Az 1991-es esztendő a vége felé közeledett és ők kitalálták a legremekebb mókát, amivel búcsúztathatják. Intenzíven készültek, olyannyira, hogy George egy estére helyet cserélt Freddel a büntetés idejére. Azt gondolták volna, hogy a gondnok ennyi idő után már meg tudja különböztetni az ikreket, de nem! Simán átverték. Erre azért volt szükség, mert a bűbájtan Fred erőssége volt, míg George az átváltoztatásban volt jó, Lee pedig a bájitalok terén jeleskedett – a fiatalabbak egyszerűen nem tudtak még eleget ahhoz, hogy a bonyolult varázslatokat elvégezzék. Megkönnyebbüléssel nyugtázták, amikor George sértetlenül visszatért, ugyanis az ikrek korábban még soha nem próbálkoztak ilyesmivel, főleg, mivel általában együtt voltak büntetésben.
A legnehezebb feladat az volt, hogy törhetnek be Piton tantermébe. Szerencsére időben kezdtek dolgozni rajta, mert három éjszakába telt, mire bejutottak, és akkor is majdnem elkapták őket: csak Hermione ügyes fékező bűbájának köszönhetően menekültek meg. Aztán mindent megbűvöltek, ami a kezük ügyébe került és hajnalban fáradtan, de boldogan vigyorogva másztak vissza a Griffendél toronyba. Másnap volt az utolsó tanítási nap, és ha bárki figyelmesen megszemlélte volna a MÁBALT tagjait a reggelinél, gyaníthatta volna, hogy valamit műveltek az éjszaka, mert szokatlanul csendesek voltak.
Harry most először irigyelte a harmadéveseket, hogy ők bájitaltannal kezdik a napot – mit nem adott volna, hogy láthassa Piton arcát!
Nekik átváltoztatás-tan volt az első órájuk, de szinte lehetetlen volt odafigyelni. Harry egyfolytában fészkelődött, és emiatt Hermione állandóan figyelmeztető pillantásokkal bombázta, mert ő igenis figyelni szeretett volna – neki aztán soha nem esett nehezére koncentrálni! Ron már egész más tészta volt: a szemei azon tárgyak közt cikáztak, amiket megbűvöltek az elmúlt két hét során – a viselkedése lassan kezdte felkelteni az osztálytársaik figyelmét is. És voltak, akiknek az is feltűnt, hogy Hermione keze nem emelkedik a magasba minden egyes kérdésnél. A végén már Neville is kezdett feléjük pislogni, aki pedig az apja elfogása óta szinte semmire nem figyelt oda. Ez pedig arra késztette Harryt, hogy oldalba bökje a barátját.
- Figyelj már oda! – és Neville felé intett, aki még mindig gyanakodva nézegette őket.
- Bocs! – súgta Ron. – De most már nem sok van hátra…
- Miből nincs már sok hátra? – kérdezte egy szigorú hang, és Harrynek torkán akadt a válasz.
Addig egyikük sem vette észre Fletcher professzort, pedig ott állt közvetlenül előttük, és nagyon elégedetlen arccal bámult le rájuk.
Harry a hátsó sor felől hallotta Malfoy kuncogását és próbált valami jó kis kifogást kitalálni, de Ron megelőzte.
- Csak nagyon várom már a szünetet, tanár úr – mondta sietve. – Sajnálom, de már nagyon várom, hogy otthon legyek! Elnézést kérek!
A magyarázat száz százalékig meggyőzte Fletchert.
- Értem. Tájékoztatom, hogy attól, hogy nem figyel, a tanóra nem telik gyorsabban. Legyen szíves, nyissa ki a könyvet és kezdje hangosan olvasni a hetvenhetedik oldaltól!
A percek lassan vánszorogtak, és Harry nehezen tudta a könyvön tartani a szemét az órája helyett. Az olvasást Malfoy vette át, de rá még kevésbé figyelt oda. Egyébként kifejezetten szerette az átváltoztatás-tant, de most úgy várta már, hogy végre bekövetkezzen… Most!
A tanterem hangos éneklésben tört ki.
Piros és zöld fények villództak.
A tábla karácsonyi üdvözleteket kezdett közvetíteni.
És apró, piros és zöld tündérmanók jelentek meg mindenhol! A polcokon, az asztalokon, ott függeszkedtek a plafonon, cikáztak a padlón és kapaszkodtak az ablakpárkányon. Szóval több száz volt belőlük, mindegyik piros sapkát és kabátkát viselt és mindegyik énekelt. Karácsonyi dalokat énekeltek átszellemülten, de mindegyik mást és mindegyik teli tüdőből. Aztán táncolni kezdtek, nyaktörő sebességgel – elkapták a mardekárosok talárját és a lábukat, sőt néhány olyan merész volt, hogy Fletcher professzor ruhájába kapaszkodva ropta. Egészen addig, amíg a tanár el nem bődült és a varázsige, amit használt, el nem riasztotta őket, de aztán egy kicsit odébb folytatták, nem kisebb lelkesedéssel.
A griffendélesek hangosan nevettek, de a nagy zaj sem tudta elfojtani Flether dühös kiabálását, hiszen nem épp a halk szavúságáról volt híres.
- Potter! Weasley! Granger! Ide hozzám, azonnal!
Nem volt választási lehetőségük: elfuthattak, de nem rejtőzhettek el – semmiképp nem kerülhették a házvezetőjüket a Roxfort Expressz indulásáig, és a téli szünet sem volt elég hosszú, hogy Fletcher elfeledkezzen róluk, úgyhogy gyorsan egymásra pillantottak, és elindultak.
- Igen, professzor úr? – kérdezte Hermione ártatlan hangon.
- Tüntessétek – el – ezt – a disznóólat! – ha Fletcher egy picit vörösebb lett volna, úgy nézett volna ki, mint egy tűzhányó. De nem a nevetését tartja vissza? – Most!
- Nem tudjuk – válaszolta Ron őszintén.
- Mi? – Nem, nem lehetett nevetés, de Fletcher zöld szemeiben határozottan volt valami fura.
- A mágia időzített – mi nem tudjuk eltüntetni a tündérmanókat…de majd eltűnnek – felelte Hermione.
- Remélhetőleg… - mormolta Harry az orra alatt, de rögtön megbánta, amikor Fletcher felé fordult.
- Mi az, Potter?
- Öööö…semmi, tanár úr!
A tanár fenyegetően felhúzta a szemöldökét, de a szemében határozottan volt valami – mintha szórakoztatta volna a dolog. Négy tündérmanó közben a tanári asztalon táncolt és a Jingle Bellst énekelték torkaszakadtukból.
-Na, persze! – mondta végül Fletcher.
Ebben a pillanatban kicsöngettek.
A legtöbb diák, legalábbis akinek volt egy csöpp józan esze, kiözönlött a teremből, és Harryék is ezek közé tartoztak. Meglepő módon Fletcher nem tartotta vissza őket, és nem említett büntetést sem. A legtöbben nevettek, de voltak – persze mardekárosok – akik bosszút emlegettek.
Ekkor egy hat lábú, hat karú lény száguldott el mellettük, a feje kétharmad részt vörös, egyharmad részt fekete.
- WEASLEY! JORDAN! WEASLEY! – üvöltött egy magából kikelt hang. – GYERTEK VISSZA, MOST RÖGTÖN!
Piton hangja volt, és egyáltalán nem hangzott vidáman.
Hátra sem pillantva, Harry, Ron és Hermione idősebb társaik után iramodtak.
Jó izgalmas és kalandos téli szünet állt előttük!
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Anya! Apa!
Arthur és Molly Weasley felnéztek a sakkjátszmájukból, és meglepve látták, hogy Ron fiuk ledugta közéjük az orrát. December 28-a volt, és általában egy hét is eltelt, mire a legifjabb fiuk el tudott szakadni a karácsonyi ajándékaitól. Ez igaz volt a többi Weasley gyerekre is – még Billre is, aki hiába volt auror, mégis hihetetlenül élvezte a karácsonyt. Amikor Molly legutóbb benézett Ronhoz, ő épp egy kupac csokibékás kártya alá temetkezett, amiket Hermionétól kapott, és mellette ott feküdt a 'Repülj az Ágyúsokkal' című könyv, ami pedig Harry ajándéka volt, aki valahogy képes volt szerezni egy példányt Joey Jenkins, a csapat fogójának aláírásával. Mióta kicsomagolta a könyvet, Ron egy lépést sem tett nélküle, és Molly örült, hogy ilyen boldognak látja. Sokkal kevésbé ígéretes ajándék volt Dr. Filibuster vízálló, örök-égő tűzijátéka, amit az ikrek kaptak a barátjuktól Lee Jordantől, aki mellesleg Ronnak is küldött ajándékot, egy nyálbombát. Fred Hermionétól egy mugli viccgyűjteményt kapott, George pedig egy bűvészkészletet, amiket Molly legszívesebben lefoglalt volna, mert el sem tudta képzelni, mit művelnek majd velük a fiúk.
De jó volt látni, hogy a gyerekei ilyen jól szórakoznak. Úgy tűnt Ron barátai az ikreknek is küldtek ajándékot és fordítva. Harrytől például, egy a Zonkó csodabazárjába szóló ajándékutalványt kaptak, Molly nem hitte volna, hogy Ron a bátyái köreihez fog csatlakozni, de ez volt a helyzet, és ő örült neki. Minél több barátja van, annál jobb.
- Igen, drágám? – kérdezte mosolyogva.
- Harry épp most hívott – válaszolt Ron vigyorogva.
- És?
Mióta csak Ron leszállt a vonatról, másról sem beszélt, csak az új barátairól, és a sok mókáról, amit az iskolában átéltek… de Molly semmi közelebbit nem tudott róluk. Azt tudta, hogy Hermione mugli származású, mert Ron meglehetősen sokat szidta a Malfoy gyereket, amiért a lányt sértegette. Azt is tudta, hogy Harry máris tagja a kviddics-csapatnak, de egyébként az egész ennyiből állt: '…el se hinnéd, miket csináltunk!', és '…Harry-nek van a legszuperebb seprűje!', meg…'láttad volna csak Malfoy arcát!' És hasonlók.
- Nos, hát… - Ron mosolya hirtelen elhalványodott, és tétovának tűnt. – Harry szülei azt kérdezik, nem lenne-e kedvünk átmenni hozzájuk szilveszerre.
Molly meglepetten a férjére nézett: biztos rosszul hallották.
- Mindannyian?
- Igen – a szavak úgy kezdtek ömleni Ronból, mintha attól tartott volna, hogy nemet mondanak. – Harry azt mondta, tartanak egy partit, és megengedték, hogy meghívja, akit akar, és ő engem akar meg Hermionét, és akkor a szülei azt mondták, hogy hívja meg a szüleinket is, mert, hogy még nem találkoztatok, és Hermione már igent mondott, mert felhívta őket a feletonon…ugye mi is mehetünk?
Közben még csak levegőt sem vett, és Mollynak kezdett gyanús lenni ez az egész.
- És mi a helyzet Percy-vel, meg az ikrekkel?
- Ó! Fred és George már tudnak róla, mert ott voltak, amikor Harry hívott, és Percy is jöhet, annak ellenére, hogy prefektus.
- Ron! – a fiatalabbak mindig ugratták a bátyjukat, bár Molly sosem értette miért.
- Bocs, anya – jött a gyors válasz, de nem sok beleéléssel. – Elmehetünk? Kérlek!
- Ron, biztos vagy benne, hogy Harry szülei tudnak erről az egészről? – kérdezte Arthur, aki szintén kezdett gyanút fogni.
- Hát persze! Különben nem kérdezte volna!
- Akkor mit hallgatsz el? – kérdezte Molly.
Ron elpirult.
- Hmmm…
- Ron..?
- Semmit, anya! Tényleg.
De Molly fejében már hangosan csörgött a riadó-csengő.
- Előbb szeretnék beszélni Harry szüleivel. Mit is mondtál, mi a vezetékneve?
- Izé…
- Nos? – nézett rá az apja is szúrósan.
- Potter.
- Micsoda? – csúszott ki Molly száján, mielőtt visszatarthatta volna. – Mint, James Potter?
- Igen, anya, mint James Potter – válaszolt Ron morcosan.
- Ezt miért nem mondtad korábban? – kérdezte Arthur szigorúan.
- Mert tudtam, hogy így reagálnátok! – csattant fel Ron dühösen. Mit számít? Harry a barátom!
Molly felsóhajtott, sajnálta, hogy el kell keserítenie a fiát, de a varázs-világban ez igenis számított.
- Ron, nem hiszem, hogy érted – Arthur halkan magyarázott, és Molly áldást adott a türelméért. – Tudom, hogy a Roxfortban más a helyzet, de a való világban vannak bizonyos…kasztok. A Potter család a tizennégy ősi családba tartozik…ők nem barátkoznak az olyanokkal, mint mi…
- De ők nem olyanok!
- Nem ismered Harry szüleit! – próbált érvelni Molly, de Ron nem hagyta.
- De ismerem Harryt, és ő nem olyan! Nem érdekli, akkor minket miért? És Hermionét is meghívták, pedig az ő szülei muglik! Ez nem számít!
Bárcsak a világ ilyen tisztességes és egyszerű lenne, gondolta Molly.
- Sajnos számít… - kezdte Arthur.
- Miért? – vágott a szavába a fia. – A minisztériumnak dolgozol, és Harry szülei is. Mi a különbség?
- Ron, James Potter korunk egyik leghíresebb varázslója – magyarázott Arthur. – A Potter család…
- Gazdag, tudom. És? – morogta Ron. – És Harry Griffendél Godrik leszármazottja. De kit érdekel?
Mollynak leesett az álla: szóval igaz? De mielőtt válaszolhatott volna valamit, Fred és George rontott be a szobába.
- Ronnak igaza van, apa – kezdte Fred.
- Harry nem olyan – folytatta George.
- És lefogadom, hogy a szülei sem! – fejezte be Fred.
- Nem beszélnétek legalább velük? – könyörgött Ron.
Molly segélykérőn a férjére nézett. Mit tehetnek, ha három fiúk is összefogott. Még a kis Ginny is ott kuksolt az ajtófélfa mellett, és figyelte, mi történik. Felsóhajtott, és megvonta a vállát. Egy hívás mit árthat?
- Azt hiszem, ennyit megtehetünk – mondta végül Arthur.
A fiúk diadalmasan egymásra néztek. Molly szigorúan végigmérte őket, aztán annyit mondott:
- Miért nem mentek ki egy kicsit az udvarra, amíg apátokkal elintézzük ezt?
Most az egyszer nem vitatkoztak, hanem másodpercek alatt eltűntek. Percy persze, mindez idő alatt rendesen ült a szobájában, kétségtelenül elmerülve egy jó könyvben. Kár, hogy a többiek nem hasonlítanak rá, egy kicsit jobban…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Mégis, hogy boldogulsz hatukkal? – kérdezte Lily mosolyogva. – Nekem csak James és Harry van, és néha azt sem tudom, hol áll a fejem!
Molly elnevette magát a fiatalabb nő csodálkozásán. Kezdeti kétségeik ellenére, Potterék nagyon kedves emberek voltak, és bár a hatalmas házban kicsit kényelmetlenül érezte magát, azt be kellett ismernie, hogy a fiai jól ítélték meg a barátjukat.
Pillanatnyilag az említett gyerekek a nappaliban tartózkodtak, és Peter Pettigrew újonnan szerzett kiskutyájával játszottak. A kölyök kutya, „akit" furcsa mód Joe-nak hívtak itt vendégeskedett, amíg a gazdája Brazíliában volt hivatalos úton. Nem ismerte túl jól Pettigrew-t, de Arthur szerint kedves ember. Arra gondolt, biztos jó barátságban lehet Potterékkel, ha befogadták a kutyát, aki igazi megállíthatatlan energia-bomba volt. Harry valami olyasmit említett, hogy Pettigrew egy amerikai kiküldetésén kapta ajándékba, és, hogy fajtáját tekintve szibériai husky, de Molly csak annyit látott, hogy egy fekete-fehér szőrgombóc, aki imádja a gyerekeket.
- Nem is tudom – válaszolt nevetve. – Sokszor lefoglalják egymást.
- Azt lefogadom! Ez igaz az enyéimre is, főleg ha kviddicsről van szó. Néha olyan, mint ha én lennék az egyedüli felnőtt a házban!
- Ismerem ezt az érzést. Arthur is ilyen, a sok kacatjával!
Lily elmosolyodott:
- Nem csoda, hogy olyan jól kijönnek egymással.
És valóban, a férjeik tényleg egymásra találtak. Amikor Arthur felfedezte, hogy James-nek van egy igazi „feletonja" az irodájában (közben azt is megtudták, hogy Lily mugli származású), el volt ragadtatva. James, aki Lily szerint még mindig játéknak tekintette a telefont, rögtön berángatta Arthurt az irodájába, és azóta is ott voltak, bezárkózva. A nőket magukra hagyták a konyhában.
Percy a varázs-gyógyításról beszélgetett a Granger házaspárral, akik először kicsit kellemetlenül érezték magukat egy varázsló házban, de néhány ital, és a Potter házaspár kedvessége hamar oldottá tette őket. Mostanában nem sok ilyen nyílt gondolkodású varázslóval lehetett találkozni, mint James és Lily, különösen nem a leggazdagabb családok egyikében. De persze, az, hogy James egy mugli származású boszorkányt vett feleségül, már eleve sokat elárult.
Hirtelen rájött, hogy túl hosszúra nyúlt a csend, és Lily figyelmesen nézi.
- Valami baj van?
- Nem – felelt Molly, elhessegetve a gondolatokat. – csak arra gondoltam, milyen jó, hogy Ron ilyen jó barátokat talált.
- És arra, hogy nem olyanok vagyunk, mint amilyennek gondoltál minket…
Molly elpirult:
- Ez ilyen nyilvánvaló?
- Talán nem mindenkinek – válaszolt Lily. – De én arra jutottam, hogy a varázs-világban három féle ember van: akik cselekszenek, akik nem, és akik túlságosan félnek, hogy válasszanak a kettő között.
Valami megváltozott a fiatal nő hangjában, és Molly hirtelen alig bírta állni a tekintetét.
- Mire gondolsz? – kérdezte bizonytalanul.
- Mondd Molly, tudsz valamit a Főnix Rendjéről?
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Hallottál már a Főnix Rendről, Arthur? – kérdezte ugyanakkor James Potter a másik szobában.
Arthur felkapta a fejét. Eddig a mugli technikáról társalogtak, és meg kellett állapítania, hogy James sokkal többet tud erről, mint ő, de a következő pillanatban az auror hangja teljesen komoly lett.
- Tessék?
- A Főnix Rendje – ismételte James, és asztalon heverő újság felé intett a fejével.
A Reggeli Próféta aznapi száma volt, amit Arthur már reggel elolvasott, de kíváncsiságból, most újból végigfutott a cikken.
A FŐNIX RENDJE – A LELEPLEZÉS
ÍRTA: Rita Vitrol
Négy éve terjengenek a pletykák egy titkos szövetségről, ami azért jött létre, hogy legyőzze Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén, de eddig még senki nem tudta igazolni ennek a szervezetnek a létezését.
Most azonban konkrét bizonyítékok kerültek elő, amik alapján állíthatjuk: a Főnix Rendje valóság. Sőt adataink vannak a szövetség céljairól és tagjairól is.
Ahogy azt sokat állították már, a Rend valóban azért jött létre, hogy Tudjákki ellen harcoljon. Az adatok hiányosak, de úgy tűnik már azelőtt létezett, hogy Tudjákki elfoglalta volna az azkabani börtönt, 1986-ban.
Bár a minisztérium tagad, forrásaink szerint a Rend tartotta életben a minisztériumot, Trimle mágiaügyi miniszter meggyilkolását követően. Nyilvánvaló továbbá, hogy a Főnix Rendje a Varázsbűnüldözési Főosztállyal is szoros együttműködést tart fenn évek óta, hogy kivédjék a Sötét Nagyúr által vezetett támadásokat.
Ez már csak azért is lehetséges, mert megbízható információk szerint, James Potter (a Varázsbűn-üldözési Főosztály Auror részlegének vezetője) szintén a Rend prominens tagja, az is lehet, hogy a második számú vezetője.
Furcsa ugyanakkor, hogy Figg miniszter-asszony nem játszik szerepet a Rendben, és talán ez lehet az oka az összetűzéseknek, amik mostanában jellemzik Mrs. Figg és pártfogoltja kapcsolatát.
A Főnix Rend vezetőjének személye szinte szükségszerűvé teszi az együttműködést a két szervezet között. Forrásaink szerint ez a vezető nem más, mint Bartemius Kupor, a mágiaügyi miniszter helyettese.
A Rend egyik, talán még titkosabb, szervezeti egysége, az Unikornis csoport, ami feltevéseink szerint egy elit kutató-csoport. A tagjai célja, hogy új varázslatokat fedezzenek fel. Az Unikornis Csoport jelenleg az úgy nevezett Szőrlabda terven dolgozik.
Egy másik projekt, ami lefoglalja a rendet az a kísérlet, amivel az Azkabani erődöt szeretnék visszafoglalni. Ennek a tervnek a lényege nem ismert, de forrásaink szerint bizonyos problémák merültek fel, olyan minisztériumi dolgozok miatt, akik nem tagjai a Rendnek.
Feltehető, hogy ilyen fiaskók elő fognak fordulni, hacsak a minisztérium és a rend nem hajlandó még szorosabb együttműködést kialakítani – feltéve persze, hogy mindkét szervezet valóban ugyanazon célért küzd!
Arthur összeráncolta a homlokát, és felpillantott beszélgetőtársára.
- Miért kérdezed ezt? – aztán felsóhajtott. – Azért mert, te még nem hallottál róla? Vitrol megint kitalációkat irkál?
- Nos, igen…és nem. Nagy tehetsége van abban, hogy cifrán tálalja a tényeket, nem igaz?
- Határozottan.
- Ez – mondta James és felemelte az újságot. – Nagyrészt szemét. Nagyrészt.
- Mit értesz ez alatt?
- Elmagyarázom, de először válaszolj kérlek a kérdésemre! Mit tudsz a Főnix Rendjéről?
Arthur vállat vont.
- Soha nem foglalkoztam sokat a pletykákkal – ismerte be. – Tudom, hogy létezik, és azt is, hogy néhányan a minisztériumból benne vannak, de ennél többet… - megint megvonta a vállát. – Amennyit tudok, ahhoz képest, akár az egész cikk is igaz lehet.
- Nem pontosan – nevette el magát James. – Vitrolnak egy dologban igaza van: a Rend létezik. És egyébként az Unikornis Csoport is. És tényleg be akarunk jutni az Azkabanba. Ettől eltekintve, a cikk csupa badarság…
- Akarunk? – Arthur figyelmét nem kerülte el a többes szám első személy.
- Igen. Tagja vagyok a rendnek, már jó ideje. De azért mondom ezt el neked, Arthur, mert szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk.
- Én? Miért?
- Te is tudod, hogy Addams nyugdíjba készül – válaszolt az auror. – Sokan szóba kerülhetnek az utódjaként, és te is köztük vagy. Szerintünk, te vagy a legvalószínűbb jelölt, és a mugli tárgyakat felügyelő részleg vezetője nagy segítségünkre lehet. Nagyon sok fekete mágiával találkoztok a munkátok során, és úgy érezzük sokkal egyszerűbb lenne veled dolgozni, mint valahogy megkerülni téged.
- Ki az a „mi"? – kérdezte Arthur. Rég megtanulta már, hogy mielőtt fejest ugrik a vízbe, megnézze, milyen mély.
- Azt még nem mondhatom el.
- Akkor honnan tudod, hogy én kapom meg az állást? – erősködött. – Én elég biztosra vettem, hogy Perkins lesz az.
Potter elmosolyodott.
- Ezt sem mondhatom el. Sajnos ez nem olyan ajánlat, amit otthon még átgondolhatsz. Nem adhatok időt. A lényeg az, akarod-e Voldemort bukását, és hogy milyen világban akarsz élni.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Molly még mindig nem volt biztos benne, mit is gondoljon. Lily Potter néhány perc alatt vázolta neki, hogy a sokat emlegetett Főnix Rendje valóban létezik, és felajánlotta, hogy csatlakozzon. Aztán azzal folytatta, hogy elmagyarázta, mi az Unikornis Csoport, és Molly is ennek lenne a tagja. Az Unikornis Csoport nyílván a Renden belüli egyik egység volt, ami számos különböző feladaton dolgozott, Lily vezetése alatt: például az Imperius átok-detektoron vagy azon, hogy lehet megölni egy dementort. Lily azt is elmondta, hogy James a csatlakozás lehetőségét Arthurnak is felajánlotta – és amikor beléptek a dolgozószobába, elég volt egy pillantás a férje arcára, hogy tudja: ő elfogadta.
Segítségkérőn a férjére mosolygott. Nem mintha megbánta volna a választását, csak minden olyan gyorsan történt. Molly úgy érezte magát, mint akit letaglóztak – az azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy a Potter házaspár közben lefolytatott egy néma kommunikációt: egymásra néztek, aztán Lily bólintott. James mosolyogva fordult Molly felé.
- Üdv köztünk!
- Köszönöm… azt hiszem – Arthur megvonta a vállát, és Molly tudta, hogy ő is ugyanolyan zavart.
James nevetett, de Lily komolyan válaszolt.
- Ne köszönd Molly. Mindnyájan azt tesszük, amit tennünk kell.
- Nagyon igaz – mondta halkan Arthur, aki most már ott állt közvetlenül a felesége mellett. Mindketten szótlanul figyelték, hogy James egy marék csillogó port dob a kandallóba.
- Albus?
Meglepetésükre a mágiaügyi miniszter feje rögtön megjelent a kandallóban, amikor Lily azt mondta, felhívnak valakit, nem gondolták, hogy Dumbledore lesz az.
- James, Lily! – köszönt mosolyogva az öreg varázsló. – Arthur veled majd később beszélünk, Mollyt pedig Lily mindenről tájékoztatni fogja. Addig, van valamelyikötöknek kérdése?
Molly elgondolkodott, hogy megkérdezi, Dumbledore-e a rend vezetője, de ennek nem volt sok értelme. Vitrol nyílván megint összekeverte a dolgokat – nem ez volt az első eset. Megrázta a fejét, Arthur azonban megszólalt.
- Van valami, amit tehetünk most?
- Tenni? Kedves fiam, ma már épp eleget tettetek. A jövőben többet is fogok kérni, de most csak annyit, hogy bízzatok bennem. Csak türelmet és időt kérek. És kapcsolatban maradunk.
Amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan is tűnt el. Molly egy pillanatig még bámult a tűzbe, és arra gondolt, milyen másképp nézhet ki a világ, egy másik nézőpontból. Dumbledore-ral a Rend élén, hirtelen úgy tűnt, lehet remény. És egy napon a gyermekei talán félelem nélkül élhetnek.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx