Tizenkilencedik fejezet: Lemérve és átvizsgálva

Aki látta, Lily milyen szívélyesen mosolyogva fogadja, nem gondolta volna, hogy nem előre megbeszélt időpontra jött.

- Piton professzor! Örülök, hogy látom! A miniszter úr már várja.

Perselus udvariasan bólintott, és hagyta, hogy a nő kinyissa előtte az ajtót, és beinvitálja a miniszteri irodába. Sejtette, hogy a látszat ellenére Lilyt aggasztja a jelenléte, ráadásul a barátja mindig is könnyen értelmezte az emberek testbeszédét, az övé pedig igen nagy feszültséget árulhatott el.

Amint belépett, Albus Dumbledore felnézett az akta-halomból, amin dolgozott:

- Mi történt, Perselus?

- Silentium – sziszegte, miközben türelmetlenül intett a pálcájával, hogy senki ne hallhassa odakintről a mondanivalóját.

- Perselus? – Dumbledore most már kifejezetten aggodalmas arccal figyelte.

- Sirius Black életben van.

- Mi? – Albus felugrott. Piton ritkán látta az idős varázslót meglepődni, rémületet pedig szinte sosem tapasztalt nála, most azonban valami ahhoz nagyon közeli jelent meg az arcán, és mindez négy egyszerű szó hatására. – Biztos vagy benne?

- Eléggé. Remus az volt.

Albus gyorsan összeszedte magát:

- Mondd el, mi történt!

- Egy kutya jelent meg a birtokon – kezdte Perselus, és most először játszotta végig magában az eseményeket, és egyre furcsábbnak találta őket. De furcsaságokkal minden nap találkozott, bár az emberek azért nem mindennap támadtak fel halottaikból. Elismételte azt is, mi játszódott le Remus és Black között.

- Természetesen csak akkor lehet ő, ha animágus volt már, mielőtt elfogták – fejezte be. – És nem emlékszem, hogy benn lenne az évszázad nyolc animágusa között – akkor viszont illegálisnak kell lennie…

- Tudhattam volna – jegyezte meg Dumbledore elgondolkodva, egy félmosoly kíséretében.

- Mit?

- Peter nemrég regisztráltatta magát, James pedig regisztrálatlan animágus. Gondolhattam volna, de soha nem kérdeztem rá… - megrázta a fejét. – Hihetetlen! Biztos vagy benne?

- Nem tudtam – mondta Perselus komoly hangon. – Istenre esküszöm, Albus, nem tudtam!

A miniszter megkerülte az íróasztalát, és megszorította tanítványa vállát, a tekintete elárulta, hogy teljesen megérti a zavart ami a fiatalabb férfi lelkében dúl.

- Nem is erre céloztam, Perselus.

Bárki más megkérdezte volna, hogy lehet, hogy ő, az egyik vezető halálfaló, nem tudta, de Albus soha nem tett volna ilyet. Mindig megbízott benne, így tudta, hogy semmi, még a Black-kel szembeni legendás gyűlölete sem, hallgathatta volna el.

- Mit súgnak az ösztöneid? – kérdezte Dumbledore pillanatnyi szünet után.

- Amikor eljöttem, épp azt kérte Remustól, hogy ne szóljon Jamesnek – válaszolt, kicsit tétovázva. – Ez azt sugallja, hogy ő az. Senki más nem próbálná, még ennyi év után is védeni Pottert. És önnel akar beszélni. Azt hiszem, nem nagyon bízik saját magában.

- Ha ez igaz… - de nem fejezte be a gondolatot. – De mindegy! Induljunk a Roxfortba!

xxxxxxxxxxxxxxxx

- Harry, nézd! – Ron olyan erősen ragadta meg a karját, hogy már szinte fájt, de elérte a célját, mert rögtön arra fordult, amerre a barátja mutogatott. Két alak érkezett a kastélyba, a Nagyterem kandallóján keresztül, aztán gyorsan a kijárat felé siettek. Az első alak azonnal felismerhető volt, horgas orráról és zsíros hajáról, de a második sem volt ismeretlen. Tátott szájjal bámultak, hiszen nem mindennap látogatott a mágiaügyi miniszter az iskolába. Hirtelen az összes, teremben tartózkodó diák susmorogni kezdett.

- A gyengélkedő felé mennek – suttogta Hermione.

- Hát persze – válaszolt Ron. – Nem emlékszel? Az a férfi kérte, hogy hívják ide Dumbledore-t és még azt is mondta – várjunk csak! Harry, nem a te…

- Pszt! – sziszegte Harry, és aggodalmasan körülpillantott. Szerencsére senkinek nem tűnt fel a párbeszéd, de biztos, ami biztos maga után húzta a barátait az egyik távolabbi sarokba. Ron megértette a célzást, mert lehalkította a hangját.

- Azt mondta, ne mondják el James-nek! Nem apukádról beszélt?

- De, azt hiszem.

- De miért? – kérdezte Hermione. – És ki lehet az?

- Azt hiszem, Sirius Black – válaszolt Harry halkan. De ez lehetetlen.

- Ki? – kérdezett vissza Ron.

- A negyedik Tekergő, az apukám legjobb barátja – Harry mélyen felsóhajtott. – A keresztapám.

- De azt mondtad, hogy ő meghalt! – emlékezett vissza Hermione.

- Mindenki azt hitte – És én még csak nem is emlékszem rá, de apa soha nem bocsátott meg magának a történteket. Türelmetlenül abba az irányba pillantott, amerre Piton és Dumbledore eltűntek. Azt kívánta, bárcsak követhetné őket, bárcsak tudhatná. Ha ez igaz, az a világot jelentené apának és anyának.

- Mi van, ha ez Tudjátokki egyik trükkje? – kérdezte Hermione.

- Lupin professzor elég biztosnak tűnt magában – jegyezte meg Ron.

- Azt hiszem, ezért van itt Dumbledore – vágott közbe Harry, és igyekezett nyugodtabbnak mutatkozni, mint amilyen valójában volt. Utálta a várakozást! Miért kellett Pompfrey-nak kitessékelnie őket a gyengélkedőről? Csak azért mert gyerekek? Ez még nem jelenti azt, hogy hülyék is! Miért kell a felnőtteknek mindig alábecsülniük őket?

Felsóhajtott. A sötétben tapogatózni meglehetősen szörnyű volt. Ha a sebesült tényleg a keresztapja, akkor azért csak megérdemli, hogy tudjon róla! Sirius Black tíz évvel ezelőtt megmentette a családját - nem tartoznak neki annyival, hogy most ők segítenek neki?

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Remus a szeme sarkából észlelte, hogy Poppy ingerülten felkapja a fejét, amikor két újabb varázsló jelenik meg a gyengélkedőn. Perselus egyáltalán nem figyelt oda rá, Dumbledore pedig egy finom mosollyal azonnal megnyerte magának a javasasszonyt.

- Megbocsátana nekünk, Poppy? – kérdezte udvariasan a mágiaügyi miniszter.

A gyógyító vágott ugyan egy grimaszt, és olyan szúrós pillantást vetett rájuk, ami még Pitonnak is becsületére vált volna, de eleget tapasztalt már ahhoz, hogy ne vitatkozzon, különösen, amikor Remus is bólintott, távozásra bíztatva őt.

Sirius csak ekkor nyitotta ki a szemét: az elmúlt néhány percben, végre pihent egy kicsit, és Remus nem bánta volna ha a nyugalma egy kicsit tovább tarthat, még akkor is ha Sirius igazat mondott, és tényleg nem akart aludni. Amikor Dumbledore ránézett, Remus bólintott – szavak nélkül is megértette, mire kíváncsi a miniszter: igen, ez tényleg Sirius! Talán lehetetlennek tűnik, de tényleg ő az. Az öreg varázsló elmosolyodott, aztán az ágy mellé húzott egy széket, és leült.

- Hello, Sirius!

- Üdv – köszönt halkan a sebesült.

Az, hogy nem jött semmi frappáns válasz (pl. hogy „Gondolom, nem számított rá, hogy itt talál, vagy valami hasonló) többet mondott Sirius állapotáról, mint bármi más – elárulta, hogy még mindig rettenetesen gyenge és fájdalmai vannak, és hogy tíz év Voldemort fogságában mély sebeket hagyott, amiknek csak egy része fizikai.

- Perselus szerint beszélni akarsz velem.

Remus helyettese ott állt a miniszter mögött, és Siriust tanulmányozta. Fura módon, semmit nem lehetett látni rajta a régi gyűlöletből, bár Remus biztos volt benne, hogy idővel majd az is visszatér. Perselus megérezte, hogy őt figyeli, és felnézett rá, fájdalmas arckifejezéssel – hangtalanul mozgott a szája: Nem tudtam…

Remus halványan elmosolyodott, és bólintott, mire hihetetlen megkönnyebbülés ült ki a barátja arcára, aminek ő csak örülni tudott. Gyerekkorukban utálták egymást, de mára megtanult bízni Pitonban. Jobban ismerte annál, semhogy feltételezte volna, hogy hagyna Voldemort kezei között szenvedni bárkit is. Még Piton sem volt ennyire bosszúálló, még a legrosszabb napjain sem.

De a figyelme gyorsan visszafordult Sirius felé, aki közben válaszolt Dumbledore kérdésére.

- Voldemort megpróbálta rám erőltetni az Imperius átkot…többször is – valamiért Remus úgy vélte, a mondat második fele meglehetősen visszafogott kijelentés volt. – Küzdöttem ellene, de nem tudom sikerült-e… tudnom kell. Nem veszélyeztethetem a barátaimat…

- Gondolod, hogy sikerrel járt? – Dumbledore elgondolkodva ráncolta a homlokát.

- Nem tudom - Sirius már csak suttogott. – Tíz év után sok dolog van, amiben hiszek…de még több, amit nem tudok – tétovázott, és Dumbleodore-t figyelte. – Meg tudja mondani, hogy az átok alatt állok-e?

- A tény, hogy egyáltalán felmerült benned, sokat mond – válaszolt a miniszter, de Remus nem tudta nem észrevenni rajta a feszültség jeleit. Soha nem látta még Dumbledore-t ilyen zavartnak.

- De nem eleget… - fejezte be helyette Sirius.

- Te is tudod, hogy ez nagyon komplikált, még a legjobb körülmények között is.

És fájdalmas is, gondolta Remus, de ezt senkinek nem akaródzott kimondani.

- Nem számít…

Olyan keményen mondta, hogy szinte nem is lehetett kihallani mögüle a fájdalmat. Külsőleg, Sirius szinte felismerhetetlen volt, de a szemében ülő elszántság mit sem változott. Remus érezte, belülről sem a régi, érezte, hogy szörnyen zavarodott és sebzett, de állta Dumbledore tekintetét, és a régi ellenállás ott csillogott a szemeiben. Majdnem belehalt, hogy megvédje a barátait, nem fogja veszélyeztetni őket azzal sem, hogy életben maradt.

- Nos, rendben – mondta végül Dumbledore és felemelte a pálcáját. – Reperimperium.

Az Imperius felfedő bűbáj nem volt új találmány. Technikailag, évszázadok óta létezett, nem sokkal az Imperius átok kifejlesztése után jelent meg – de ez sajnos nem jelentette azt, hogy működött is, pontosabban, a működtetés sok titka elveszett az elmúlt háromszáz évben. Szerencsére, az Unikornis csoport kutatásai felfedték a gyökereit, és bár nem tudták teljesen leküzdeni az összes problémát, legalább valamennyire használható volt – bár rengeteg energiát emésztett fel mindkét résztvevő oldalán. Tehát működött: jó, vagy inkább ideális körülmények között. Persze most semmiképp sem beszélhettek ideális körülményekről, de ezen nem lehetett segíteni. Remus tudta, hogy semmiképp nem tudnák Siriust lebeszélni a kísérletről. Ráadásul, a barátja jó okkal kérte Dumbledore-t: ha valaki, hát ő végre tudja hajtani a bűbájt. Nem sokan voltak képesek rá: tudomása szerint Dumbledore-on kívül eddig csak Lily és James jártak sikerrel, még Arabella sem boldogult, az ő saját próbálkozásai pedig még említésre sem voltak méltók.

Sirius arca többször összerándult, ahogy a bűbáj az elméjét kutatta, ami semmilyen körülmények között nem volt épp kellemesnek nevezhető.

Végül Dumbledore befejezte, és visszaült a helyére, Sirius pedig fáradtan visszaroskadt a párnára. A miniszter mély lélegzetet vett, mielőtt megszólalt volna, és Remus nem tudta megállapítani, hogy megkönnyebbült-e vagy sem.

- Akármilyen hihetetlen is, Sirius – mondta aztán, - teljesen tiszta vagy. Nem találok mást, csak a sikertelen átkok maradványait.

- Reménykedtem benne…

- Azt viszont nem értem, hogy ez hogy lehetséges – folytatta Dumbledore, de nem volt semmi számonkérés a hangjában. – Hogy állhattál ellen ennyi ideig, különösen az Azkabanban?

- Nem tudom – suttogta Sirius. – Én csak…azt hiszem, azért, mert volt valami, amibe kapaszkodhattam…a barátaim, akiket nem árulhattam el – tétovázott, és a tekintete egy kicsit elkalandozott, ahogy kereste a megfelelő szavakat. – Talán, ha valami mást akart volna,… de amikor feladta, hogy megtudja tőlem a titkot, csak ezt akarta. Fel akart használni a barátaim ellen, és ezt…nem tehettem…nem tudtam megtenni…

Remus megszorította a barátja kezét a teljes csendben. Amin Sirius átment, amit tett, és amiért tette, arra nem lehetett mit mondani. Eltelt egy hosszú perc, és ez alatt Remus csak bámult a barátjára és a régi szavak visszhangoztak a fejében: Az igaz barátság örökké tart…és most minden helyreállt – a Tekergők tárasága újra teljes.

Dumbledore háta mögött, Piton hirtelen szitkozódni kezdett, és fájdalmas arccal a kezéhez kapott.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A sötét jegy égett, és Peter összerándult, mert tudta, hogy ez mit jelent. Az, hogy mindez az ő választása volt, nem sokat javított a helyzeten, de tudta, mit kell tennie. Az élet nem mindig volt kellemes, de ez van. És ő egész életében bolond volt, kivéve talán hét évet, úgyhogy most együtt kell élnie a következményekkel. Mély lélegzetet vett, aztán hoppanált, és a következő pillanatban már Azkaban szigetén volt.

Az általános nézet az volt, hogy az Azkaban nem csak feltérképezhetetlen, hanem nem is lehet oda hoppanálni. Sajnos, míg az első állítás igaz volt, a második nem – vagyis nem teljesen. Egyetlen pont volt, ahol lehetséges volt a hoppanálás, bár ez nem olyan hely volt, ahová egyetlen épelméjű varázsló vagy boszorkány is szeretett volna eljutni. De végül is a Sötét Nagyúr követőinek belső köre fenn volt tartva a beteg, ambiciózus vagy őrült embereknek. Peter nem ismert egyetlen halálfalót sem, aki ne tartozott volna bele valamelyik kategóriába, különösen, ha ezekhez még a hülyét is hozzáteszi…Hát, az pontosan jellemezné őt!

Nem akarok itt lenni, gondolta már vagy több ezredszer. Ez a lelkéből jövő kívánság volt, de már régen megtanulta, hogy kell figyelmen kívül hagyni a sustorgását. Muszáj volt, ha már egyszer Voldemortot szolgálta.

A kör egyre bővült körülötte, ahogy a halálfalók sorban megérkeztek. Bár valamennyien maszkot viseltek, Peter sokukat felismerte – közel sem volt olyan ostoba, mint amilyennek a társai hitték – bár a legtöbben nem is tudták, ki ő. Peter mindent megtett, hogy leplezze a félelmét. Nem várta, hogy ma éjjel gyűlés legyen, és a többiek viselkedéséből ítélve, mások sem számítottak rá. Voldemort szerette a legkülönösebb órákban magához hívni a híveit, ezzel is bizonyítva, hogy ő uruk és parancsolójuk, de azért volt a dolgoknak egyfajta menetrendjük. Ez a váratlan gyűlés azonban minden szempontból egyedi volt. A körben maradt üres helyek csak még jobban fokozták az aggodalmát.

Amikor Voldemort hívta őket, általában azok voltak az elsők, akik állandóan Azkabanban tartózkodtak. Most azonban a kulcspozíciók üresek voltak – a legfeltűnőbb, Lucius Malfoy hiánya volt, aki mindig a Sötét Nagyúr jobbján állt, és a Lestrange-oké, akik pedig a balján. Az, hogy Perselus Piton még nem érkezett meg, nem volt gyanús, mert ő mindig késett. Ahogy Mógus is, aki épp ebben a pillanatban érkezett meg Peter mellé. Peter rémülten összerándult, részben megszokásból, nagyrészt pedig azért, hogy a többiek azt higgyék, tényleg az, az ideges tökfilkó, akinek gondolják. Végül Piton is megérkezett, láthatóan dühösen, és kicsit kifulladva, de ebben nem volt semmi új. Most már csak Malfoy-ra, a Lestrange családra, és magára Voldemortra vártak. Ez különös volt: Malfoy mindig az elsők között érkezik, hogy ezzel is bizonyítsa elkötelezettségét a Sötét Nagyúr iránt. Vagy talán azért, hogy ellenőrizze a többieket, bár ezt a feladatot Piton is nagyon jól ellátja helyette. Peter vágott egy grimaszt az álarc alatt, amikor Pitonra nézett. Lehet, hogy halálfaló lett, de ez mit sem változtatott azon, hogy utálta Pitont. Kétlem, hogy Perselus elhinné, hogy én is tagja vagyok a körnek. Ahhoz képest, hogy mit gondolt rólam mindig is, és hogy mivé lettem… De nem akart tovább erre gondolni, mert ez mindig fájdalmas volt. Peter majdnem tizenkét éve volt halálfaló, és majdnem tizenegy éve gyűlölte magát a választásért. Akkor ez tűnt a helyes választásnak… de, mint általában, akkor is tévedett!

Visszatartotta a sóhajt, ami fenyegette. Sokan azt hitték volna, hogy büszke, hiszen ő volt Voldemort leghosszabb ideje működő kéme a Főnix Rendjében, de ő inkább csak szégyent érzett. A szégyent azonban valamennyire elnyomta a tudat, hogy nem volt számára kiút, így aztán csak ellavírozott, ahogy tudott. Szolgálta Voldemortot, másrészt viszont… mégsem. Évekkel ezelőtt, Dumbledore hívta, hogy legyen tagja a központi tanácsnak, de ő visszautasította. Talált valami mondvacsinált indokot, de valójában csak nem akart belátást adni Voldemortnak, Dumbledore titkaiba. Titkokat őrizgetni a Sötét Nagyúr elől nem volt könnyű játék (ahogy azt néhány héttel ezelőtt is megtapasztalhatta, amikor kiderült, hogy animágus), de segített egy kicsit megnyugtatni a lelkiismeretet.

Az utolsó négy tag végül együtt érkezett meg, viharos hangulatban. Azonban Peter csak egy pillanatig koncentrált Malfoy és a két Lestrange dühére, mert Voldemort arckifejezése ezt teljesen jelentéktelenné tette. Peternek minden erejére szüksége volt, hogy ne hátráljon egy lépést a parázsló düh elől – a mellette álló Mógus nem volt ilyen ügyes, de elég szerencsés volt és Voldemort nem vette észre a hibát. Más dolgok kötötték le a figyelmét.

- Hűséges halálfalóim – kezdte a Sötét Nagyúr és a hangja még a szokottnál is élesebb volt, vörös szemei pedig villámokat szórtak. – Nagyon fontos megbízatásom van a számotokra!

Erre elkezdődött a megszokott susogás a körben, amit a Nagyúr elvárt, hogy mindenki a szolgálatára áll, meg hogy mindent megtesznek, és hasonlók.

- Egy fogoly megszökött az Azkabanból – folytatta a Sötét Nagyúr.

Ezúttal a suttogás nem csak a megszokás eredménye volt, mint az előbb – ez a bejelentés tényleg mindenkit sokkolt. Ki lehet az? Kinek sikerülhetett ilyesmi?

- Azt akarom, hogy találjátok meg! – Voldemort hangja még a megszokottnál is keményebben csengett. – Azt akarom, hogy hozzátok vissza! Lehetőleg élve, de, ha nem megy, akkor holtan. Azonnal és minden áron! Ne okozzatok csalódást!

Ezt teljes csend követte, és Peter kíváncsian várta, vajon ki szólal majd meg, ki meri magára irányítani az őrjöngő Voldemort figyelmét. Végül Piton volt az, és Peter nem hitte volna, hogy a kérdésére adott válasz, felforgatja majd az egész életét.

- Bocsásson meg, Mester, de ki az, akit keresünk?

- Sirius Black.

Peter szíve ugrott egy hátraszaltót. Tíz évnyi megbánás és fájdalom csapott le rá egy pillanat alatt. Hirtelen, ami eddig számított, most lényegtelennek tűnt - csak állt a sok halálfaló között, és mintha befagyott volna az agya. De hiszen meghalt! Én öltem meg! De aztán hirtelen valami szokatlan nyugalom szállta meg.

Sirius életben van, és valahol odakinn – valahogy megszökött az Azkabanból – és hála istennek, Voldemortnak fogalma sincs az animágus-alakjáról. Ez legalább egy esélyt jelent számára…

A gyűlésnek vége szakadt, és Peter gyorsan menekülőre fogta, mielőtt még a Sötét Nagyúrnak eszébe juthat, hogy talán tudhat valami hasznosat. Azt még látta, hogy Piton Voldemort oldalán távozik. Szórakozottan dörzsölgette a karját, ahol a sötét jegy még mindig égett, és tapasztalatból tudta, hogy egy ideig ez az érzés nem is fog elhalványulni. A jegy maga pedig örökre megmarad – számára nem volt már kiút, túl késő volt, de a többiek… nekik még nem késő. Azért sodródott bele ebbe a helyzetbe, mert ő is tenni akart valamit. Valahogy segíteni akart a barátainak, akik mindig megvédték és mellette álltak – természetesen elrontotta. Aznap, amikor elfogadta a jegyet, azt az ígéretet kapta, hogy a barátai életben maradnak, és semmi bántódásuk nem esik. Alig egy évvel később Voldemort már James és Lily életére tört, és aztán Sirius…

Mély lélegzetet vett. Mennie kell. Mindegy mi vár, tudta már, hogy mit kell tennie, hogy hová kell mennie.

Erővel elhúzta a kezét a jegytől, és hoppanált.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx