AN: Bocs, hogy ilyen sokáig kellett várni, de most igyekszem bepótolni. Az a helyzet, hogy egy elég komoly vizsgára kellett tanulnom, ráadásul ez a fejezet valahogy eltűnt a gépről, úgyhogy teljesen újra kellett fordítanom (bár szerintem most jobb lett, mint volt:) )
Jó szórakozást!
Huszonnegyedik fejezet: Visszatérés és emlékezés
Hopp-porral utazni, tíz évnyi szünet után, meglehetősen érdekes élmény volt, és ahogy kizuhant az Abszol úti végállomásukon, az mindennek volt mondható, csak kecsesnek nem. Miközben feltápászkodott, magában halkan szitkozódott, és a segítően felé nyújtott kéz csak még jobban idegesítette. Mégsem utasította vissza a segítséget, mert a lába még mindig piszkosul fájt. Végül is, a barátaid előtt nyugodtan bolondot csinálhatsz magadból!
- Kösz… - morogta, aztán lesöpörte magáról a port és közben szándékosan ugyanannyi súlyt helyezett a jobb lábára, mint a balra. Akármennyire is jól esett a törődés, a barátai folytonos aggodalmaskodása már kezdte kikészíteni.
- Jól vagy? – kérdezte rögtön James.
- Persze.
A barna szemek figyelmesen tanulmányozták, és Sirius hozzátette:
- Legalábbis nem rosszabbul, mint az elmúlt napokban. Ne aggódj miattam!
- Én csak…
- Tudom – intett beletörődően. – Lelkiismeret-furdalásod van, és akárhogy is igyekszem nem tudlak kidumálni ebből, igaz?
- Igen – James felsóhajtott. – Ahányszor csak rád nézek, eszembe jut miken mentél keresztül, és…
- Fogd be James. Nem mondj és ne is gondolj ilyeneket! Ez – mondta határozottan, miközben végigmutatott magán, - nem a te hibád!
- De amit Voldemort…
Már maga a név is annyi emléket idézett fel, hogy Siriusnak hirtelen be kellett csuknia a szemét, annyira elszédült a képektől. Egy pillanatra megint ott volt: vagy az Azkabanban, vagy a Casa Serpente pincéjében és érezte a kínt és a küzdelem súlyát, amit a lelke megmentéséért vívott hosszú éveken keresztül… Vége van! Vége van, és itthon vagyok!
James elhallgatott, amikor látta az arckifejezését és nagyon halkan csak annyit mondott:
- Bocsáss meg! Nem akartam eszedbe juttatni…
Sirius kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét.
- Semmi gond… Csak beszéljünk valami másról, ha lehet.
- Persze.
Ezután különböző témák között csapongtak: a kividdicstől (a Puddlemore United, James egykori csapata megint a csúcson volt) a régi iskolatársakig. Tudatosan kerülték a sötétebb témákat. Az elmúlt hét, amit Sirius ágyban töltött, elég volt arra, hogy Remustól megtudja, milyen sok régi barát veszett oda a háborúban.
Kicsit lassabban haladtak, mint Sirius szerette volna, de James nyilvánvalóan nagyon lassan lépkedett, hogy kímélje még mindig csak lábadozó barátját. Sirius nem vitatkozott: elvégre James éppen azért volt itt, hogy vigyázzon rá és szinte már megható volt ez a nagy gondoskodás. Hosszú ideje nem volt már része baráti társaságban, és az érzés még mindig egy kicsit idegen volt… de azért megnyugtató.
Sokkal kevésbé volt megnyugtató a sok vizslató szempár, ami az útjukat kísérte. A legtöbben egyszerűen csak kíváncsiak voltak, mert látták a Reggeli Próféta címlapját, mások azonban kifejezetten ellenségesen méregették őket, és Sirius ösztönei veszélyt jeleztek.
- Kellemes, mi? – jegyezte meg James szárazon. Nyílván ő is érezte a furcsa bizsergést a tarkója táján.
- Bárcsak a kezemben lenne már a pálcám… - morogta Sirius az orra alatt.
- Megértelek.
Megmászták a Gringotts fehér márványlépcsőit, elsétáltak a bíbor és aranyszínű kobold szobrok mellett és át a hatalmas bronz kapun. Amikor beértek, Sirius csak bámulta a pompás mennyezetet és a hosszú pultot. Most érezte csak, mennyire elszokott a civilizációtól. A Roxfort se volt semmi, ott is gyakran kapta magát azon, hogy tátott szájjal bámul valamit, ami másoknak nyílván teljesen természetes, de ez! Megrázta a fejét, és igyekezett varázslóként viselkedni, eltévedt mugli helyett. Hogy leplezze a zavarát, inkább James felé fordult:
- Már korábban is akartam mondani: köszönöm, hogy elkísértél.
- Rám fért egy kis lazítás – válaszolt James jókedvű mosollyal. – És különben is, erre valók a barátok, nem?
Végre odaértek egy szabad pénztárhoz és Sirius előhalászta a kis arany-kulcsot a zsebéből, amit szerencsére Dumbledore-nál hagyott, mielőtt elrejtőzött a halálfalók elől.
- Sirius Black – mondta halkan a koboldnak, és átadta a kulcsot. – 711-es széf.
Maga a kobold volt az egyetlen, aki nem kapta fel a fejét a név hallatán: mindenki más – legalább is akik hallótávolságon belül voltak – feléjük fordultak és nyíltan bámulták. James halkan felsóhajtott:
- Igazi híresség lettél, pajtás!
- Csak erre vágytam… - nyögte Sirius.
- Úgy tűnik, minden rendben – állapította meg a kobold tárgyilagosan, mit sem törődve a feszült csenddel. Egy a háta mögött álldogáló munkatársa felé intett: - Eliphed majd elkíséri önöket a széfhez.
- Köszönöm…
Sirius és James szó nélkül követték Eliphedet és nem sokkal később már a föld alagút alagútrendszerben száguldottak, egy apró csillében. Gyerekkorában, Sirius imádott ide lejönni, most azonban a sötét barlang csak a szörnyű emlékeket idézte fel újra és alig bírta kivárni, hogy vége legyen az útnak.
- Szóval, - kiabálta túl James a csille zaját – mi a következő állomásunk?
- Ollivander – vágta rá rögtön. – Ha még sokáig kell pálca nélkül mászkálnom, esküszöm elátkozom magam…
James hangosan elnevette magát:
- Csak figyelmeztetnélek, hogy ez elég nehéz lesz… pálca nélkül!
- Csak fogd be! – de ő is mosolygott. – Nem akarlak megbántani, de nem nagy öröm, hogy egy óvóbácsi vigyáz rám… különösen, ha az egy olyan alak, mint te!
- A lelkembe gázolsz! És én még azt hittem, én vagyok a tökéletes bébiszitter!
- Hát persze!
A következő kanyarban a járművük olyan hangosan csikorgott, hogy a zaj teljesen elnyelte James válaszát, és az átmeneti csendet kihasználva, Sirius óvatosan megmozgatta a jobb lábát. Pomfrey biztosította róla, hogy szépen gyógyul, de Sirius ízlésének ez mégis túl lassú volt. Utálta az érzést, hogy még mindig sebezhető, hiszen már így is túl sokáig volt tehetetlen. Vissza akarta nyerni az irányítást a saját élete felett…
- 711-es széf! – jelentette a kobold és a kocsi lefékezett egy ismerős ajtó előtt.
- Itt vagyunk! – James kiugrott a kocsiból, és segítőkészen Sirius felé nyújtotta a kezét. Ő pedig elfogadta, bár nem túl lelkesen.
- Kösz!
James mosolya elárulta, hogy tökéletesen megérti, miért ilyen mogorva, hiszen olyan sok mindenben hasonlítottak egymásra. Csendben vártak, amíg a kobold kinyitotta az összes titkos zárat. Rövid időre zöld füst töltötte be a folyosót, de hamar leülepedett, és aztán Sirius gyorsan összegyűjtötte, amiért jöttek. Ez a régi családi széf volt, az egyik utolsó kapocs, ami a gyerekkorához kötötte. Visszagondolva a szüleire, megint csak a sötét emlékek tolakodtak előre… bár azért egészen korai éveiből voltak vidám emlékei is. A Sötét Nagyúr hatalomra kerülése előtt is előítéletes és bigott volt minden Black, de akkor még tudott játszani és nevetni az öccsével… aztán jött Voldemort és minden megváltozott. A szülei már semmi ellentmondás, semmi önálló gondolatot nem toleráltak, de őt nem tudták eltéríteni arról az útról amit helyesnek tartott…
Itt volt gyakorlatilag a teljes szülői öröksége – eltekintve persze a háztól, ahová tizenöt éve nem tette be a lábát… bár, ha jobban belegondol, sok minden mást is örökölt: erőt és vérmérsékletet… és mindez mögött ott volt Voldemort is: meghatározta a gyerekkorát és az elmúlt tíz évben – hiába nem akarta beismerni – átformálta a személyiségét. Csak remélni tudta, hogy ez egyszer még visszaüt rá!
Elhessegette a sötét gondolatokat, és elindultak, hogy megvehesse élete második pálcáját…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A baj sajnos már a Czikornyai és Patza előtt rájuk talált. Persze a boszorkány nem a legveszélyesebb alak volt, akivel életükben találkoztak, de talán az egyik legkellemetlenebb. Szőke haja szoros kontyba volt fogva, és a zöld szemek ravaszul csillogta a gyémánt-berakásos szemüveg mögül. Mindehhez iszonyatos műmosoly társult. Ha Sirius választhatott volna, százszor inkább egy halálfaló!
- Sirius Black! – támadta le őket a nő, és feléje nyújtotta művészien manikűrözött jobbját. Ő nem fogadta el, viszont ez cseppet sem zavart az újságírót.
- Rita Vitrol vagyok, a Reggeli Prófétától – folytatta zavartalanul. – Gondolom nincs ellenére, ha felteszek néhány kérdést!
- Valójában…
- A története több ezer varázslót és boszorkányt ejtett bámulatba világszerte, Mr. Black! – mondta folyamatosan, mintha Sirius nem is szólalt volna meg. – Csodálatos szökése sokaknak reményt nyújt. Mit mondana azoknak, akik példaképüknek tekintik Önt?
- Nézze, nem akarok udvariatlan lenni, de nincs időm most interjút adni…
Vitrol mellett a levegőben lebegett varázslatos jegyzettömbje és a mágikus penna olyan sebességgel körmölt, mintha Sirius kisebb beszédet tartott volna.
- Milyen volt az Azkabanban, Mr. Black?
Sirius már indult volna, de a kérdés hatására megdermedt és az emlékek elöntötték az agyát.
Fájdalom.
„Nem tarthatsz ki örökké, ugye tudod?"
Vér homályosítja el a látását. Amikor a mágia kudarcot vallott, Lestrange-ék mindig kitaláltak valami 'kreatív' módszert.
„Minek kínzod magad? Egyszerűbb, ha feladod…"
Fájdalom.
„Nem…"
„Crucio!"
Vitrol elállta az útját.
- Biztos vagyok benne, hogy sok család szeretné tudni, mivel kell szembenézniük a szeretteiknek a fogságban!
- Nem.
- De nem tagadhatja meg tőlük ezt az információt! Joguk van tudni! – erőltette tovább a nő.
- Vannak dolgok – sikerült kipréselni a szavakat a mellkasát szorongató érzés ellenére – amiről senkinek nem kell tudnia.
- De…
- Nem! – most James vágott a szavába, kemény hangon és közben Sirius és Vitrol közé lépett. – Már válaszolt a kérdésére!
- A közvéleménynek joga van a tájékoztatáshoz!
- Mint ahogy Mr. Black-nek is joga van arra, hogy ne válaszoljon! – válaszolt James nyersen. Hirtelen előrenyúlt és a jobb kezével elkapta a jegyzettömböt. – Ezt pedig elvenném egy pillanatra…
- Az a személyes tulajdonom!
James előhúzta a pálcáját:
- Ne aggódjon, rögtön visszakapja! Pariocum!
Pillanatnyi lelki állapota ellenére, Sirius majdnem elmosolyodott, amikor James ártatlan arccal visszaadta az üres papírt Vitrolnak, aki dühösen kikapta a kezéből, de a szemében ült a gúny: úgyis vissza tudja állítani az eredeti állapotot. De ezzel jelentősen alulértékelte James képességeit! Nagy meglepetés éri majd, ha a pergamen semmi más nem fog szajkózni, csak hülye vicceket!
- További jó napot, Miss Vitrol!
A bámuló tömeggel mit sem törődve, tovább indultak Ollivander boltja felé. Néhány pillanat múlva a kíváncsi tömeg is feloszlott, és mindenki ment a maga dolgára, de Sirius még így is érzett néhány fenyegető pillantást a hátán.
- Kösz! – súgta oda Jamesnek. – Ezt még meghálálom!
- Nem kell – nézett rá szigorúan James, de aztán hamar megenyhült a tekintete. – Az emlékek mindig váratlanul zúdulnak rád, nem igaz?
- Igen… - Nem akarok erre gondolni, úgyhogy inkább beszéljünk másról – próbálta sugallni, és James meg is értette.
- Mit gondolsz, milyen pálcát kapsz most? – kérdezte inkább.
- Nem tudom – megvonta a vállát. – Egyrészt sokat változtam… másrészt viszont… majd meglátjuk!
- Remélem nem olyan lesz, mint Harryvel volt augusztusban! – jegyezte meg James.
- Miért, mi történt?
- Órákig tartott! Végül Ollivander előszedett egy legalább száz éves pálcát, ami olyan poros volt, hogy amikor Harry otthon kinyitotta a dobozt, Lily egy óráig tüsszögött tőle…
Sirius halványan elmosolyodott.
- És milyen a pálca?
- Mahagóni és unikornis szőr, 11 hüvelyk – James arcáról csak úgy sugárzott az apai büszkeség.
- Ez igazán érdekes…
Ebben a pillanatban odaértek a bolt elé, és Sirius felnézett a táblára: Ollivander – Minőségi varázspálcák – Alapítva: i.e. 382.
- Mi az? – kérdezte James, látva merengő arckifejezését.
- Ez a hely egy cseppet sem változott!
Ugyanaz a párna árválkodott a poros kirakatban, és le merte volna fogadni, hogy a pálca is ugyanaz rajta. Amikor beléptek, rögtön megcsapta az üzlet porral teli, száraz levegője – vajon az ilyen kényes tárgyak, hogy maradnak épségben, ilyen ellenszenves környezetben?
- Nem hiszem, hogy valaha is változni fog – mondta közben James.
Halk csengőhang szólalt meg a bolt hátuljában és nem sokkal később megjelent maga Mr. Ollivander. Tizenegy évesen, Sirius meg volt győződve róla, hogy az öreg varázsló hoppanálva érkezett, de most már tudta, hogy egyszerűen csak az üzlet hátsó részében várta, hogy élvezhesse a hatásos belépőt. Most a tulajdonos volt az, aki meglepődött, de elég gyorsan visszanyerte az önuralmát.
- Sirius Black! – mondta. – Tizenhárom hüvelykes ébenfa pálca, főnix-tollal, különlegesen rugalmas fajta.
- Igen.
- És James Potter, mahagóni és sárkányszív-húr, ha nem tévedek. Micsoda meglepetés!
- Természetesen, nem téved – bólintott James.
Voltak varázslók, akik az évek során pálcát váltottak, de Siriust nem lepte meg, hogy James megtartotta a régit. Nagyon is illettek egymáshoz.
- Mivel szolgálhatok, uraim? – kérdezte Ollivander, egyikről a másikra pillantva.
- Egy pálcára van szükségem – mondta Sirius egyszerűen.
Ollivander éles tekintettel meredt rá.
- Mi történt az előzővel? Nagyon hatékony volt, kiváló fekete mágiához… vagy éppen ellene!
- Voldemort – válaszolt szimplán, amitől Ollivander láthatóan összerándult. Sirius mellkasa egy pillanatra megint összeszorult, de átkozott legyen, ha nem meri kimondani a szörnyeteg nevét!
- Á, értem – az öreg varázsló gyorsan elfordult, és a legközelebbi polchoz lépett. – Nézzük csak… talán… - leemelt néhány dobozt. – Ébenfa és főnixtoll… elég szokatlan kombináció… talán ez jó lesz!
Sirius szó nélkül vette el a felé nyújtott pálcát, de valami azt súgta, hogy nem ez lesz az igazi. Ugyan neki nem tartott órákig, hogy kiválassza az első pálcáját, de azért épp elég hosszú időt vett igénybe, és valószínűleg most sem fog gyorsabban menni… sőt!
- Ébenfa és egyszarvú szőr. Nyolc és fél hüvelyk, nagyon ruganyos. Gyerünk, lendítse meg!
A csuklómozdulat hatására egy doboz lerepült a polcról, de Ollivander rögtön kikapta a pálcát a kezéből.
- Talán mégsem! Próbálja meg ezt: tizenegy és negyed hüvelyk, fűzfa és sárkányszív-húr, kiváló bájoláshoz.
Semmi sem történt. Ollivander egy újabbat nyújtott át. Aztán még egyet, és még egyet… Végül elgondolkodó arccal végigmérte Siriust:
- Arra gondoltam…
- Mire? – kérdezte Sirius óvatosan, amikor az árus elhallgatott.
- Próbálja ki ezt: magyal és főnixtoll, tizenegy hüvelyk, kellemesen rugalmas – de Ollivander egy kicsit tétovázott, mielőtt átadta volna.
Amikor Sirius meglengette a pálcát, egy halvány fénypont jelent meg a végén, de csak nagyon rövid időre – vagy lehet, hogy nem is volt ott, csak a szeme csalta meg? Bizsergés futott végig a karján és valami olyasmit érzett, amit korábban még soha: mintha a pálca várt volna valamire… Hatalmas erő volt ebben az eszközben, és hatalmas potenciál. Úgy érezte, ez a pálca valami olyasmire készült, ami még nem történt meg és talán nem is fog soha… de a pálca türelmesen várt…
- Majdnem – mondta halkan. – De nem nekem való…
Ollivander visszavette a pálcát.
- Különös – motyogta. – Azt hittem… de sebaj! Itt van ez: a legújabb pálcám: ébenfa és főnixtoll, tizenkét hüvelyk – nagyon strapabíró. Ez egy különlegesen erős pálca!
Sirius alig érintette meg a pálcát, máris fekete és aranyszín szikraeső tört elő belőle, ami furcsa fénnyel töltötte be az egész üzletet. Ollivander elégedetten elmosolyodott, Sirius pedig érezte, ahogy a varázserő végigárad az egész testén. Könnyebbnek érezte magát, és hirtelen sokkal inkább a régi önmaga volt.
- Ezt kérem – mondta határozottan, és le nem vette a szemét a pálcáról.
Olyan csodálatos volt: fényes és fekete, egyetlen karcolás sem volt a felszínén és valahogy az volt az érzése, hogy Ollviandert leszámítva, ő az első ember, aki megérintette ezt a remekművet. És most az övé lett!
Önkéntelenül is széles mosoly terült szét az arcán, és amikor felnézett Jamesre, tudta, hogy a szemei ragyognak. Újra élőnek érezte magát! Megpörgette az ujjai között a pálcát, tesztelve a súlyát és a szilárdságát. Mindkettő tökéletes volt persze, de nem is számított másra. Néhány nap, és olyan lesz ez a pálca, mintha hozzánőtt volna.
- Csodálatos! – lelkendezett Ollivander. – Kívánja, hogy becsomagoljam…?
Ebben a pillanatban, a világ mintha felrobbant volna körülöttük…
xxxxxxxxxxxxxxxx
- Gondolod, hogy működni fog? – kérdezte Lily aggodalmas arccal.
Molly csak nevetett. Voltak pillanatok, amikor Lily Potter – aki igazán magabiztos, erős és okos boszorkány volt – rettenetesen alábecsülte magát.
- Hát persze, hogy működni fog, kedvesem!
- Remélem – sóhajtott a fiatalabb nő. – Csak az orientáló bűbáj legyen jó…
- Nos, ezt csak egy módon deríthetjük ki, nem igaz?
- Hát igen – Lily ránézett és végre egy kicsit elmosolyodott. – Köszönöm Molly! Nélküled az Őrangyal terv már a süllyesztőben lenne!
- Mindannyian rengeteget dolgoztunk rajta – válaszolt Molly.
Ez igaz is volt, hiszen Lily, és az egész Unikornis Csoport már hónapokkal ezelőtt elkezdte a tervezést – jóval azelőtt, hogy Molly csatlakozott volna hozzájuk. Ennek ellenére igaz volt, hogy a varázsigék közel fele tőle származott, mégis zavarta, hogy Lily ennyi bizalmat fektet bele. Bár Lily jóval fiatalabb volt nála, mégis ő volt a csoport vezetője, és Dumbledore közvetlen segítői közé tartozott. Molly ugyan nem sokat tudott a Rend belső szerkezetéről, de azzal tisztában volt, hogy Lily a kiválasztott vezetők közé tartozik.
- Akkor hát próbáljuk ki! – mondta.
Együtt mondták el az utolsó varázsigét. Ez volt a jelszó, ami aktiválta a rendszert, és a vonalak lassan megjelentek a térképasztal terjedelmű pergamenen. A térképet – mivel London hatalmas város! - úgy tervezték, hogy elsőre csak egy vázlatos városkép jelent meg, de bármelyik területre rá lehet fókuszálni, hogy részletesebb képet kapjanak.
Diadalmasan egymásra mosolyogtak, amikor a térkép megjelent, és apró villanások kíséretében működésbe lépett. A Rend ezzel egy nagyon fontos és hatékony védelmi eszközhöz jutott.
Arra viszont nem számítottak, hogy rögtön veszélyjelzést is kapnak!
- Úristen… - suttogta Lily maga elé.
- Hol van ez? – Molly gyorsan megkerülte az asztalt és a társa mellé lépett, hogy lássa pontosan hol jelez a térkép.
- Az Abszol úton!
xxxxxxxxxxxxxxxx
Üvegszilánk terítette be őket, és Sirius gyorsan oldalra vetette magát. Távolról érzékelte, hogy James is ugyanezt teszi, csak az ellenkező irányba, és magával rántotta Ollivandert is. Vörös fény villant, és Sirius az ablakhoz legközelebbi polc mögött keresett menedéket. A szeme sarkából látta James lábát eltűnni a pult mögött, és a hangos nyögés elárulta, hogy Ollivander is túlélte a támadást. Óvatosan hátraszólt:
- James?
- Minden rendben. Te jól vagy?
- Igen.
Mozgást hallott, és feltételezte, hogy James igyekszik a lehető leghátrább tuszkolni a bolt-tulajdonost. Ezalatt, Sirius óvatosan kidugta a fejét a polc mögül, és kinézett az ablak maradványain át az utcára. Az első dolog, amit észrevett az volt, hogy az utca feltűnően üres lett. A második, két sötét alak volt: az egyik az ószeres-bolt kapualjában bujkált a túlsó oldalon, a másik pedig egy szándékosan felborított szemetes mögött lapult. Nyílván abban reménykedtek, hogy valamelyikük kirohan megnézni, mi történt. Még egy kicsit előrébb hajolt, hátha többet lát, de abban a pillanatban az ószeresnél bujkáló alak megmozdult és Sirius visszarántotta a fejét.
Fény villant és több doboz is darabokra robbant a mellette lévő polcon. Kartondarabok, faforgács és még több üvegszilánk hullott a fejére. Most igazán megnyugtató volt, hogy ott szorongathatta a pálcát a kezében!
- Sirius? – James hangja aggodalmas volt.
- Semmi gond!
- Meg van még?
James persze nem a pálcáról beszélt. Vajon meg van még? Tíz évvel ezelőtt auror volt – most tíz évnyi sötétség és fájdalom választotta el azoktól a képességektől. A roxforti reggelinél történt incidens óta, őrült tempóban tanulmányozta a különféle könyveket, de az mégsem volt az igazi. Belégzés – kilégzés – koncentrálj! Az adrenalintól egy kicsit felgyorsult a szívverése, de a légzése mégis egyenletes maradt: megnyugodott. A világ egyetlen pillanatra szűkült össze és hirtelen minden aggodalma elpárolgott. Igen, még határozottan meg van ez az érzés… És most semmi más nem számított.
Igaz, hogy egy romhalmaz közepén kuporgott, de teljes nyugalommal válaszolt:
- Benne vagyok!
- Ajtó vagy ablak? – kérdezte rögtön James.
- Ablak.
Egy évig voltak társak és régtől fogva barátok. Nem volt senki más, akit szívesebben látott volna az oldalán egy csatában.
- Ketten vannak. Az egyik az ószeres boltjánál, a másik a nyílt utcán.
- Oké. Átmegyek hozzád. Fedezz!
- Kész vagyok – most még óvatosabban dugta ki a fejét a polc mögül. – Háromra!
Az ablakpárkány felett becélozta a kuka mögött lapuló halálfalót, miközben James számolt.
- Három!
- Reducto!
James átvetette magát a pult felett, de Sirius figyelmét lekötötte a darabokra robbanó szemetes. A halálfaló balra menekült, és eltűnt a látóteréből, de annyit azért látott, hogy erősen sántikált. Remélem fájt! De az ellenfeleik legközelebb nem lesznek ilyen gondatlanok, úgyhogy gyorsan visszahúzta a fejét.
James lehuppant mellé, mielőtt bármelyik halálfaló reagálhatott volna.
- Ez jó volt! A szemetes…?
- Már nincs meg.
James elmosolyodott, és úgy fordult, hogy egymásnak háttal legyenek. Siriusnak nem is kellett ránéznie, hogy tudja, mit csinál a másik. Bár konkrétan ilyen helyzetben még nem voltak, elég bajba keveredtek már együtt, hogy szavak nélkül is megértsék egymást. A döntést már meghozták, és amúgy sem volt több kijárat…
- Mr. Ollivander?
- Igen? – az öreg varázsló kezdte elődugni a fejét, de Sirius gyorsan rákiáltott:
- Maradjon lenn!
- Contegorum! – kiáltott James és a pajzsbűbáj meg is állította az átkot, Ollivander pedig újra eltűnt a pult mögött.
- Nincs véletlenül hátsó kijárat?
- Már kérdeztem – válaszolt James az öreg helyett, és a hangsúly mindent elárult.
- Remek.
- Egyetértek.
- Akkor kezdjük? – Sirius a kitört ablak felé intett. – Az egyik még mindig az ószeresnél van, a másik tőlem balra a boltok között mozog.
- Kész vagy?
Egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy esetleg hoppanálhatnának. Akkor Ollivander és az Abszol út többi lakója itt maradnának két halálfalóval, amit nem hagyhattak. Mindketten arra esküdtek fel, hogy megvédjék az ártatlanokat, és egyikük sem arról volt híres, hogy könnyen feladja.
- Kész vagyok.
Sirius várt még egy szívdobbanásnyi időt. Egy rossz mozdulat, és mindketten halottak… vagy még rosszabb. Úgy ált vissza ebbe a szerepbe, mintha egy rozsda-eltávolító bűbájt szórtak volna az agyára. Alastor Mordon szavai visszhangoztak a fejében: Cselekedj, ne reagálj! Ha azzal töltöd az időd, hogy kitaláld az ellenséged terveit, halott vagy! Érezte, hogy James megfeszül, aztán…
- Most!
Sirius felugrott, és átvetette magát az ablakon, bukfencezett egyet, aztán felemelkedett a megszokott párbaj-pozícióba. A jobb keze már előre is lendült és teljes egészében a kiképzés irányította az agyát.
- Pericicus Totalus!
Balról hallotta James sújtó-bűbáját. De – megjósolható módon – mindketten tévesztettek. Nem is várták, hogy sikerrel járnak: most csak az volt a cél, hogy kijussanak az épületből. Csak ezután kezdődhetett az igazi móka, és az átkok hamarosan betöltötték az Abszol utat.
- Imperio!
Sirius hirtelen összeeszkábált pajzsa összeomlott, de addigra már odébb is vette magát. Az Imperiust igen nehéz volt kivédeni vagy áttörni, de ha elég gyorsan mozgott a varázsló, akkor kitérhetett előle. Gyorsan felegyenesedett.
- Suffocum!
A fojtogató átkot kivédte az ellenfele, és visszaküldött egy vakító bűbájt, amit ő könnyedén hárított. Gyorsan célpontot változtatott.
- Reducto!
Az ószeres bolt ajtaja felrobbant, fadarabokkal terítve be a magasra nőtt halálfalót és kikényszerítve őt búvóhelyéről. Közben hallotta, hogy James egy fagyasztó átkot használ, és egy hamvasztót kap cserébe, de tudta, hogy a barátja tud vigyázni magára, úgyhogy inkább a saját ellenfelére koncentrált. Abban a pillanatban, amikor a magasabb halálfaló – mert most már mindkettőt tisztán lehetett látni – kitámolygott a nyílt terepre, Sirius már készen állt.
- Resicio!
Egy közeli pad kiszakadt a helyéről, és nekicsapódott az álarcos férfinak, aki a földre is zuhant. Sirius nem várt egy másodpercet sem, hanem előreiramodott, a pálcáját egyenesen maga elé szegezve.
- Vulnerocorpus! – minden gondolkodás nélkül használta a bénító bűbájt, még épp időben.
Félretaszítva a padot, az ellenfele éppen igyekezett felállni, de mivel az átok hatására az a lábai felmondták a szolgálatot, újra visszazuhant. A pálcáját gyorsan saját maga felé fordította és dehoppanált.
Sirius megpördült, hogy a másik támadó felé fordítsa a pálcáját, de már késő volt. James ugyan eltalálta a halálfalót egy fojtogató átokkal, de a kábító átok már csak a levegőt érte, mivel a férfi követte a társa példáját és szintén hoppanált. James arcára kiült a csalódás és a bosszankodás.
Az utca hátborzongatóan csendes lett, de aztán a járókelők lassan kezdtek előbújni rejtekhelyeikről. A legtöbben azért megtartották a biztonságos távolságot, és csak bámulták őket. Sirius ösztönei még mindig üvöltöttek, de nem látott már semmi veszélyeset. Lassan és sántikálva elindult James felé, és közben óvatosan elrakta a pálcáját. Szívesebben szorongatta volna továbbra is a markában, de tudta, hogy ettől csak iszonyú paranoidnak tűnne mások előtt.
- A fenébe… - morogta maga elé.
- Gyorsak voltak – jegyezte meg James. – És okosak.
- Sajnos. Azok voltak, akikre gondolok?
Mielőtt James válaszolhatott volna, egy égész csapat auror rohanta le a terepet, Arabella Figg vezetésével. Bár Sirius tíz évvel ezelőtt látta utoljára a VBÜF vezetőjét, a grimasz, ami kiült a nő arcára mégis nagyon ismerős volt. Körbenézett a romhalmazon, aminek a nagy részét Sirius okozta – James mindig is a finomabb módszereket részesítette előnyben! – és rámorrantott a beosztottjára.
- Tudhattam volna, hogy megtalálod a bajt!
- Mint általában.
- Ki volt az?
- Mulciber és Flint – válaszolt James, és a hangja is ingerültséget árult el.
Aztán Figg szigorú, szürke szemei Siriusra szegeződtek:
- Jó kis célpontot csináltál magadból, Black!
- Inkább Voldemortot hibáztasd…
- Hát persze.
A nő úgy nézett rá, mintha arra várt volna, hogy Sirius bármelyik pillanatban darabokra törhet, de ő – annak ellenére, hogy lelkének egy meggyötört része igenis szeretett volna elrejtőzni egy sötét kis zugban – eltökélt arccal nézett vissza rá. Ettől Figg visszavonulót fújt.
- Úgy tűnik egész jól elboldogultál.
Sirius szívesen tett volna valami keserű megjegyzést, de mindig is tisztelte Figg képességeit, így csak annyit mondott: - Kösz…
- Hogy értetetek ide ilyen gyorsan? – kérdezte James, miközben a többi auror elkezdte a terület átvizsgálását – valószínűleg nem találnak majd semmilyen használható bizonyítékot, de akkor is ez volt a rutin-eljárás.
- Az Őrangyal terv mostantól tökéletesen működik – felelt a miniszter-asszony egy halvány mosollyal.
Sirius halkan füttyentett, mert James-től már hallott a tervről.
- Ez nagyon jó hír! – mondta James is.
- Eléggé.
Figg éles szemei megpillantottak valamit James háta mögött, amitől elégedetlen fintor ült ki az arcára.
- Jobb, ha ti ketten leléptek!
- Miért? – kérdezte James aggodalmasan.
- Vitrol – jött az egyszavas válasz.
Nem kellett kétszer mondania. Egymásra pillantottak, aztán eltűntek az ószeres melletti kis sikátorban, Figgre bízva, hogy lerázza a Reggeli Próféta szenzációéhes riporterét.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx