Huszonegyedik fejezet: Testvérek
James Potter soha életében nem félt még ennyire. Szembenézett a fekete mágiával, halálfalókkal, vagy magával a Sötét Nagyúrral is, és meg sem rezzent, de az, hogy ennyi év után újra találkozzon a legjobb barátjával, halálra rémítette. Érezte, hogy a kezei remegnek. Ingadozott az izgalom és az elkeseredés között: szeretett volna ugrálni örömében, és szeretett volna Voldemort arcába nevetni – másrészt viszont teljesen bizonytalan volt, hogy mit is fog majd mondani. Hiszen tíz évvel ezelőtt gyakorlatilag a halálba küldte Siriust. Ő kérte meg, hogy legyen a titokgazdájuk, és ezzel elindította az események láncolatát. Az ő hibája volt, de a barátja szenvedett miatta tíz évig.
Peter, Remus, Lily és ő együtt sétáltak végig a Roxfort kihalt folyosóin. Még mindig csak hét óra felé járt, és eddig sikerült elkerülniük, hogy összetalálkozzanak a diákokkal. A jelenlétük - főleg, ha ezt összeadják Dumbledore tegnap esti látogatásával - több, mint gyanús lenne, és biztosan elindítana néhány pletykát, de James most nem is gondolt erre. Egyrészt szeretett volna minél gyorsabban odaérni a gyengélkedőre, másrészt viszont azt kívánta, bárcsak örökké tartana az útjuk. Nem tudta, mit csináljon, vagy mit mondjon majd, ha ott lesz.
Sokkal könnyebb lett volna elfutni.
Miközben haladtak, Remus elmondta Sirius érkezésének a történetét, és James elmosolyodott, amikor hallotta, hogy Harry és barátai találták meg. Meg persze Perselus – ez biztos megrázta Pitont, de hát ez néha nem ártott neki… Aztán bekanyarodtak a gyengélkedő folyosójára, és minden szórakoztató gondolat eltűnt az agyából. Remusnak kétszer kellett megszólítania, hogy felfigyeljen rá.
- Menj, és beszélj vele – mondta. – Nem lesz dühös rád…
- Honnan tudod?
Remus tanácstalan arckifejezése elárulta, hogy nem tudja, de már oda is értek az ajtóhoz, és Remus nem hagyott neki lehetőséget arra, hogy vitatkozzon. Figyelmeztetés nélkül kitárta előtte az ajtót, és nemes egyszerűséggel belökte rajta.
Próbálta egy mély levegővétellel megnyugtatni magát, de ez nem olyan volt, mint egy auror-bevetés. Körbepillantva látta, hogy csak Madam Pomfrey van a teremben – ezek szerint a hét közepe nyugalmasabb lett az évek során, vagy éppen nem volt mostanában egy kviddics-meccs sem –, de ő nem sokat segíthetett. Rámosolygott, és a bal oldal első ágya felé intett, amit egy függöny takart a kíváncsi szemek elől. Körbe kellett sétálnia, mielőtt szembenézhetett volna régi barátjával.
Amikor idáig jutott, lemerevedett.
Remusnak igaza volt: Sirius pokolian nézett ki. Ó, valaki persze megborotválta, és levágták a haját is, de semmi nem rejthette el természetellenes sápadtságát és az arcát borító zúzódásokat. James rögtön észrevette a sínt a karján, és a takaró alatt is látszott, mennyire sovány, és hogy milyen mereven egyenes a jobb lába. Inkább csontvázra hasonlított, mint élő emberre, de a szemei ugyanolyan intenzíven szegeződtek Jamesre, mint régen.
- Nem vagyok fertőző, James – suttogta a múltbéli hang.
James világa megrázkódott, és a feje tetejére állt.
- Sirius… - mozdult meg öntudatlanul, és átölelte a barátját. A csontos bal kar tétovázás nélkül viszonozta az ölelést, és úgy kapaszkodtak egymásba, mintha féltek volna, hogy a másik eltűnik. James sírt, és össze-vissza beszélt, de nem bánta. – Úristen…Sirius…annyira sajnálom. Életben vagy…úgy sajnálom. Az egész az én hibám…
Hirtelen Sirius visszarándult, mintha megütötte volna. Megragadta James vállát, és a szemei lángoltak.
- Ne merd ezt mondani, James – suttogta rekedt hangon. – Én választottam. Ebből semmi nem a te hibád…
- De…
Sirius olyan erősen rázta meg, hogy annyi erőt nem is feltételezett volna róla.
- Hallottad, amit mondtam? – szinte kiabált. – Én választottam! És ha kellene, újra megtenném.
- Sirius… - James persze felfogta, mit mond a barátja, de azt is tudta, hogy nem szabadna ezt mondania. Ez soha nem történhet meg még egyszer, már eleve nem szabadott volna megtörténnie, és igenis az ő hibája volt…de Sirius tovább beszélt.
- Ahogy te is megtetted volna értem, vagy Remus, vagy akár Peter is. Tudtam, mit kockáztatok, és meghaltam volna, hogy megvédjelek téged, Lilyt és Harryt. Úgyhogy ne vitatkozz velem, mert úgysem érsz el semmit. És ne merd hibáztatni magad. Ha hibáztatni akarsz valakit, akkor hibáztasd Voldemortot…
Ó, azt biztosra veheted! Suttogta egy hideg hang az agya hátsó sarkában, de aztán csak bámult a barátjára. Semmi gyűlöletet nem látott a szemeiben, semmi vádat. Csak a régi tűz volt benne, ami nem engedte tovább tiltakozni. Bár amögött a tűz mögött sok minden más is volt, valami sötét, elkínzott és fájdalmas, de James látta az erőt is, amivel Sirius átvészelte az elmúlt tíz évet, úgy, hogy a lelke is megmaradt közben. Bármi is történt, még mindig a régi Sirius volt. Szinte lehetetlen volt szavakat találni.
- Isten hozott itthon – mondta végül. – Jó, hogy újra látlak.
Megint megölelték egymást, és közben Sirius válaszolt.
- Jó újra itthon…
xxxxxxxxxxxxxx
- Szia, Peter…
Most, hogy a hátát megtámasztották néhány párnával, a hangja sokkal lágyabb volt, ugyanakkor sokkal soványabbnak és sápadtabbnak is látszott, mint amilyennek James eredetileg gondolta. Borzalmasan nézett ki, majdnem, mint egy idegen, de néhány percnyi beszélgetés bizonyította, hogy belül még mindig a régi. Súlyossebeket szerzett - fizikailag és lelkileg egyaránt –, de mélyen belül megmaradt ugyanaz a szellem. Az Azkaban örökre megváltoztatta, de idővel majd meggyógyul. Legalábbis Sirius ezt mondta, és James túl jól ismerte ahhoz, hogy kételkedjen benne.
- Hello, Sirius – suttogta Peter.
Remusszal együtt ők is csatlakoztak hozzájuk, és tíz év után először a Tekergők újra együtt voltak. Ez egy csomó emléket hozott magával, és némelyikük bizony falakat húzott közéjük. Az első néhány pillanatban még nem voltak igazán együtt. Egyszerűen négy férfi egy szobában, és előttük állt egy kemény pillanat, ami eldönti, hogy még mindig testvérek-e.
Remus és James némán várakoztak. Ez a döntés nem az övék volt: James már elmesélte Siriusnak, mi történt az éjjel. Most gyorsan Remusra pillantott, akin mély aggodalom látszott. Az igazgató elfogadta Peter magyarázatát, de ő nem töltött tíz évet Voldemort gondos kezei között.
Sirius szemei sötétek voltak, a leplezett fájdalom most sokkal közelebb kúszott a felszínhez.
- Nem tudtam, hogy életben vagy – szólalt meg végül Peter. – Akármit is tettem, én soha…
- Fogd be, Féregfark – fájdalom suhant át Sirius arcán, és reszketeg lélegzetet vett. – Tudom. És azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom neked, vagy inkább köszönettel.
- Tessék?
Mindhárom Tekergő zavartan bámult ágyhoz kötött barátjukra. Talán az Azkaban mégiscsak ártott az agyának… de Sirius halványan elmosolyodott, bár ez elég furcsa volt, tekintve a hatalmas zúzódást az arcán.
- Te segítettél kijutni az Azkabanból.
James Peter felé kapta a fejét, de az alacsonyabb férfi csak bámult.
- De én nem…
- Hallottam, amikor Malfoy-jal beszélgettél – magyarázta Sirius halkan. – Az, hogy hallottalak, eszembe juttatta, hogy van egy világ az Azkabanon kívül is. Ez rávett, hogy ne merüljek el teljesen a fájdalomban, és figyelni kezdjek a lehetőségekre… - tétovázott, és James látta, hogy valami rettenetes jutott az eszébe, de lerázta magáról. – Amikor aztán találtam egyet, kihasználtam. Tehát végül is te segítettél, ha nem is szándékosan…
- Sajnálom – suttogta Peter. James tudta, hogy ez mindhármuknak szól, de Sirius volt az, aki kinyújtotta a balját. Neki volt joga válaszolni erre.
- Tudjuk, Féregfark – Peter megfogta a felé nyújtott kezet. – Csak az számít, hogy a végén helyesen döntöttél.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A reggeli a szokott módon kezdődött, de egyáltalán nem úgy végződött. Fáradt szemekkel, kicsit kótyagosan foglalták el megszokott helyüket a Griffendéles asztalnál, anélkül, hogy különösebben körülnéztek volna. Végtére is egy átlagos nap átlagos reggele volt a Roxfortban. Péntek volt, ami azt jelentette, hogy átváltoztatástannal kezdtek, és a helyzet ennél sokkal, de sokkal rosszabb is lehetett volna. Legalább nem harmadévesek voltak, és nem bájitaltan várta őket.
Aztán a dolgok kezdtek furcsán alakulni.
- Harry, nem anyukád ül ott, Piton professzor mellett?
Ron kérdésére, Harry meglepetten nézett fel a reggelijéből.
- Tessék?
- Ott, a tanári asztalnál…
- Ne mutogass, Ron! – szólt rá Hermione a másik oldaláról. Ron a szemét forgatta, de Harry szinte oda sem figyelt. Inkább elővette a pálcáját, és elvégzett egy tisztító bűbájt a szemüvegén, mert nem sokat látott.
- De – válaszolt aztán zavartan. – Kíváncsi vagyok, mit keres itt. Nem jellemző anyára, hogy nem szólt előre, hogy a Roxfortba jön, tette hozzá magában.
- De miért ül pont Piton mellett? – tette még hozzá Ron, mire Harry felsóhajtott.
- Barátok – magyarázkodott boldogtalanul.
- Micsoda? – ámult el Ron.
- Viccelsz? – tette hozzá Hermione.
- Bár úgy lenne. Nem tudom, hogy lehet. Apa és Piton utálják egymást, de ő és anya barátok voltak az iskolában.
- De azt hittem, anyukád Griffendéles volt!
- Igen, az.
- Szerintem akkoriban még máshogy mentek a dolgok – vont vállat Hermione, de ezzel csak feldühítette Ront.
- De Hermione! Piton Mardekáros!
A lány reménytelen arckifejezéssel megrázta a fejét.
- Olyan nehéz felfogni, hogy a varázs-világ nem mindig volt ilyen?
- Ha néha kihúznád a fejed a könyvekből, rájönnél, hogy a világ igenis ilyen! – válaszolt Ron.
- Ha viszont te egy kicsit többet tanulmányoznád a könyveket, nem kerülnél olyan sok bajba!
- Bajba? Te is majdnem annyi büntetést kaptál már, mint én…
- Csendben maradnátok egy kicsit? – szólt rájuk hirtelen Percy Weasley. – Vannak, akik tanulni szeretnének!
- Tanulni, magolni – szólt közbe Fred, aki velük szemben ült. – Mintha további öt perc változtatna bármit is a jegyeiden. Tökély prefi Percy!
Percy megvető pillantást vetett rá, de George belefojtotta a választ, mert az asztal alatt a lábára taposott.
- Ó, bocsáss meg! Ez a te lábad volt? – kérdezte ártatlan hangon.
- Igen, az én lábam, te szánalmas tesvér-utánzat! – csattant fel Percy. – Ti hatan – közben Lee is csatlakozott az ikrekhez –, ha nem maradtok csendben, szólni fogok Fletcher professzornak!
Fred vágott egy grimaszt:
- Nőj már fel, Percy!
- Nőjek fel? Ezt pont te…
- Hé! – kiáltott fel hirtelen Lee. – Harry, az ott nem az apukád?
Minden fej arra fordult, és rögtön elfelejtették a vitát. Végül is, bár Harry számára James Potter csak az apja volt, mindenki más a hőst látta benne. És bár a Weasley gyerekek és Hermione már találkoztak vele, mégis úgy gondoltak rá, mint híres emberre, és az aurorok vezetője nem minden nap látogatott az iskolába. De most tényleg ő lépett be a Nagyterembe, ami Harry napját még különösebbé tette. Remus Lupin kíséretében érkezett, és egy másik ismerős arc is volt vele.
- Ő ki? – kérdezte Ron.
- Peter Pettigrew – válaszolt Harry, miközben azon gondolkodott, mikor jöhetett vissza Peter az országba. Úgy tudta, épp Norvégiában van… de persze, ha a titokzatos varázsló valóban Sirius Black, akkor semmi meglepő nincs a jelenlétében.
- A Tekergő? – kérdezte George, mire Harry bólintott.
- Azta! – Fred elkerekedett szemmel bámult, és mindannyian elbűvölve figyelték, ahogy a három Tekergő helyet foglal a tanári asztalnál.
De Harry pillanatnyilag oda sem figyelt a barátaira. Ehelyett a szüleit és a barátaikat figyelte. Peter Pitonnal beszélt, mindketten nagyon szívélyesnek tűntek, ami eleve furcsa volt. Az apja Remusszal tárgyalt, és azt is látta, hogy Fletcher professzor is vált egy gyors pillantást az apjával. Legjobban azonban az apja érdekelte: fáradtnak tűnt, sötét karikák éktelenkedtek a szemei körül, de széles mosoly ült az arcán, és a szemei boldogan csillogtak. Amikor a beszélgetés egy pillanatra abbamaradt, vidáman odaintett a fiának.
Ez megtette a hatását. Harry rápillantott az órájára, és arra jutott, hogy még van ideje. Motyogott valamit, hogy fenn felejtett egy könyvet, aztán elsietett a Griffendél torony felé. Amikor odaért, gyorsan kotorászni kezdett a ládájában, és elővette az apjától kapott láthatatlanná tevő köpenyt.
Ha nem mondják el neki az igazat, akkor majd kideríti maga!
xxxxxxxxxxxxxxxxx
A világ forgott körülötte, és csak nagy erőfeszítéssel tudta megállítani. Az elmúlt tizenkét óra, minden túlzás nélkül is megvilágosodást hozott. Minden érzéke azt súgta, hogy valami megváltozott. Semmi sem volt ugyanaz. Vagy talán…? Talán semmi sem változott, és minden ugyanaz volt. Víziók kínozták – sötétségről és fényről, múltról, jelenről és jövőről. Minden más volt. Minden változott.
Albus Dumbledore összeszorította a szemeit, és amikor ez nem működött, megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Ez részben segített, de az évek során már rájött, hogy az egyetlen igazi megoldás, ha hagyja, hogy a látomások lefussanak – de erre nem volt ideje, most nem. Túl sok minden változott – mégis minden ugyanaz volt. Az ígéretek, amiket nem szegtek meg, meg tudták változtatni a sorsot. Erősen pislogott, aztán elkezdett körbe mászkálni a szobában.
Gyűlölte a látomásokat.
Nem volt látó, sok minden volt, de az nem. Soha nem volt se tehetsége, se sok kedve a jósláshoz. De különleges volt, annyira, hogy azt mások el sem tudták képzelni, és még kevesebben értették volna. Nem látta a jövőt – vagyis, néha látta, de nem sokat értett belőle. Csak képeket látott, darabokat, és megpróbálta összerakni őket, legjobb tudása szerint. Szalmaszálakba kapaszkodott, és csak remélhette, hogy igaza van. Túl sokszor tévedett, de sokszor volt igaza is. Mégis a legfontosabb feltevései tévesnek bizonyultak, és nem tudta biztosan, hogy ettől a tévedéstől a világ jobb lett-e vagy rosszabb.
De nem volt látó. Az ő ereje sokkal ősibb volt, és sokkal kevésbé ismert. Nem beszélve arról, hogy sokkal hatalmasabb is, de erre nem szívesen gondolt. Dumbledore nem az az ember volt, aki áhítozott a hatalomra, kivéve, ha ez a háború végét jelenthette. Ahogy sétálgatott, az elméje lassan kitisztult. A háború vége…? Öntudatlanul játszadozni kezdett a hosszú szakállával, és elgondolkodott, vajon miért növesztette meg ilyen hosszúra? Talán azért, mert az emberek ezt várták öreg és bölcs vezetőjüktől? Túl sok időt töltött azzal az életéből, hogy megfeleljen az elvárásoknak… De az embereknek szükségük volt rá, hogy öregnek és bölcsnek lássák. De a vég…? Lehet, hogy ilyen hosszú idő után tényleg elérhető? Lehetőségek suhantak át az agyán, és a távoli jövőre gondolt – aztán a múltat mérlegelte, és egy jóslatra gondolt, amiről azt hitték, érvényét vesztette. A jelen visszairányította a gondolatait a Roxfortra.
És a férfira, akiről eddig azt gondolta, ő törte meg a jóslatot.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Sajnos, Harry útját a gyengélkedő felé egy ismerős alak állta el. Lépés közben állt meg, amikor észrevette, próbált teljesen csendben lenni, de az ismerős fintor elárulta, hogy lelepleződött. Honnan tudja? Vagy lehet, hogy tévedett…?
- Vedd le azt a köpenyt, Harry! – mondta szigorúan az anyja.
Honnan tudja? Nagy sóhaj kíséretében engedelmeskedett, de Lily észrevette a csalódott arckifejezést, elmosolyodott és magyarázatot is adott:
- A cipőd, kicsim. Óvatosabbnak kell lenned, amikor felveszed a köpenyt – Harry felmordult. – Másrészt pedig láttam, amikor kiosontál a Nagyteremből.
Harry dühösen összegyűrte a köpenyt – semmi hasznát nem vette ezúttal.
- Miért nem mond nekem soha senki semmit? – durrogott. – Csak szeretném tudni, hogy mi történik!
Az anyja váratlanul elmosolyodott. Általában az ilyen hangot nem úszta volna meg fejmosás nélkül, mert a szülei, bár nagyon szerették, nem kényeztették el. Valójában meglehetősen szigorúak voltak.
- Akkor csak kérdezned kellett volna.
- Tessék?
- Harry, vannak dolgok, amikről nem beszélhetünk neked, de soha nem tartanánk távol téged Siriustól, hiszen ő a keresztapád.
- Ó – ez volt minden, amit ki tudott nyögni. Olyan sokszor szegte meg a szabályokat, hogy elfelejtette, néha azzal is elérhet valamit, ha kérdez.
De az anyja csak mosolygott, és vállon veregette.
- Gyere csak, bemutatlak a keresztapádnak!
xxxxxxxxxxxxxxxxx
Harry eddig úgy tapasztalta, hogy a gyengélkedő egy csendes hely – elvégre ez Madam Pomfrey birodalma volt, aki vasakarattal uralkodott, különösen, ha a békességről és fegyelemről volt szó. Pillanatnyilag azonban a gyengélkedő minden volt, csak csendes nem: Harry apja az egyik ágy szélén ült, nevetve és csillogó szemekkel.
- Emlékeztek, – kérdezte éppen, - amikor megbűvöltük a Mardekáros asztalnál a székeket…
- …és mindenkit lelöktek, aki megpróbált leülni! – fejezte be Peter. – És amikor megpróbálták eltávolítani a bűbájt…az tökéletes volt!
- A szivárvány-színű haj nagy ötlet volt – tette hozzá Remus, és ő is elnevette magát. – Pitonnak különösen jól állt…
- Igen, és amikor Avery megpróbált bosszút állni! – vágott közbe Peter. – Soha nem láttam még annyira elcseszett csínytevést…
- Kivéve, amikor te próbáltad megátkozni Lestrange-t, még elsőben – szólalt meg egy halk hang, és ezzel Harry figyelme az ágyon fekvő férfi felé fordult.
A keresztapja (bár elég furcsa volt arra gondolni, hogy a rég elvesztettnek hitt keresztapja életben van) még mindig nagyon sápadt volt és megviselt, de mégis másképp nézett ki, mint a legutóbbi alkalommal. A szemeibe az élet jelei költöztek, és tett egy tétova kísérletet egy mosolyra, ami ugyan fájdalmas volt, de teljesen megváltoztatta az arcát.
- Az nem is volt igazi csíny! – védekezett Peter, de a többiek nevettek, így aztán feladta. – És ha te nem lettél volna ott…
De aztán elakadt, mert Sirius elnézett mellette, az újonnan érkezettek irányába.
- Szia, Lily.
- Sirius… - Harry elállt az útból, hogy az anyja odamehessen az ágyhoz. Lily leült az ágy szélére, és a kezébe fogta Sirius egészséges bal kezét. A hangja nagyon lágy volt.
- Olyan sokkal tartozunk neked…
- Ne – mondta a férfi halkan. – Már eljátszottuk ezt a vitát Jamesszel, és nem akarom megismételni. Az én döntésem volt, és másodszor is ugyanígy döntenék.
- De…
- Ne – lehet, hogy gyenge volt a hangja, de tántoríthatatlan, amit Lily is beláthatott, mert felsóhajtott.
- Rendben, de akkor legalább engedd, hogy megköszönjem.
Először úgy tűnt, Sirius vitatkozni fog, de rövid csend után, halványan elmosolyodott.
- Hát akkor, nagyon szívesen.
Lily is mosolygott, előrehajolt, és megpuszilta a férfi arcát – James azonban nem volt túl elégedett.
- Hogy lehet – morgolódott -, hogy én belezöldülhetek a vitába, Lily pedig bejön, szól tíz szót, és rögtön igaza van?
- Isten hozott a házaséletben, Ágas! – nevetett Peter.
- Azt hittem, ennyi év után már megszoktad – tette hozzá Remus filozofikus hangon.
Lily ártatlan arccal a férjére mosolygott, miközben felállt a beteg mellől. Harry is kuncogott, de az apja nem adta fel ilyen könnyen.
- Nos? – kérdezte, várakozóan nézve az ágyban fekvő barátjára.
- Ő sokkal kedvesebb volt.
De nem folytathatták tovább, mert Lily közben odahúzta Harryt, aki hirtelen szeretett volna elbújni, de az anyja szorosan fogta mindkét vállát.
- Sirius, - mondta, - ismerd meg Harryt!
A kék szemek rászegeződtek, és ő próbált nem fészkelődni. Sirius úgy meredt rá, mintha soha nem látott volna még életében tizenegy éves fiút: némán, és… szinte döbbenten. A maga részéről Harrynek fogalma sem volt, most mit kellene csinálnia. Mit mondhatsz a keresztapádnak, akire alig emlékszel, és akiről egész életedben azt hitted, hogy meghalt? Érezte, hogy mindenki őt figyeli, és tudta, hogy mondania kellene valamit, de ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudott volna semmi okosat kitalálni. Aztán végül, Sirius szólalt meg.
- Megnőttél – ennyit sikerült kinyögnie.
Hát erre meg mi a fenét mondjon? Végül csak annyit válaszolt:
- Örülök, hogy megismerhetem.
- Nem emlékszel rám, ugye? – kérdezte Sirius halkan.
- Nem igazán.
- Nem csoda. De amikor kicsi voltál, sokszor vigyáztam rád – egy kicsit elmosolyodott. – Egyszer az ölembe pisiltél, épp, amikor munkába kellett indulnom… meglehetősen érdekessé tetted a napomat!
A felnőttek nevettek.
- Mi volt a munkája? – kérdezte Harry érdeklődve. Volt néhány emlékképe a keresztapjáról, de foglalkozást nem tudott hozzá kötni.
A beteg szeme egy pillanatra James felé villant.
- Auror voltam, mint apád.
- Ó…
- Úgy hallottam, kviddicsezel – mondta aztán Sirius, és ezzel Harry minden kényelmetlen érzése elpárolgott.
- Igen, a Griffendél fogója vagyok – mondta vigyorogva. – Fletcher professzor megengedte, hogy már most játsszak. Azt mondta őstehetség vagyok…
- Ez nem lep meg, ismerve apádat. Azt is mesélik, hogy a barátaiddal sikerült már néhányszor bajba keverednetek.
Harry emlékeztette magát, hogy Remus is ott áll mögötte, és hogy ő az igazgató.
- Hát… folytatunk néhány hagyományt…
- Úristen, Sirius, legalább ne bátorítsd őket! – vágott közbe Remus.
- Miért ne? – kérdezte ártatlanul a keresztapja. – Mellesleg nem emlékszem, hogy neked valaha is szükséged lett volna a bátorításra…
- De most én vagyok az igazgató, az isten szerelmére!
- Hoppá…
Mindannyian nevettek, és Harry felfedezte, mennyi szórakozási lehetőséget rejt a keresztapja. Sirius Black bizony nem hiába tartotta a rekordot az egy félévben összeszedett büntetőpontok terén… Erre nyílván Remus is rájött, mert míg a többiek nevettek, ő felnyögött. De aztán Lily elkomolyodva megszólalt.
- Tudjátok, bármennyire is élvezzük a találkozást, nem kellene egyszerre itt lennünk. A jelenlétünk elárulhatja Voldemortnak, hogy Sirius itt van…
- Már tudja – hangzott fel az ajtóból. Piton volt az, aki fekete köpenyében és a sötét bejelentéssel most még gonoszabbnak tűnt Harry számára, mint máskor.
- Nem szívesen zavarom meg a bájos családi összejövetelt, de Voldemort már tudja, hogy itt van.
- Hogyhogy? – kérdezte Peter.
- Úgy, hogy elmondtam neki.
Az igazgatóhelyettes besétált a szobába, és üdvözlésképpen a kis csoport felé bólintott. Senki nem mondott semmit, így Harry megszólalhatott, mielőtt bárki megállíthatta volna. A hangja tele volt felháborodással és méreggel.
- Maga elmondta neki? Akkor maga…
- Persze, hogy halálfaló vagyok – vágott közbe Piton, és rá se nézve a fiúra, Lilynek akart mondani valamit, de Harryt nem lehetett leállítani. Közben azért átsuhant az agyán, miért nem tesz senki semmit? Hát nem hallották?
- Maga áruló!
- Ne beszélj olyasmiről, amiről nem tudsz semmit! – csattant fel Piton.
- Perselus! – szólt rá Harry anyja, kicsit méltatlankodva.
- Bocsánat. Talán gyerekek nélkül kellene folytatnunk ezt a beszélgetést!
- Ezt az esélyt már eljátszottad – szólalt meg James. Most hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. – Akkor már jobb, ha megtudja a teljes igazságot…
- Á, és higgyem el, hogy nem fogja elmondani a kis barátainak?
Piton most Harry-re meredt, és ő szeretett volna rákiabálni, de érezte az apja szorítását a vállán, és az azt súgta, hogy ez rossz ötlet lenne.
- Tudom, hogy kell titkot tartani! – azért teljesen nem bírta megállni.
- Elég!
Remus hangja megelőzött minden további vitát, mert James, Lily és Piton egyaránt szólásra nyitották a szájukat. Harry magában dühöngött tovább. Piton halálfaló: azok közé tartozik, akik megölték a nagyszüleimet, mielőtt megismerhettem volna őket. Azok közé, akik minden egyes nap meg akarják ölni az apámat is!
De aki végül megszólalt, az Sirius Black volt.
- Akkor, gondolom, most meg kellene ölnöd…
Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha ez a kilátás túlzottan megrémítené. Piton megrázta a fejét.
- Nem nekem. De valaki biztosan meg fogja próbálni.
- Milyen megnyugtató – válaszolt Sirius.
- Ideállíthatnék néhány aurort – mondta aggódó arccal az apja.
- Ne! Minek leplezzük le Pitont? A Roxfort biztonságos, és nem vagyok tehetetlen, csak sebesült…
- De elég súlyosan ahhoz, hogy ne akarj még többet – válaszolt James.
Harry figyelte, ahogy a két férfi farkasszemet néz egymással. Mind a kettő azt várta, hogy a másik meghátráljon, de egyiken sem látszott, hogy feladná – aztán érezte, hogy Sirius győz, annak ellenére, hogy a tekintete fájdalomról és kimerültségről árulkodott.
- Eddig is életben maradtam – mondta halkan. – Nem fogom beadni a kulcsot valami másodosztályú halálfalónak – Pitonra nézett, cseppet sem barátságosan. – Bocs, ez nem neked szólt!
- Nem is vettem magamra – válaszolt szárazon a bájitaltan-tanár. – Én mindig is első osztályú halálfalónak tartottam magam…
A felnőttek nevettek, de Harrynek leesett az álla. Jól hallotta? Piton viccelt volna? Ez lehetetlen! De senki nem lett dühös rá, sőt meg sem lepődtek, ez pedig csak egyet jelenthet.
- Maga kém! – mondta ki hangosan.
- Kiváló következtetés, Mr. Potter – válaszolt gúnyosan az igazgatóhelyettes.
Válaszra nyitotta a száját, de az apja figyelmeztetően megszorította a vállát.
- Köszönjük, Perselus! – mondta Piton felé fordulva.
- Ne csinálj semmi hülyeséget, Black! – mondta Piton az ágyban fekvő betegnek. – Nem szeretnék még egy temetést végigállni.
- Őszintén kétlem, hogy az elsőn ott lettél volna…
- Igaz is, nem voltam – azzal, az igazgatóhelyettes olyan gyorsan távozott, ahogy jött, de a szobában egy kicsit alábbhagyott a hangulat. Pillanatnyi szünet után Lily szólalt meg.
- Nos, nekem mennem kell dolgozni…
- Nekem is – csatlakozott Peter. – Mehetnénk együtt a minisztériumba.
- Rendben. James…?
- Majd megoldom – válaszolt az apja, és Harrynek valahogy az az érzése támadt, hogy ez a „megoldás" az ő személyével kapcsolatos. Néha úgy érezte magát a szülei között, mint egy mugli ping-pong labda!
- Később majd találkozunk – búcsúzott Lily Siriustól is.
- Arra számíthatsz…
Mindenki elköszönt a sebesülttől, és kimentek. Peter és az anyja gyorsan eltűntek a legközelebbi kandalló irányába, ő pedig követte az apját az ellenkező irányba, míg végül találtak egy használaton kívüli termet. Az apja elmondott egy hangtompító bűbájt, aztán felé fordult.
- Tudod, miről kell beszélnünk, ugye?
- Piton professzorról – sóhajtott Harry. – Sajnálom, hogy udvariatlan voltam vele, de… nagyon dühös lettem…
De az apja meglepő módon elnevette magát.
- Harry, azért nem lesz vége a világnak, mert egy kicsit szemtelenkedtél Pitonnal. Valójában ha egy Potter és egy Piton nem utálnák egymást, akkor azt hiszem, valami gond lenne – de apai kötelességem, hogy figyelmeztesselek, tisztelned kell a tanáraidat!
- Igen, apa.
- Az apja legalább megértette – az anyjával mindig nehezebb dolga volt.
- Sokkal fontosabb azonban, hogy megígérd: amit ma megtudtál, nem fogod elmondani senkinek! A barátaidnak sem. Ha valaki megtudja Piton professzorról, hogy kém, az az életébe kerülhet.
- De hát halálfaló…
- Igen, de a mi oldalunkon áll, már nagyon hosszú ideje.
A furcsa események így már nem is voltak olyan furcsák, különösen Piton éjszakai kis kiruccanása, a téli szünet előtt.
- Akkor Mógus professzor is…?
- Tudod, hogy ez nem mondhatom el – mondta egy kis tétovázás után.
- Ez a Főnix Rendjével kapcsolatos, ugye?
- Nem is szabadna tudnod róla, Harry!
- De van fülem, és szemem – válaszolt. – És tudod apa, már tizenegy éves vagyok.
- Igen, tudom – James elnevette magát, és játékosan összeborzolta a fia haját. - De ígérd meg, hogy megtartod a titkot!
- Jó, megígérem.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx