte lángot szórtak.
- Micsoda! – Bill Weasley felé kapta a fejét, és úgy tűnt csak most veszi észre, hogy a fiatal auror is a szobában van. Szegény kölyök zavartan nézett a főnökére, és James csak sajnálni tudta, elvégre ő azt hitte, a lehető legjobbat teszi. Minden más körülmény esetén ez így is lett volna, de hát most épp az lett volna a lényeg, hogy Bellát elfogják. – Mégis mi a fenét képzeltél, fiam? – dörögte felé a nő.
- Nyugodj meg Bella! – szólt közbe James, együttérző pillantást vetve Billre. – Nem tudhatta.
A miniszter-asszony összeszorította a száját.
- A büdös francba! Francba a hülye tervekkel! Francba a halálfalókkal! És francba hős-komplexussal küzdő aurorokkal!
James nevetése szakította félbe a tirádát. De a főnöke olyan gyilkos pillantást vetett rá, hogy a nevetés gyorsan egy félmosollyá szelídült.
- Hát nem látod James, hogy kárba veszett az egész munkánk! Ez a kölyök lehúzta a vécén az egész Jégtörő akciót, mert neki a hős megmentőt kellett játszania!
James sóhajtva lerogyott az íróasztala mellé.
- Tudom, Bella, elvégre az én tervem volt, de ezt halasszuk későbbre! Jól vagy?
- Persze, hogy jól vagyok!
- Örülök. Bármit is gondolj nem rajongtam az ötletért, hogy az Azkabanban köss ki – ismerte be.
- Ezt már túltárgyaltuk – bámult rá dühösen a főnöke, de aztán megenyhült, és megvonta a vállát. – Különben, most már úgyis mindegy!
- Igaz.
Az idős nő felült, és mielőtt James tiltakozhatott volna annyit mondott.
- Ne is próbálkozz, fiacskám. Valakinek be kell számolnia Dumbledore-nak a terved kudarcáról, és azt hiszem, jobb, ha ez én leszek.
Vitatkozhatott volna, de csak annyit ért volna el, mintha egy falat próbálna meggyőzni. Így James vállat vont, és inkább kinyitotta a nő előtt az ajtót, ahogy az egy úriemberhez illik.
- Ha visszaérsz, beszélhetünk?
- Hát persze. Különben, hogy kaparnánk össze a terv maradványait!
Aztán elviharzott, magára hagyva James-et a totál összezavarodott Bill Weasley-vel. A fiatal auror meg sem szólalt, míg az elöljárói vitatkoztak, valószínűleg azon gondolkodott, miért nem küldték ki az irodából. És őszintén szólva ez James fejében is megfordult. Elég jól ismerte Billt, bár nem nevezte volna barátjának, de tudta róla, hogy erős varázsló, és tehetséges auror. Ezen tulajdonságok nélkül nem is húzta volna ilyen sokáig. Meg persze ehhez rengeteg szerencse is kellett – ami az öccsénél hiányzott. De most nem volt ideje ilyesmin rágódni!
- Uram, elnézést, hogy megkérdezem, de mi folyik itt?
James sóhajtott, de úgy vélte tartozik némi magyarázattal, azután, hogy Bella így leüvöltötte a megmentőjét.
- Nos, mondjuk, hogy a dolgok nem a tervek szerint alakultak!
- Erre én is rájöttem – jött a száraz felelet.
Bizonytalan csend támadt, ami alatt James a fiatalabb férfit tanulmányozta. Egy ötlet kezdett formálódni az agyában – egy veszélyes és valószínűleg örült ötlet, de olyan ami esetleg működhet. Lehetséges, ha szerencséjük lesz. Gondolatban végigfutott az adatokon, amiket Bill Weasley-ről tudott. Kviddicsjátékos, iskolaelső, Mordon tanítványa, túlélte a Mulciber féle akciót 1989-ben, amibe olyan sokan belehaltak. Igen, jó volt, valószínűleg a legjobbak közül való, és James arra gondolt, hogy lassan rá kellene bíznia egy tanítványt. Az ilyen tapasztalatokat fontos továbbadni. Végül a fiatal auror szakította meg a csendet.
- Olyasmiről van szó, amit elmondhat, vagy inkább ne is kérdezzek?
És okos is, tette még hozzá James az agyában formálódó listához.
- Inkább ne, vagyis még ne – válaszolta. – De, ha valaki megérdemli, hogy magyarázatot kapjon, az maga! Kérdezzen meg még egyszer, később!
- Rendben.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az ajtó feltárult, de Remus szándékosan nem állt fel. A kastélyt lefedő bűbájoknak köszönhetően már tudta, hogy látogatója érkezik – ezt csak megerősítette a Piton által használt jelszó. Már régóta használták azt a módszert, hogy bizonyos személyeknek külön jelszavakat találtak ki, hogy elkerüljék a meglepetést. Piton persze jeleskedett ezek használatában, hiszen ő volt a leghajlamosabb vészhelyzeteket előidézni.
Remus könnyedén dobolgatott az asztallapon, és közben váltott egy szórakozott pillantást Albus Dumbledore portréjával. Ez nem lesz vidám találkozás – sőt a legkisebb hiba is végzetes lehet – de ha odafigyel, talán elviselhető lesz. Egy szülőpárral már talákozott, akik láthatóan megkönnyebbülten távoztak, miután megtudták, hogy a fiuk megussza néhány heti büntetőfeladattal. A másik aggódó szülőpárt is értesítették, de az ő gyereküket persze nem büntették meg. Miután biztosították őket, hgoy Angelina jól van, a Johnson házaspár megnyugodva távozott.
De a harmadik család aggasztotta Remust igazán, már csak azért is, mert az ő fiuk volt a legbűnösebb.
Lucius Malfoy beviharzott az irodába, és Remus alig tudta megállni, hogy ne mondjon valami cifrát. A farkas csak úgy háborgott, de többéves gyakorlatának köszönhetően összeszedte magát. Mindenki tudta Malfoy-ról, hogy halálfaló, de soha nem volt bizonyíték ellene. Többször megvádolták, de mivel rendkívül ravasz volt és találékony, mindig patyolattisztán távozott a színről. Nagy vagyona volt és jó ügyvédei, de Malfoy e mellett okos is volt és nagy erejű varázsló.
Remus csak azt kívánta bár ne lenne tagja ez a szörnyeteg az iskola felügyelő bizottságának. Sajnos, csak Piton vallomása juttathatta volna börtönbe – viszont a Rend nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a legjobb kémét. Hiába tudta még maga Dumbledore is, hogy Malfoy Voldemort első számú alvezére, a Piton kaliberű kémek nagyobb halat akartak kifogni. Tehát az igazságszolgáltatás előtt nem tudták volna bizonyítani a bűnösségét – ők pedig ragaszkodtak a jogi szabályok betartásához – ez volt az egyik fontos tényező, ami elválasztotta őket a másik oldaltól.
Mellesleg Remusnak is voltak kijátszható kártyái a bizottsággal szemben. Lehet, hogy Lucius fenyegetésekkel maga mellé állíthatja a többi tagot, de James Pottert biztosan nem. Ha Malfoyról volt szó, James hihetetlenül kérlelhetetlen tudott lenni – és ami azt illeti, épp úgy utálta a sötét varázslót, mint a fia a Malfoy sarjat. Apropó Harry, Remus csak most csodálkozott el rajta, hogyhogy az ifjabb Potter nem volt érintett ebben az ügyben!
- Lucius! – üdvözölte olyan mosollyal a halálfalót, ami senkit nem tévesztett volna meg. – Foglaljon helyet!
- Inkább állok, köszönöm!- válaszolt Malfoy egy undorodó grimasz kíséretében, és Remus ismét megállapíthatta, mennyire hasonlít a fiú az apjára.
- Nekem úgy is jó – Remus nem állt fel. Ha Malfoy úgy érzi erősebbnek tűnik, vagy megfélemlítheti azzal, hogy lenéz rá, hát legyen. Őt nem érdekli. – Minek köszönhetem a látogatást?
Perselus eddigre már el is tűnt. Okos! Nyílván nem akart konfliktust a régi barátjával szembeni, és az igazgató-helyettesként őt terhelő kötelezettségek között. Nem beszélve arról, milyen szerepet tölt be Malfoy és Piton a halálfalók között! De ezt még Malfoynak is el kell majd fogadnia.
- A tegnapi… incidensről szeretnék beszélni – mondta és elhúzta a száját. Minden egyes megnyilvánulásából csak úgy sütött a tipikus Malfoy-gőg. – Úgy értesültem, hogy azt a diákot, aki megtámadta a fiamat, nem tanácsolták el az iskolából!
- Megfelelő büntetés kapott – mondta Remus teljes nyugalommal, és szándékosan nem árulta el, mi volt az.
- Valóban? – kérdezte Lucius maró gúnnyal. – És az ön véleménye szerint tehát a fiam büntetése is megfelelő!
- Úgy van!
Attól tartok, Lupin, hogy a felügyelő bizottság nem ért egyet önnel!
- Igen? – kérdezte, és ártatlan csodálkozással nézett a másik férfira. Nem először szembesült Malfoy-jal, de mindig remélte, hogy utoljára.
- Igen! – csattant fel Malfoy, akit nyílván felbosszantott Lupin nyugalma. – Én a magam részéről, nagyon kíváncsi lennék rá, vajon miért nem rúgták ki a Weasley gyereket, miután indokolatlanul megtámadta a fiamat! Az, hogy nem tudja kordában tartani az ilyeneket, igazolja a gyanúnkat, hogy képtelen megbirkózni a feladattal, amit ennek az iskolának az igazgatása jelent!
- Mint ahogy maga is említette, ez az ön véleménye, a többiek, hagy döntsenek csak maguk – Remus hangja még mindig nyugodt volt, bár ez nagy erőfeszítésébe került. – Ami pedig a fiát illeti: aligha nevezném Weasley támadását indokolatlannak. A fia ugyanis már megsebesített egy másik harmadéves diákot, Angelina Johnsont, és épp újabb átkot készült ráküldeni, amikor Weasley közbelépett. Ha az ön helyében lennék, én inkább hálás lennék ezért, mert a fia épp valami főbenjárót készült elkövetni!
A szürke szemek döbbenten elkerekedtek egy pillanatra, de gyorsan összeszedte magát és dühösen annyit mondott:
- Ezt nem tudom elhinni!
- Hát, ami azt illeti, én sem – felelte Remus fagyos mosollyal. – El sem tudom képzelni, vajon hol tanulhatott ilyesmit!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Hallott már a Jégtörő akcióról?
- A milyen akcióról? – visszhangozta Bill és csodálkozva nézett a felettesére.
Egy aprócska helyiségben ültek, aminek addig a létezéséről sem tudott. James Potter irodáján keresztül jutottak be ide, és Bill biztosra vette, hogy a másik ajtó pedig Arabella Figg irodájába nyílik. A bejárat egy könyvespolc mögé volt elrejtve, és Bill gyanította, hogy nem sok auror járt még ebben a homályos és ablaktalan szobában. Nem volt semmi mágikus fényforrás, csak közönséges, mugli gyertyák, amikből már jó nagy adag viasz csorgott a fa asztalra. Minden azt szolgálta, hogy ne lehessen megtalálni: nem volt jelen semmi mágikus, kivéve a hangtompító bűbájt, amit Potter használt az imént.
Már sokadszor jutott eszébe: Vajon mit keres ő itt?
- Helyes – Potter mosolygott, és valami huncut fény csillant a szemében. – De Azkabanról már hallott, ugye?
- Egyszer-kétszer. Talán.
Potter elnevette magát, de aztán elkomolyodott.
- Már auror volt, amikor Voldemort elfoglalta a börtönt, igaz?
- Igen – jól emlékezett a dementorokra, és kicsit megborzongott; sok kollégájához hasonlóan, ő is irtózott az ocsmány lényektől.
- Volt ott valaha? Szállított például foglyot?
- Kétszer – felelt Bill. És nem nagyon élveztem! – Mordonnal.
Persze Mordonról megint csak a dementorok jutottak eszében. Az öreget vagy másfél tucat dementor kerítette be, és bár sikeresen visszaverte őket, eléggé legyengült ahhoz, hogy az utánuk érkező halálfalók lebírják. Végül maga a Sötét Nagyúr végzett vele.
- Jó – mondta Potter pillanatnyi szünet után, és az arca most kifejezetten borús volt. – Gondolom tisztában van azzal is, hogy a minisztérium szeretné visszafoglalni az Azkabant.
Bill még mindig próbált rájönni, merre is tart ez a beszélgetés.
- Igen. Ha megkérdezhetem, uram, mi köze van ennek ehhez a Jégtörő akcióhoz?
- Minden, mivel ez a terv a legjobb esélyünk arra, hogy visszafoglaljuk a börtönt, és megtegyük az első lépést a győzelem felé.
Billt mélyen felkavarta ez a bejelentés. Persze, mindenki tudta, milyen fontos az Azkaban: amióta Voldemort elfoglalta a börtönt, az volt a központja, és a kiindulópontja minden támadásnak. Oda még a legjobb kémek sem jutottak be, mert a helyet a Sötét Nagyúr saját kis birodalmának tekintette. Ráadásul egy csomó jó ember raboskodott ott. Az aurorok között folyamatosan téma volt az erőd, és mindenki értette, miért olyan fontos a minisztériumnak, hogy visszafoglalja.
Nem is ez volt az, ami megdöbbentette: hanem a mondat második fele. Kevesen mertek még csak utalni is arra, hogy megnyerhetik a háborút – a legtöbben megelégedtek a puszta túléléssel is.
- Azt mondja Azkaban lehet a kulcs a győzelemhez?
- Igen, lehetséges. Mondanom sem kell, hogy az eddigi próbálkozásaink milyen eredménnyel jártak.
A valóság kezdte bekebelezni Bill ébredező reményeit.
- Semmilyennel.
Potter bólintott.
- A minisztériumban nem sok terv maradhat titokban.
- Ilyen rossz a helyzet? – aztán valami bekattant az agyába.
- Ez nem minisztériumi akció, ugye?
- Nem, nem az – a főnöke elmélyülten tanulmányozta egy pillanatig. – Mennyit tud a Főnix Rendjéről?
A szíve nagyot dobbant.
- Hát tényleg létezik?
Potter megint csak némán bólintott, és még mindig Bill reakciót figyelte. Billnek viszont szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje a gondolatait.
- Csak a pletykákat hallottam – vallotta be. – Ez állítólag egy titkos szervezet, ami a Sötét Nagyúr ellen harcol, de senki nem tudja, kik a tagjai…
A fel nem tett kérdés ott lógott a levegőben.
- Ha úgy dönt, vállalja a feladatot, közéjük fog tartozni!
- És mi lenne az a feladat?
Csak ez az egy kérdés maradt – bár úgyis tudta, hogy vállalni fogja. Más talán mérlegelte volna a kockázatot, de ő csak a sok szerencsétlenre tudott gondolni, akik ott raboskodnak, azon az átkozott szigeten, és a sok szörnyűségre, amivel szembe kell nézniük. Ott voltak először is a dementorok, aztán ott voltak Voldemort specialistái, a Lestrange-ok, akiknek az volt a feladatuk, hogy minden információt kiszedjenek a foglyokból. Már Azkaban előtt sem voltak normálisak, de azóta még rosszabb lett a helyzet és csak ritkán hagyták el a szigetet. Az lett a kis játszóterük, ahol kiélhették minden beteg, kínzási hajlamukat.
A halálfalók nem nagyon titkolták, mi folyik az erőd falai között, és Bill tudta, hogy ott előbb-utóbb mindenki megtörik, aztán pedig odadobják őket a dementoroknak, vagy, ha lehet, felhasználják őket.
- A Jégtörő akcióval – folytatta közben Potter – eredetileg az volt a célunk, hogy a Rend központi tanácsának egyik tagját bejutassuk az Azkabanba. Az ötlet az volt, hogy találjunk valakit, akit Voldemort nagyon akar. Aki olyan sokat tud, hogy csábító célpont lehet a Nagyúrnak. De a maga…közbelépése… hogy úgy mondjam, keresztül húzta a számításainkat.
Bill most már értette, miért volt rá olyan dühös Mrs. Figg.
- A miniszter-asszony! Azt akarták, hogy elkapják!
- Igen. De sajnos ugyanaz a trükk nem működhet kétszer, úgyhogy most rögtönöznünk kell.
- Miért én?
- Először is, mert nagyon tehetséges átoktörő. Ha az Azkabanban lesz – már, ha elfogadja a feladatot, mert ne felejtse el, ez teljesen önkéntes! – akkor magára lesz utalva. Se a minisztérium, se a Rend nem tud odabenn semmi segítséget nyújtani. Másodszor, Arabella kitörésének köszönhetően, már tudomást szerzett a tervről. Bár az első a fontosabb ok: akit beküldünk, annál két átalakított tárgy lesz – a pálcája és egy zsupszkulcs. Ezeket jól el kell rejtenünk, hogy még Voldemort se jöhessen rá. Ehhez egy régi, és bonyolult varázslatot kell használnunk. Időzítve lesznek, úgy, hogy csak néhány nap elteltével lehet majd őket aktiválni – itt szünetet tartott, időt hagyva Billnek, hogy átgondolja a hallottakat.
Jó terv volt, bár veszélyes és őrült, de minden terv az lett volna, ami arról szól, hogy valaki behatoljon Voldemort birodalmába. Amikor aztán Bill bólintott, Potter folytatta.
- Amikor a meghatározott idő eltelik, az ügynöknek három választása van. Az első, hogy szimplán megszökik és remélhetőleg elég információt hoz magával, ahhoz, hogy megtervezzünk egy támadást. A másik, hogy megpróbál kihozni magával annyi foglyot, amennyit tud. A harmadik, és legveszélyesebb választás, hogy megnyitja a zsupszkulcsot, és bejuttat egy kommandót, akik akkor rögtön megtámadják, és megpróbálják elfoglalni a szigetet.
Bill kérhetett volna gondolkodási időt, de felesleges időpazarlás lett volna, mert a válasz egyértelmű volt.
- Mikor vágunk bele?
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx