Huszonkettedik fejezet: Mindenáron
Az órák a megszokott rendben folytatódtak a látható feszültség ellenére, ami szinte valamennyi tanárukat jellemezte. Az iskolában hamar elterjedt a pletyka, hogy a titokzatos varázsló, aki a gyengélkedőn fekszik, az Azkabanból szökött, és most Tudodki vadászik rá. Néhányan persze nem hitték el a történetet, de mások (Harryt is beleértve) jobban tudták. Ronnak és Hermionénak persze elmondta, az ikreknek viszont nem kellett, ők maguktól kitalálták – és amit a Weasleyk tudtak, azt Lee Jordan is tudta. Úgyhogy a MÁBALT tagjai jólértesültebbek voltak az átlagnál, és csak nevettek, amikor Malfoy és barátai azt ecsetelték, hogy az Azkabanból nem lehet megszökni.
Harry egy hét alatt háromszor látogathatta meg a keresztapját, először Remusszal, később egyedül. Furcsa kettősséget tapasztalt. Voltak olyan pillanatok, amikor a férfi mosolygott és viccelődött vele, máskor viszont hallgatag volt, zárkózott és valahogy… távoli. Harry soha nem kérdezett ilyenkor semmit, mert megértette, hogy az apja legjobb barátja az elmúlt tíz évben olyan helyeken járt, ahol a rémálmok valódiak, és még sötétebbeken is, ahol az egyszerű rémálmok mámoros fantáziának számítanak.
Mindennek ellenére az élet a Roxfortban folyt tovább.
Aztán egyik reggel az igazgató nem egyedül jelent meg a Nagyteremben, és a sustorgás rögtön elindult a diákok között. A diákok számára ismeretlen férfi sötétkék, majdnem fekete talárt viselt, és erősen sántított. Még mindig nagyon sovány volt és sápadt - de Harry volt a megmondhatója, hogy ez már közel sem volt olyan rossz, mint korábban.
- Ő az? – kérdezte Fred.
- Igen.
A keresztapja észrevette és rámosolygott, Harry pedig integetett neki. Sirius mosolya azonban gyorsan eltűnt, amikor szembe találta magát Pitonnal. Lehet, hogy egy oldalon álltak, de nyilván nem voltak barátok – ha egy pillantással ölni lehetne, mindketten holtan estek volna össze, és mindenki más is, aki véletlenül épp köztük állt.
Piton gúnyosan mosolygott.
Sirius bosszúsan elhúzta a száját.
Remus pedig közbelépett.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Ülj le!
Remus határozott mozdulattal kirántotta az egyik széket, és ez elárulta az ingerültségét. Már gyerekkorukban is ő volt a békítő, most is a régi barátja és a helyettese közé ült le.
- Nem vagyok rokkant, Remus! – morgott Sirius, de azért leült, mert azzal az arckifejezéssel nem lehetett vitatkozni.
- De elég közel állsz hozzá – válaszolt halkan a barátja. – Szerencséd van, hogy nem vesztetted el a lábad! Te is nagyon jól tudod.
Sirius felsóhajtott. Remusnak igaza volt, a bonyolult törés és a régi fertőzés majdnem rákényszerítette Madam Pompfrey-t az amputációra, és a tény, hogy még mindig erősen sántított, épp elég bizonyíték volt az igazgató szavaira.
- Tudom…
- Milyen kár – motyogta Piton, Remus másik oldaláról. Siriust ez egyáltalán nem lepte meg, de az igazgató rögtön odafordult.
- Nem fogok egy csata közepén reggelizni! – sziszegte. – Viselkedj civilizáltan!
Meglepő módon Piton visszahúzódott, de azért annyit még hozzátett:
- Abbahagyom, ha a forrófejű barátod megígéri, hogy nem fog provokálni!
Provokálni? Sirius majdnem hangosan felnevetett, de még időben visszafogta magát. Az elmúlt évtizedben alig néhány szót váltott Pitonnal, és egyáltalán nem állt szándékában provokálni … vagy legalábbis nem reggeli közben. Ráadásul az elmúlt tíz év után minden gyerekkori átverés és sértés nagyon-nagyon jelentéktelennek tűnt.
- Ezt örömmel megígérem…
Remus pillantása elárulta, hogy érti, mi áll a válasz mögött. Piton pedig minden további megjegyzés nélkül elfordult, és Mundungus Fletcherrel kezdett társalogni, mintha még Sirius létezését is tagadni akarta volna – és ami azt illeti, ez nagyon is megfelelt Siriusnak. Túlságosan sok energiájába tellett, hogy újratanuljon élni, és ez Piton közreműködése nélkül is épp elég nehéz volt.
A reggeli egy szempillantás alatt megérkezett, és a roxforti hagyományoknak megfelelően tökéletes volt. Sirius számára természetesen minden rendes étel tökéletesnek tűnt. Egy egész hét beletelt, mire egyáltalán emlékezni kezdett rá, milyen a rendes étel. Amivel Voldemort őrizetében etették, azt a legnagyobb jóindulattal sem lehetett ételnek nevezni, és a roxforti finomságok még mindig megzavarták meglepően érzékeny gyomrát. Ezért aztán óvatosan közeledett a reggelihez, és egyelőre inkább csak a beszélgető gyerekeket figyelte, és csodálkozott, hogy az iskola milyen kevéssé változott.
Az Azkabanban, ahol öt pokoli évet töltött (élvezve a kétes dicsőséget, hogy ő volt az első rab, akit Voldemort a szigetre szállíttatott), nehéz volt emlékeznie arra, hogy odakinn is van egy világ. A vége felé szinte már lehetetlen volt…, egészen addig, amíg meg nem hallotta Petert, és akkor valami olyan keserűség támadt fel benne, amit azelőtt el sem tudott képzelni. De megbocsátott Peternek, elsősorban azért, mert a többi Tekergőnek szüksége volt erre. Peter, ha kicsit későn is, de végül a helyes döntést hozta – és Sirius nem tagadhatta meg a barátaitól, hogy a szövetségük újra teljes legyen. És - ami azt illeti - neki is nagy szüksége volt erre, mert a barátai emléke volt az, ami életben tartotta: először Voldemort saját birtokán, később pedig az Azkabanban. Kirázta a hideg, de visszaszorította az emlékeket. Nem akart erre gondolni, amikor sütött a nap, és gyerekek nevettek körülötte. Nevetés – remény – ártatlanság. Olyan dolgok, amiket tőle már régen elraboltak, és nem tudta, hogy valaha visszaszerezheti-e még őket…
Voltak persze jó pillanatai. Magát is meglepte, hogy az első napon együtt tudott nevetni a többiekkel. Igaz, a többiek sokkal vidámabbak és harsányabbak voltak, de ő is mosolygott, és nem is kellett erőltetnie. Sokan emlegették a barátság gyógyító hatását, mégis - az előrelépések ellenére - Sirius tudta, hogy ez az erő sem volt elég. Távol volt még attól, hogy gyógyulásról beszélhetett volna, és nem is fog a közelébe jutni még nagyon hosszú ideig. Ismerte a démonjait. Egy évtizeden keresztül ők jelentették számára az egyetlen társaságot.
Fájdalom.
Az emlékek egy szempillantás alatt árasztották el.
„Mondd el!" követelte a hideg hang, de mint mindig, most is megtagadta a választ. Erősnek kellett lennie, a barátaiért, Harryért…
„Mondd el!"
Fájdalom.
„Nem árulom el a barátaimat…" Megint fájdalom. Nem volt ebben semmi új, mégis a lelke küszködött, hogy ne omoljon össze az ostrom alatt. Ellen tud állni. Muszáj.
Egy fagyos kéz érinti meg az arcát.
„Árulás? Hogy lennének a barátaid azok, akik itt hagynak rohadni a pokolban?"
- Sirius?
Összerándult, de a megszólítás kirántotta az emlékképből. Megrázta a fejét. Igaziból nem emlékezett a pontos alkalomra, milliószor ismétlődött ugyanaz. Voldemort elszántan akarta a Potter családot. Még mindig akarta.
- Jól vagy? – Remus keze a vállán volt, és ő kényszerítette magát, hogy ne húzódjon el. Még nem szokta meg, hogy az emberi érintés nem jelent feltétlenül egyet a fájdalommal.
- Jól vagyok – mondta halkan. – Csak elgondolkodtam…
- Értem…
Ottfüggött köztük a kimondatlan kérdés és felajánlás: itt vagyunk, ha szükséged van ránk – súgta Remus aggódó tekintete, és Sirius kierőltetett magából egy mosolyt. Tudta, de még nem állt készen. Túl sok idő telt el. Remus megszorította a vállát, de csak egyszer. Ő értette a belső démonokat, hiszen minden hónapban szembenézett a sajátjával.
Hirtelen a csend szinte rájuk telepedett, és kezdett kényelmetlenné válni. Remus láthatóan nem tudta, mit mondhatna, ő pedig épp most kezdett csak emlékezni arra, milyen emberek között lenni. Igen, olyanok voltak, mint a testvérek, de az egyik testvér nagyon hosszú ideig volt távol. Végül amikor már nem bírta tovább a csendet, Sirius megszólalt.
- Olyan furcsa, hogy annyi minden megváltozott, mégis itt szinte minden ugyanolyan, mint régen.
- Igen, sok minden változik, de van, ami örökké megmarad – mondta Remus halkan.
- Remélem…
Különösebb kedv nélkül kezdett hozzá a reggelijéhez. Tudta, hogy ennie kell, de nem nagyon volt éhes. Madam Pomfrey a sárga földig lehordta volna, ha látja, milyen keveset csipeget, de a gyógyító szerencsére nem volt itt, úgyhogy pillanatnyilag teljesen szabad volt. Persze vissza kell nyernie a súlyát, és valamennyire már sikerült is, de pillanatnyilag, ahogy a mosolygó és nevetgélő diákokat nézte – akik nagyon emlékeztették egykori önmagára –, nem sok étvágya maradt. Egyrészt megnyugtató volt látni, hogy a Roxfort még egy ilyen sötét korban is működött; másrészt viszont, ha a Mardekáros asztal felé nézett, eszébe jutott, milyen sok egykori iskolatársa választotta a sötét oldalt, és elképzelte, hányan fogják a gyerekek közül a szüleik példáját követni. Remélte, hogy nem sokan, de nem voltak illúziói. A Roxfort még mindig semleges területnek számított – választási terület volt sokak számára. Itt alapozták meg életük legfontosabb döntéseit. Eszébe jutottak Dumbledore szavai, amiket a búcsúztatójukon mondott:
„Ma elhagytok minket, és beléptek egy világba, ami nagyon más, mint az, amit hét év után magatok mögött hagytok. Felnőtt férfiak és nők vagytok, és nektek kell döntenetek. Eljön a nap – lehet, hogy már holnap, lehet, hogy csak jóval később –, amikor választanotok kell a könnyű út és a helyes út között…"
Ő választott. És ezt tették sokan mások is.
- Sirius? – szólította meg megint Remus.
A barátja felé fordította a fejét:
- Igen?
- Mennem kell – mondta az igazgató. – Perselus és én Kuporral találkozunk fél óra múlva.
- Kuporral? – kérdezte zavartan.
- A mágiaügyi miniszter helyettese.
Olyan sok minden megváltozott.
- Akkor ki a VBÜF vezetője?
- Arabella Figg.
Mert Mordon halott. Ezt tudta. Voldemort személyesen mondta el neki négy évvel ezelőtt. Ez volt az egyik legtisztább azkabani emléke a fájdalom mellett. A Sötét Nagyúr mindig is élvezettel mészárolta le az erőseket. És Alastor a mentora volt egykor… Emlékek. Csak egy halk „Ó"-ra futotta tőle.
- Minden rendben lesz? – kérdezte Remus aggódva.
Egy pillanatra feltámadt benne az ingerültség, és erővel tartotta vissza magát, nehogy felcsattanjon. Remus csak azért kérdezte, mert törődött vele, és nem lett volna szép ezért legorombítani. Csak éppen… a törődés olyan idegen érzés volt…
- Igen, nem lesz semmi baj…
- Biztos vagy benne?
- Biztos vagyok, Holdsáp! – válaszolt figyelmeztető hangsúllyal. Nem lenne jó, ha ez túlságosan elfajulna; valahol meg kell húzni a határt. – Megígérem, hogy reggeli után visszafekszem.
Remus felhúzta az egyik szemöldökét – csak ő tudta ilyen elegánsan kifejezésre juttatni a kételyeit.
- Tényleg! Megígértem Poppy-nak, és ha nem tartanám be, úgy megátkozna, hogy vasárnapig sem tudnék felkelni – jelentette ki.
Remus elmosolyodott.
- Akkor már értem.
- Azt lefogadom – morogta Sirius, de a barátja közben már felállt.
- Mehetünk, Perselus? – kérdezte udvariasan.
- Hát persze.
Remus búcsúzóul bólintott, de Piton még csak rá sem pillantott, ezzel is bizonyítva, hogy nem minden változik az idővel. Sirius érezte, hogy egy mosoly készül kiülni az arcára, és tudta, hogy a legtöbben nem értenék ezt a sötét humort. Ha Voldemort mást nem is ért el, az biztos, hogy igazi cinikust csinált belőle.
A tanári asztal lassan kiürült, ahogy egyre többen távoztak, hogy előkészüljenek az órájukra, végül csak Sirius, Bimba és Mógus maradt ott. Bimbának nyílván nem sok mindenre kellett előkészülnie az üvegházban, de nagyon egyedül érezhette magát, ezért Fletcher távozása után néhány perccel ő is otthagyta a termet. Persze, Sirius nem volt épp valami kellemes társalgó, Mógus pedig – a dadogásából ítélve – szintén nem tartozott a beszédes emberek közé. Elég távol ültek egymástól, úgyhogy Sirius teljes békében maradhatott. Ami a lehető legtökéletesebb szituáció volt a számára.
Nem túl nagy lelkesedéssel a tányérja felé fordult. Az első falat után megállapította, hogy a tojásra ráférne egy kis só. A sótartó ott állt előtte, de amikor felemelte, meglepően könnyűnek bizonyult, és rájött, hogy üres. Hát ez remek! Az asztal másik szélén, Mógus előtt volt egy másik sótartó is.
- Ideadná a sót, kérem – szólította meg a tanárt.
- T…t…természetesen – válaszolt a professzor, és Sirius arra gondolt, vajon a diákjai mit érthetnek meg egyáltalán az erős dadogás mellett.
A sótartó Mógus pálcájának irányításával végigcsúszott az asztalon. Sirius hirtelen megborzongott. Nem nyúlt ki a kis üveg felé, hanem a poharával állította meg, és kényszerítette magát, hogy nyugodt arccal forduljon Mógus felé.
- Köszönöm – pedig az ösztönei szinte üvöltöttek.
Mintha egy tűt szúrtak volna a tarkójába, és a hideg végigfutott a hátán. Egyszerűen érezte – fekete mágia. Minél hosszabb ideig volt kitéve neki, annál érzékenyebbé vált iránta…
Az ösztönei sokkal gyorsabban működtek, mint az agya, és amikor a szeme sarkából észlelte a mozgást, levetette magát a székről, remélve, hogy az asztalt védőpajzsként használhatja. Gyógyulófélben lévő csontjai nem nagyon díjazták az erőfeszítést. Vörös fény cikázott el a feje felett, és a széke felrobbant, faforgácsokat szórva mindenfelé – néhány őt is eltalálta, de nem törődött vele – a diákok sikoltoztak és kiabáltak – Mógus pedig már régen talpon volt…
Sirius megragadta Remus székét, és minden erejét beleadva a sötét varázslatok kivédése tanár felé hajította. Legyengült állapota miatt persze nem érte el Mógust, de figyelemelterelésnek elég volt. A halálfaló – mert csak az lehet! – megállt egy pillanatra, hogy a támadó kedvű bútordarabot cafatokra robbantsa, és csak utána koncentrált újra Siriusra. Ó, a fenébe! Tíz éve ez az első párbaja, és még csak pálcája sincs! Mintha az események lassítva történtek volna – csak az ösztönei vezérelték.
- Stupor!
Félrevetette magát, és hálát adott az égnek, hogy Mógus nem akarja megölni, a stabil asztal pedig elég jó fedezéknek bizonyult. Sirius akaratlanul is az asztal alatt landolt, és az eltakarta Mógus elől – de csak egy pillanatra. A fehér asztalterítő alól látta, hogy a férfi megkerüli az asztalt, és tudta, hogy nem sok ideje maradt. Hova a francba tűnt mindenki? A még ott maradt diákok nyílván csak bámultak, hiszen csak kölykök voltak, és az egyik tanáruk harcolt egy ismeretlen ellen. Még ha közbe is avatkozna valamelyikük, biztos Mógus oldalán tenné.
A jobb kezével felnyúlt az asztalra, és valami használható után tapogatózott. Akármivel próbálkozott volna, legyen az tányér, villa, vagy egy átkozott borsszóró (kivéve persze azt az ördögi sótartót, ami elindította ezt az egészet), végül az ujjai valami kemény és hengeralakú tárgyon landoltak.
Fűzfa, nagyon puha, és kb. harminc centiméter hosszú.
Megszorította a pálcát, és az agya kikapcsolt. Vadul kipördült az asztal alól (ami most már csak akadályozta a mozgását), és közben a másik kezével felkapott egy tányért. A tányér a reggeli maradványaival Mógus felé repült, és valami isteni szerencsének köszönhetően pontosan az arcába csapódott. A tanár felmordult és félreugrott, de egy pillanatra elvakította és megzavarta az arcán végigfolyó tojás.
Sirius jobb keze szorosan az oldala mellett volt, készenléti pozícióban, és a teste önkéntelenül felvette azt a kissé görnyedt testtartást, amit mindig is használt párbajozás közben. Egy varázsigét, de gyorsan! De az agya ijesztően üres volt, és csak tehetetlenül figyelte, ahogy Mógus eltünteti a reggeli maradványait az arcáról, és ráemeli a pálcáját. Az agya ugrott egyet, és szinte hallotta a fogaskerekek csikorgását, ahogy próbált előhívni valamit, amit tíz éve nem használt már.
- Impedimenta!
Régen sokkal kreatívabb lett volna, de most örült, hogy valami egyáltalán az eszébe jutott. Mógus megállt a mozdulat közepén, és küzdött a bűbáj ellen, ami őszintén szólva nem volt elég erős ahhoz, hogy megállítson egy tapasztalt és eltökélt varázslót.
Az, hogy élve akarta elfogni, eléggé korlátozta a tanár lehetőségeit. Vagy ez volt a helyzet, vagy egyszerűen nem volt túl eredeti:
- Stu…
- Everbero!
Felrántotta egy kicsit a pálcát, és telibe kapta Mógust, aki elszállt, és olyan erővel csapódott a falnak, hogy leverte a vakolatot. Sirius úgy gondolta, elvesztette az eszméletét, de azért biztos, ami biztos:
- Capitulatus!
Mógus pálcája könnyedén a bal kezébe röppent, és a professzor még csak meg sem mozdult. Sirius óvatosan felegyenesedett, és csak most tudatosult benne a jobb lábában lüktető fájdalom.
Körülpillantott, és a világ most már visszatért az eredeti sebességbe. Bumm.
A jobb oldalán a tanárok által használt ajtó kicsapódott, és Remus jelent meg, a nyomában Pitonnal és Barty Kuporral, a mágiaügyi miniszter helyettesével. Remus és Kupor harcra készen szorongatták a pálcájukat, de Piton nem… Sirius lepillantott a jobb kezében szorongatott pálcára. Milyen érdekes… soha nem gondolta volna, hogy Piton pálcája ilyen jól illik hozzá – persze nem próbálkozna semmi bonyolulttal, még akkor sem, ha nem lenne ennyire kiesve a gyakorlatból, de azért…
Piton sötét szemei rámeredtek, biztosítva Siriust, hogy ez nem volt véletlen. Ez mindenesetre bizonyítja, hogy tényleg a mi oldalunkon áll!
- Azt hiszem, ezt itt felejtetted – mondta hűvös hangon, és próbálta nem túl látványosan kímélni a jobb lábát.
- Úgy tűnik – Piton hangja kifejezetten fagyos volt.
Sirius megengedett magának egy halvány mosolyt.
- Megköszönném, hogy kölcsönadtad, de biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan hagytad hátra.
- Azt biztosra veheted – morogta Piton, de Sirius legszívesebben elnevette volna magát. Ó, igen, utálta Pitont, és valószínűleg mindig is utálni fogja, de nem tagadhatta a benne rejlő képességeket. De hát soha nem gondolta, hogy Piton ostoba lenne, egyszerűen csak elviselhetetlen.
- Jól vagy? – kérdezte Remus.
Sirius egy pillanat után bólintott, és vetett egy pillantást Mógusra.
- Igen. Szükségem van egy pálcára.
- Azt látom – sóhajtotta Remus, olyan halkan, hogy csak Sirius hallotta.
Sirius elszakította a tekintetét az eszméletlenül heverő varázslóról és egymásra mosolyogtak, mint régen. Aztán Remus a helyettesére nézett, és Sirius látta a néma párbeszédet, ami lezajlott köztük. Remus szeme a diákok felé villant, aztán vissza az igazgatóhelyettesre, aki bólintott:
- Majd elintézem.
Azzal Piton leszáguldott az emelvényről, elvegyült a diákok között, és a tantermekbe küldte őket. Sirius a szeme sarkából észrevette, hogy Harry elindulna feléje, de Piton megállította, és elküldte őt is. Sirius mindkét arcon mély ellenszenvet látott, és ezen nem is csodálkozott – elvégre Harry James fia volt. Közben azonban Remus mondott valamit, és ő gyorsan rá koncentrált.
- Mi történt?
- A sótartó – válaszolt szórakozottan.
- Mi? – a barátja meglehetősen furcsállva nézett rá.
Sirius visszasétált a félig megsemmisült asztalhoz, és közben utálta, hogy mennyire sántít. A lába eléggé világosan emlékeztette rá, hogy még nem gyógyult meg, és ehhez most sajgó bordái is csatlakoztak.
- Megkértem, hogy adja ide a sót – magyarázta -, azt hiszem, a sótartó egy zsupszkulcs.
- Á – Remus a pálcája egy intésével felemelte a sótartót, a szemeiben mély aggodalom ült. – Nagyon akar téged!
- Igen – hirtelen nagyon szűknek érezte a torkát, és elborították a sötét emlékek. Négy éven át dolgozott aurorként, és jó volt. De sosem jelentett akkora veszélyt, hogy felkerült volna Voldemort toplistájára. Most azonban volt egy olyan érzése, hogy ő a lista egy személyben.
Az agya racionális része azt súgta, hogy meg kéne ijednie, de erre már nem volt képes. Régen túl volt már rajta. Igaz, hogy a rémálmok éjjel-nappal kínozták – álommentes altató ide vagy oda, bár ezt persze nem mondta el senkinek –, Voldemorttól már nem tudott félni. Vagy legalábbis nem volt ez egy mindent elborító félelem. Túlságosan utálta a szörnyeteget ahhoz, hogy féljen tőle. Lehet, hogy bolond volt, de tíz évnyi kínzás és fájdalom két dolgot okozhat: vagy megtöri a szívet és a lelket, vagy elűzi a félelmet.
Sirius a másodikat választotta.
És tudta, hogy soha nem lehet már az az ember, aki volt. Talán egy napon meggyógyul – lehetséges -, de az is lehet, hogy nem. Mindkét lehetőség nyitva állt, és ezt Voldemortnak köszönhette. Túl sok oka volt gyűlölni.
- Sirius? Jól vagy? – ismételte Remus, és megérintette a vállát.
Akaratlanul is összerándult.
- Bocs. Csak elgondolkodtam.
- Inkább elmerengtél – jött a könnyed válasz, de Remus aggodalmasnak tűnt. A barátja figyelmét nem sok minden kerülte el.
- Hát igen – megpróbált kierőszakolni magából egy mosolyt, de belebukott, mint általában. Inkább elégek, gondolta keserűen
- Menjünk az irodámba – mondta Remus halkan. – Azt hiszem, meg kell válaszolnunk néhány kérdést.
- Igen? – de közben észrevette, Kupor milyen bizalmatlanul méregeti. De az ellenséges pillantások leperegtek róla. Miután szembenézett Voldemorttal, már nem sok dolog ijeszthette meg, és Kupor semmiképp sem tartozhatott ezek közé. – Menjünk.
Így, az igazgató, a miniszterhelyettes és az egykori rab együtt mentek vissza az igazgatói irodába, de az úton szinte alig beszéltek. Piton közben elment, és bezárta Mógust - ami olyan feladat volt - erről Remus mindenkit biztosított -, amit nyugodtan rá lehetett bízni.
Sirius nem hitte volna, hogy lehet valami közös benne és a bájitaltan-tanárban, de meg kellett állapítania, hogy van ilyen: Kupor láthatóan egyikükben sem bízott. De ebben sem volt semmi új: Kupor megszállottan gyanakvó tudott lenni. Sirius ezt azóta tudta, hogy felvették aurornak.
Legalább annyi tisztesség volt benne, hogy nem szólt semmit, amíg nem csukódott be mögöttük az ajtó.
- Örömmel tapasztalom – jegyezte meg akkor, - hogy manapság párbajokat is felszolgálnak reggelire.
Remus nem szólt semmit, úgyhogy Kupor folytatta:
- És különösen csodálom, hogy ön is folytatja az elődje szokását, és halálfalókat alkalmaz – a szeme Sirius felé villant. – És látom, most már szállást is ad nekik.
- Tessék? – szólalt meg Remus, fél másodperccel megelőzve Siriust, aki inkább vett egy mély lélegzetet és hallgatott: ez Remus csatája volt.
- Ugyan már, igazgató úr! – csattant fel Kupor. – Nem hiheti, hogy bárki is eltölthet tíz évet a Sötét Nagyúr kezei közt anélkül, hogy az ő teremtményévé váljon! Ez lehetetlen… ha ez az ember egyáltalán az, akinek kiadja magát!
Siriusban gyorsan ment fel a pumpa, de visszatartotta a dühös választ, ami ki akart szaladni a száján. Az elmúlt tíz év olyan önkontrollt adott neki, amit soha nem várt volna magától.
- Én vagyok – mondta nagyon halkan – Sirius Black. És nem vagyok Voldemort teremtménye. És nem vagyok halálfaló sem.
- Azt gondoltam – tette hozzá Remus -, hogy több bizalmat táplál a felettese képességei iránt. Dumbledore itt járt, és ellenőrizte Siriust.
Kupor le nem vette a szemét Siriusról.
- Nem állítottam, hogy átok áll a dolog mögött.
- Akkor csak a bizalomról van szó, nemde? – kérdezte Sirius, és nyugodtan állta a miniszter-helyettes tekintetét.
- És ön persze bízik benne, ahogy Mógusban is bízott! – fordult Kupor Remus felé.
- Nem – jött a válasz. – Tudtam, hogy Mógus halálfaló.
- Tessék? És nem tartotta szükségesnek, hogy tájékoztassa a minisztériumot?
- Azt nem tartottam szükségesnek, hogy önt tájékoztassam. Ez nagy különbség! – Sirius csodálta Remus nyugalmát. Szegény Kupor… de a barátja folytatta. – Mellesleg, van itt még valami. Kétlem, hogy a Sötét Nagyúr el akarná fogni Siriust, ha mint ön állítja, halálfaló lenne.
- Ez csak trükk – morogta Kupor.
- Nem valószínű.
- Ennyire ismeri az észjárását, Lupin? Akkor lehet, hogy legközelebb maga ellen kellene vizsgálatot indítani.
- Fenyegetőzzön csak, Kupor, de úgysem jutna messzire – válaszolta Remus visszafogottan, de a szemeit összehúzta, és Sirius tudta, hogy ez fontos figyelmeztető jel; de Kupor nem figyelt oda rá.
- Nem fenyegetőzöm semmivel – mondta. – Csak kifejezem aggodalmamat az iskola vezetésével kapcsolatban.
- Akkor örülhetek, hogy nem önnek dolgozom, ugyebár?
- A Roxfort minisztériumi ellenőrzés alatt áll!
- Igen, a miniszter ellenőrzi – válaszolt Remus. – És nem maga. És csak a felügyelő-bizottság mozdíthatna el az iskola éléről, ha okot látnának erre, ami eddig még nem történt meg.
- Ne higgye, Lupin, hogy nincs más mód! – dörögte Kupor.
Remus arcán most már látszott a düh, és Piton épp ebben a pillanatban lépett be az irodába.
- Azt hiszem, Mr. Kupor, most már kezdem érteni, miért jött ide. De biztosítom róla, hogy itt nem fog szövetségest találni Dumbledore ellen. Ne legyen őrült, és ne sodorja veszélybe a varázs-világot azzal, hogy Dumbledore ellen áskálódik a saját ambíciói érdekében!
- Hogy meri… - ugrott talpra Kupor.
- Mit hogy merek? – kérdezte dühösen Remus, és ő is felállt. Kék szemei veszélyesen villogtak.
Piton az ajtóban állt döbbenten, valószínűleg a ritka dühkitörés bénította le ennyire. Feszült csend támadt, és a két férfi csak meredt egymásra, végül Kupor szólásra nyitotta a száját, de Remus közbevágott:
- Azt hiszem, miniszter, a találkozásnak vége. Nem szívesen látjuk a Roxfortban.
- Maga nem parancsolhat nekem!
- Távozzon!
A miniszter-helyettes egy pillanatig még bámult, de aztán nem bírta tovább állni Remus kérlelhetetlen tekintetét, nagy lendülettel és dühös léptekkel távozott. Piton ellépett az útjából a rá annyira jellemző fintorral az arcán – de most az egyszer Sirius tökéletesen egyetértett vele. Kupor megpróbálta becsapni az ajtót, de Piton megfogta, és halkan becsukta, miközben Remus hangosan felsóhajtott, hogy visszanyerje a nyugalmát.
- Emlékeztess rá - szólalt meg Piton -, hogy soha ne dühítselek fel ennyire.
- Nem gyakran történik meg velem… – Remus egy fáradt mozdulattal hátrasimította a haját.
- Mi történt? – kérdezte Piton.
- Jobb, ha leülsz, Perselus, mert ez hosszabb történet lesz.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx