Tizenhatodik fejezet: Soha ne add fel!

Bill lassan kinyitotta a szemét, aztán gondolkodnia kellett rajta, hogy tényleg megtette-e ezt. Minden teljes sötétségbe burkolózott, ezért pislogott néhányat, mire a környezete lassan beúszott a látóterébe. Halványan ki tudta venni a falakat: három kőből, a negyedik rácsokból állt. Újra pislogott, és próbált visszaemlékezni rá, hogy hol is van – a feje majdnem szétrepedt a fájdalomtól. Emlékképek cikáztak az agyában, de túl gyorsan, hogy bármire is következtethetett volna belőlük. Óvatlanul megrázta a fejét, hogy egy kicsit kitisztuljon, de éles fájdalom hasított belé, és megint minden elfeketedett, bár ezúttal csak egy pillanatra. Beleharapott a nyelvébe, hogy fel ne üvöltsön – és aztán eszébe jutott, hol is van.

Azkaban.

Két ellentétes érzelem támadt fel benne. Az egyik teljesen természetes volt: a kétségbeesés és a félelem. A másik viszont olyasmi, amire a fogvatartói biztosan nem gondoltak: diadal. Megcsinálta. Az Azkabanban volt, és életben maradt – úgyhogy az első lépést sikerrel megtette. Helyzete ellenére, Bill elmosolyodott: őrült és kockázatos terv volt, de lehet, hogy működni fog, lehet, hogy van esélyük. Felsóhajtott, és térdelő helyzetbe küzdötte magát. A feje még mindig szédelgett, de most már tudta, miért – bár erre jobb volt nem gondolni. Megint megrázta a fejét, de ezúttal még óvatosabban. Persze a Főnix Rendről akartak tudni, de amit ő maga sem tudott, azt nem is mondhatta el. Feltételezte, hogy nem sokáig fogják békén hagyni, (vajon mióta lehetett már a cellájában?) de van egy feladata, amit el kell végeznie.

Felállt, és a cella bejáratához ment. Már hozzászokott a félhomályhoz, úgyhogy körül tudott nézni egy kicsit – a közvetlen környezete nem nagyon érdekelte, hiszen egy átlagos azkabani cellában volt. Sokkal fontosabb dolgok is voltak a börtönben. Kifelé figyelt, előre hajolva, hogy belássa a folyosót.

Nem sok látnivaló akadt. A folyosó sötét volt, de az árnyékok között több ajtót látott, amik nagyon hasonlítottak arra, ami őt zárta el – megbűvölt acél, ami égetett, ha az ember hozzáért. Meg is van erősítve, ami részbeni magyarázatot ad rá, hogy senki nem tudott még megszökni innen. Szerencsére neki megvoltak az eszközei, hogy kijusson a cellából, és volt egy hete, hogy kitalálja, hogy használhatja ezeket az eszközöket. Vagy lehet, hogy már kevesebb, mint egy hét – hiszen fogalma nem volt róla, mennyi ideig tartott pontosan a kihallgatása.

Valahonnan üvöltés hallatszott.

Bill figyelmesen hallgatott, de nem lehetett szavakat kivenni, csak egy férfi fájdalmának hangjait. Megpróbált még kijjebb hajolni, anélkül, hogy megégetné magát…

A fagyos hideg azonnal végigsöpört rajta.

Egy fekete árnyék közeledett felé, és ő ösztönösen visszahúzódott. A csuklya alól elővillant a szürke arc és a vak szempár…

Hangok.

Hideg.

„Mindenki a földre!"

„Fussatok!"

Tizenhét éves. A nyári szünet alatt. Halálfalók támadtak az Odúra.

Az apja majdnem meghalt aznap.

Ginny zokogott.

Durva, szürke kezek ragadták meg

„Menj anyáddal, Bill!"

„Nem foglak itt hagyni!" Az apja összeesik. "Apa!"

Fagyos kezek a karján. Bill üvöltést hallott. Ez ő maga lenne?

„Crucio!"

Fájdalom.

Igen, ő üvöltött.

Hideg és fájdalom.

„Bill, menekülj!"

A valóságban az aurorok időben megérkeztek. A rémálmában nem értek oda. Ebben a világban a fájdalom soha nem ért véget… A családja minden tagja meghalt. Bill nem érzékelte, hogy egész testében remeg, miközben újraéli a rémálmát. Azt sem tudta, hogy kiabál. Csak a hideget érezte, a fájdalmat, és a rettegést.

Amikor vége lett, reszketve elnyúlt a hideg padlón. Csak lassan nyerte vissza az eszméletét, újra felismerte a környezetét, de még mindig fázott, és nem hagyott alább a remegése sem.

A folyosóról pedig továbbra is hallatszott a kétségbeesett üvöltés.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- A földre!

James azonnal engedelmeskedett a kiáltásnak, épp hogy kilépett az irodája ajtaján. A következő pillanatban zöld sugár csapódott a falnak, pont ott, ahol egy pillanattal előbb még a feje volt. Az auror-osztályt kiabálás töltötte be, és egy pillanatra eluralkodott a zűrzavar. James odébb vetődött, és beleütközött Ernie Jordan lábába, aki majdnem elesett, de James már ment is tovább, bár nem is tudta mi elől menekül, de a kiáltozás elárulta, hogy valami komoly baj van. Benyúlt a talárja zsebébe, előrerántotta a pálcáját, és készült felállni.

- Avada Kedavra!

Jobbról érkezett a zöld fénycsóva.

Több átkot is hallott, de közben már felállt, és megpróbálta célba venni a támadót. Fogalma sem volt, hogy juthatott be egy halálfaló a főhadiszállásra, de pillanatnyilag ez nem számított…

- Impedimenta! – hallotta balról.

- Texifomus! – füstfelhő emelkedett, közvetlenül előtte, és ez az átok megint csak jobbról jött, aztán a füst mögül megint:

- Avada…

James pálcája előrelendült, a füstre célzott:

- Glacialium!

Már amikor kimondta, akkor tudta, hogy elhibázta, de Ernie már ott volt mellette:

- Stupor!

Puff. Valami a földre zuhant a ködben, de az aurorok nem akartak esélyt adni a támadóknak – még vagy egy tucat kábító átok hangzott el egyszerre, és amikor a füst eloszlott, egy mozdulatlan alak feküdt a padlón.

James körülnézett az osztályán: úgy nézett ki, mintha egy tornádó pusztított volna. Papírok hevertek a padlón szerteszét, asztalok feküdtek fejre állva, és Ernie díjnyertes növénykéje romokban hevert a bejárati ajtó mellett. Minden auror ott állt, pálcával a kézben, a sötét varázslat detektorok pedig őrülten sípoltak. Egy pillanatig teljes csend volt, de aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni. Aztán megint elhallgattak, és James is arra nézett: Virginia Wilson a földön feküdt, és zöldes színben játszott az arca. Senki nem lépett oda, mert mindenki tudta, mit találna, és hogy már nem segíthetnek.

Ehelyett James előre lépett, és egy legyintéssel elhessegette a maradék füstöt. A támadója – mert kétsége sem volt, hogy a támadás ellene irányult – arccal lefelé feküdt, eszméletlenül. A fehér hajat látva, mintha egy figyelmeztető csengő szólalt volna meg az agyában, nem jutott eszébe egy halálfaló sem, akinek ilyen haja lenne. James a lábával fordította meg a testet.

A csend még mélyebb lett. Akik nem Virginiát nézték, azok döbbenten bámultak – az ájult varázsló Sam Ackerley volt. Egy auror.

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

Arabella érezte, hogy fiatal és kíváncsi szempárok merednek rá, ahogy a Roxfort folyosóin száguld. Mire gondolhatnak?

Arabella Figg soha nem akart híres lenni, de az volt. Igazi ikonná vált, először, amikor részt vett a Grindelwald elleni háború maradványainak eltakarításában, aztán pedig amikor aurorként, majd a VBÜF vezetőjeként harcolt Voldemort ellen.

Gyorsan rámosolygott két Hollóhátas lányra, akik hatodévesnek tűntek, és nagyon emlékeztették egykori önmagára. Régen járt már az iskolában, de mindig egy csomó emléket hoztak vissza ezek a látogatások. Mennyivel egyszerűbb volt akkor minden!

Elért egy tölgyfa ajtót, és erővel lerázta magáról az emlékeket. A kopogásra egy ismerős hang válaszolt. Arabella belépett, és bezárta az ajtót, mielőtt üdvözölte volna a professzort. Rögtön észrevette, hogy a másikat meglepi a látogatása.

- Bella! – köszöntötte ennek ellenére szívélyesen, kezet fogtak, aztán hellyel kínálta.

- Mundungus! – tudomása szerint ő volt az egyetlen, aki így nevezte, mióta az apja meghalt. Még az anyja is Mundynak hívta.

- Mi szél hozott a Roxfortba? – kérdezte, egy kicsit óvatosan. – Valami azt súgja, hogy ez nem egyszerű baráti látogatás!

- Nem is az – válaszolta halkan Arabella. Szerette volna előbb megpuhítani, mielőtt a tárgyra térnek, de Mundungus megakadályozta ebben. Úgy döntött hát, rögtön belecsap. – Szükségem van rád, Mundungus!

- Tessék?

- Tudtad, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik – jött a nyugodt válasz. – És nem akarom azonnal. Fejezd be a tanévet, de aztán szükségem van rád! Az auroroknak szükségük van rád! Sajnálom, tudom, hogy ez nehéz neked, de…

- Fogalmad sincs – szakította félbe a tanár kemény hangon.

- Nem, tényleg nincs – ismerte be, és hirtelen mély sajnálatot érzett régi barátja iránt. Persze ezt soha nem mutatta volna, mert ezzel csak a dühét növelné. – Soha nem éltem át olyasmit, mint te, és el sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, de azt tudom, hogy mi az én feladatom: életben kell tartanom a reményt az oldalunkon. És James is... bár soha nem ismerné be, de neki is szüksége van rád. Mindannyiunknak.

- Bella… - Fletcher hangja elakadt. – Fogalmad sincs, mit kérsz tőlem.

Arabella utálta, hogy ezt kell tennie, különösen ilyen hamar. Próbált gyengéd lenni.

- Akkor mondd el!

- Megpróbálom – sóhajtott a férfi. – Az a helyzet, hogy fogalmam sincs képes leszek-e valaha is újra aurorként dolgozni. Meg vannak a képességeim és a tapasztalatom, de már nincs meg az a… gondolkodás. Nem tudok olyan nyugodt maradni. Két évvel ezelőtt azt mondtam neked, hogy időre van szükségem, és ez még mindig igaz. Meg kell találnom önmagamat, mert amíg ott voltam…elvesztettem valamit…valami fontosat…És nem tudom, hogy valaha vissza tudom-e szerezni…

Arabella azt kívánta bárcsak tudna mondani valamit erre a brutális őszinteségre, ami nagyon meglepte. Igen, Mundungus visszahúzódó és ideges volt a fogsága óta, de… Tényleg ilyen szörnyű lehet? Egy ideig csak csendben várt, aztán annyit kérdezett:

- Biztos vagy benne?

- Bárcsak ne lennék, de igen. Sajnálom, Bella, de ez van.

- Remus azt mondta, jól helyt álltál az óriások ellen – azért megért egy utolsó próbálkozást.

- Persze. De utána úgy remegtem, hogy azt el sem tudod képzelni…zöldfülű korom óta nem éreztem úgy magam. És azok az óriások nem halálfalók voltak, ami nagy különbség. És még inkább, nem Voldemorttal kellett szembenéznem – valami, addig nem látott fény csillogott a szemében, és Arabella tudta, hogy az igazat mondja.

- Rendben – válaszolt halkan. – De ha úgy érzed készen állsz – amikor készen állsz – szólj!

A férfi bólintott:

- Megígérem!

Mindketten felálltak és kezet ráztak. Arabbellának valahogy az a hátborzongató érzése támadt, mintha ez valami végső búcsú lenne.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Be kellett zárniuk Samet az egyik legbiztonságosabb zárkába. Mindannyian tudták, mi történt vele, hiszen, amikor magához tért, megint rá akart támadni James-re, pedig régi barátok voltak. Csak hosszú küzdelem után tudták valamennyire lecsillapítani, mert majdnem az őrületbe kergette a vágy, hogy megölje a főnökét. A szakértők három órán keresztül dolgoztak, hogy áttörjék az Imperius átkot.

Mindeközben James a cella előtt járkált fel-alá. Megértette, hogy a jelenléte, csak rontana a helyzeten, de akkor is nehéz volt türelmesen várakozni. Bár az agyával tudta, hogy egy ilyen bonyolult feladat időbe telik, de lassan már a falra mászott a türelmetlenségtől. Idehívhattak volna egy csapat profi átoktörőt, de James ezt nem akarta. Házon belül kell tartaniuk ezt a tragédiát, mert, ha egy újságíró kiszagolja, mi történt, holnap már az összes címoldalon ez szerepel.

Szívesen kikérte volna Arabella tanácsát, de ő házon kívül volt (először a Roxfortba ment, utána pedig skót kollégájával ebédel), úgyhogy nem tehette. Csak járkált fel-alá, várva, hogy a többiek elkészüljenek, és próbált közben nem gondolni a temetésre, amiről majd intézkednie kell. Istenem, ez szörnyű csapás lesz Virginia gyerekeinek. Mit mondhatok nekik? Az anyátokat megölte egy másik auror, de nem tehetett róla?

- James!

Megfordult, és Francine Hoyt-ot látta meg, aki a legjobb átoktörő volt az osztályon. Sápadt volt, és megviselt, és óvatosan becsukta maga mögött a kettes zárka ajtaját. A szemei is fáradtak voltak és szomorúak, de azért most diadalmasan mosolygott.

- Végeztünk.

James három lépéssel a zárkánál volt, és Francine meg sem próbálta visszatartani. Odabenn a három auror, akik részt vettek a munkában, fáradtan a falnak támaszkodott, Sam pedig a szoba közepére állított széken ült, az arcát a kezeibe temette, és egész testében reszketett, mégis felnézett, amikor Francine megérintette a vállát.

- James van itt, Sam!

A szemei véresek voltak, és kétszer annyi idősnek nézett ki, mint amennyi valójában volt. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, de aztán Sam elfordította a fejét. James felkapta az egyik fal mellett álló széket, és leült a barátjával szemben, aki lehajtott fejjel ült, mintha elmélyülten tanulmányozná a padló mintázatát.

- Sam? – eltelt pár másodperc. – Sam? – még mindig nem jött válasz, úgyhogy James megérintette a másik auror karját. – Sam, kérlek, mondj valamit!

A férfi végre felnézett.

- Sajnálom, James – motyogta, és könnyek csorogtak az arcán. – Nem tudtam…nem akartam…annyira sajnálom…megöltem Virginiát…nem akartam… - aztán csak rázta a fejét, mintha tagadni akarna mindent, ami történt.

- Tudom, hogy nem akartad – mondta James, a lehető leggyengédebb hangon, erővel visszaszorítva a dühöt, ami egyáltalán nem a barátjának szólt. – De tudnom kell, mi történt! Ki átkozott meg?

- Mulciber…és Flint, két nappal ezelőtt.

Hétfő volt, és Sam a hétvégén nem volt szolgálatban, úgyhogy Voldemort embereinek két teljes napjuk volt, hogy dolgozzanak rajta. James sajnálta, hogy fel kell tennie a következő kérdést.

- Mi történt?

A következő percekben Sam akadozva, és néha szinte csak suttogva elmesélte, milyen borzalmakon ment át az elmúlt negyvennyolc órában. Mulcibernek és Flintnek kemény munkájába került, de a végén sikerrel jártak – kevesen voltak, akiket nem tudtak megtörni, és azok után, amit Sammel csináltak, James egyáltalán nem csodálkozott, hogy a férfi végül feladta. James csak azt kívánta, bárcsak ne hallotta volna már annyiszor ezt a történetet az elfogott auroroktól. Az egyetlen, aki az elmúlt időben nem tört meg a kínzás hatására, az Mundy volt, de ő is súlyos lelki sérülésekkel került ki Voldemort kezei közül.

A végén, Sam már csak arra volt képes, hogy motyogva és sírva mondogassa, hogy mennyire sajnálja. Két embert vesztettek aznap, az egyik halott, a másik pedig összeroppant, és James semmit sem tehet, hogy segítsen rajta.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Emlékszel Julia Malfoy-ra?

Lily lassan bólintott.

- Halványan, de sosem ismertem jól.

- Én igen, vagyis még mindig ismerem – Perselus felsóhajtott, és hátradőlt a kanapén.

A Potter ház nappalijában üldögéltek, és Perselusnak fogalma sem volt, hogyan mondja el, amiért jött. A plafont bámulta, de közben érezte magán, Lily kutató pillantását.

- Mi köze van neki a problémádhoz? – kérdezte végül, amikor a férfi csak nem akart megszólalni.

- Az a helyzet, hogy éppen ő a probléma, amiről beszélni akartam veled.

- A nőkről akarsz tanácsot kérni tőlem? – Lily elnevette magát. – Én vagyok az utolsó, aki tanácsot tud adni neked!

- Te is nő vagy, vagy nem? – nem mintha lett volna más női barátja, akihez fordulhatott volna. Kit kellene megkérdeznie, Madam Hoocht talán? Az vicces lenne!

- Amikor utoljára ellenőriztem, még az voltam!

- Nos, akkor légy szíves áruld el nekem, mi a fenét csináljak, ha Lucius Malfoy azt szeretné, hogy vegyem feleségül a húgát! – bökte ki, idegesen.

- Ó, istenem – Lily rögtön elkomolyodott. – Szóval ez a romantikázás nem a te ötleted volt?

- Nem – megint sóhajtott. – Semmi késztetést nem érzek, hogy elvegyem. Amióta az eszemet tudom, ő az egyik legjobb barátom, és fogalmam sincs, most, mit csináljak!

- Van rosszabb is, mint elvenni egy barátot – válaszolt Lily.

- Kivéve, ha az a barát szintén halálfaló.

- Ó, anyám!

- Igen.

Születése óta ismerte Juliát, mivel a Piton és Malfoy család generációk óta szoros kapcsolatban volt, és köztük alig egy év korkülönbség volt. Mindig úgy gondolt a lányra, mintha a húga lenne. Okos volt és csinos, bár ő jobban értékelte az első tulajdonságot a nőkben, mint a másodikat – és persze nagyon erős is volt. Senki nem kívánhat jobb házasságot! De hát Julia volt az! És ami még rontott a helyzeten, hogy ő is követte a bátyját Voldemort köreibe, két évvel azután, hogy befejezte az iskolát.

1981 több szempontból is rossz év volt!

- De akkor ez a bátyja ötlete, és nem az övé, ha jól értem.

- Kétségtelenül. Évek óta nem láttam Juliát. Utoljára azt hallottam, hogy Dél-Ameriában kutat, valami régi iratok után, persze Voldemort számára.

- Akkor, miért nem mondasz egyszerűen nemet?

Perselus elhúzta száját: Lily mugli születésű volt, és még az aranyvérű varázslók között is sokan voltak, akik nem értették a nemesi családok belső viszonyait.

- Ez nem ilyen egyszerű! – magyarázta türelmesen. – A tizennégy nagy család egyikének utolsó, élő tagja vagyok, harminckét éves, és egyedülálló. Lucius tudja ezt, sőt mi több, Voldemort is tudja. Az csak ront a helyzeten, hogy Julia is harmincegy, szintén szabad – és a tizennégy család szinte mindig egymás közt házasodik.

- Kivéve, ha Potterek – mosolygott Lily.

- Nos, az az ág, mindig is furcsa volt, ha érted, mire gondolok – válaszolt Perselus, mire Lily elnevette magát, de aztán gyorsan elkomolyodott megint.

- Szóval, nem szereted?

- Lily! Ha elvenném, az olyan lenne, mintha a saját húgommal házasodnék össze!

- Nincs is húgod!

- Ez akkor is elég szörnyű! – összerázkódott. Hiányzott neki Julia, az igaz, de nem úgy! Egyáltalán nem!

- Akkor mondj nemet!

- Könnyű mondani! Valami rendes kifogásra van szükségem, mert az, hogy testvéremként gondolok rá, nem elég. Megtiszteltetésnek kellene éreznem, hogy Lucius rám bízza a húgát, de engem inkább csak elborzaszt.

- Úgy beszélsz róla, mintha egy tárgy lenne, valakinek a tulajdona! – jegyezte meg Lily.

- A halálfalók között, akár az is lehetne. Ha Voldemort is támogatja az ötletet, akkor egyikünknek se lesz választása.

- És támogatja?

- Még nem – Hála istennek! Egy csomó fontosabb dolga van az életben, nem ér rá megházasodni. Másrészt pedig nem lenne túl jó, ha kém létére, pont egy halálfalót venne el.

- Tehát, még csak Lucius erőlteti…

- Igen – A görény! Hogy lehet, hogy életem minden egyes döntésében olyan nagy szerepet játszik? – És Luciust már tudom kezelni…csak azt kéne kitalálnom, hogy tudom ezt udvariasan elintézni. Anélkül, hogy megsérteném.

- És tényleg nem akarsz megnősülni?

- Nem.

- Miért, olyan szörnyű lenne? Lehet, hogy még élveznéd is – mosolygott Lily. – Ne feledd, láttam a szállásod, ráférne egy női kéz…

- Igen, olyan szörnyű lenne! – csattant fel dühösen. Aztán lehiggadt, végülis Lily a barátja, és csak segíteni akar. – Bocs…

Lily csak nevetett.

- Semmi gond, már megszoktalak!

- Sajnos. De azért is bocs!

- Én egyáltalán nem bánom – mondta Lily, és megveregette a vállát. – Ne aggódj, találunk majd valami megoldást!

- Remélem is.

- Én meg tudom, hogy így lesz – mondta hátorzottan, és mosolygott. Perselusnak nem nagyon tetszett ez a mosoly, ez mindig azt jelentette, hogy Lily valamit forral. Perselus kezdett attól tartani, nem volt jó ötlet emlékeztetni őt, hogy még mindig egyedül él. – Sőt, már azt is tudom, hol kezdjük! – jelentette ki még a nő.

- Hol? – kérdezte óvatosan. Ha Lily össze akarja hozni valamelyik barátnőjével, hát ő nem is tudja…

- Természetesen ott, hogy beszélsz Juliával!

- Hát ez nagyszerű!

- Miért?

- El se tudom képzelni, hogy reagál majd rá – válaszolt. – De ha nem átkoz meg azonnal, akkor ez pokoli érdekes társalgás lesz!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx