Huszonötödik fejezet: Rejtélyek

A folyosó majdnem hátborzongatóan csendes volt. Bár a MÁBALT tagjai számtalanszor bóklásztak már éjjel a kastélyban, de most valahogy más volt a légkör. Mintha minden azt súgta volna nekik, hogy ne ma és ne itt próbáljanak bajt keverni – főleg azután, hogy egy tervük már kútba esett, úgyhogy most éppen azt fontolgatták, hogy feladják. Persze csak ma estére!

Hermione a változatosság kedvéért éppen Ront oktatta ki.

- Tudod, ha figyeltél volna rám, nem is lennénk itt. A Roxfort története egyértelműen leírja, hogy a lépcsők egy teljesen egyedi varázslattal vannak megbűvölve…

- Tudom! – csattant fel Ron. – Már századszor emlékeztetsz!

- De igaza van, Ron! – jelentette ki Lee. – Ha hallgattál volna rá, akkor kitalálhattunk volna valami mást.

Harry nem szólt semmit; őszintén szólva ő sem figyelt oda Hermionéra – egy idő után az ember megtanulta kikapcsolni az agyát, amikor a lány a Roxfort történetéből idézgetett – mivel azonban ez Ron terve volt, neki kellett elvinnie a balhét a kudarc miatt. Nem volt ez túl tiszetességes, de két nappal ezelőtt George kapott ugyanilyen fejmosást, amikor az egyik kísérlete csúfos kudarcot vallott. Amikor azonban úgy érezte, hogy most már elég lesz a szemrehányásokból közbeszólt:

- Most mit csinálunk? Időpazarlás ilyen sokáig fennmaradni a semmiért!

És tényleg késő volt már. Két órát töltöttek azzal, hogy megpróbálták csúszóssá változtatni a lépcsőket – természetesen csak a Mardekárosok számára! – és most már éjfél is elmúlt.

Egyikük sem említette a hátborzongató csendet, mert azt hitték csak a képzeletük játszik velük, és nem akarták, hogy a többiek bolondnak nézzék őket. A kastélyban egyébként mindig is volt valami hátborzongató, hiszen ősi volt, és senki nem ismerte az összes titkát – még ők sem. Vagy, ami azt illeti, különösen ők nem!

Hirtelen lépések zaja hallatszott, és a hat bajkeverő riadtan pillantott egymásra. Néhány perccel korábban ellenőrizték a Tekergők Térképét, ami akkor azt mutatta, hogy Frics, Hagrid és az összes professzor távol van a harmadik emelettől, és nem is juthattak ide ilyen rövid idő alatt. Gyorsan beugrottak a legközelebbi elérhető búvóhelyre – egy kis terembe, aminek az ajtaja meglehetősen hangosan nyikorgott. Hermione gyorsan elmondott egy hangtompító bűbájt de ennek ellenére mindannyian visszatartották a lélegzetüket.

Harry arra gondolt, milyen rossz lenne, ha épp most kapnák el őket, amikor már csak két hét van a tavaszi szünetig – persze Remus egyetlen diákot sem kényszerítene, hogy itt maradjon a szünetre, de nem lenne valami vidám büntetőfeladatokon dolgozni, míg mindenki más lazítva várja a hazautazást. És persze pont ma este kellett hátrahagynia a láthatatlanná tevő köpenyt!

Mélyen behúzódtak a sötétbe, és reménykedve néztek egymásra. Lee halkan motyogott valamit arról, hogy nincs másik kijárat – de talán nem is lesz rá szükségük. Lehet, hogy az a valaki, nem is hallotta meg őket…

Az ajtó csikorogva kinyílt.

- A bajkeverés első szabálya: soha ne kapjanak el! – szólalt meg egy férfihang.

Halvány fény szűrődött be a folyosóról és a gyerekek még beljebb húzódtak a sötétbe, remélve, hogy elkerülhetik a lelepleződést. Akárki is az, talán csak vaktában lövöldözik. De most már láthatták is az ajtóban álló magas varázsló sziluettjét.

- A második szabály: ha elkapnak, ne bújj olyan helyre, aminek csak egy kijárata van! Nyugodtan kijöhettek – mondta a hang. – Mind a hatan!

Lee motyogott valamit, amiért szigorú mamája, biztos szappannal mosta volna ki a száját, de aztán engedelmesen kiléptek a sötétből, és Harry megkönnyebbülten ismerte fel a leleplezőjüket.

- Sirius!

Az összes Roxfortban tartózkodó felnőtt közül, valószínűleg Sirius az egyetlen, aki nem fogja bemártani őket.

Sirius halvány mosollyal figyelte a gyerekeket, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

- Mit keresel te itt? – kérdezte Harry a keresztapját.

- Csak kószáltam… - a látszólag vidám válasz mögött Harry valami sokkal kevésbé pozitívat érzett. – Mint ahogy ti is, ha jól sejtem!

- El fog árulni minket, Mr. Black? – kérdezte tétován Hermione.

- Elárulni? Miért tennék ilyesmit? – kérdezett vissza a férfi. – És ne hívj Mr. Blacknek, kérlek! Ettől szörnyen öregnek érzem magam! – még egyszer végignézett rajtuk, aztán Harryn állapodott meg a tekintete. – Akkor bemutatod a barátaidat, vagy találgatnom kell? – a mosolya egy cseppet szélesebb lett. – Lássuk csak! Az ikrek nyilván Fred és George Weasley – ami azt jelenti, hogy te csak Ron lehetsz. Az egyetlen lány, természetesen, Hermione Granger. Lee Jordan pedig felettébb hasonlít az édesapjára! Elég vegyes összetételű csapat ez a MÁBALT!

- Beszéltél rólunk? – kérdezte szemrehányóan George, de mielőtt Harry válaszolhatott volna valamit, Sirius elnevette magát.

- Hát persze, hogy beszélt! Az igazgatótok a szabálykövető Tekergő –legalábbis mostanában! Nekem soha nem voltak ilyen hajlamaim. Mit gondoltak, honnan származott az a múltkori festmény-bűbáj?

Harry megkönnyebbülten vigyorgott, miközben a barátai csak bámultak.

- Az a maga ötlete volt? – nyögte ki Fred, aztán Harrye bámult. – De te azt mondtad, hogy az apukádtól van!

- Valójában csak annyit mondtam, hogy ezt a tréfát már korábban is elkövették, és hogy az apukám is benne volt! De nem ő mesélt róla! – és közben Siriusra mosolygott.

- Hanem Tapmancs mester! – jelentette ki elégedetten a keresztapja.

Lee füttyentett:

- Szóval tényleg maga az!

- Hát persze! Harry nem mondta nektek?

- De…igen – vonogatta a vállát Lee, Harry pedig magában kuncogott.

Ezt szinte ünnepélyes csend követte. Bár Harry barátait lenyűgözte, hogy így beszélgethetnek az egyik Tekergővel, azt nem felejtethették el, hogy miért van itt Sirius. Bár most mosolygott és vidáman társalgott velük, mégis ott hordozta magával azt a különös sötétséget, ami ugyan némileg visszahúzódott, mióta Harry először találkozott vele, de azért még mindig egyértelműen érezhető volt. Végül Hermione szólalt meg:

- És mit csinál itt, ilyenkor?

- Csak mászkáltam – válaszolt félvállról, ami Harry értelmezésében azt jelentette, hogy nem tudott aludni. – Amikor hallottam a fesztivált, amit csaptatok, gondoltam megnézem magamnak, hogy a bajkeverők új generációja felér-e a Tekergőkhöz!

- Mi jobbak vagyunk! – jelentette ki rögtön Ron.

- Tényleg? – nevetett Sirius.

- Általában azért nem kapnak el minket – mondta Harry. Miután a Tekergőkről szóló történteken nőtt fel, ő nem tett volna ilyen könnyelmű kijelentést, de azért tudta, hogy ők is jók. A keresztapja bólintott.

- Apád említette, hogy neked adta a köpenyt! De azt tudnotok kell, hogy az első néhány évben minket sem kaptak el olyan gyakran. Később lett nehezebb, amikor már minden professzor odafigyelt ránk – halványan elmosolyodott. – Bár, ha Holdsáp az igazgató…

- Sokkal jobbak lennének az esélyeink, ha Piton nem vadászna ránk! – jegyezte meg George.

- Ez igaz! – értett egyet Ron. – Utál minket…

- Hát persze! Piton mindig is ilyen volt: a kavics a fogaskerekek közt. Az volt akkor is, amikor iskolába jártunk, és lefogadom, hogy az is maradt!

- Együtt jártak iskolába? – kérdezte hirtelen kíváncsisággal Fred.

- Sajnos…

Hermione szigorú arcot vágott, míg a többiek nevettek, aztán megszólalt:

- Tudjátok, már elég késő van….

- Ne már, Hermione! – nyafogott rögtön Ron.

- Nincs is olyan késő! – vitatkozott Ron, de Sirius mosolyogva közbeszólt.

- Azt ajánlom hallgassatok csak a józan ész szavára – mondta. – Mivel történetesen tudom, hogy Frics pillanatnyilag nincs a környéken…

Harry látta, hogy George lopva az órájára pillant.

- Azt hiszem igaza van – mondta vonakodva a harmadéves fiú.

A MÁBALT tagjai nem voltak éppen paranoiásak, de mint minden varázsló ők is kissé babonásak voltak. Pillanatnyilag kettő-nullra álltak: elrontottak egy tréfát, aztán elkapták őket és ez elég rossz ómen volt.

Gyorsan búcsút intettek Siriusnak, azzal, hogy nemsokára beszélgetnek még (mindannyian szerettek volna többet hallani a hírhedt csínyekről!), aztán amilyen halkan csak tudtak, kilopakodtak a folyosóra. Alig tettek meg tíz lépést, amikor Harry megtorpant:

- Majd utánatok megyek! – mondta. – Még akarok valamit kérdezni Siriustól!

Mielőtt a többiek tiltakozhattak volna elsietett a keresztapja után, aki megfordult, amikor hallotta közeledni.

- Valami baj van, Harry?

Harry lelassított.

- Csak azt akartam kérdezni…beszélhetnénk valamiről?

- Hát persze!

Békés csendben sétáltak tovább egy darabon, amíg Harry összeszedte a gondolatait. Közben nem tudta nem észrevenni, hogy Sirius még mindig erősen húzza a jobb lábát, és néha az árnyékos sarkok felé villan a tekintete. Ilyenkor egyrészt sokkal nyilvánvalóbban megjelent az arcán az, az üldözött kifejezés, másrészt a halvány fényben az is sokkal jobban látszott, mennyire sovány még mindig. Ez pedig arra emlékeztette Harryt, milyen rövid ideje ismeri csak a keresztapját, ami csak bonyolította a helyzetet.

- Mi jár a fejedben? – kérdezte végül Sirius kibillentve Harryt a gondolataiból.

- Azon gondolkodtam, ami Mógus professzorral történt két napja. Úgy értem, nyilvánvaló, hogy halálfaló, de miért fedte fel magát? És hogy fészkelhette be magát a Roxfortba?

- Jó kérdések, Harry! – mondta Sirius, és a hangjában lévő melegségtől, Harry kifejezetten elpirult. Aztán a keresztapja egy kicsit tétovázott, mielőtt folytatta volna. – Először a második kérdésre válaszolnék: jobb az, az ellenség, akit ismersz, mint akit nem.

- Úgy érted…? – kezdte Harry, de aztán elhallgatott.

- Igen. Ami a másik kérdést illeti – megvonta a vállát. – Voldemort vissza akar vitetni…

A szavaktól végigfutott a hideg Harry hátán. Bár úgy nőtt fel, hogy a szülei nem féltek kimondani a Sötét Nagyúr nevét, amikor Sirius tette ugyanezt, az valahogy mégis más volt. Sirius 10 évet töltött Voldemort börtönében, mégsem félt, miközben sok varázsló, akik még csak nem is látták soha a Sötét Nagyurat, a névtől is rettegett.

- Szerettem volna segíteni valahogy – mondta esetlenül. – De olyan nagy volt a kavarodás…és olyan gyorsan történt minden…Mindenki kiabált, és mire közelebb érhettem volna, már vége is volt – aztán felvillanyozódva folytatta: - Baromi gyors voltál!

Sirius elégedetlenül elhúzta a száját:

- Valahogy elboldogultam, de nagyon kijöttem a gyakorlatból…

- Szerintem szuper voltál, de azért jó lett volna, ha segíthetek valahogy

- Örülök, hogy így érzel, de ami azt illeti, azt hiszem jobb, hogy nem keveredtél bele!

- Miért? – bár nem akarta, de Sirius biztos kihallotta a hangjából az enyhe sértődöttséget, mert megállt, és lepillantott rá.

- Meg kell értened Harry, hogy a szüleidnek a legkevésbé arra van szükségük, hogy Voldemort felfigyeljen rád – mondta komolyan. – Hosszú ideje védenek téged, és amíg nem jut eszébe, hogy a világon vagy, addig vagy igazi biztonságban…

- De te…

- Én felnőtt varázsló vagyok, Harry, és kétlem, hogy Voldemort még ennél is jobban gyűlölhetne!

- Mindenki mindig azt mondogatja, hogy túl fiatal vagyok ezekhez a dolgokhoz! – mondta keserűen Harry.

- Talán tényleg az vagy…

- Tizenegy éves vagyok!

- És? Én harminckettő, és van egy csomó dolog, amiről jobban szeretnék nem tudni! – halványan elmosolyodott, de ez nem tűnt valami őszintének. – Élvezd a gyerekkorodat, amíg lehet, mert hidd el, úgyis túl hamar vége lesz. Tudom, hogy idegesít a titkolózás, de a szüleid azért harcolnak, hogy megvédjenek…és hogy a te generációdnak ne kelljen tovább vívnia ezt a háborút.

A szavak, és Sirius keserűen üres tekintete megállásra késztették Harryt. Valahogy, amikor a szülei mondták ugyanezeket, azt mindig elengedte a füle mellett, de azt látta, hogy nézett ki Sirius amikor ideért a Roxfortba, és tudta, hogy majdnem belehalt, hogy megvédje őket.

- Sajnálom – mondta halkan.

- Nem kell! A gyerekeknek az a dolguk, hogy türelmetlenkedjenek!

Harry bólintott, aztán témát váltott.

- Te is tagja voltál a Rendnek?

- Erről nem is szabadna tudnod!

Harry vigyorgott, mert a keresztapja hanghordozása elárult, hogy nincs meglepve.

- De egyébként igen – mondta aztán. – Nagyon régen.

- És megint az leszel?

- Az igazat megvallva, nem tudom – válaszolt sötét tekintettel. – Vannak bizonyos kétségek a megbízhatóságomat illetően…

Harry döbbenten meredt rá:

- Miért?

- Senki nem szökött még meg az Azkabanból. Azok, akiknek sikerült kikerülniük Voldemort fogságából, soha nem maradtak…tiszták. A legtöbben átálltak a szolgálatába…vagy megőrültek.

- De ott van például Fletcher professzor!

Sirius megrázta a fejét.

- A háború előtt Mundungus Fletcher az egyik leggondtalanabb és leglazább ember volt, akit ismertem. Nem is volt még auror, amikor én beléptem, sokkal inkább a törvény…határmezsgyéjén járt. Csak akkor állt be, amikor a dolgok igazán rosszra fordultak. A tapasztalatai nagyon megváltoztatták, mint gondolom, azt te is látod…

- Hát, igen.

- Ráadásul őt megszöktették, ami sokak számára garanciát jelent arra, hogy Voldemort nem önként engedte szabadon.

A keserűség nyilvánvaló volt a hangjában, de Harry nem tudott mit mondani erre.

Csendben sétáltak tovább, amíg csak a hátuk mögött meg nem szólalt egy hang.

- Ni csak, ni csak…kit látnak szemeim!

Mindketten megfordultak, és Harry látta, hogy Sirius arcán fura fintor jelenik meg, amikor megpillantjaPiton professzort. Az ellenszenv nyilvánvalóan nem volt egyoldalú, ez látszott Piton arcán is.

- Micsoda meglepetés! – folytatta maró gúnnyal. – Potter takarodó után a folyosón mászkál, a felelőtlen keresztapja pedig bátorítja!

- És micsoda meglepetés, hogy Perselus Piton mindenbe beleüti azt a nagy orrát!

Piton lángoló tekintettel meredt Siriusra:

- Mi az Black, nem tudtál aludni? – ellenséges mozdulattal közelebb lépett, és a talárja fenyegetően úszott mögötte a levegőben. Harryenk feltűnt, hogy ez a talár valahogy más, mint amit Piton általában viselni szokott. – Csak nem ijesztgetnek a mumusok? – folytatta gúnyosan.

Harry ezen nagyon felháborodott. Hogy mer Piton ezen gúnyolódni? Nincsenek érzései? Vagy ha nincsenek, akkor legalább tisztelhetné azt, amin Sirius keresztülment! Szeretett volna válaszolni valami jó sértőt, de a keresztapja szorítása a vállán megakadályozta ebben. Sirius halálosan sápadt lett, és sugárzott belőle a feszült düh. A szorítása már szinte fájdalmasan erős volt.

- Gondolom, neked, nincsenek ilyen problémáid!

Piton erre szinte visszahőkölt:

- Neked fogalmad sincs, hogy mit csinálok! – csattant fel.

- Nincs? Egy gyereket megtéveszthetsz, de én felismerem a talárt, amit viselsz!

A halálfalók ruházata! Harry hirtelen rájött, hol látta már korábban ezt a fajta talárt, és alig bírta elhinni, hogy Piton képes ezt itt, a Roxfortban viselni. Az igazgatóhelyettest nem lepte meg Sirius felismerése, inkább feldühítette.

- Neked kellene a legjobban megértened, milyen fontos ez!

- Mintha ez mentené a korábbi döntéseidet! – jegyezte meg Sirius. – De mást is látok, Piton, úgyhogy talán jobb lenne, ha a gyengélkedőre mennél, mielőtt összeesel.

- Szerintem az Azkabanban töltött idő az agyadra ment! – grimaszolt Piton, Harry pedig zavartan nézett a keresztapjára.

- De annyira azért nem, hogy ne ismerjem fel a Cruciatus átok tüneteit. Sápadt arc, remegő kéz, bizonytalan léptek…

- Az egészségi állapotom nem tartozik rád! – de azért gyorsan elrejtette a kezeit a köpenye alatt, mielőtt Harry megállapíthatta volna, hogy tényleg remegnek-e. De azt azért látta, hogy a tanár tényleg sápadtabb a megszokottnál.

- Nem is akarom, hogy közöm legyen hozzád, de ez másokra is hatással lehet, ha érted, mire gondolok.

- Nagyon jól tudom, miről beszélsz!

- Akkor ne állj itt, velem vitatkozva. Biztos vagyok benne, hogy ennél jobb dolgod is van.

- Nyugodj meg, Black! Én tökéletesen tudom kezelni a Cruciatust!

- Én talán nem?

Farkasszemet néztek egymással egy pillanatig, aztán Piton egy dühös morrantás kíséretében elfordult és elindult.

Aztán két lépés után összeesett.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A késő éjszakai tárgyalások nem tartoztak James kedvenc elfoglaltságai közé, de néha ez szükségszerű volt. Arabella faliórájára pillantva látta, hogy már majdnem tíz óra van, pedig Lilynek megígérte, hogy legkésőbb erre az időpontra hazaér, de már majdnem végeztek. Ha nem jön közbe semmi – például egy újabb váratlan látogatás Kupor részéről, aki mostanában betegesen érdeklődött az osztálya iránt – talán még időben hazaér ahhoz, hogy ne kelljen a kanapén éjszakáznia.

- Akkor hát, ennyi volt! – mondta épp 'Bella.

James felsóhajtott.

- Igen. Reménykedtem, hogy a Sirius szökése körüli kavarodásban, talán lehet még esély, de… - megvonta a vállát, a felettese pedig bólintott. Túl sok volt a „de", túl sok tényező játszott közbe. A hiú reményeket pedig nem engedhették meg maguknak.

- Kétlem, hogy képes lenne még bármire is, újabb két hét után. Az, hogy semmit nem hallottunk felőle, valószínűleg azt jelenti, hogy a zsupszkulcsot és a pálcát vagy lefoglalták, vagy megsemmisültek. A Jégtörő-terv kudarcba fulladt.

- Olyan közel voltunk! – bosszankodott James. – Olyan rohadtul közel!

- Igen – a hangja szenvtelen volt, de a szeme elárulta, hogy ez csak látszat.

James feszült volt és rettenetesen aggódott, mert Bill időközben igazi baráttá vált. Te küldted oda – súgta egy kis hang az agyában. Elbizakodottan hittél a tervedben és Azkabanba küldted Billt, ahol most meg fog halni. Hogy fogod elmondani Arthurnak és Mollynak, hogy a másik fiukat is elvetted tőlük?

- Tudni akarom, hogy történhetett! – csattant fel dühösen. -Mi romlott el? Tudjuk, hogy bejutott a terv szerint s azok a bűbájok felfedhetetlenek voltak! Akkor, hogy a pokolba tudhatta meg Voldemort!

- Talán Weasley árulta el magát…

- Nem! Bill jobb annál!

- Azkabanban minden megtörténhet – hangsúlyozta a mentora. – Milyen más magyarázatot tudsz?

- Lehet, hogy elárultak minket…

A hőmérséklet hirtelen, mintha tíz fokot esett volna az irodában. A Rend többször találkozott már kémekkel és árulásokkal, és a kockázat mindig is nagy volt.

- Ki lehetett volna az, James? Olyan kevesen tudtak róla…kit vádolhatnánk? Téged, vagy engem? Dumbledore-t vagy Lilyt? Mundy előbb harapná le a saját nyelvét, Perselus pedig a saját biztonsága érdekében nem is tudott a terv részleteiről. A gyanúsíthatók listája meglehetősen rövid!

- Valamit nem veszünk észre! – morogta James.

- Naná, mindig van olyan, amit nem veszünk észre!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Az első, amit megpillantott, amikor kinyitotta a szemét, Remus Lupin volt – barna haj, kék szemek, és aggodalmas arckifejezés. A következő felismerés az volt, hogy a saját ágyában fekszik.

- Mondd, hogy ő nincs itt! – morogta rögtön.

- Nincs – mondta az igazgató, egy reménytelen sóhaj kíséretében.

- Akkor jó – megpróbált felülni, de Remus visszanyomta az ágyra.

- De –folytatta szigorúan – hatalmas szerencséd volt, hogy Sirius ott volt. Más talán nem lett volna olyan előrelátó, hogy rögtön idehozzon!

- Benn járt a szobámban? – durrogott Piton. Rögtön az jutott eszébe, mennyire tette tönkre Black a védelmi bűbájokat, biztos nem nagyon finomkodott!

- Természetesen – válaszolt Remus. – Mivel segítségre volt szükségem, hogy behozzunk ide, miután Harryt elküldte értem. Azt is megemlíteném, hogy az ajtókat én nyitottam ki, mivel én tudom az összes jelszót.

- Nos, ez igazán meglepő! – grimaszolt Piton. Épphogy sikerült visszatartania azt, ami a nyelvén volt: Nem tudtam, hogy gondolkodni is tud! Sajnos, nem is kellett kimondania, mert Remus ennyi idő után már jobban ismerte, mint a tenyerét.

- Perselus!

Felismerte a figyelmeztető hangsúlyt, de szándékosan figyelmen kívül hagyta. Inkább a lehető legingerültebb arckifejezéssel nézett az igazgatóra.

- Felkelhetek már?

- Nem – olyan arcot vágott, mintha mást is akarna mondani, de Perselus nem hagyta.

- Egyébként, mennyi az idő? Fel kell készülnöm az óráimra.

- Hát persze! – válaszolt Remus, azon az idegesítően nyugodt hangon. – De először is tudni szeretném, mitől csuklottál össze a folyosó közepén.

Piton tudta, hogy ezzel a hangsúllyal nem lehet vitatkozni, de ez még nem jelentette azt, hogy udvariasnak is kell lennie – még a barátaival sem. Különösen nem egy ilyen hosszú éjszaka után!

- Mégis, mit gondolsz, mi történt? – kérdezte keserűen.

- Talán újra kell fogalmaznom a kérdést: Miért volt rád ilyen dühös Voldemort? – válaszolt nyugodtan Remus, akit csak nagyon ritkán sikerült kihoznia a sodrából, és ez most nem tartozott ezen alkalmak közé, úgyhogy felsóhajtott.

- Black! – csattant fel.

- Az hittem, sikerült balesetként beadnod a pálca-incidenst…

- Sikerült is – ismerte be, és kicsit fészkelődött, mert a fájdalomtól megint összeszorult a mellkasa. A látása is elhomályosult, de átkozott legyen, ha ezt beismeri! Végül is ez a Cruciatus átok természetes következménye volt, és volt már rosszabb is. Nem is egyszer.

- Hitt neked?

Piton vállat vont, de rögtön meg is bánta a hirtelen mozdulatot.

- Életben vagyok, úgyhogy feltételezem, igen.

Remus vágott egy grimaszt, de tudta, hogy jobb, ha nem mond erre semmit.

- Megtudtál valami hasznosat?

- Attól eltekintve, hogy a Sötét Nagyúr eszelősen akarja az idióta barátodat? – aztán Remus szemébe nézett. – Még mindig azt hiszem, hogy Black elhallgat előlünk valamit.

- Azt mondja, hogy nem emlékszik, Perselus!

- Én is hallottam! – Piton megállta, hogy ne grimaszoljon. – De hidd el nekem, a Nagyúr soha nem cselekszik ok nélkül, és ami Blacket illeti, szinte megszállott lett. El akarja kapni, méghozzá, ha lehet élve, ami - mint te is tudod – nem a szokásos módszer. Valami van a háttérben, és ő tudja, mi az.

Remus szigorú arccal nézett rá.

- Nincs oka hazudni.

- Tényleg nincs?

- Nincs! – a hangja most igazán kemény volt. – Lehet, hogy nem kedveled, de Sirius mindig hű volt a Rendhez, és ezt te is tudod. És Voldemort nem üldözné ennyire, ha tégla lenne!

- Soha nem mondtam, hogy tégla! – tiltakozott Piton. Nem mindennap látott ilyen ingerültséget Remuson, és tényleg nem gondolta, hogy Black tégla lenne – végül is minden bizonyíték az ellenkezőjét igazolta, de azt tudta, hogy az egészben nem stimmel valami. Hát ő az egyetlen, akinek ez gyanús?

- Nem, de határozottan utaltál rá!

Erre csak megvonta a vállát. Nem bízom benne! És? Semmi okom rá! De az igazgató folytatta, megszokott nyugodt és halk hangján.

- Én hiszek neki. Ha Sirius azt mondja, hogy nem emlékszik, akkor nem emlékszik. Én is tudom, hogy Voldemort valamit akar tőle, de hacsak te nem tudsz rájönni, akkor nincs más lehetőségünk, mint várni!

- Hát jó! – morogta Piton. – De ha rosszul sül el, akkor ne engem hibáztass!

- Nem fog rosszul elsülni – Remus hangja nagyon biztosan csengett.

- Tudsz talán valamit, amit én nem?

- Egyáltalán nem! Csak ismerem Sirius Blacket.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx