Huszonharmadik fejezet: Helyes vagy könnyű
- Miért hagytad ott a pálcád? – kérdezte Sirius a hirtelen beálló csendben. Némán hallgatta végig, amíg Remus és Piton megvitatták Kupor hatalmi játszadozását, de amikor a diskurzus abbamaradt, megszólalt.
- Mert Voldemort akar téged – jött az egyszerű válasz.
- Ezzel tisztában vagyok, kösz szépen – a szája teljesen kiszáradt, és emlékek árasztották el.
Egy szoba. Valaha az Azkaban egyik kihallgató-helyisége volt, most kínzókamra. Voldemort.
„Crucio!"
Fájdalom.
„Imperio!"
Küzdelem.
Düh és még több fájdalom. Hangok, de már nem tudja kivenni a szavakat. Még több düh. De a hang végül mégis hideg és precíz.
„Mandatus pros…"
Hirtelen rájött, hogy míg ő elmerült az emlékekben, Piton mondott valamit. Nagyot nyelt és megrázta a fejét.
- Bocs, megismételnéd? Kicsit… elkalandoztam…
Remus megint aggodalmas pillantásokat vetett rá, de ő kényszerítette magát, hogy ne figyeljen oda rá.
- Azt mondtam – ismételte Piton, kicsit ingerülten –, hogy felteszem, senki nem ismeri nálad jobban a Sötét Nagyúr „vágyait", de nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne, ha pálca nélkül hagynánk. Még azzal az agyalágyult Mógussal szemben sem.
- De rájöhet, hogy te voltál az – válaszolt Sirius.
- Véletlen baleset! – vont vállat Piton.
- Ezt nem fogja bevenni.
Mi az ördögért aggódik Piton miatt? Talán csak azért volt, mert Piton segített neki, vagy azért, mert úgy érezte, senki nem érdemli meg, hogy szembe kelljen néznie Voldemort haragjával. Különösen nem olyasvalaki, aki az ő oldalukon áll.
- Láttam már rosszabbat is! – válaszolt a kém élesen. – És tudod, Black, tudok magamra vigyázni, kösz szépen!
Sirius elhúzta a száját: ennyit arról, hogy segíteni próbáljon Pitonnak.
- Soha nem állítottam az ellenkezőjét!
- Na persze!
Fiatalabb korukban tovább folytatták volna ezt a vitát, de most már nem érte meg a nagy energiaráfordítást. Ráadásul Remus közbevágott, mielőtt bármelyikük folytathatta volna.
- Tudod, miért akar annyira?
„Megtörsz és meghalsz – sziszegte a hideg hang. „A végén mindenkivel ez történik…"Megint megrázta a fejét.
- Nem – suttogta aztán, de közben a padlót bámulta. – Nem igazán…
Néhány pillanatig csend volt, aztán Piton szólalt meg.
- Eltekintve attól, hogy a szökésed megrengette Azkaban legendáját és bebizonyította, hogy a Sötét Nagyúr sem kijátszhatatlan…, valami többnek is kell lennie…
- Van valami ötleted, Sirius? Akármi?
- Én nem… nem igazán emlékszem – fáradt mozdulattal beletúrt a hajába, és próbálta megmagyarázni. – Úgy értem, túl sok mindenre emlékszem… de ez mégsem elég… Nem tudom. Egyszerűen, nem emlékszem.
- Talán láttál valamit…? – próbálkozott Remus.
Sirius csak a vállát vonogatta, de Pitonnak eszébe jutott valami.
- Hol voltál az Azkaban előtt?
- Casa Serpente…
Piton halkan füttyentett: - A Mardekár ház.
- Mi? – Remus kicsit zavartnak látszott, amit Sirius meg is értett, hiszen a Casa Serpente csak legenda, de szerencsére Piton elmagyarázta.
- Mardekár Malazár ősi birtoka, amit 1473-ban tettek feltérképezhetetlenné, és valamikor a tizenhatodik században a Gaunt családra szállt, mint a Mardekárok utolsó ágára. Nem tudok egyetlen halálfalóról sem, aki járt volna ott.
- Malfoy. És Nott – mondta Sirius egészen halkan. Még több emlék próbált a felszínre törni, de visszaszorította őket.
- Lehet, hogy ez az? – kérdezte Remus. – A Casa Serpente helye?
Sirius határozottan megrázta a fejét.
- Nem tudnám jobban megmutatni, mint ő - intett Piton felé, a hideg végigfutott a hátán, de próbált nyugodt hangon beszélni. – Eszméletlen voltam, amikor odavittek, és ugyanígy szállítottak át az Azkabanba is.
Remus csak felsóhajtott.
- Valamit nem mondasz el – jegyezte meg Piton, mire Sirius felkapta a fejét.
- Hogy érted ezt?
- Soha nem láttam ennyire dühöngeni a Sötét Nagyurat egyetlen személy miatt sem. Még Potter, sőt még Dumbledore sem tudta ennyire kiborítani, soha! Valamelyikőtök tett valamit, ami fontossá teszi a szökésed. Vagy személyessé!
- Remek – motyogta maga elé Sirius.
- De nem emlékszel rá, mi lehet az, igaz? – kérdezte Remus még egyszer.
- Nem.
- Semmire? – erőltette tovább Piton. – Képekre, eseményekre, bármire?
Egy dühödt hang, ami kimondja az utolsó varázsigét: „Mandatus Prospico…"Megrázta a fejét.
- Nem.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Bill valami tapogató hangra ébredt. Riadtan felkapta a fejét, de ezt rögtön megbánta, mert a feje szörnyen fájt, de a hang nem maradt abba. Valójában, hihetetlenül valóságosnak tűnt – sokkal valóságosabbnak, mint amiket mostanában hallott. Pislogva próbálta hozzászoktatni a szemét a sötéthez, ami elég gyorsan ment, tekintve, hogy az ideje nagy részét ebben a sötétségben töltött. Leszámítva azokat az alkalmakat, amikor „kihallgatták", de ezekre inkább nem is akart emlékezni…Koncentrálj, Weasley!- parancsolt magára. De ez is egyre nehezebbé vált, ahogy múltak a napok. Ahogy megmozdult, minden porcikája sajgott. Amennyire meg tudta állapítani, nem volt egy törött csontja sem, de néhány összezúzott bordája biztosan, és a lábai nem nagyon akartak engedelmeskedni. Mégis egy kis erőlködés után sikerült a cellája falának támaszkodva megközelíteni azt a pontot, ahol a hang a legerősebb volt. Óvatosan végigsimította a falat, és egyszercsak megérzett egy lukat.
Szinte alig látott, de érezte – és ijedtében majdnem felkiáltott -, amikor az ujjai hirtelen nem követ, hanem valami mást tapintottak: egy emberi kezet! Egy másik embert!
A szíve a fülében dübörgött, és kényszerítenie kellett magát, hogy normálisan lélegezzen. Egy pillanatig teljes csend volt, és már azt hitte, csak képzelődött – aztán óvatosan megint kitapogatta a lukat, és az még mindig ott volt! De akkor is, lehet, hogy hallucinálok – gondolta. Bár a hallucinációim nem ilyenek szoktak lenni! Összerázkódott, de most csak az emlékektől. Minél hosszabb ideje volt az Azkabanban (bár fogalma sem volt, mennyi idő telhetett már el), annál érzékenyebbé vált a dementorokra, és most tudta, hogy egy sincs a közelben. Elvégre, Voldemortnak épeszű rabokra volt szüksége, ha információt akart belőlük kiszedni, így aztán nem engedte a dementoroknak, hogy túlzásba vigyék a kínzásukat.
Nem mintha, ez nem lett volna elég! Visszairányította a figyelmét a pillanatnyi problémára. Tényleg volt ott valaki, vagy csak álmodott? Lehet, hogy tényleg kezd megőrülni, de csak egy módon találhatott választ. Elhúzta a kezét, és inkább odahajolt a lukhoz.
- Halló! – suttogta, óvatosan.
- Halló…? – visszhangzott egy másik hang, de ez mélyebb volt, és rekedtebb, mint a sajátja. Egy pillanatra elakadt a lélegzete.
- Ki van ott? – kérdezte.
- Ki van ott?
Bill tétovázott, mert tudta, hogy ez akár csapda is lehet. De mi haszna lenne? Nem volt olyan fontos, hogy a halálfalók ennyi energiát öljenek bele…és nem kell semmit mondania, amit a halálfalók ne tudnának már! Remegő lélegzetet vett. A józan esze azt súgta, hogy ne válaszoljon, de az emberi társaság ígérete – az, hogy nem kell tovább egyedül lennie – túl csábító volt. Még a legerősebb emberek számára is rémisztő hely volt az Azkaban, és még az, az egy hét is túl sok lett volna.
- Bill – válaszolt végül.
Szünet következett, és kezdte azt gondolni, hogy tényleg hallucinált és nincs ott senki. Borzalmas ürességet érzett, és behunyta a szemét, hogy visszaszorítsa a nyomasztó magányt és kétségbeesést. Az Azkabanban a kettő közül bármelyik halálos lehetett – de aztán végül egy bizonytalan hang válaszolt:
- Frank…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Neked is látnod kell, James, hogy ez nagyon furcsa véletlen!
James hátradőlt a kényelmes bőrfotelben, és vállat vont.
- Igen, lehet.
- Lehet, egy fenéket! – csattant fel Arabella. – Először is, Sirius Black feltámad halottaiból, csodálatos módon megszökve az Azkabanból, olyan körülmények közt, amiket ő maga sem tud pontosan megmagyarázni. Másodszor, Peter Pettigrew hirtelen gerincet és lelkiismeretet növeszt, és úgy dönt, nem akar többé halálfaló lenni. Te úgy gondolod, ezek az események nem furcsák?
- Nem – mondta halkan James. – Nem gondolom így, de tudom, hogy ez mind igaz.
- Nézd, én tudom, hogy a barátaidról van szó, de próbálj tárgyilagos lenni! – Arabella hangja kedves volt, szinte gyengéd, és James ezt szívből utálta. Az anyjára emlékeztette.
- Tárgyilagos? Mit szólsz ehhez: hány ember tudja rólam, hogy animágus vagyok?
- Maroknyi. Miért?
- Nyolc, egészen pontosan. Te, én, Dumbledore, Lily, Harry, Remus, Peter és Sirius – válaszolt James. – És te például még azt sem tudod, mióta vagyok az, igaz?
- Nem tudom. De térj a tárgyra.
- Ötödik óta. Peter, Sirius és én azért tanultuk meg, hogy Remusszal lehessünk az átváltozásai alatt. Peter regiszráltatta magát, de Siriusról még kevesebben tudják az igazat, és senki nem tudná lemásolni a fekete kutyát, ami úgy néz ki, mint a Zordó!
- Megállapítottuk, hogy ő az. Nem ez a probléma.
James felsóhajtott, és próbálta titkolni a megbántottságát. Arabella aggodalmai nem voltak alaptalanok, de ő mégis utálta őket.
- Úgy gondolod, Voldemort megtörte.
- Mi mást gondolhatnék? Mindketten tudjuk, mit tesz az Azkaban az emberekkel, és soha senki nem szökött még meg onnan – kétszáz éve! Tíz év Voldemort fogságában, amiből valószínűleg ötöt az Azkabanban töltött – ennyi idő alatt mindenki megtört volna. Nézd csak, mit tett két hét Mundyval!
- Sirius nem roppant össze! – ismételte makacsul.
- Honnan tudod? Hogy lehetsz ennyire biztos benne? Nem tudom elhinni, hogy valaki ép ésszel és szabadon jöjjön ki onnan. Miért pont ő? És miért pont most?
- Nem tudok válaszolni a kérdéseidre, de ismerem Siriust – mondta James, és próbálta megőrizni a hidegvérét. – Úgy ismerem őt, mint saját magamat. Tudom, hogy igazat mond!
Arabella kedvetlenül elhúzta a száját.
- A barátod. Megértem, hogy hinni akarsz neki, de…
- De, mi? – visszhangozta. – Ha csak egyszer is a szemébe néznél, tudnád, hogy nem jött ki onnan érintetlenül. Soha nem láttam még ennyire megsebzett és meggyötört embert. Azt a fájdalmat nem lehet megjátszani, és az elszántságot sem, amivel eljutott a Roxfortba; még csak nem is beszél róla, de tudom, hogy pokoli lehetett. Majdnem belehalt, Bella, és Voldemort biztosan nem tette volna vele azt, amit tett, ha azt akarta volna, hogy szabadon sétafikáljon!
James mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna.
- Tedd ehhez még hozzá, hogy Voldemort mindenáron újra el akarja fogatni – amit Piton, és Peter is megerősített –, és a bizonyíték máris megdönthetetlen. Dumbledore is hisz neki.
- Nos, rendben van – sóhajtott a miniszterasszony. Nem volt boldog, de James persze tudta, hogy Arabella nem azért maradt életben az elmúlt ötven évben, mert hiszékeny volt és gondatlan. Az ösztönei általában jól működtek – de James ezúttal biztosan tudta, hogy téved.
- Albus most épp Pettigrew-val beszél, igaz? – kérdezte aztán a felettese.
- Igen.
Savanyú arckifejezéssel hátradőlt.
- Akkor, azt hiszem, nem tehetünk mást, mit várunk!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Mit tehetek? – kérdezte Peter.
Dumbledore felhúzta egyik ezüst szemöldökét, de Peter ezt nem látta, mert nem nézett az öreg varázsló arcára. Mióta csak belépett a miniszteri irodába, képtelen volt erre. Az az intelligens szempár meglehetősen égető volt.
- Mire gondolsz, Peter?
- Tudom, hogy nem tartozom a legerősebb, vagy a legbátrabb varázslók közé – válaszolt halkan –, de szeretnék segíteni. Olyan sok hibát követtem el… de most szeretném a helyes dolgot tenni. Segíteni akarok – egy kicsit tétovázott, aztán hozzátette: – Ha megengedi…
- Ha „megengedem"? – visszhangozta az öreg varázsló.
Peter csak a vállát vonogatta.
- Már miért ne engedném? – kérdezte kedvesen. – Úgy vélem, te fel sem fogod, már mostanáig is mennyi jót tettél, Peter! Talán nem tűnt fel, de kivételesen bátor dolog megtéveszteni Voldemortot. Az elmúlt tizenkét évben az agyaddal hozzá tartoztál, de a lelkeddel nem. Azzal, hogy hű maradtál a barátaidhoz, a Rendhez is hű maradtál, és nem mondtál neki soha semmit, amit ne tudhatott volna meg más forrásból is. Így természetesen elfogadom a segítséged. De meg kell kérdeznem, tisztában vagy-e a veszélyekkel?
- Igen.
És életében először ez igaz is volt. Órákon át tartó gondolkodás előzte meg a döntését – vagy, ha jobban belegondol, évek óta tartott már. Ez most a saját választása lesz, ami lehet, hogy a végét jelenti, de attól még helyes lesz. Végre, tizenkét év után rájött, hogy mit is akar igazából. Visszatekintve, eddigi döntései olyan bolondok voltak, és naivak- de azokat már nem lehet megváltoztatni. Csak annyit tehet, hogy felemelt fejjel előrenéz, és nem a múltba.
- Akkor mondd meg, mit szeretnél tenni? – kérdezte Dumbledore.
- Amire csak szükségük van – erőfeszítésébe került, de most az öreg varázsló szemébe nézett. Halvány meglepetést látott egykori tanára arcán, így hozzátette: - Annyi mindent kell jóvá tennem…
- Ne beszéljünk erről!
Peter grimaszolt.
- Miért ne? Ez az igazság, és én ezt tudom is. Azt sem értem, a barátaim hogy tudtak megbocsátani nekem… de érdemes akarok lenni a bizalmukra. Az ön bizalmára! Tudom, hogy ez időbe telik majd, de akármit megteszek az érdekében.
- És még te mondod, hogy nem vagy bátor? – nevette el magát Dumbledore. – Akkor ezt mégis minek neveznéd?
- Megbánásnak.
A miniszter felsóhajtott.
- Hát rendben, de a választás akkor is a tiéd. Egyrészt folytathatod az életed, mint eddig, és kémkedhetsz a Rend számára. Másrészt viszont, választhatod a veszélyesebb utat is.
- Veszélyesebb? – Hát lehet veszélyesebb, mint kémkedni a Sötét Nagyúr ellen? De Dumbledore hangja egyértelműen azt súgta, hogy van.
- Igen. Megtagadhatod őt…
Mintha bomba robbant volna az agyában. Hirtelen elakadt a lélegzete is.
- Ez lehetséges?
- Nagy bátorság kell hozzá, de úgy vélem, lehetséges – Dumbledore a karjára tette a kezét. – Nem hiszem, hogy hangsúlyoznom kell, mennyire veszélyes vállalkozás lenne ez – és jól jegyezd meg: neked kell döntened. Én nem választhatok helyetted, és a barátaid sem.
Szabadság. A szó mintha vörös fénnyel világított volna az agyában. Egy pár percre megengedte magának azt a luxust, hogy elképzelje, milyen lenne. Ha megint saját maga irányíthatná a sorsát! Ha nem kellene engedelmeskednie Voldemort akaratának és hívó szavának, nem kellene reagálni a sötét jegyre! De amikor a jegy eszébe jutott, rögtön alábbhagyott a lelkesedése. Attól soha nem tud megszabadulni, mindig égni fog – és az volt a gyanúja, az árulása csak rontani fog a helyzeten – nem fog megszabadulni tőle, amíg él… vagy amíg Voldemort el nem bukik. Bár a saját halála valószínűleg hamarabb eljön, hiszen az árulás büntetése nem lehet más. Most mégis úgy gondolta, inkább meghal szabadon, mint él tovább Voldemort rabjaként.
Mégis, bármilyen vonzó is volt számára a szabadság gondolata, tudta, hogy ezzel nem sok hasznára lenne a Rendnek. Az ő személyes szabadsága nem túl nagy jelentőségű az egész varázs-világ szempontjából. Azért jött ide, hogy segítsen, és nem azért, hogy magának tegyen jót.
Hirtelen eszébe jutott egy merész gondolat. A szabadsága tényleg nem használna, hacsak…
- Mi lenne, ha a nyilvánosság elé lépnék? – kérdezte hirtelen lelkesedéssel.
Dumbledore meglepett pillantást vetett rá – bár nála sosem lehetett tudni, hogy a meglepetése igazi-e, vagy csak a jó modora diktálja.
- Hogy érted ezt?
- Nyilvánosan megtagadhatnám Tud… Voldemortot – magyarázta. Amikor másodszor is kimondta, már közel sem tűnt olyan nagy ötletnek – de tudta, hogy ez a jó megoldás. – Bebizonyíthatnánk, hogy ezt meg lehet tenni! Talán ezt hozzáadva Sirius szökéséhez, az emberek rájönnének, hogy nem legyőzhetetlen… ez segíthetne, nem?
- De még mennyire, hogy segítene – Dumbledore szemei elégedetten csillogtak. – De biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni?
Valahonnan mélyről, egy rég elfelejtett érzés tört elő belőle, és minden tétovázás nélkül válaszolt:
- Igen, teljesen biztos vagyok!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az újság az ebédjét tartalmazó tálca közepén landolt, csak néhány centivel hibázva el a desszertként felszolgált pudingot. Sirius kíváncsian pillantott fel az ágyból, amit kénytelen volt újból elfoglalni – ugyanis miután egy bizonyos gyógyító meghallotta a reggelinél történteket, megfenyegette, hogy lekötözi, ha nem marad nyugton –, és rögtön észrevette, hogy Remus arckifejezése meglehetősen gondterhelt.
- Kitudódott – mondta boldogtalan arckifejezéssel az igazgató, és Sirius erre végre rápillantott a Reggeli Próféta címoldalára.
Sirius Black szökése az Azkabanból!
Írta: Eric Dummingston
1981. november 12-én Sirius Black, az ismert auror Tudjákki ügynökeinek fogságába esett. Abban az időben ő volt James és Lily Potter, valamint tizennyolc hónapos kisfiuk, Harry titokgazdája, miután a Potter család védelme érdekében elvégezték a rendkívül bonyolult Fidelius bűbájt. Sok sorstársához hasonlóan róla is azt hittük, meghalt. Tíz évvel később azonban a halottnak hitt férfi megszökött az Azkaban erődből.
A Mágiaügyi Minisztérium egykori szuperbiztos börtönét öt évvel ezelőtt foglalta el és tette főhadiszállásává Ő, Akit Nem Nevezünk a Nevén. Azóta sok boszorkány és varázsló raboskodott a falai között, de senkinek sem sikerült még kiszabadulnia – eddig! Talán Sirius Black ezzel a varázstársadalom új reménysugarává válhat…
Bármily hihetetlennek tűnik is, forrásaink szerint Black sikeresen eljutott a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A jelentések elég hiányosak, de az nyilvánvaló, hogy máris számos híresség látogatta meg, a Potter házaspáron felül például maga a mágiaügyi miniszter is. Úgy tudjuk, jelenleg kritikus állapotban az iskolában ápolják, de a jelek szerint semmilyen módon nem áll a Sötét Nagyúr befolyása alatt.
Mielőtt hitetlenkedve legyintenénk, fontoljuk meg a tényeket! Elfogása előtt Sirius Black a minisztérium auror-részlegének legreményteljesebb tagja volt, és maga a legendás Alastor Mordon volt a mestere. Korosztálya legjobbjának tartották, pedig ennek tagja volt az auror-részleg jelenlegi vezetője, James Potter is. Bár az a jövő titka, hogy befolyásolta a tíz évnyi fogság, az nyilvánvaló, hogy elég erőt és előrelátást tudott megőrizni ahhoz, hogy kitörjön az erődből, pedig ezt eddig mindenki lehetetlennek hitte.
A hozzá hasonló varázslókra nagy szükség van ezekben a sötét időkben, és biztosan sokan lesznek, akik ezek után a jó oldal új hőseként fognak Sirius Blackre tekinteni. Például szolgálhat azoknak, akik eddig nem hittek abban, amit a minisztérium évek óta mondogat: a Sötét Nagyúr nem legyőzhetetlen!
Nagy érdeklődéssel várjuk a Roxfortból érkező újabb információkat, és természetesen ezeket azonnal tudatjuk olvasóinkkal is.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A főcím mások figyelmét is felkeltette.
Perselus Piton elég időt hagyott, hogy Julia végigolvassa a cikket, és csak akkor szólalt meg, amikor úgy ítélte meg, a nő már képes odafigyelni rá. Elvégre régi barátok voltak, és tudta, milyen nehéz lehet most Juliának feldolgozni ezt az újságot. És az sem volt könnyebb, amit ő akart mondani.
- Eljön az idő – kezdte óvatosan –, amikor minden halálfaló válaszút elé kerül…
- Válaszút? – visszhangozta Julia, kicsit réveteg tekintettel. Piton házának a verandáján ültek, előttük az asztalon kiterítve a Reggeli Próféta, de az legalább biztató volt, hogy a nő rá nézett, és nem valahová a távolba, mint eddig.
- Igen – ismételte, és kicsit közelebb hajolt a barátjához. – Az úton, amin járunk. Meg kell vizsgálnunk a döntéseinket, és utána választanunk kell, hogy kiállunk-e mellettük – vagy új ösvényre lépünk.
Julia lassú és kicsit tétova mozdulattal a füle mögé simította hosszú haját – mindig ezt csinálta, ha ideges volt –, de most már teljes figyelmével Pitonra koncentrált.
- És te mit tettél? – kérdezte óvatosan.
- Választottam.
Várakozóan felhúzta a szemöldökét – valami hidegség sugárzott belőle, de ugyanakkor ott volt a szemében a fájdalom, és az érzés, hogy elárulták.
- Választottál?
- Igen.
Bízhatok benne? Ha nem, halott ember vagyok!
- Emlékszel, mit mondott Dumbledore a búcsúbeszédében, amikor érettségiztem? Arról, hogy választanunk kell majd az igaz és a könnyű út között? Rájöttem, hogy igaza volt.
- De te…? – olyan zavar ült ki az arcára, amilyet Piton még soha nem látott rajta. Tudta, hogy Julia nem ilyesmire számított. Ami azt illeti, ő maga sem számított rá. Soha, egyetlen halálfalónak sem mondta még el az igazat, és ha Julia nem olyan megbízható, mint hiszi, akkor fájdalmas és lassú halálra számíthat a nagyon közeli jövőben. Mély levegőt vett, és folytatta.
- Igen, halálfaló vagyok. És tizenhárom éve Voldemort ellen kémkedem.
Julia felugrott, és olyan erősen markolta a szék háttámláját, hogy a keze belefehéredett. Minden előkelő hűvösség eltűnt belőle, és döbbent, elkerekedett szemekkel meredt rá.
- Mit csináltál?
- Úgy döntöttem, hogy a lelkiismeretem fontosabb, mint a hatalom. Egy másik utat választottam, azt, hogy megvédjek másokat, ahelyett, hogy pusztítanék. Soha nem tudom jóvá tenni, amit korábban elkövettem, de bármit feláldoznék érte, hogy megtegyem.
Hosszú csend követte a vallomását, amit eddigi életében csak egyetlenegyszer mondott még el. Az élete most a nő kezében volt, és ezt mindketten tudták. Aztán Julia szólalt meg félelemmel vegyes áhitattal.
- Kémkedsz a Sötét Nagyúr ellen, tizenhárom éve?
- Igen, majdnem annyi ideje.
- De miért…?
- Mert már belebetegedtem, hogy úgy kell tennem, mintha élvezném – válaszolt őszintén. – Belefáradtam a sok hazugságba. Nem élveztem a halált és a fájdalmat. Tennem kellett valamit, különben megőrültem volna.
Julia egy ideig csak meredt rá, mintha most látná először. És ez bizonyos szempontból így is volt. Ő azon kevesek közé tartozott, akik ismerték az igazi Perselus Pitont, de ezt az oldalát mégsem, felfedte előtte a lelke legmélyebb titkát – pedig kifelé mindig azt mutatta, mintha nem is lenne lelke. Amikor végre megszólalt, olyasmit mondott, amire Perselus egyáltalán nem számított.
- Nagyon magányos lehettél…
Megvonta a vállát:
- Valakinek meg kell tennie.
- De minden valószínűség szerint bele fogsz halni – a szemei szinte könyörögtek, hogy cáfolja meg, de az hazugság lett volna.
- Mégis megéri.
Julia leült, és újra a Reggeli Próféta címoldalára meredt.
- Tényleg?
- Igen.
- Azért mondtad el, mert azt szeretnéd, hogy én is ezt tegyem – mondta. – Miért? Miért gondolod, hogy vállalom?
- Nem vagyok vak, Julia – gyengéden a nő vállára tette a kezét, és örült, amikor nem húzódott el. – Azt hiszed, nem veszem észre a könnyeid? Azt hiszed, nem tudtam, mennyire szeretted? És nem olyan okokból csatlakoztál Voldemorthoz, mint én. Te soha nem áhítoztál a hatalomra. Csak bosszút akartál állni a világon, amiért a sors elvette őt tőled.
Halkan felsóhajtott, aztán kényszeredetten elnevette magát.
- De te utálod!
- És? Ez nem változtat azon, hogy te mindig is a barátom voltál!
- Mit tegyek?
Piton megkerülte az asztalt, és leguggolt Julia elé.
- Mit akarsz tenni?
Egy pillanatig tétovázott, és ebben benne volt minden félelme és kétsége, de aztán felnézett, és a szeme tiszta volt, és szint hideg.
- Bosszút akarok állni…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx