Tizennegyedik fejezet: Ami marad
- A fenébe!
A szitkozódásra James felnézett a levélből, amit épp olvasott. Még látta, amint a Reggeli Prófétát szállító bagoly kirepül az ablakon.
- A főcím, igaz?
- Igen – válaszolt Bill Weasley rosszkedvűen. – A fenébe!
- Tudom – válaszolt halkan, és azt kívánta bárcsak ne érezné olyan üresnek magát. Bárcsak tudna még olyan dühös lenni, mint Bill. De már nem tudott. – Tudom…
- Liz és Roger…És a gyerekük. Az állatok!
James felsóhajtott. Persze, egyet értett, de nem volt mit hozzátenni. Csak hozzáírhatta a statisztikához: újabb aurort vesztettek el.
- Honnan tudtad? – kérdezte hirtelen a fiatalabb férfi.
- Tudod, hogy ezt nem mondhatom el.
De tényleg, már korábban tudta, mi történt: hogy a Wood házat a hajnali órákban támadás érte. Azt is tudta, hogy Oliver Woodot Harry is ismerte, mert ő volt a kviddics-csapat kapitánya a Roxfortban. Elizabeth Wood a kevés régi auror egyike volt, tapasztalt és megbízható. A férje, Roger a Varázs-közlekedési Osztályon dolgozott. Mindketten jó emberek voltak.
És mindketten fájdalmas halált haltak.
Igen, a fenébe!
- Nem ezt érdemelték – mondta Bill dühösen, és szórakozottan a hosszú hajával játszadozott. Mióta közelebbi munkakapcsolatba kerültek, James-nek volt alkalma megfigyelni, hogy mindig ezt csinálja, ha ideges.
- Nem, senki sem érdemel ilyesmit.
Bill felnézett az újságból.
- A Próféta azt írja, megkínozták őket. Mondd, hogy ez nem igaz!
- De, sajnos az. Mulciber és Flint felelősek a gyilkosságért.
Bill zöld szemei, még jobban elsötétedtek.
- Egy napon, még megfizetnek.
- Ezért, és még sok másért – értett egyet James. Scott Mulciber és Lloyd Flint a Sötét Nagyúr bérgyilkosai voltak: megtaláltak és megöltek mindenkit, akinek halálát Voldemort elrendelte. Az egyetlen fekete pontjuk eddig James Potter volt…de nem volt olyan bolond, hogy azt higgye, ez örökké tarthat. Felsóhajtott. – Valamit el kell mondanom neked, Bill.
- Mit?
- Tudod, hogy ők ölték meg Charliet? – utálta, hogy fel kell tennie ezt a kérdést, mert fájdalmas lehetett.
- Igen – a hangja rettenetesen feszült volt.
- Azt is tudod, miért?
- Nem. Megpróbáltam kideríteni, de el sem tudom képzelni. Úgy értem, Charlie jó auror volt, de…
- Ő is az Azkaban terven dolgozott.
- Tényleg? – James bólintott, és nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna.
- Évek óta próbálok elérni valami áttörést. Azt hittük, végre találtunk valamit… volt egy forrásunk, aki hajlandónak mutatkozott segíteni, Voldemort legbelsőbb köreihez tartozott, és a n…, azt mondta, látott valamit, ami a Nagyúr ellen fordította. Charlie találkozott a kémmel, de amikor visszafelé tartott a főhadiszállásra, megölték. Akármit is tudott meg, Voldemort nem engedhette, hogy mások is megtudják.
- Szóval, a kém kettős ügynök volt.
- Úgy tűnik – felelt James, de valami nem állt össze a mai napig sem. – De mindig azt gondoltam, hogy valami több is van Charlie halála mögött, valami, amit nem veszünk észre.
Bill szeme veszélyesen felvillant, de elég esze volt, hogy ne érdeklődjön a kém kiléte felől. A személyes bosszú nem volt megengedett – az aurorok magasabb erkölcsi normák szerint éltek. Ehelyett inkább azt kérdezte:
- Valami, ami az Azkabanhoz kapcsolódik?
- Azt hiszem. De ez csak megérzés.
- Nos, hamarosan megtudjuk, nem igaz? – kérdezte Bill, és minden vidámság nélkül mosolygott.
Már nem sok kérdés volt hátra.
- Készen állsz?
- Holnap – bólintott Bill magabiztosan, de azért elég félelem volt a szemében ahhoz, hogy James biztos lehessen be, átérzi a terv súlyát. – Készen állok.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A léptei hangosan visszhangoztak a kőpadlón. Perselus már hónapok óta nem látogatott el az Azkabanba. Vagyis az ellátogat nem épp a megfelelő szó. Akárhogy is, gyűlölte a helyet. Lehet, hogy igazi Mardekáros volt, és a Roxfort pince-szintjén élt, de ez a hely, még neki is sötét volt. A levegő bűzlött a kétségbeeséstől. Valahol, valamikor, volt egy pont, amikor rájött, hogy nem élvezi, mások szenvedését és fájdalmát – vagy lehet, hogy soha nem is élvezte. De a fiatalsága egy nagy része hazugságban telt, és igazából maga sem tudta, melyik az igaz állítás.
Komoran haladt tovább, de figyelt, hogy az arca semmit ne áruljon el a gondolataiból. Borús és keserű arckifejezése senkit nem lepett meg – a halálfalók féltek tőle. Ugyanannyira, mint Lucius Malfoytól, vagy magától Voldemorttól. Gyakorlatilag élő legenda volt a Sötét Nagyúr hívei között: a gúnyos és kérlelhetetlen Perselus Piton, akinek mindenki csak egyszer mondott ellent. Ha valaki egyszer megtapasztalta az élményt, nem próbálkozott másodszor – feltéve, hogy az elsőt túlélte. Nem érte meg a fájdalmat, és arra sem számíthattak, hogy Voldemort megakadályozta volna benne a harmadik legrangosabb halálfalóját, vagy megbüntetné bármiért is. Kivéve persze, ha rájönne, hogy már tizenkét éve kémkedem ellene!
Piton soha nem tudta megmagyarázni, hogy maradhatott ilyen sokáig életben. Tényként fogta fel, hogy egyszer leleplezik, és akkor nagyon fájdalmas halála lesz – de megérte a kockázatot. Még mindig kínozták a rémálmok, és erőlködés nélkül fel tudott idézni minden gyilkosságot, erőszakot és merényletet, amit elkövetett. De a lelke legalább a sajátja volt – választott, és elment Albus Dumlbedore-hoz. Nem megbocsátást keresett, mert azt senkitől sem kaphatott, és nem is tehette jóvá a sok borzalmat, amit elkövetett, de megpróbálhatja.
Minden egyes nap, újabb lehetőség volt a vezeklésre.
Csekély lelkesedéssel pillantott körül Voldemort lakrészében. Azkaban nem mindig volt ilyen. Az örszemélyzet lakrésze nem volt ilyen előkelő és kényelmes, és nem volt ilyen sötét sem. A ház, - vagy inkább palotának lehetett volna nevezni – összeépült magával a börtönnel. Soha nem lett volna képes itt élni, mert gyakran lehetett itt is hallani a börtönből jövő üvöltéseket, a palota minden egyes helyiségében. A Sötét Nagyúr maga, a helyet, paradicsominak találta.
Perselus belépett az ajtón, és abba a terembe jutott, amit jobb híján, Voldemort tróntermének neveztek. Magát a trónt, Perselus meglehetően öntelt dolognak tartotta, de hülye lett volna, ha ezt megemlíti Voldemortnak. Közelebb lépett, és térdet hajtott a Sötét Nagyúr előtt:
- Uram!
- Perselus – üdvözölte a hideg, sziszegő hang. Eltelt egy pillanat, aztán még egy, és Piton elgondolkodott, hogy mit hibázhatott el. Lehajtott fejjel térdelt és várt, amíg meg nem kapta a parancsot. – Állj fel!
Felemelkedett, és rögtön észrevette a feszült kifejezést a Nagyúr arcán. Ami azt illeti kifejezetten dühösnek látszott, és Perselus őszintén remélte, hogy ennek a dühnek nem ő a tárgya. Sok tapasztalata volt már, milyen, ha valaki kivívja Voldemort haragját, és nem vágyott rá, hogy ismét sor kerüljön erre. De nem szólt egy szót sem, hanem türelmesen várt. Piton türelme, szintén legendásnak számított: képes lenne kivárni, míg a pokol befagy – ezt mondogatták róla.
- Mit tudtál meg? – kérdezte a hosszú szünet után Voldemort.
- Uram, úgy tűnik, Rosier-ból nem tudtak kiszedni semmit – válaszolt rögtön. – Hű maradt önhöz, a letartóztatása után is. Bár vallomás nélkül is elég bizonyíték van ellene, és valószínűleg hamarosan kivégzik.
A hangja nem árult semmit, pedig Rosier, valaha, a roxforti időkben nagyon jó barátja volt.
- Potter… - sziszegte a Sötét Nagyúr, és dühösen felemelkedett a trónszékről.
Perselus tudta, hogy bizonyos szempontból kivételezett helyzetét jelzi, hogy a Nagyúr nyíltan kimutatja előtte a dühét. Általában semmi fajta érzelmet nem mutatott az alárendeltjei előtt, de Piton nem ok nélkül volt ilyen magas poszton. Nem mondhatta volna, hogy Voldemort bízik benne – mert senkiben sem bízott meg teljesen – de tudta, hogy Malfoy-t leszámítva, ő az, aki a legtöbbet vesztheti, ha lebukik. A bűnök amiket elkövetett vagy ezerévnyi börtönt jelentettek volna. És ezek csak az elmúlt évek voltak. A maga idejében, sokkal rosszabbakat is elkövetett.
Voldemort egy ideig járkált, aztán megállt Perselus előtt.
- Meg kell halnia.
- Igen, uram – aztán megtette a döntő lépést, ami bár kockázatos volt, de szükséges. – Ha megengedi, én talán…
- Nem – a szörnyeteg félbeszakította egy intéssel. – Szívesen rád bíznám ezt a feladatot, Perselus, de máshol van rád szükség. Mógus túl hülye, hogy egyedül rá bíznám Roxfortot.
Hála istennek!
- Akkor Mulciber és Flint?
- Igen – a vörös szemek szinte villámokat szórtak, de a düh James Potternek szólt, aki egy újabb halálfalót tett ártalmatlanná.
- Értesíteni fogom őket, uram! – mondta Perselus egy kicsit meghajolva, de még nem távozott. Bolondság lett volna, mielőtt a Nagyúr elbocsátja.
- Gondoskodj róla! Meg van a bájital?
- Természetesen, uram – ritkán nem szállította a megrendelt árut, és soha nem szegült volna ellen a Nagyúr parancsának. Benyúlt az egyik belső zsebébe, és szó nélkül átadta a kis üvegcsét.
Voldemort tudta persze, hogy Rosier a barátja volt, de ez nem akadályozta meg benne, hogy elkészíttesse vele a leggyorsabban ölő mérgét. Ha egy halálfalót letartóztattak, nem számíthatott arra, hogy megmentik. Meg fogja kapni a mérget, és engedelmesen meg kell ölnie magát. Nem, mintha Rosier olyan nagy veszélyt jelentett volna: egyrészt nem tört meg, másrészt nem is tudott olyan sokat – és előbb-utóbb, úgyis kivégzik. Ez azonban nem változtatott a megszokott módszeren. Voldemort elvette a fiolát, és Piton már csak azt várta, hogy elengedje, de nem ez történt:
- Gyere, sétáljunk egyet!
- Igen, uram – tétovázás nélkül követte a Sötét Nagyurat, nem tudta, mit akarhat, de minden információ értékes.
- Elégedetlen vagy, Perselus – sziszegte Voldemort.
A szíve a torkában dobogott:
- Bocsásson meg, Mester. Az vagyok…
De Voldemort elhessegette a magyarázkodást.
- A Potterrel szembeni érzéseid közismertek, de ezek nem zavarhatják meg a terveimet.
- Igen, uram – Perselus felsóhajtott, és leplezte megkönnyebbülését. Egy pillanatig azt hitte… de nem számít: a titka még mindig biztonságban van. Arra koncentrált hát, hogy a lehető leghűségesebb halálfalónak nézzen ki.
- Bízom benne, hogy ebből nem lesz… probléma? – kérdezte fenyegető hangsúllyal.
- Nem, uram.
Közben kiléptek a trónteremből, és egy hosszú folyosón jártak. Perselus meglepve látta, hogy jobbra kanyarodnak, ami azt jelentette, hogy a börtön felé mennek. A halálfalók ritkán léptek be ide, kivéve persze a Lestrange családot, akik itt laktak. Perselus maga, csak akkor jött a szigetre, ha kifejezetten hívták, a börtönben pedig évek óta nem járt.
- A vérfarkas – mondta hirtelen Voldemort.
- Semmi előrelépés – morogta Piton. – A bolond nem állna át, akármit is ajánlanánk neki; ha pedig megölnénk, én lennék az első számú gyanúsított.
- Akkor ne tedd. Mógust feláldoznám, de ha téged elmozdítanának, akkor csak azt érnénk el, hogy Roxfort Bimba kezébe kerülne, amiből semmi hasznunk nem származna.
- Kiadjam Mógusnak a parancsot? – kérdezte Piton, rettegve a választól.
- Ne! Először Potter, aztán Lupin.
- Igen, uram!
- És ami Mógust illeti…
- Uram! – Rodolphus Lestrange hangja szakította félbe Voldemortot, és ők mindketten a közelgő halálfaló felé fordultak, aki gyorsan fejet hajtott.
Perselus késztetést érzett, hogy elhúzódjon a Nagyúr dühe elől, mert a pálca máris a kezében volt.
- Mi az? – kérdezte ingerülten, és Perselus úgy becsülte, Lestrange-nak még tizenöt másodperce lehet, mielőtt a fájdalom lecsap rá. A halálfaló össze is rándult, nyílván ő is tudta, mi vár rá.
- Bocsásson meg, mester, de a kísérlet… nem sikerült.
- Micsoda?
- Igen, uram – jött a halk válasz. – A…
- Crucio!
Perselus mozdulatlanul figyelte, ahogy a halálfaló üvöltve vergődött a padlón. Fogalma sem volt, milyen kísérletről beszélhetett, de nem is zsámított. A hibának magas ára volt, ebben a világban, és ő nem sajnálta azokat, akik kivívták a Nagyúr haragját – elvégre ők választották ezt az utat. Végül Voldemort feloldotta az átkot, és néhány pillanatnyi lihegés után, Lestrange felemelkedett, és remegve térdelt előttük.
- Miért? – kérdezte fenyegetően Voldemort.
- A fogoly túl sokáig állt ellen, mester – válaszolt Lestrange bátortalanul. – Most eszméletlen… A további próbálkozás valószínűleg végezne vele.
Perselus további felhasználásra, elraktározta ezeket az információkat. Minden ami feldühítette Voldemortot, elég fontos volt ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, és most meglehetősen dühős volt – egy másodperccel később, Lestrange már újra üvöltött.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Arthur egy hangos „Tessék!" kiáltással válaszolt a kopogásra, de igazából oda sem figyelt. Nyakig merült a papírmunkába az előléptetése óta, pedig Addams csak két napja ment végleg nyugdíjba. Arra azért szakított időt, hogy egy pillanatra felpillantson, és rögtön kihűlt minden tagja. Arabella Figg volt a látogató.
Régi barátok voltak a VBÜF vezetőjével, de ritkán találkoztak. Arabella elfoglalt asszony volt és nem szokott baráti látogatásokat eszközölni munkaidőben. A szíve egyre gyorsabban vert, és megpróbált felállni, de a lábai valahogy nem akartak engedelmeskedni. Valami történt, és a nő hangja csak megerősítette a gyanúját.
- Ülj csak le, Arthur – szólalt meg halkan, miközben megkerülte a papírhalmokat, hogy szemtől-szemben lehessenek. Arthur alig bírt megszólalni.
- Bill az, ugye?
-Igen – 'Bella nem volt a szavak embere, de ez az egy is elég volt, hogy úgy érezze, mintha kést szúrnának a szívébe. Csak arra tudott, hogy ez nem lehet igaz. Még egyet, ne – gondoltak kétségbeesetten. Kérlek, ne. Ne most és ne Billt…
Arabella gyengéden megfogta a kezét.
- Tudom, mire gondolsz, Arthur, de nem halt meg.
- Nem…halt meg? – remény kezdett éledezni a szívében, de Arabella szomorúan megrázta a fejét.
- Bill az Azkabanban van, Arthur – mondta. – Két órával ezelőtt ejtették foglyul.
Azkaban. Olyan volt, mintha megállt volna az idő körülötte. A fia. Azkabanban. Istenem, ne! Ne Billt! Reszketett, de nem érdekelte.
Bella megszorította a kezét.
- Minden lehetőt megteszünk, de…
Nem is kellett tovább mondania. De. De: még soha senki nem jutott ki élve az Azkabanból. De: a minisztérium régi börtöne, most Voldemort birodalma volt. De: nem volt semmi remény.
- Nagyon sajnálom – tette hozzá suttogva.
Hirtelen képek jelentek meg az agyában a sok borzalomról, amivel Billnek szembe kell néznie. Nehezen lélegzett. Először Charlie…most pedig Bill… ez borzalmas lesz az egész családnak…Molly… A szája hirtelen teljesen kiszáradt.
- A feleségem már tudja?
- Nem. Gondoltam, szeretnéd te elmondani neki.
Arthur gépiesen bólintott.
- Igen.
- Használhatjuk a lenti kandallót – Bella gyengéden felsegítette. – Menjünk!
Arthur engedelmesen követte, de oda sem figyelt. Mintha valami kábulatban mozgott volna. Bill…Azkabanban. A fia a pokolban fog meghalni. Csak Arabella segítségével tudta megtenni az utat. Többször megbotlott a lépcsőn, és nekiment néhány ajtófélfának, de mindez nem érdekelte… A rémséges képek, a boldog emlékekkel keveredtek. Szeretett volna hibáztatni, és gyűlölni valakit, de nem ment – csak ürességet érzett, és semmi mást.
Bill már nem jön vissza. Elvesztették még egy gyermeküket.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Sikerült?
- Igen – mondta James halkan. – Ma kora reggel.
Egy része iszonyú lelkiismeretfurdalást érzett, mert veszélybe sodort egy embert, és mostantól semmit nem tehettek érte. Néha szükség volt a kockázatvállalásra, főleg az ő munkájában, de az ilyen napokon azt kívánta, bárcsak maradt volna profi kviddics-játékos… Az élete akkor nyílván sokkal egyszerűbb lenne – de persze nem áltathatta magát. Ha a könnyebb utat választotta volna, nem bírna a tükörbe nézni. De az ilyen pillanatokban akkor is nehéz volt.
Csak elképzelni tudta, milyen borzalmak várják Billt az Azkabanban. Figyelmeztették az összes lehetséges veszélyre, és ellátták az összes lehetséges segítő eszközzel – de végül így is, úgy is egyedül kell szembenéznie a kínzásokkal. Voldemort nem csak egyszerűen bezárta az elfogott az aurorokat: még az olyanokat is, mint Bill – akitől pedig nem sok hasznos információt remélhetett – megkínozták. Ez hozzá tartozott a rendes eljáráshoz. Bill is tudta, és azt mondta felkészült rá, de akkor is – James ezt senkinek nem kívánta, különösen nem egy önkéntesnek…
- Egy hét, James, és többet tudunk – mondta Dumbledore, biztatóan, mintha olvasott volna a gondolataiban, ő pedig felsóhajtott.
- Bárcsak gyorsabban menne!
- Én is ezt kívánom. De te is úgy gondoltad, hogy egy hetet minimum várni kell – utalt egy korábbi beszélgetésre az öreg varázsló.
- Tudom. De gyűlölöm az ilyen helyzeteket… utálom látni, hogy mások szenvednek.
- Akkor, talán Peternek igaza van. Talán ideje, egy időre visszavonulnod – javasolta a miniszter, de James rögtön megrázta a fejét.
- Nem, amíg nincs vége. Nem állhatok le, amíg meg nem buktattuk Voldemortot.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – válaszolta, James megkönnyebbülésére, Dumbledore. – De fel kellett ajánlanom a lehetőséget.
- Köszönöm – és komolyan is gondolta. Aztán kikényszerített magából egy halvány mosolyt. – Tudja, talán már nem tart sokáig…ez lehet a nagy esély.
- Azkaban visszafoglalása? – Dumbledore mélyen a fiatalabb férfi szemébe nézett, és a hangja hátborzongató volt. – Ne áltasd magad, James. Mindketten tudjuk, hogy az Azkaban nem vet véget a háborúnak!
- Ó, tudom – ismerte be. – De akkor is, elkezdődhet valami. És legalább tudni fogjuk, mit rejtegetett ott, az elmúlt évek alatt.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx