Huszadik fejezet: Igaz barátság
A hold fényesen ragyogott Godric's Hollow felett, amikor Peter megérkezett a feljáróra. Kényszerítette magát, hogy egy kicsit megnyugodjon, aztán felsétált a Potter ház bejárati ajtajáig. Eljött az idő.
A pálcájával előhívott egy kis ezüstszínű lemezt, és előreküldött rajta egy üzenetet. A fizikai akadályok nem jelentettek semmit az ilyen üzenetek számára, úgyhogy a kis lemez átröppent a zöld ajtón, és eltűnt a szeme elől. Most, hogy döntött, már egy kicsit jobban érezte magát. Nem tehette jóvá a múltat, de elkezdhette – legalább változtathat valamin. Odaért az ajtóhoz, és épp kopogni akart, amikor James megjelent.
- Peter? – kérdezte teljesen feleslegesen, és egy kicsit feljebb tolta a szemüveget az orrán. – Te meg mit keresel itt?
Peternek remegett a keze, de dühösen elhessegette a félelmeit.
- Beszélnem kell veled, James…
- Ilyenkor?
James általában sokáig dolgozott, de most nyílván már aludt, amit az is bizonyított, hogy csak egy kifakult pizsamanadrág volt rajta, és a haja szerteszét állt (ami persze nem jelentett olyan túl nagy különbséget a nappali frizurájához képest). Lily ekkor jelent meg a lépcső tetején, sokkal illedelmesebb kinézettel, mint a férje – ő egy köntöst is felkapott, míg James lejött ajtót nyitni.
- Igen – Peter igazából csak most fogta fel, hogy már hajnali egy is elmúlt. – Nagyon fontos.
- Akkor gyere be – mosolygott James egy kicsit aggodalmasan, hallva a feszültséget Peter hangjában.
Besétáltak a nappaliba, ahol már több ezerszer járt, de most szinte a hideg is kirázta tőle. Most minden megváltozik majd. Vagy az őszinte újrakezdés következik, vagy véget ér az, ami egész életében a legfontosabb volt számára… de meg kell tennie. Tartozott ezzel a Tekergőknek, és különösen annak, aki tíz évig szenvedett, és most megint esélye lehet az életre. Olyan közel voltam, és nem vettem észre – az elkeseredettség kiülhetett az arcára, mert James megkérdezte:
- Mi történt, Peter?
Felsóhajtott és leült a felkínált helyre.
- Ígérd meg, hogy végighallgatsz, mielőtt bármit is mondanál!
- Persze, végighallgatlak, de…
- Ígérd meg, kérlek!
Soha nem képzelte volna, hogy valami ilyen nehéz lehet, Lily és James egyre aggodalmasabb arccal figyelték. Siriusért, emlékeztette magát. Tartozom neki ennyivel...mindannyiuknak… olyan sokat tettek értem, és én elárultam őket…
- Megígérem – James mindig ilyen nemeslelkű volt, és mindig megbízott benne. Ígéretet tett, pedig nem is értette, miről van szó - tizenkét, aurorként töltött év sem változtatott ezen. Peter mindig szerette ezt benne, de most, csak még fájdalmasabbá tette a dolgot.
Mivel nem tudta, hogy is mondhatná el, egyszerűen felhúzta a talárja ujját, és felfedte a sötét jegyet.
Az egyetlen hang, Lily halk kiáltása volt, de ő érezte, ahogy a barátságuk meghal. Lassan kezdett beszélni:
- 1980 júniusában lettem halálfaló – nem tudott rájuk nézni, úgyhogy a padlót bámulta. – Akkor helyes megoldásnak tűnt… biztos voltam benne, hogy a Sötét Nagyúr győzni fog. Valahogy azt gondoltam… - Úristen, milyen hülyén hangzik ez. – Azt hittem, hogy így talán megvédhetem a barátaimat… hogy majd, ha eljön a vég, megmenthetem az életeteket, mert az ő oldalán állok…
- Nem sok időbe telt, hogy rájöjjek, mekkora ostobaság volt, de akkor már nem volt kiút. Nem tudtam, mit tegyek, hogy kihez fordulhatnék. Biztos voltam benne, hogy ha elmondom valakinek, az Azkabanban végzem, vagy még rosszabb… Nagyrészt kémkedtem, de mivel azt gondolták, ostoba vagyok, soha nem várták, hogy túl sokat mondjak. A legtöbb halálfaló nem is tudta ki vagyok, épp mivel kém voltam. Csak Malfoy és a Letrange-ék tudták….
Szünetet tartott. James még mindig nem szólalt meg.
- Nem akartam halálfaló lenni – suttogta. – Amikor Malfoy ajánlatot tett, azt mondta, hogy ezzel megmenthetlek titeket… - abbahagyta. Nem azért jött, hogy megbocsátásért könyörögjön, vagy hogy kimagyarázza magát. Akármi is történik vele, megérdemli. – De ez most nem számít.
- Hát mi számít? – James hangja fájdalmas volt, és mintha egy másik helyiségből jött volna.
- Sirius – felemelte a fejét, és kényszerítette magát, hogy James szemébe nézzen.
- Mi…?
- Ma egy gyűlésre hívtak, és Tu…. Voldemort bejelentette, hogy Sirius ott volt…az Azkabanban volt, és most megszökött. Él James, és valahol odakint van. Az összes halálfaló őt keresi, mert Voldemort minden áron vissza akarja vitetni! De életben van – a szavak még a saját fülének is idegenül hangzottak.
- Életben? – James olyan sápadt lett, mint a fal, és csak suttogott. – Sirius?
Lily megszorította a férje kezét, de amikor Peterre nézett, a szeme hideg volt.
- Voldemort tud az animágus-alakjáról, nem?
Peter megrázta fejét.
- Soha nem mondtam el neki – suttogta. – James… - Megvárta, hogy a barátja ránézzen, és csak akkor folytatta. – Megértem, ha meggyűlölsz, de egy valamit tudnod kell: soha nem akartam elárulni a barátaimat. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy jóvátegyem a hibámat, de soha nem árultalak el, se Remust…még Siriust sem, akkor sem, amikor azt hittem, meghalt. Nem érdemeltem meg a bizalmat, de nem árultalak el, és nem is foglak, akármi is történjen.
El kellett fordítania a fejét, mert nem bírta állni James kifejezéstelen tekintetét.
- Azt kívánom, bárcsak ne kellett volna ez hozzá, hogy rájöjjek, ez nem mehet így tovább… de remélem, legalább segíthetek Siriusnak, mielőtt túl késő lenne.
Hosszú csend követte a szavait, aztán Lily annyit mondott:
- Most már egy csomó dolgot értek…
Nehezen tudta visszatartani a könnyeit, inkább megint a padlót bámulta.
- Peter – James hangja szilárd volt, de ő nem tudott megszólalni, csak nézett maga elé. Hogy kérhetsz bocsánatot ekkora árulásért? Nem voltak megfelelő szavak, úgyhogy csak megrázta a fejét.
- Én…
- Féregfark! – hirtelen ott állt előtte, megragadta a vállát, és Peter felnézett, mert valami olyasmit hallott a hangjában, amire nem számított. – Hiszek neked. És megbízom benned, ha azt mondod, hogy végeztél Voldemorttal.
- Végeztem – suttogta, remegő hangon. De még mennyire. Ha másban nem is, ebben teljesen biztos volt.
- Tudom, hogy soha nem árulnál el minket. Még mindig a barátom vagy, Peter, és melletted állok.
Peter csak nézett, de aztán James felhúzta, és megölelte. Egy pillanatnyi habozás után ő is viszonozta az ölelést, és most már engedte, hogy a könnyei szabadon folyjanak. Lehet, hogy James nem értette meg teljesen, de megbocsátott. Nem gyűlölte… Peter ugyan fel sem tudta fogni, ez hogy lehetséges, és nem tudta, ő maga, hogy tudja majd nem gyűlölni magát.
- Nem tudom, hogy köszönjem meg…- kezdte, de James elhúzódott.
- Csak segíts megtalálni Siriust – mondta halkan, és megszorította a vállát. – Tudom, hogy Remus is egyetért majd. Csak találjuk meg Siriust!
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Sötétség és fájdalom.
Semmi más nem létezett számára. Talán napok is elteltek már azóta, hogy felfedték – de lehet, hogy hetek. Vagy hónapok? Ezt azért nem gondolta volna, de Bill mostanában nem sokat gondolkodott. Elmerült a fájdalomban, és remegett, amikor a dementorok közelebb jöttek, de most nem léptek be a cellájába. Az agya egy része küzdött az értelmetlen félelem ellen, de már nem volt ennek sem értelme. Ha érte jöttek, az mindig egyet jelentett a kínzással – és már számon sem tudta tartani, ez hányszor történt meg.
A lelke egy része, mégis ellenállt – valahol mélyen, ahol a két Lestrange nem férhetett hozzá. Elárulták, ezt tudta, de hogy ez hogy történhetett, arról fogalma sem volt. Nem lehetett véletlen, mert Voldemort pontosan tudta, mit kell keresnie, és hol.
De fárasztó volt ezen tépelődni, úgyhogy inkább csak feküdt, összegömbölyödve a cella sarkában. Agyának az a része, amelyik még működött, csodálta, hogy lehet még mindig életben – nem tudott eleget ahhoz, hogy hasznos lehetett volna, ezt még siralmas állapota ellenére is felfogta. Miért tartották életben? Miért vallatták még mindig? Akartak valamit, bár most már ebben sem volt biztos. Talán nem volt semmi ok, csak az, hogy Lestrange-ék kiélhessék valakin a dühüket.
És most nagyondühösek voltak, szinte őrjöngtek, valami miatt, aminek semmi köze nem volt az ő személyéhez. Néhány órával azután, hogy Voldemort megtalálta a pálcáját és a zsupszkulcsot, Bill dühödt hangokat hallott, és a börtönben valami nagy felfordulás volt.
Valami nem stimmelt. A gondolatai megint a saját helyzete körül forogtak. Voldemort tudta. Valaki elárulta – de ki? Olyan kevesen tudtak a tervről. James persze, és Dumbledore, de őket ki vádolhatná árulással? Ugyanez igaz Mrs. Figgre is. Ki lehetett még? Talán a Főnix Rendjének belső tanácsából is tudták még, de azok az emberek biztos nem…
A hideg végigsöpört rajta. A dementorok közeledtek, és tudta, hogy megint érte jönnek. Remegett, és próbált koncentrálni, de a gondolatai már el is tűntek, minden mással együtt, és csak a fájdalom maradt.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Poppy álommentes-altatója sokat segített, ez egyértelműen látszott. Sirius most egész békésen aludt, éseltekintve attól, mennyire sovány, meg a hatalmas lilás színű zúzódástól az arcán, majdnem olyan volt, mint régen. Remus egy pillanatra fel tudta idézni a vidám mosolyát, vagy azt az ártatlan arckifejezést, amivel ki tudta jelenteni bármiről, hogy „nem az ő hibája". Remus mindig is hajlamos volt elmerülni a múltban, de évek óta most először, a jövő sem tűnt olyan borúsnak.
- Aludnod kellene – szólalt meg Poppy halkan a háta mögül.
- Majd később.
- Már el is felejtettem, mennyi gondot tudtatok okozni- mondta a gyógyító gyengéden. – Soha nem tudtam rávenni őket, hogy itt hagyjanak téged…
- Erről szól a barátság – mondta Remus.
Ilyenkor szó sem lehetett alvásról. Az agya túlságosan tele volt, még mindig nehéz volt felfogni a tényt, hogy tényleg Sirius fekszik itt, hogy életben van. Mint általában, a benne élő farkas, csak tovább rontott a dolgon: szeretett volna üvölteni, és rohanni. A Tekergők mindig is a farkas falkatársai voltak, és most újra együtt voltak - Tapmancs visszatért.
Poppy keze a vállán landolt, és az igazgató elmosolyodott. Volt egy része, ami mindig az, a rémült, tizenegy éves kisfiú maradt, aki véletlenül vérfarkas lett, és kétségbeesetten vágyik a megértésre és szeretetre, amit csak a javasasszony adott meg neki. Az egész személyzetből Poppy Pompfrey-val beszélt a legkevesebbet, mégis egy titokzatos módon, ő állt hozzá a legközelebb. Nem kellett sokat beszélniük, mert ő mindent értett. Most is mosolygott még egyet, aztán távozott, magára hagyva Remust a barátjával.
Remus az órára pillantott, és meglepetten látta, hogy már négy óra van. Reggel az lesz az első dolga, hogy értesíti Jamest és Petert. Dumbledore megerősítette, hogy Siriusszal minden rendben, hogy nem áll az Imperius átok alatt, és ez azt jelentette, hogy nem kell félnie semmitől, végre minden jóra fordulhat. Remus hirtelen sokkal fiatalabbnak érezte magát – évek óta harcolt a két legjobb barátja oldalán, de soha nem felejtette el az elvesztett harmadikat.
Most már csak azt kellett kivárnia, hogy Sirius felébredjen, és megoszthassa a hírt a többiekkel.
xxxxxxxxxxxxxxxx
A hajnali órákat azzal töltötték, hogy megkeresték az összes lehetséges útvonalat, ami az Azkabanból indult, és azon tanakodtak, hol lehet most Sirius. Sajnos a lehetőségek száma végtelen volt. James időnként elgondolkodott azon, Lily és ő milyen könnyedén megbíztak egy árulóban. Ami igazán meglepte, az volt, hogy nem is igazán érdekelte. Lehet, hogy csak túlságosan lefoglalta a tény, hogy Sirius életben van, vagy azért volt, mert Peterről volt szó, nem tudta. Amikor Peter beszélt, hallotta a hangjában a fájdalmat. Talán már korábban észre kellett volna vennie a jeleket, és most, hogy jobban belegondolt, azok a jelek tényleg látszottak. Ő maga soha nem választotta volna ezt az utat, de megértette az okokat…a Dumbledore előtti sötét időkben, bárkit könnyen át lehetett csábítani Voldemort oldalára.
Azt kívánta, bárcsak Féregfark korábban rájött volna, hogy van kiút, és hogy a barátai nem gyűlölnék. De most belátta, és ez a lényeg, emlékeztette magát aztán. A térképek fölé hajolva beszélgettek, és látta rajta, hogy lassan megérti, és emlékezik.
Mióta felnőttek, mióta elhagyták a Roxfortot, sok minden megváltozott. Most is közel álltak egymáshoz, de nem annyira, mint régen – James állandóan a minisztériumban volt, Remus a Roxfortban, és elfelejtették, hogy Peternek milyen nagy szüksége van rájuk. Valamennyire, mondta korábban James, ez az egész az ő hibájuk is volt. És tisztelte a bátorságot, ami ahhoz kellett, hogy Peter idejöjjön.
Reggel hatkor egy kandalló-hívás szakította félbe a munkájukat. Lily fogadta a hívást, mert se James, se Peter nem akart elmozdulni a konyhaasztal mellől, amit teljesen beterítettek a térképek és a jegyzetek – de aztán Lily kikiabált nekik.
- James! Gyere be!
- Rögtön visszajövök – mondta James Peternek, miközben kisietett.
Meglepve látta meg, Remus arcát a tűzben.
- Holdsáp?
- Ülj le, James – mondta rögtön Remus. A szeme fáradtnak tűnt, de valami olyan tűz csillogott benne, amit James nem tudott hová tenni, talán mert túl fáradt volt, az egész éjszakai ébrenlét után. – Nem fogod elhinni, de Sirius életben van.
Biztos Piton szólt neki.
- Tudom – mondta. – Peter mondta.
- Mi? – valami sötét suhant át Remus arcán. – Peter ott van?
- Igen. Ő…
- Peter halálfaló – Remus hangja kemény volt, szinte félelmetes.
- Tudom. De te honnan jöttél rá?
- Sirius itt van, James.
- Tessék?
A szíve nagyot ugrott a mellkasában. Ha Sirius a Roxfortban van, az azt jelenti, hogy biztonságban van! Hogy tehette meg a hosszú utat az iskoláig, azt fel sem tudta fogni, de nem is számított. Hallotta a csodálkozó hangokat az ajtó felől, hátranézett, és látta, hogy Peter is ott áll Lily mellett.
- Tudja, ugye? – kérdezte Peter.
Remus kicsit gyanakodva nézett rá, de aztán bólintott.
- Peter velünk van – mondta gyorsan James. – Idejött, hogy elmondja, és korábban nem tudott róla. Most Voldemort minden halálfalója Siriusra vadászik.
- Ez nem meglepő – mondta Remus, de a szemét le nem vette volna Peterről, aki ugyan egy kicsit zavartnak tűnt, de állta a tekintetét. Aztán végül, Remus bólintott. – Rendben.
- Hogy van? – kérdezett közbe Lily.
- Borzalmasan. Pokolian néz ki, de Poppy szerint rendbe fog jönni. Dumbledore is járt már itt, és megállapította, hogy tiszta.
Jamesnek egy pillanatra eszébe jutott, vajon, hogy szabadulhatott ki valaki Voldemorttól, anélkül hogy egy főbenjáró átok alatt legyen (vagy, ami azt illeti, inkább tíz alatt), de aztán könnyen elfogadta a tényt. Sirius esetében, ezt már régen megtanulta, semmi sem lehetetlen. De volt más veszély is, nem csak a nyilvánvaló átkok vagy a fizikai sérülések.
- De, hogy érzi magát?
- Elgyötört – Remus tétovázott. – Sokat bujkált. De ennél többet nem nagyon tudok. Nem régóta van itt, és próbáltuk elérni, hogy pihenjen. Korábban is szóltam volna, de Sirius nem hagyta…
- Miért?
Remus szomorúan nézett rá.
- Félt, hogy az Imperius alatt áll. Szerintem, velem sem akart volna beszélni, de megjelentem, mielőtt tiltakozhatott volna.
- Ó – olyan sok mindent szeretett volna még kérdezni, de tétovázott, és először életében, nem nagyon találta a szavakat.
- Ágas! Jössz a Roxfortba, vagy itt beszélgetünk még egy hétig? – kérdezte hirtelen Remus, aztán Peter felé fordult. – Szerintem, jobb, ha te is jössz. Nem tudom, mit fog mondani, de itt kéne lenned.
- Rendben – válaszolt halkan Peter, miközben James már felállt és maga után húzta a feleségét. Ő ugyan nem tartozott a Tekergők közé, de ez ugyanannyira az ő pillanata is volt.
- Azonnal ott vagyunk…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx