Tizenhetedik fejezet: A sötétség szava

Hangokat hallott, de beletelt egy időbe, mire rájött, hogy ezek nem az egyik rémálom részei. És amikor erre rájött, majdnem ugyanannyi időbe telt, míg felismerte a beszélőket, de amikor ez is eljött, a hideg végigfutott a hátán.

A hangokhoz léptek is társultak, a két beszélő az ő cellája felé közeledett.

- Urunk csodálkozott – mondta Lucius Malfoy élesen, - hogyhogy nem láttad szükségesnek közölni, hogy animágus vagy!

Hosszú szünet következett, aztán Peter Pettigrew válasza:

- Soha nem tűnt fontosnak…

- Tényleg?

- Hát…igen…

- Crucio!

Puffanás hallatszott, ahogy Pettigrew nekiesett a falnak. Az üvöltés alig fél percig tartott, és amikor abbamaradt, újra Malfoy szólalt meg.

- Ez csak ízelítő volt abból, amit a mester tartogat neked, hülye! Kelj fel!

Bill hallotta, ahogy Pettigrew feltápászkodik, és az agya csak ekkor dolgozta fel, mit is hallott. Pettigrew? Halálfaló? Ismerte Peter Pettigrew-t, ha nem is túl jól, és róla soha nem feltételezte volna ezt – de a beszélgetés folytatódott.

- Kivételesen, összeszedtél valami használhatót? – kérdezte Malfoy.

- Nem…nem igazán… - Bill hallotta, hogy Pettigrew hangja reszket.

- Nem igazán? Mi hasznunk abból, hogy Potter legjobb barátja nekünk kémkedik, ha soha nem tudsz meg semmit?

Elhaladtak a cella előtt, és Bill gyorsan visszahúzódott a legsötétebb sarokba. Azkaban foglyai a halálfalók számára csak a díszlet részei voltak, vagy éppen játékszerek. Bill most igyekezett csak díszlet lenni. Pettigrew óvatosan lépkedett, és aggodalmasan figyelte a magasabb alakot.

- Hát, James nem nagyon hozza haza a munkáját – Lucius, ne! – pánik volt a hangjában, és Bill feltételezte, hogy Malfoy megint a Cruciatus átkot akarja használni. – Az igazat mondom, és hiába fenyegetsz, akkor sem tudok többet!

- Majd meglátjuk!

Azzal Malfoy felgyorsította a lépteit, és Pettigrew alig bírta követni. A két halálfaló – bár meglehetősen nehéz volt így gondolni az ártalmatlan külsejű Pettigrew-ra! – eltűnt az egyik sarkon. Az a folyosó, ezt Bill tudta, a börtön belső régiói felé vezet. Egy idő után megint hallotta, hogy beszélnek, de már nem tudta kivenni a szavakat, aztán az is elhalt.

Egyedül maradt, és most, hogy nem volt mire figyelnie, újból érezte a hideget, és a fájdalmat. Az Azkaban tényleg pokoli hely volt. De már csak öt nap – emlékeztette magát. Akkor cselekedhet – használhatja a pálcáját, és a zsupszkulcsot. Már nem kell sokáig várnia: megszabadulhat, és segíthet a másik huszonnyolc fogolynak is.

Még öt nap.

xxxxxxxxxxxxxxxxx

A Domus Archipater, a Piton család ősi rezidenciája, egyik hatalmas erkélyén álltak. A távolban látszottak még a nap utolsó sugarai, de már majdnem teljesen sötét volt. A sötétség egyiküket sem aggasztotta – egy költő biztosan azt mondta volna rájuk, hogy mindketten a sötétség gyermekei, és ezzel nem is vitatkozhattak volna.

- Hát – kezdte Julia elgondolkodva – erre nem számítottam!

- Én sem – morogta Perselus.

- Nem akarlak megsérteni, de egyáltalán nem áll szándékomban hozzád menni!

- Nem sértesz meg, sőt! Engem már maga a gondolat is…kiborít.

- Ne is mondd – eddig is hűvös mosolya, most még hidegebbre váltott. – Örülök, hogy ez nem a te ötleted volt!

- Azt hiszed, megbolondultam? – az elegáns szőke szemöldök megemelkedett, de Perselus gyorsan folytatta. – Nos, nincs halálvágyam!

- Nos, most már tudom, hogy nincs – nevetett a nő.

- Talán majd a jövő héten! – tette még hozzá Perselus.

Együtt nevettek, és Piton próbálta külső szemlélőként figyelni Juliát. Az biztos, hogy minden férfi örülhetne, ha ilyen ajánlatot kapna Lucius Malfoytól. Julia igazi szépség volt: hosszú, szőke haj, szürke szemek és szoborszerű szépség. Igaz általában hideg volt azokkal, akiket nem ismert – ha egyáltalán szóba állt bárkivel is – de ez a Malfoy örökség része volt. Most mosolygott, és semmi nem volt benne ebből a hidegségből.

- Szóval, hogy oldjuk meg? – kérdezte végül.

- Azt hiszem, őszinteséggel – vonta meg a vállát Perselus, aztán majdnem megint elnevette magát. Őszinteség? Két halálfalótól?

- Akármilyen furcsán is hangzik, valószínűleg igazad van! Az igazság ebben az esetben, egyikünknek sem árthat.

- Ebben az esetben…

- Tudod, amikor meghívtál vacsorára, nem gondoltam volna, hogy ez lesz majd a téma!

- Még mindig meg akarlak etetni, ne aggódj – mondta Perselus.

- Tényleg éhes vagyok, azték romokat kiásni, kemény munka.

- Apropó, hogy megy a munka?

Persze tudta, hogy Julia Voldemortnak dolgozik, a legfőbb feladata az volt, hogy sötét tárgyakat kotorjon elő, a világ minden részén. Ez azt is jelentette, hogy rengeteget utazott, és ritkán vett részt a szokásos találkozókon.

- Elég jól – válaszolt csillogó szemekkel. Mindig ilyen volt, ha az imádott romjairól beszélhetett. – Kiderült, hogy az aztékok közt nagyon sok hatalmas boszorkány volt. És csak boszorkányok, nem találtunk egyetlen varázslatot használó férfit sem. Mindenesetre, jól elrejtették a titkaikat. Most épp egy sírt próbálunk megtalálni, de elég bonyolult: volt egy ígéretes nyomunk, de a végén zsákutcának bizonyult.

- Sajnálattal hallom – mondta őszintén,

- Mit, hogy nem voltak varázslók az aztékok között? – vigyorgott Julia. – Egy hímsoviniszta disznó vagy, Perselus Piton!

- A tanítványaim valószínűleg teljesen egyetértenének veled. Ne menjünk be? – kérdezte aztán, és kinyitotta előtte az ajtót.

- Tudod, nem vagyok hölgy, hogy tartani kelljen nekem az ajtót

- Tényleg? Bár, ha jobban belegondolok, már észrevettem.

- És miből? Abból, hogy piszkos a kezem, vagy még emlékszel, hogy kviddicseztem a Roxfortban?

- Őszintén szólva arra gondoltam, amikor fejbe vágtál a saját üstömmel, de a másik két példa is megteszi – válaszolt Perselus. Persze tudta, hogy Julia igenis tudott igazi dámaként viselkedni, de ugyanakkor mindig is kemény nő volt, és az évek ezt csak fokozták.

- Jut eszembe, mi a helyzet a Roxfortban? Minden a régi?

- Eltekintve az óriások támadásától, igen – válaszolta.

- Úgy hallottam, a Sötét Nagyúr nem nagyon díjazta a szerepedet!

Megvonta a vállát:

- Tudod, nem sok választásom volt, ha nem akartam leleplezni magam…

- Igaz. De lehetnél óvatosabb. Lucius szerint, nem volt túl finom veled.

- A mesterünk sosem az – válaszolt szárazon, és próbált nem összerázkódni az emlékektől. A nem finom, meglehetősen tartózkodó leírása volt a történteknek, hiába tudta Voldemort is, hogy azt tette, amit kellett. A nő észrevette az arckifejezését, mert gyorsan témát váltott.

- Még mindig utálsz minden Griffendélest? – kérdezte játékosan.

- Még nem találkoztam olyannal, akit kedvelhetnék – morogta. – Bolondok és dicsőséghajhászok egytől egyig!

- Tényleg? Én úgy vettem észre, hogy nem mindegyik olyan szörnyű!

Perselus enyhe ingerültséget érzett, és ezen maga is meglepődött, hiszen teljesen felesleg már, ennyi idő után. De nem egyszerű, ha a legjobb barátod, a legnagyobb ellenségeddel jár.

- Emlékszem – mondta. – Sirius Black. Vele mentél a karácsonyi bálra, hetedikben.

- Én még csak hatodikos voltam – mondta, és semmi megadás nem volt a tekintetében.

- Tudom – csattant fel, de aztán nyugalmat erőltetett magára. – Szeretted őt.

Hirtelen Julia szemei elsötétedtek.

- Meghalt, úgyhogy, már nem számít…

- Úgy van, de mégis ez volt a helyzet, és én ezt soha nem értettem.

- Ez azért volt, mert őt sem értetted soha – válaszolt a nő egy örömtelen mosoly kíséretében. – De annyit elárulhatok: ő épp annyira utált téged, mint te őt – és egyikőtök sem értette meg a másikat – valami nagyon keserű csillant a szemében. – De ne beszéljünk erről!

Perselus bólintott, de amit most látott a barátnője arcán, az eszébe jutatott valamit. Kevesen voltak a halálfalók között, akiket beszervezett a Főnix Rendbe, de most volt valami Juliában, ami megfontolásra késztette. Tudta, miért állt be a halálfalók közé tíz ével ezelőtt: Black elvesztésével minden kapcsolata megszakadt azzal az oldallal, és egy Malfoy számára egyszerűen nem volt más út. De eddig a pillanatig semmi nem utalt arra, hogy elégedetlen lenne a választással.

Óvatosnak kell lennie, de talán Lucius ötlete talán mégsem lesz teljesen hiábavaló – bár nyílván az első számú halálfalónak ilyesmi az eszébe sem jutott.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Remus hangosan kopogtatott Hagrid kunyhójának ajtaján, mivel sejtette, hogy a vadőr valószínűleg alszik, de mindenképp beszélnie kellett vele. Néhány pillanat múlva fény gyulladt odabenn, aztán az ajtó feltárult, és megjelent a pizsamába bújt Hagrid, kezében az esernyőjével.

- Igazgató úr! Nem számítottam látogatóra, ilyen későn.

Gyorsan eltette az ernyőt, amin Remusnak mosolyognia kellett. Hivatalosan persze semmit nem tudott arról az esernyőről, de Dumbledore évekkel ezelőtt figyelmeztette, hogy Hagrid abban rejtette el a pálcája maradványait. A vadőr gyorsan ellépett az ajtóból, és betessékelte.

- Jöjjön be, igazgató úr! Csak nincs valami baj?

- Nincs semmi baj, Hagrid – biztosította gyorsan. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, de üzenetet hoztam Dumbledore professzortól.

- Dumbledore professzortól? – Hagrid furcsa arckifejezéssel nézett az igazgatóra, de Remus csak bólintott. – Megkínálhatom esetleg valamivel?

- Nem, köszönöm. Nem fog sokáig tartani – elővette a pálcáját, és gyorsan elvégzett egy hangtompító bűbájt, amiért megint csak egy furcsálló pillantást kapott a ház urától. Aztán beszélni kezdett.

- Három hónappal ezelőtt, Dumbledore megbízott, hogy beszélj az óriásokkal. Sajnos ez akkor nem sikerült, és visszatértél a Roxfortba, nem sokkal később viszont Voldemort egy csapat óriást küldött az iskola ellen…

- Várjunk csak – vágott közbe Hagrid, és Remus látta, hogy a szeme az ajtó mellett hagyott esernyő felé villan. – Ezt meg honnan tudja?

Remus elmosolyodott.

- Természetesen, Dumbledore-tól – mondta. – Nem te vagy az egyetlen itt, aki tagja a Főnix Rendjének.

A megértés kiült a fél-óriás arcára.

- Mit kíván tőlem Dumbledore professzor?

- Ugyanazt, mint korábban. Fel kell vennünk a kapcsolatot az óriásokkal – most még inkább, mint korábban. Még egy ilyen támadás megingatná az emberek hitét, különösen ha sikerrel is járna.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, professzor úr, de nem hiszem, hogy sikerülne, először se nagyon akartak beszélni velem…

Remus bólintott.

- Normális körülmények között egyetértenék veled. De bizonyos…források szerint az óriások elégedetlenek – nem tetszik nekik, hogy Voldemort annyira semmibe veszi az életüket – szünetet tartott, hogy Hagrid megemészthesse a hallottakat.

- Az óriások többsége – annak ellenére, hogy a varázslók mit gondoltak – azért csatlakozott Voldemorthoz, mert így remélték elérni a szabadságot és egyenlőséget. De azzal, hogy Voldemort egy ilyen öngyilkos küldetésen vetette be őket, újragondolásra késztette őket. Ha gyorsan cselekszünk, jó eséllyel átállíthatjuk őket a mi oldalunkra.

- Mikor kell indulnom? – kérdezte Hagrid azonnal.

- Jövő szerdán.

- Mi lesz a vadőri teendőkkel?

Remus elmosolyodott:

- Ne aggódj, majd találok valakit, aki helyettesít!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Ez borzalmas! – nyögte Lily, és felnézett a vastag aktából, amin dolgozott.

Dumbledore nevetve nézett rá, félhold alakú szemüvegén át.

- Azért nem állhatnak annyira rosszul a dolgok!

- Azért fogadást ne kössön rá! – de azért ő elmosolyodott, igaz meglehetősen fáradtan. – Jó, az Őrangyal terv talán nem teljes kudarc, de elég közel áll hozzá.

- Részletesebben? – semmi felelősségre vonás nem volt a hangjában, de Lily mégsem tudta leküzdeni az érzést, hogy csalódást okozott a mentorának. Albus Dumbledore kedves, türelmes és gondoskodó ember volt, de Lily tudta, milyen fontos ez a projekt, és gyűlölte a kudarcot.

- Először is, majdnem ugyanott állunk, ahol három hónappal ezelőtt, amikor az egész ötlet megfogalmazódott. Másodszor, minél több kutatást végzünk, a terv annál bonyolultabbnak tűnik. Ráadásul akire a legnagyobb szükségünk lenne, már halott.

- Sirius Black.

Lily felsóhajtott.

- Igen. Sajnos, ő érte el, hogy a Tekergők Térképe azonosítsa is a személyeket, és se James, se Remus, se Peter nem emlékszik, hogy milyen varázslatokat használt ehhez. Mollyval együtt rájöttünk, hogy foghatunk be egy nagy területet, hogy észlelhessük, ha valahol sötét varázslatot használnak, de ha nem tudjuk megállapítani, ki használja, akkor semmi haszna. Peter sokat segített abban, hogy tudjuk megjeleníteni a kapott információt, James és Remus is adtak tippeket, de attól tartok elakadtunk. Senki nem tud rájönni, hogy azonosítsuk az embereket.

- Mindent összevetve azért elég jól haladtok. Feltérképezni London egész területét és kiterjeszteni a sötét-varázslat detektort az egész városra, nem kis munka – mutatott rá Dumbledore.

- De csak, ha tényleg működik!

- Kezdesz úgy beszélni, mint James – mosolygott az öreg varázsló.

- Már elég hosszú ideje házasok vagyunk!

- Na igen! És mindketten elkötelezettek a munkátok iránt, de most menj haza, Lily! – mondta a mágiaügyi miniszter, miközben áthajolt az íróasztalán, hogy szemtől-szemben legyenek. Ez volt Lily igazi irodája, mélyen, a minisztérium feltérképezhetetlen pincéjében, nem pedig ahhoz, ahol egész nap a szolgálatkész, minisztériumi titkárnőt játszotta. – Mindjárt éjfél, és ma már eleget dolgoztál!

Lily zavartan felpillantott az órára, amin ez állt „Túl késő!" világító, sárga betűkkel. Annyira belemerült a kutatásba, hogy észre sem vette, mennyire elment az idő. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy vitatkozik – elvégre ez a munka nagyon fontos volt! – de aztán meggondolta magát. Dumbledore-nak igaza van: mindig szidom James-t, hogy munkamániás, erre itt vagyok én, éjfél előtt három perccel, beletemetkezve a papírmunkába.

- Igaza van, Albus – sóhajtott. – Haza kell mennem. James már biztosan aggódik! – Feltéve, hogy otthon van! – tette hozzá magában.

- Megbízható információim szerint James tíz perc múlva távozik az auror-részlegről. Ha sietsz, még megelőzheted!

- Köszönöm, Albus – mosolygott, felállt és megpuszilta a miniszter arcát. Nem volt nagy dolog, de akárhány éve voltak is házasok, szeretett a férje előtt hazaérni. Nem sok időt tölthettek együtt kettesben, és ő örült minden egyes lopott pillanatnak.

Egy perc múlva már úton volt hazafelé.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Négy nappal később dühös kiabálás ébresztette az egyik rémálmából. Vagy eszméletlen volt? Bill nem tudta megmondani – minden kezdett összekeveredni, és alig tudta követni az idő múlását. Vonzó gondolat volt, hogy egyszerűen belesüllyedjen a kétségbeesésbe, és feladja, de harcolt ellene. Remegve beszívta a hideg levegőt. Mennyi ideje van itt, hat napja? Hihetetlen volt a gondolat, hogy voltak, akik ennél sokkal régebb óta bírják itt…de már csak egy napot kell kibírnia. Egy nap – ezt ismételgette magában.

Megremegett, de ez csak megszokás volt. Már meg tudta mondani, hogy nincs a közelben egy dementor sem – mindig az erős érzelmek vonzották őket, és a dühös kiabálás igazi lakomát ígért nekik. Valaki vagy valami nagyon kiakasztotta a Lestrange-okat – Bill elég ideje volt már itt, hogy könnyedén felismerje a hangjukat, és mihelyt meghallotta őket, még jobban borzongott. A kihallgatásai kezdtek teljesen összemosódni, és nem szívesen gondolt rájuk.

Összekuporodott, és próbált újra elaludni. Minden porcikája fájt, és alig bírta nyitva tartani a szemét. Ha a dementorok itt voltak, nem lehetett aludni, és a Lestrange házaspár ki is használta ezt, hogy a rabok minél kevesebbet pihenhessenek. Minden perc nyugalomra szüksége volt, behunyta a szemét…

Nevetésre ébredt.

Gonosz nevetés volt, mégsem olyasmi, ami megszokott lett volna idebenn. Zavartan kinyitotta a szemét, és rájött, hogy megint az egyik kihallgató-helyiségben van. Biztos elkábították, miközben aludt! – gondolta kétségbeesetten. A láncok szorosan tartották, mozdulni sem bírt, de ez megszokott volt – amikor azonban meglátta, ki áll előtte, a félelem összeszorította a szívét. Nem tehetett róla. Korábban még soha nem került szemtől-szembe Voldemorttal.

És a Sötét Nagyúr nevetett, ami nem jelenthetett semmi jót. Zavartan körülnézett, és látta, hogy Bellatrix Lestrange diadalmasan mosolyog. Nem értette, miért ilyen elégedett, de aztán meglátta, mit tart Voldemort a bal kezében.

Az ő pálcáját!

Érezte, hogy a szemei hatalmasra tágulnak, de nem tehetett róla – vadul nézett körbe, és meglátta a másik tárgyat is. A zsupszkulcsot.

Ó, a fenébe!

De nem sok ideje maradt, hogy felfogja, mit is jelent számára mindez, vagy, hogy elgondolkozhasson rajta, hogy találták meg az átalakított tárgyakat nála. Elárulták? Az átváltozás nem történhetett volna meg még egy napig, hacsak… Lehet, hogy elszámolta magát? Elég zavarosan érzékelte az időt. Lehet, hogy a saját hülyesége miatt dőlt romba a terv…De nem volt ideje ezen agyalni, és jó hosszú idő eltelt, mire újra értelmes gondolat juthatott az eszébe. A Sötét Nagyúr ráemelte a pálcáját, és…

- Crucio!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx