Tizennyolcadik fejezet: Hű a végsőkig
- Valamit el kell mondanom nektek – mondta hirtelen Hagrid, mire mindhárman felkapták a fejüket. Valami szokatlan komolyság volt a hangjában.
- Mi az, Hagrid? – kérdezte Hermione.
Normál körülmények között ebben az időpontban, Harry kviddics-edzésen lett volna, de Oliver halála miatt a kviddics-szezont lefújták, úgyhogy meg tudták látogatni a vadőrt. Az általános véleménnyel szemben, Hagrid remek forró csokit készített, bár minden más, amit főzött, meglehetősen borzalmas volt. Pillanatnyilag azonban, nem foglalkoztak az italukkal, hanem teljes figyelmüket a barátjuk felé fordították.
- Hát, tudjátok…el kell mennem egy időre…mármint a Roxfortból – mondta. – Már korábban indulnom kellett volna, de a dolog… egy kicsit elhúzódott…Mindegy, csak el akartam mondani nektek, mert ti mindig olyan kedvesek vagytok…és meglátogattok, meg minden…
- Elmész? – kérdezte Ron.
- Hová mész? – kérdezte Harry ugyanabban a pillanatban.
Hagrid fontoskodva kidüllesztette a mellkasát:
- Azt nem mondhatom el nektek!
- Nem mondhatod el? De miért? – erőltette Hermione, még kíváncsibban.
- Azért, mert ez titok. És ne is kérdezzetek többet, mert tényleg nem mondhatom el!
Harry biztos volt benne, hogy magától is ki tudja találni, kinek dolgozik Hagrid, ha azt nem is, hová kell mennie. Végül is, csak egy értelmes válasz volt erre.
- Titok? – kérdezte közben Ron.
De Harry felnézett a vadőr szemébe, akit a varázstársadalom nagy része semmire sem becsült, de ő hamar megkedvelte. A legtöbb ember azért utálta Hagridot, mert nem ismerte.
- Az óriásokról van szó, Hagrid?
- Micsoda? – nem tudta elég gyorsan eltüntetni a meglepett kifejezést. – Hát ez az ötlet meg honnan jutott az eszedbe?
- Hát, csak gondolkodtam – mondta. – Úgy értem, ha valakit oda akarnak küldeni, akkor te vagy a leglogikusabb…
- Várj csak! Mondd csak Harry, kikről beszélsz?
Hirtelen rájött, hogy túl messzire ment. Még a szülei sem tudták, milyen sokat is tud valójában a Főnix Rendjéről.
- Hát…izé…senkiről.
- És miből gondolod, hogy engem küldenének? – Hagrid gyanakvóan nézett rá.
- Hát…
Persze, Hermione mentette meg a helyzetet, mint általában.
- Hagrid, tudjuk, hogy te fél-óriás vagy – mondta halkan. – De, ez minket egyáltalán nem zavar. Mógus professzor beszélt az óriásokról a sötét varázslatok kivédése órán, és…
Harry félbeszakította, mielőtt a lány belekezdhetett volna a hosszú magyarázatba.
- Tényleg nem számít – biztosította ő is Hagridot, akinek az arckifejezése nagyon feszült lett. – Nem gondolkodunk rád másképp, csak azért, mert tudjuk!
- Még mindig a barátunk vagy! – tette hozzá Ron, Hagrid meglepetésére. Eltelt néhány pillanat, mire a vadőr válaszolni tudott.
- Nem aggaszt titeket?
- Miért kéne? – kérdezte Hermione ártatlnaul.
- Nos… - kezdte a fél-óriás.
- Hidd már el, Hagrid! Tényleg nem érdekel minket!
- Köszönöm! – Hagrid elpirult, és gyors pislogásba kezdett. – Nem is tudjátok, milyen sokat jelent ez nekem…
Aztán hirtelen hangosan kifújta az orrát, majd elmosolyodott.
- Ti hárman nagyon különlegesek vagytok. És ne engedjétek, hogy bárki is megváltoztasson titeket!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A nap már lemenőben volt, amikor a trió visszafelé indult az iskolába. Nehéz szívvel búcsúztak el Hagridtól, főleg mivel nem tudták, mikor láthatják újra. Harry azon gondolkodott, vajon ki fogja helyettesíteni a vadőrt, mert Hagrid biztosította őket, hogy Remus talál valakit a feladatra. Remélhetőleg nem egy Fricshez hasonló személyt, mert az eléggé megnehezítené éjszakai kalandjaikat.
Békésen bandukoltak, de aztán hirtelen megpillantották Piton professzort, aki pont keresztezte volna az útjukat, ha az eredeti útvonalon mennek tovább. Mivel nem akartak elrontani egy jó napot, úgy döntöttek, inkább a főkapu felé kanyarodnak, és tesznek egy kis kerülőt.
- Szóval, kikről is beszéltél, Harry? – kérdezte Hermione, miután egy ideig csendben haladtak.
- Hogy? – pislogott Harry, egy kicsit értetlenkedve.
- Ha ők küldeni akarnak valakit – idézte a lány a korábbi szavait.
- Ja, az – Harry megvonta a vállát, aztán elmosolyodott. Ha nem bízhatsz a legjobb barátaidban, akkor senkiben sem bízhatsz. – Nos, lehet, hogy nem kellene elmondanom, de…
Most már Ron is kíváncsian meredt rá.
- A Főnix Rendjéről beszéltem.
- Akkor ezek szerint, a papád is benne van? – füttyentett Ron.
- Igen.
- Mi ez a Rend igazából? Mit csinálnak? Kik vannak benne?
- Ron! – Hermione megragadta a fiú karját, mielőtt tovább folytathatta volna. – Harry-nek igaza van! Erről tényleg nem szabad beszélnie!
Ron dühösen felmordult.
- Tudod, Hermione, néha igazán ünneprontó tudsz lenni!
- Te pedig Ron, néha igazán… - de aztán valami elterelte a figyelmét. – Nézzétek!
- Mit? – kérdezte Ron.
Aztán Harryvel együtt arra fordult, amerre a lány mutatott, vagyis egyenesen a birtok főbejárata felé. Először Harry nem látott semmit, és hunyorognia kellett, hogy egy kicsit hozzászokjon a félhomályhoz. Egy fél pillanattal később azonban észrevette…
Egy nagy termetű, fekete kutya sántikált keresztül a kapun.
- Gyertek! – kiáltott Hermione. – Segítenünk kell neki!
- Hermione, várj! – de Harry már csak a levegőnek beszélt, mert a lány már el is viharzott, mellette Ron dühösen morgott, és nyílván ugyanaz jutott eszébe, mint Harrynek.
- Bolond lány, lehet, hogy nem is igazi kutya! Gyere vissza!
De Hermione nem figyelt rájuk, így nem tehettek mást, mint hogy követik. A szeme sarkából, Harry észrevette, hogy Piton is feléjük néz, és aztán ő is futni kezdett a kutya irányába. Mivel azonban a diákok közelebb voltak, előbb oda is értek. A fiúk épp akkor érték utol Hermionét, amikor az döbbenten lefékezett, és Harry már előre félt mit fognak látni. A kutyára pillantott. Az tett még egy botladozó lépést, aztán átváltozott egy emberré.
Az ember pedig összeesett.
Magas férfi lehetett, de így, hogy a földön feküdt, ezt elég nehéz volt megbecsülni. Hosszú fekete haja csomókba ragadt, és rettenetesen piszkos volt. A bőre kísértetiesen fehér volt, legalábbis ott, ahol nem borították zúzódások. Ahogy jobban megnézte, Harry azt is észrevette, hogy a hajába nem csak kosz, hanem jó adag vér is ragadt, és az arca jobb oldalát is teljesen beborította az alvadt vér. A talár, amit viselt, rongyokban lógott, és a lukakon látszott, hogy a testét is zúzódások, és nyílt, vagy félig begyógyult sebek borítják. A jobb karja természetellenes pózba volt csavarodva, és…
- Úristen... – a suttogás Harry jobbjáról hallatszott. Piton volt az, aki majdnem olyan sápadt volt, mint a földön fekvő férfi, akinek most a szemei felpattantak, és reszelős, alig érthető hangon motyogott:
- Dumbledore…James…
Aztán megremegett, és visszazuhant a földre, ájultan. Néhány hosszú pillanatig a gyerekek, és legkevésbé kedvelt tanáruk csak bámulták az idegent, aztán Piton akcióba lendült. Megragadta Hermione vállát:
- Granger, értesítse az igazgató urat! A jelszó Procopius!
Hermione nekiiramodott, mint a villám, de közben Piton már az ismeretlen varázsló mellett térdelt. Ellenőrizte a pulzusát, Harry pedig közelebb hajolt, mert csak így láthatta, hogy a férfi lélegzik-e még egyáltalán, ezért hallhatta meg azt is, mit motyog Piton az orra alatt:
- Ez lehetetlen…
De a bájitaltan-tanár már talpon is volt, a pálcája a kezében.
- Transferocorpus – megjelent egy hordágy, és egy legyintéssel ráemelte a sebesültet. Hátranézett a válla felett. – Weasley, siessen a gyengélkedőre, és készítse fel, Madam Pompfrey-t.
Máskor Ron talán vitatkozott volna, de most szó nélkül engedelmeskedett. Harry-nek nem volt más dolga, mint figyelni. Minél többet látott belőle, annál siralmasabbnak tűnt a titokzatos varázsló állapota. Az arcát eltorzította a fájdalom, a szakadt ruha, amit viselt, tele volt hátborzongató, vörösesbarna foltokkal, amik – ezt Harry biztosra vette – vértől származtak. A csuklói annyira sebesek voltak, hogy szinte a csont is kilátszott, és a nyaka is tele volt baljós foltokkal. De aztán elindultak, és Harrynek szinte futnia kellett, hogy tartani tudja a tempót, Piton hosszú lépteivel.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
Hermione rekordidő alatt tette meg az utat az igazgatói irodáig, és hálát adott az égnek, hogy egyszerre odatalált, hiszen korábban még csak egyszer járt itt. Lihegve ért oda, elmondta a jelszót, de nem történt semmi. Életében először, késztetést érzett, hogy káromkodjon. Nincs erre ideje!
- Procopius, gyerünk már! Pro-co-pi-us! – és a vízköpő végre megmozdult. – Siess már!
Bárcsak a roxforti igazgatók valami gyorsabb módot találtak volna, az irodájuk megközelítésére. Igaz, hogy nagyon méltóságteljes volt, de könyörgöm, mihez kezdenek, ha sietnek valahová. Felugrott a lépcsőre, ami lassan eljuttatta az ajtóhoz. Berontott, és rögtön kiabálni kezdett.
- Lupin professzor! Lupin professzor! – kétségbeesetten nézett körül. – Ó, ugye itt van? Lupin professzor!
- Mi az Hermione?
Felnézett, és meglátta az igazgatót, aki a lépcsőkorlátra támaszkodva, meglepett arccal nézett le rá. Egyszerű munkaköpenyt viselt, nyílván nem számított már látogatóra, és Hermione abban is biztos volt, hogy nem mindennap száguldottak be üvöltöző, fél-őrült diákok az irodájába.
- Kérem, uram, velem kell jönnie! Piton professzor várja…
Lupin erre már el is indult, és menetközben kérdezte:
- Mi történt?
- Egy kutya – egy animágus, jött a kapun keresztül, aztán összeesett. Úgy néz ki, mint aki már alig él… - a szavak egy levegővel jöttek ki. – Tanár úr, velem kell jönnie. Piton professzor a gyengélkedőre vitte…
De Lupin megállt, és hullasápadt lett. Egy pillanatra úgy tűnt, meg sem tud szólalni, és amikor végre megszólalt, csak elfojtott suttogás jött ki.
- Egy kutya?
- Igen – Hermione próbált nem türelmetlenkedni, de tudta, hogy ez nem sikerült.
- Milyen fajta? – kérdezte remegő hangon az igazgató, olyan erősen szorította a korlátot, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek.
Hermione grimaszolt – mi a fenét számít, hogy milyen fajta?
- Nem tudom, nagy és fekete…de mit számít ez?
- Mint egy új-funladni?
- Azt hiszem…
Hirtelen Lupin újra mozgásba lendült, sőt mi több, rohanni kezdett. Egy ugrással megtette a maradék lépcsőfokokat, szinte feltépte az ajtót, és Hermione most látta, hogy igenis gyorsan is le lehet jutni a vízköpőhöz. A folyosón aztán, az igazgató elszáguldott egy csomó ámuló diák mellett, Hermione pedig teljes erejéből futott, de így sem tudott lépést tartani a tanárával. Ahogy egyre jobban közeledtek a gyengélkedő felé, egyre nőtt köztük a távolság, a végén már csak messziről látta a hátát.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Amikor odaértek a gyengélkedőre, Harry szemtanúja lehetett, ahogy Madam Pompfrey majdnem szívrohamot kap, pedig Ron előre figyelmeztette. Ennek ellenére a gyógyító rögtön átvette a parancsnokságot.
- Tegye le oda! – intett az egyik közeli ágy felé.
Piton engedelmeskedett, Harry pedig csak próbált nem útban lenni. Pompfrey rögtön a beteg fölé hajolt, ellenőrizte a pulzust és szilárd hangon kezdte mondani a vizsgálati varázsigéket. Az eredmények azonban láthatólag még jobban elkedvetlenítették.
- Mi történt vele? – kérdezte.
- Nem tudom, de van egy tippem, és az nem kellemes – válaszolt Piton, miközben eltüntette a hordágyat.
- És, mi lenne az? – a javasasszony közben magához intett egy fiolákkal teli tálcát.
- Voldemort.
Piton kivette a folyadékot a javasasszony kezéből, az arca sötét volt.
- Ne használjon olyan bájitalt, amit én készítettem!
- Micsoda?
- Csak bízzon bennem!
Pompfrey-t láthatóan nem elégítette ki a válasz, de azért visszatette az üveget, és egy másikat választott.
- Ki ez? – kérdezte.
- Nem vagyok biztos benne – Piton lepillantott az ágyon fekvő férfira, aki néhányszor összerándult – ébredezett.
- Találgasson! – Pompfrey hangja keményebb volt, mint amilyennek Harry valaha is hallotta.
- Ha igazam van, egy halott ember – válaszolt Piton, megkerülte az ágyat, és újra elővette a pálcáját. – De most nincs idő magyarázkodni…
Hirtelen zaj hallatszott, az ajtó felpattant, és Remus Lupin viharzott be rajta, de mihelyt belépett, lemerevedett, és döbbenten meredt az ágyra. A következő pillanatban, Hermione is megjelent mögötte, lihegett és a haja össze-vissza állt a nagy rohanástól.
- Sirius!
Az idegen szemei megrebbentek, de nem nyíltak ki. Harry hallotta, hogy Piton bekapja a levegőt meglepetésében, és látta, hogy rögtön ellép a felettese útjából, hogy Remus odaléphessen az ágyhoz. Mindkét tanár olyan sápadt volt mint a fal, de míg Piton arcáról semmit nem lehetett leolvasni, addig Remus szinte remegett a felindulástól, a szemei az idegen arcára tapadtak…
- Sirius? – suttogta. Remegő kézzel megérintette a véres arcot, úgy nézett ki, mint aki menten összeesik. – Tapmancs?
A férfi erre végre, fáradtan kinyitotta a szemét.
- Remus…? – a bal keze egy kicsit megmozdult, és Lupin rögtön megragadta.
- Istenem…Sirius… - Lupin láthatóan könnyekkel küzdött, amikor leült az ágy szélére. – Azt hittük, meghaltál…
- Majdnem… - Sirius köhögött, és akadozva lélegzett.
- Mi történt?
- Voldemort – megrázkódott, és az arca összerándult a fájdalomtól, mire Pompfrey rögtön közelebb akart menni, de Piton egy fejrázással megállította. A beteg megint köhögött, és Harry úgy látta, hogy vér jelent meg a szája szélén.
- Beszélnem…kell…Dumbledore-ral…
Remus nem kérdezett semmit, csak felnézett Pitonra, aki feszülten bólintott.
- Megyek – és már ki is ment a teremből, miközben a sebesült tovább suttogott.
- Ne szólj Jamesnek…
- Mi?
Ugyanez a kérdés visszhangzott Harry agyában is. Lehet, hogy ez az ember tényleg az apja régi barátja, Sirius Black? Harry abban a tudatban nőtt fel, hogy a keresztapja, akire szinte nem is emlékezett, meghalt, hogy őket megvédje. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha ez tényleg ő? De közben a csontvázszerű alak válaszolt Remusnak.
- Még ne… - a hangja remegett. – Ígérd meg…
- De miért?
- Nem bízom magamban…
- Megígérem – válaszolt halkan Remus, és az érzelmek olyan gyorsan kavarogtak az arcán, hogy az Harry számára követhetetlen volt.
- Kösz… - Sirius szemei megint lecsukódtak.
Egy pillanattal később Madam Pompfrey mozgásba lendült, és Harry tudta mi következik.
- Kifelé mindenki!
- Én maradok, Poppy – mondta Remus.
A hangja halk volt, de ezt a visszafogottságot csak kevesen hitték gyengeségnek. Pompfrey furcsa pillantást vetett rá, de nyílván elég sokszor találkozott már ezzel az önfejűséggel, és nem vitatkozott. Sirius megint köhögött, és ezúttal egyértelműen vért köhögött fel.
- Nem kell itt maradnod… - suttogta.
Az igazgató lenézett rá, és szomorúan mosolygott.
- Mondjuk, hogy törlesztek. Hacsak nem akarod, hogy elmenjek…
- Ne! – valami fájdalmas villant meg a szemeiben. – Ne menj!
- Rendben – megszorította a barátja kezét. – Nem vagy egyedül, Sirius!
- Tudom… csak már olyan régóta…
De Harry többet nem hallott, mert a gyógyító figyelme újra rájuk irányult.
- Ki innen! – és már terelgette is őket kifelé. Tudták, hogy nincs semmi esélyük. – És csukjátok be magatok mögött az ajtót!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Sirius szorítása a kezén egyszerre volt erős és gyenge. A szemei elmondtak mindent, amit a szavai nem: olyan elkínzottak voltak, amilyet Remus még soha nem látott. Sirius csak annyit mondott: Voldemort – amit nem kellett mondania az volt: tíz év. Tíz évvel ezelőtt fogták el – vagy ha jobban belegondol, több is volt annál. Február másodika volt, ami azt jelentette, hogy tíz év és négy hónap telt el…de az igazgatónak nem volt ideje, hogy részleteket kérdezzen, és egyelőre nem is nagyon akart.
Amikor Pompfrey felemelte a pálcáját, Sirius egész teste megfeszült.
- Sirius?
Valami öreg és fájdalmas kifejezés futott át a barátja arcán.
- Bocs… - mondta halkan. – Megszokás…
A hangja rekedt volt, és egy pillanatig Remus elgondolkodott, vajon miért, de aztán rájött, milyen hülyeség lenne ezt megkérdezni. Valószínűleg az üvöltéstől. Mit gondolsz, hogy szedte össze ezt a sok sérülést? Ez nem a szökés közben történt, hanem a kínzások okozták…
És azt sem tudta, mit mondhatna erre a megszokás dologra. Csak annyit tehetett, hogy megszorította Sirius kezét, és ott volt mellette. Tíz évig egyedül volt, nem csoda, hogy összerándul, ha ráemelnek egy pálcát.
Közben észrevette, hogy Poppy grimaszol.
- Mi az, Poppy?
- Valami nem stimmel – összeráncolta a homlokát a nagy koncentrálásban. – A diagnózis…furcsa.
- Hogyhogy?
Remus torkát összeszorította az aggodalom. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ez talán mégsem Sirius, de aztán gyorsan elvetette. Egy ember alakját fel lehet venni, de egy kézen meg tudta számolni azokat, akik tudnak Tapmancsról, és még, ha meg is tudták, az animágus alakot nem tudta volna senki sem utánozni. Valami más bajnak kell lennie.
Sirius közben egyre jobban remegett, és Remus erős fájdalmat érzett rajta.
- Ha a varázsigék pontosak, nem lehetett képes járni!
- Nincs velük semmi baj… - suttogta a beteg.
Szinte nem is akarom tudni, mit mutatnak azok a varázsigék! – gondolta Remus.
- Mit segíthetek?
- Nem sokat – a javasasszony aggodalmasan beharapta az alsó ajkát. – Először a belső sérülésekkel kell foglalkoznom… Tudja, Sirius, ez nem lesz könnyű…
- Azt gondoltam…
Remust elkeserítette, milyen beletörődő a hangja. Milyen régóta lehetett már úton? Honnan jöhetett? Pokoli lehetett az útja, különösen, ha – ahogy azt Remus feltételezte – az Azkabanból jött. De erre ráérnek később is – most segítenie kell valahogy Siriusnak. Ülő helyzetbe segítette a barátját, és hátulról átkarolta. Sirius először megfeszült, de aztán engedte, hogy segítsen és érezte, hogy kicsit erősebben szorítja a kezét.
- Nem vagy egyedül! – suttogta, Sirius pedig bólintott.
Remus sejtette, hogy a barátjának minden támogatásra szüksége lesz, és igaza is lett. Amikor Poppy munkába lendült, Sirius egyre jobban remegett. A mágikus orvoslás fejlett tudomány, de Remus tudta, hogy ennek ellenére bizonyos dolgok időigényesek és fájdalmasak. Tíz perc után majdnem rákiabált a javasasszonyra, hogy miért nem ad valami fájdalomcsillapítót, de aztán rájött, mi az oka. Sirius csak úgy bűzlött a különböző bájitaloktól, annyira, hogy még Remus érzékeny szaglása sem tudta megkülönböztetni őket.
Az ok, amiért Poppy azt hitte, a diagnózis rossz, az volt, hogy Sirius tényleg nem lehetett volna képes járni – ha nem vesszük figyelembe animágus alakját, és veleszületett makacsságát. A jobb lába teljesen kifacsarodott pózban volt, és egy szakadás a nadrágján felfedte, hogy térde, és a lábszára csupa vér, és deformált. A jobb válla szintén határozottan töröttnek tűnt, az pedig, hogy a jobb karja is el volt törve meg sem lepte Remust. Voldemort a régi iskolához tartozott, és hitte, hogy a pálcatartó kéz sérülése destabilizálja a varázslót.
Sirius hirtelen még erősebben megrándult, annyira, hogy majdnem leesett az ágyról. Remus próbálta úgy tartani, hogy elkerülje a törött vállat, de Sirius így is felnyögött, ami elárulta, hogy néhány bordája is törött. Remus utálta, hogy tehetetlen, de csak annyit telt tőle, hogy bocsánatok kért, és annyit mondott:
- Tarts ki!
Válaszul csak egy feszült bólintást kapott, de ez azt jelentette, hogy Sirius legalább hallja. Jó pár perccel később Poppy végzett a belső sérülésekkel – amiknek a számát Remus meg sem merte kérdezni – és a nyilvánvalóbb problémák felé fordult. Levágták a gusztustalan talárt (Remus megígérte magának, hogy amint teheti, elégeti a ruhadarabot), a javasasszony egy egész üveg sebtisztító kenőcsöt használt el a számtalan sérülésen, ami Sirius testét, különösen a hátát borította. Egyáltalán nem tetszett Remusnak, ahogy a barátja szinte minden egyes érintésre összerándul – de erre is ráérnek majd később.
Poppy sok időt töltött a csuklókkal, hiába használt egy véralvasztó bűbájt, mégis szorosan be kellett kötnie mindkettőt. Aztán sínbe tette Sirius lábát és karját, és megállapította, hogy a válla csak kificamodott, de nem tört el. Végül beadott egy nagy adag csontforrasztó bájitalt. Addigra – ahogy Remus észrevette – Sirius már alig bírta nyitva tartani a szemét, és folyamatosan reszketett.
- Sirius? – a barátja kicsit zavaros szemekkel nézett rá. – Mi a baj?
- Fáradt vagyok…
És fáj, de még mindig nem akarod beismerni. Agya egy része szinte el sem tudta hinni, hogy Sirius itt volt, hogy túlélte ezt a poklot…
- Pihenj! – mondta halkan, és a csomós haj egy részét félresöpörte Sirius arcából.
- Dumbledore…
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz. Addig pihenj.
- Inkább…nem – suttogta Sirius. A szemei megint nyitva voltak, és megint az, a meggyötört fény ült bennük, amit Remus korábban soha nem látott. Régen olyan boldog és vidám ember volt – még akkor is, amikor első kézből tapasztalta a háború borzalmait…
- Miért nem?
- A rémálmok…
- Azkabanban voltál? – nem akarta megkérdezni, de akaratlanul is kicsúszott a száján.
- Igen – összeszorította a szemét és megrázta a fejét, mintha valamit el akarna hessegetni magától.
- Sajnálom, hogy szóba hoztam.
Mit mondhatnál egy barátnak, aki legyőzte a halált, és épp most szabadult a pokolból? Nem voltak megfelelő szavak, de Sirius értette.
- Semmi baj – egy pillanatig csend volt, de aztán Sirius zavartan rá nézett. – Te miért vagy itt… a Roxfortban?
Remus csak bámult, de aztán leesett: Sirius tényleg nem tudhatja, hiszen tíz évet volt távol.
- Itt dolgozom.
- Tanítasz…? – Most valami régebbi fény csillant meg a barátja szemében, ami kivételesen nem volt sem sötét, sem fájdalmas.
- 1983 óta. Ami azt illeti, most én vagyok az igazgató.
Sirius összeráncolta a homlokát, láthatóan nehezére esett gondolkozni.
- Dumbledore hol van?
- Ő a mágiaügyi miniszter. McGalagony halála rákényszerítette, hogy itt hagyja az iskolát. Máshol volt rá szükség, így hát elment.
- Ó – csak ennyire futotta, és aztán egy ideig csak feküdt mozdulatlanul, mintha a sok információ még jobban elvette volna az erejét.
- Örülök, hogy itt voltál – mondta végül.
- Én is.
Aztán Sirius halványan elmosolyodott, bár kicsit erőltetettnek tűnt, és idegennek is a zúzódásokkal teli arcon.
- Köszönöm, Holdsáp. Mindent köszönök.
Remusnak vissza kellett nyelnie a gombócot, ami elszorította a torkát.
- Bármikor…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx