Tizenötödik fejezet: Stratégia és áldozatok
A sors persze úgy hozta, hogy Ron, Hermione és Harry találkoztak először a bajjal.
A második félév pár napja kezdődött, de az iskola szokatlanul csendes volt. Ennek az egyik oka az volt, hogy mindannyian gyászoltak – Oliver Wood (a Mardekárosok kivételével) közszeretetnek örvendett, és a halála mélyen érintette az egész iskolát. A másik ok viszont az volt, hogy a szünidő alatt szembesültek a külvilággal, és azzal, hogy a háború nem hagyott alább, sőt! A Roxfort meglehetősen elszigetelt hely volt, és könnyű volt itt elfelejteni a külső borzalmakat.
Aztán a dolgok csak még rosszabbra fordultak, amikor a második hét elején a Reggeli Próféta ezzel a címlappal jelent meg:
ÚJABB AUROR AZ AZKABANBAN: HALÁLFALÓK ELFOGTÁK BILL WEASLEYT
Ez végképp lesújtotta a MÁBALT tagjait, és még jobban összekovácsolta a Griffendél ház tagjait. A szeretet azonban néha terhes is lehet, és amikor Ronnak elege lett, és egy kicsit el akart szabadulni, Harry és Hermione hűségesen követték.
Kisétáltak az udvarra, és csak bandukoltak egymás mellett, teljes csendben. Ron kezeit mélyen a kabátja zsebeibe rejtette, és elgondolkodva az utat nézte maga előtt – néha belerúgott egy-egy kavicsba, de igazából nem figyelt a külvilágra.
Harry néha lopva a barátjára pillantott, de tudta, hogy nem mondhat semmit, ami enyhítené a fájdalmát, csak ott lehetett mellette, ha esetleg beszélni akarna.
Régen sokszor megkérte az apját, hogy meséljen a Tekergők barátságáról, de ő mindig azt mondta: ezt nem tudja szavakkal leírni – most már értette mire gondolt akkor az apja. Elejétől fogva ott voltak Ron mellett és valahogy érezték, hogy mikor mire van szüksége. Reggeli előtt Fletcher professzor magával vitte az összes Weasley gyereket, és Harry megtudta miért, amikor a baglyokkal együtt Hermione újságja is megérkezett. Türelmesen végighallgatták, amíg Ron dühöngve kiabált, hogy ez nem tisztességes. Amikor egyedül akart maradni, vigyáztak, hogy senki ne menjen be a hálóterembe. De amikor úgy érezték az egyedüllét már nem segít, kirángatták a burkából, és rávették, hogy menjen be az órákra. És most is ott bandukoltak vele, céltalanul, és közben egyre közelebb jutottak a Tiltott Rengeteghez.
Ekkor egy éles, reccsenő hang hallatszott – mintha egy ág tört volna el, de valahogy hangosabb. A trió megállt.
- Mi volt ez? – kérdezte Hermione.
- Nem tudom… - de Harry hátán végigfutott a hideg.
A szél feltámadt, és valami susogó hangot hozott feléjük, mintha beszédhangok lettek volna. Valami baj volt, Harry a zsigereiben érezte, és Ron is felkapta a fejét.
- Ez nekem nem tetszik, srácok… - megrázkódott. – Érzem, hogy valami hátborzongató közeledik.
- Én is – csatlakozott Harry. A szél most már üvöltött, és egy kis képzelőerővel morgást és nevetést lehetett belehallani.
- Ez csak a szél… - mondta Hermione, de mintha maga sem hitte volna el. – Ugye?
A hangok egyre erősebbek lettek, már majdnem érthetőek, és Ron elkerekedett szemmel, azt mondta:
- Ez nem a szél.
Újabb reccsenés hallatszott. Aztán még egy. Hirtelen, egy hatalmas dörrenés, amitől mindhárman ugrottak egyet – a hang ahogy egy hatalmas és erős fa kidől. Harry-nek már kiabálnia kellett, hogy a többiek meghallják a szélviharon keresztül.
- De akkor mi a fene ez?
- Nem tudom!
Újabb zuhanás – egy újabb fa. Ez már elég közel volt ahhoz, hogy lássak, ahogy az erdő hullámzikk.
- Valami jön! – kiabált Hermione.
Harry szíve a torában dobogott. Most már másodpercenként törtek ki a fák, és a szél olyan erővel süvített, hogy a sálát szorosan magához kellett szorítania, hogy el ne veszítse. Hermione haja csak úgy repdesett minden felé, mint egy elszabadult szőrös lény. De ő nem foglalkozott vele, hanem az erdő felé mutogatott.
- Nézzétek! Arra!
Sötét árnyékok mozogtak a fák között, hatalmas teremtű árnyékok, amik félelmetes sebességgel mozogtak, és a sebességük csak nőtt és feléjük közeledtek.
- Jaj, ne… - suttogta Ron, és Harry ugyanazt a félelmet érezte. Mindketten elsápadtak.
- Mi az? – kérdezte Hermione, de a fiúk egy ideig csak bámulni tudtak, mindketten ugyanarra gondoltak. Ez nem lehet igaz!
- Óriások! – nyögte ki végül Harry. – Ezek óriások!
Hermione szája tátva maradt, és Harry tudta, hogy neki is ugyanaz jár a fejében: ez nem történhet meg a Roxfortban! De a lehetetlen most ott volt előttük – az óriások egyre közelebb értek, és ők csak dermedten álltak.
- Gyerünk! – Harry megragadt Hermione karját. – Figyelmeztetnünk kell valakit!
Rohanni kezdtek a kastély felé, és remélték, hogy nem késtek el. Nem mertek visszanézni sem – egészen addig amíg egy árnyék rájuk nem vetült, és Hermione sikoltozni nem kezdett. A talaj megremegett, és Hermione még hangosabban sikított. Harry elesett, de közben már a kezében volt a pálcája. Amikor felnézett azt látta, amitől tartott – Hermoenét az óriás hatalmas markában. Lehet, hogy a lány egy kicsit lassúbb volt náluk, vagy gyengébbnek tűnt, és ezért választotta őt az óriás – akárhogy is, rosszul döntött.
Az első sokk után, Hermione teljes nyugalommal előrántotta a pálcáját, és kiabált:
- Stupor!
Sajnos az óriást méretei megvédték. Bár megingott, de nem esett el. Pislogva, Hermionéra nézett, és próbálta lerázni magáról a varázslatot – de közben már Harry és Ron is rászegezte a pálcáját. Az óriás még mindig a zsákmányra figyelt, és Hermione felkiáltott, amikor a szorítás erősebb lett. A hatalmas lény újból megingott, de három kábító átok sem érte el a kívánt hatást. Harry minden erejét összeszedte, és újból próbálkozott – ha nem sietnek palacsintává lapítják a barátjukat!
- Stupor!
Az óriás még mindig talpon maradt, de elég kótyagosnak tűnt. Aztán hirtelen, Ron ott volt mellette, és olyan dühösen, amilyennek Harry még soha nem látta, üvölteni kezdett:
- Átkozott! Stupor! Stupor! – az óriás megingott, és Harry is csatlakozott a barátjához.
- Stupor!
Az óriás egy kisebb földrengés kíséretében, végre a földre rogyott. Hermione kiszabadult, és elbukfencezett – Harry és Ron azonnal odarohantak, és felsegítették. Harry aggódva végigmérte:
- Jól vagy?
- Hála nektek! – vigyorgott Hermione.
Ron összeszedte a lány pálcáját is és odaadta.
- Kösz…Ó, ne!
- Mi van? – kérdezte Ron, miközben Harry azt mondta:
- Csak nehogy azt mond, hogy az a szörnyeteg már magához is tért…
De azonnal be is csukta a száját, amikor Ronnal együtt visszafordult az erdő felé. Sötét alakok özönlöttek ki a fák közül – a lemenő nap fényében Harry nyolc…kilenc, nem…tíz óriást számolt össze. És a többi is feléjük közeledett, vagyis a Roxfort felé.
Ezúttal Hermione reagált a leggyorsabban.
- Futás!
Az első tanár, akivel összefutottak Piton professzor volt. Szó szerint: amikor beviharzottak a kapun, majdnem ledöntötték a lábáról a bájital-tan professzorukat. Piton szitkozódva félreugrott az útjukból, és dühösen meredt rájuk, amikor végre lefékeztek.
- Ti meg mit műveltek itt? Tíz pont mínusz a meggondolatlan viselkedésért – fejenként!
Harry szóhoz sem jutott: meg akarják menteni az iskolát, és erre Piton...
- De tanár úr, óriások vannak odakint… - próbálkozott Hermione.
- Nem élnek óriások a Roxfort közelében – csapott le rá Piton. – Menjetek a klubhelyiségetekbe, mielőtt még több pontot…
Bumm!
Piton arcán a hitetlenkedést felváltotta a merő koncentráció, egy fél pillanat leforgása alatt.
- Maradjatok mögöttem!
Többre nem is volt idő. A hatalmas fa ajtószárnyak feltárultak, és egy óriás alakja jelent meg. Mögötte a nap gyorsan ereszkedett, és már alig volt fény odakinn. Harry megbabonázva nézte, ahogy a legkevésbé kedvelt tanára előre lép, úgy, hogy elzárja az utat az óriás és a gyerekek között. Jobb keze eszméletlen sebességgel tűnt el a talárja alatt, és került elő újra, immár a pálcával. Harry egy pillanatra megrémült, hogy a tanár beszélni akar az óriással, de hamar rájött, hogy az aggodalma alaptalan.
- Everbero! – dörögte Piton, és az óriás, mintha egy hatalmas kéz lendített volna rajta, kirepült a nyitott kapun. És Harry dühödt morgást hallott.
De Piton már nem is törődött az óriással, egy legyintésére az ajtó visszazárult, és egy biztonsági zár is megjelent rajta. Aztán kiejtett egy szót, amit Harry még sosem hallott azelőtt, de ösztönösen tudta, hogy nagy erejű varázslat – a kastély fényei villóztak, hármat gyors egymásutánban, aztán minden visszaállt a régi rendbe, de Harry sejtette, hogy az igazgató-helyettes a védelmi bűbájokat aktiválta. Ekkor futó léptek hallatszottak a hátuk mögül.
Remus Lupin kivágódott az egyik sötét folyosóról, szürke talárja szállt utána a levegőben. Kék szemei izgatottak voltak, másrészt furcsán hidegek is, amilyennek Harry még soha nem látta. Pitonhoz fordult:
- Mi történt?
- Óriások – jött a rövid válasz, és közben újra elrejtette a pálcáját. – Felteszem, nem csak egy…
Hermione ott folytatta, ahol a zűrzavar beléfojtotta a szót.
- Legalább tizenegy – mondta sietve. – Harry és Ron elkábítottak egyet, mikor visszafelé jöttünk. A Tiltott Rengetegből jöttek elő. Lehet, hogy még többen is vannak!
- Jól csináltátok! – mondta az igazgató a fiúknak, és Harry meglepetésére, Piton egyetértően bólintott. – Nagyon nehéz elkábítani egy óriást.
- Észrevettük – mosolygott szerényen Harry.
Piton és Lupin egymásra pillantottak, és a helyettes megvonta a vállát.
- Hol van Mundy? – kérdezte aztán Remus.
- Itt vagyok – a Griffendél ház feje, ugyanarról a folyosóról jött, ahonnan korábban Lupin, a tanári kar néhány más tagjával együtt érkezett.
- Mógus? – jött a következő kérdés, és Harry elcsodálkozott, vajon mit akarhat Remus a sötét varázslatok kivédése tanáruktól. Mógus valószínűleg elájulna, mihelyt megpillantana egy óriást.
- I-i-itt v-v-vagyok – dadogta a turbános professzor.
- Kísérd a diákokat a Nagyterembe, és tarts ott mindenkit amíg Perselus vagy én nem rendeljük másképp – megvárta míg a másik bólint, aztán folytatta. – Bimba, te is menj vele. Vigyázzatok rájuk!
- Igenis – bólintott a Hugrabug duci házvezetője, és gyorsan a három jóbarát felé fordult, türelmetlenül integetve. – Hallottátok az igazgató urat, gyertek-gyertek!
Harry azért vetett egy reménykedő pillantást Remusra, mert nagyon elege volt már belőle, hogy mindig meg akarják védeni, de természetesen csak azt kapta, amire számíthatott: egy határozott fejrázást. Annak ellenére, hogy ők mentették meg az iskolát, most mégis a Nagyteremben kuksolhatnak majd, mert „túl fiatalok még!" Persze azt be kellett ismernie, hogy hatalmas szerencséjük volt, de akkor is: ez most megint ugyanaz, mint novemberben – akkor is úgy kezelték őket, mint a hülyéket, és titkolóztak előlük!
Akárhogy is, nem volt más választásuk, mint követni Mógust és Bimbát. Az egyik percben még óriásokkal harcolnak, a másikban pedig már bébiszitter vigyáz rájuk.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Órákkal később, Remus fáradtan rogyott le a tanáriban, az egyik karosszékbe: mindene fájt – bár nem volt olyan rossz, mint az átváltozások után, de épp olyan kimerült volt. De elég sokszor kellett ilyesmit elviselni, és tudta, hogy tegye félre a fáradtságot.
- Ez – sóhajtott fel Mundungus Fletcher, - egy kicsit kemény volt!
- Kicsit hajlamos vagy alulértékelni a dolgokat – jegyezte meg Perselus.
- Ez olyasmi, mint nálad a szarkazmus – vágott vissza Mundy.
- Tényleg? – a bájitaltan-professzor csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Nem is tudtam, hogy szarkasztikus vagyok!
Mundy elnevette magát, és Remus is azon vette észre magát, hogy fáradtsága ellenére, ő is mosolyog. Mundy és Perselus személyisége a lehető legtávolabb állt egymástól, és Remus néha tényleg csodálkozott azon, hogy lehettek ilyen régóta barátok. Voltak olyan események, amik még az ilyen szélsőségesen eltérő jellemeket is összekapcsolták valahogy – például ez a mai is ilyen volt.
Az igazgató megköszörülte a torkát, mielőtt kollégái folytathatták volna a párbeszédet.
- Bocs, hogy közbevágok – mondta, - de én személy szerint szeretnék végezni, mielőtt ránk hajnalodnak!
A másik kettő egyetértőleg bólintott:
- Nos, kezdjük azzal, amit eddig nem volt időnk megbeszélni – folytatta Remus.
Nagyon késő volt már, és túl voltak egy beszámolón, amit a tanári kar előtt tartottak az eseményekről. Sajnos Remus, Perselus és Mundy vehettek csak részt az igazi csatában, mert csak ők voltak elég képzettek ehhez. A többi professzor még nem találkozott ilyen jellegű kihívással, így a tervben (ami meglehetősen hirtelen készült el!) nekik inkább a védelmi feladatok jutottak.
Négy órával azután, hogy az első óriás megjelent a birtokon, valamennyi támadó halott volt. Remus a maga részéről nem lelte örömét a gyilkolásban, de nem sajnálta azokat akik bántani akarták a gyermekeit.
- Először is – mondta, - gondolom abban egyetértünk, hogy ki áll a támadás mögött?
- Igen és nem – mondta Perselus elgondolkodva egy rövid szünet után. – Biztos vagyok benne, hogy Voldemort áll mögötte, de azt nem értem, miért. És ez aggaszt.
- Engem is – értett egyet Mundy. – Nem gondolhatta, hogy győzhetnek, egy tucat óriással. Legalább tízszer ennyire lett volna szükség, hogy bevegyék a Roxfortot – ezt Voldemort is tudja. Minek indít olyan támadást, amiről tudja, hogy biztos bukás?
- A félelemért – válaszolt Remus. – A Roxfortot nem érte nyílt támadás 1984 óta. Akkor Dumbledore visszaverte a támadást, bár Voldemorttal együtt, mindketten megsérültek az ostrom alatt, de a kastély védelmét nem törték át. Most bizonyítani akarja, hogy ez mégis lehetséges.
- Mert te nem vagy Dumbledore – értett egyet Perselus, de közben bocsántakérően nézett Remusra.
- Tudom, mire gondolsz.
Mundy nem volt ilyen megértő:
- És akkor most sikerrel járt? Nyílván tesztelt téged, de mire jött rá? Mi volt a lényeg?
- Megtudta, hogy Remus nem adja magát olyan könnyen –adta meg a választ Perselus, aki talán a legjobban ismerte a Sötét Nagyúr gondolkodását. – Igazad van, Voldemort tényleg tesztelni akarta Remust. Mindig is nagyon érdeklődött iránta, mert ő volt a sötét ló a játszmában. Most megtudta, hogy nem olyan passzív, mint amilyennek sokan mondják.
- Tudta, hogy veszíteni fognak, de ugyanakkor bebizonyította, hogy a Roxfortot is meg lehet támadni – tette hozzá Remus.
- De miért pazarolja a forrásait egy eleve vereségre ítélt támadásra? – kérdezte Mundy. – Voldermort nem bolond – valami többnek is kell lennie e mögött.
Perselus megvonta a vállát.
- Néha elfelejted, Voldemortnak nem számít úgy az élet, mint neked, főleg ha óriásokról van szó, akiket amúgy is alacsonyabb rendű lényeknek tart. Ők csak eszközök számára, és egyáltalán nem fogja fel veszteségnek. Pótolhatók, és azért vannak, hogy kedve szerint használja fel őket.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Molly szinte félt kinyílni az ajtót, de a végén aztán mégis megtette.
Arthur dolgozott, Ginny odalenn olvasott – bár sejtése szerint legfiatalabb gyermekük sem fordított több figyelmet a történetre, mint ő a kötésére, amit az előbb tett le. Az Odú furcsán csendes volt, szinte békés – az lehetett volna, ha a lelkében nem érezte volna azt a szörnyű ürességet.
Lassan belépett a szobába – Bill szobájába. Régen Bill és Charlie közös szobája volt, de miután Charlie meghalt… Fenntartották a szobát Bill számára, annak ellenére, hogy legidősebb fiuk már külön lakásban lakott. Az ilyen zavaros időkben azonban szükség volt egy helyre, ahová néha hazajöhetett, és Arthur-ral együtt megfogadták, hogy a gyerekeiknek mindig az Odú lesz ez a bizonyos otthon. Akármi is történjen, mindig egy család lesznek. A sírás környékezte, de dühösen megrázta a fejét. Megesküdött, hogy nem fog gyászolni, amíg nem tudják biztosan, hogy meghalt.
Még nem!
A sárga falak még mindig élénk színűek voltak – Molly soha nem értette, Bill miért választott ilyen csúnya színt, és hiába győzködte, nem tudta rávenni, hogy változtassa meg. A szobában minden a helyén volt, ahogy Bill szerette – csak precízen! Mindig, mindent ugyanúgy – lehet, hogy a Halálfalók ezt használták ki? Megint megrázta a fejét – nem fog erre gondolni!
A falon még mindig ott volt a sárkányos poszter, amit mindkét fia imádott. Bár Charlie volt a sárkányok igazi megszállottja, Bill is szerette a különleges állatokat. Hirtelen eszébe jutott az a sárkányfogból készült fülbevaló – milyen sokáig hordta! És ő milyen sokat szidta miatta! Aztán, amikor beállt aurornak, egy idő után a fülbevaló eltűnt – mikor rákérdezett, Bill azt mondta, az aurorok között nem szokás ilyesmi, és különben is zavarja a munkában! Vajon tényleg ez volt az oka – vagy az ő unszolására hagyta el?
Az éjjeli szekrényen egy nyitott könyv hevert – „Fejezetek a misztikus történelemből" címmel. Molly kesernyésen elmosolyodott: lehet, hogy Bill auror lett, de még mindig érdekelték a régi mágiák és történelmi rejtélyek.
Megint visszafojtotta a sírást: amíg nem tudnak biztosat, addig még van remény. Egy fia már meghalt – Charlie-t megölték, és még azt sem tudják miért! És most Bill az Azkabanban – nem adhatják fel ilyen könnyen. Próbálta erővel rávenni magát, hogy reménykedjen, de a szája remegett.
És ott, elvesztett fiai szobájában állva, megesküdött még valamire: átkozott legyen, ha még egy gyerekét engedi aurornak állni! A Weasley család már elég áldozatot hozott!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx