Huszonhatodik fejezet: Váratlan választások

- Gondolkodtam – jegyezte meg Remus, mintegy mellékesen – és arra jutottam, hogy mivel megfosztottál a sötét varázslatok kivédése tanáromtól, lógsz nekem egy szívességgel!

- Azt azért be kell látnod, hogy ez nem az én hibám volt! – méltatlankodott Sirius.

- Ez igaz, de Voldemort távollétében, nem nagyon marad más, akit hibáztathatnék! – mosolygott ravaszul.

- Így már értem – és akaratlanul is visszamosolygott. Mostanában ez már egyre könnyebben ment. Bár alig aludt az éjszaka, mégis úgy érezte, jó nap elé néz, különösen az esti terveik fényében.

Remus nevetett.

- Örülök, hogy megértesz!

- Naná! Akkor, hát, milyen szívességet kérsz tőlem, ó, nagytiszteletű igazgatóm?

Remus majdnem belefulladt a narancslevébe, és Sirius is mosolygott.

- Ha továbbra is ilyesmiket mondasz, meggondolom magam, és nem ajánlok neked állást!

- Állást? – kicsit tanácstalanul nézett a barátjára. Ez tiszta őrültség!

- Igen, állást. A sötét varázslatok pozíciót, hogy pontos legyek. Látva a múltkori akciódat, teljesen alkalmas vagy rá.

Sirius csak bámult, és a lehetőségeket latolgatta. Nem nagyon tudta elképzelni magát tanárként, különösen, ha arra a rengeteg büntetésre gondolt, amit gyerekkorában kellett letöltenie – és akkor még nem beszélt azokról az esetekről, amikor nem bukott le! Remus más volt: ő egész életében tanítani akart és őt nem is volt nehéz elképzelni, itt, a Roxfortban, de saját magát… a gondolat nagyon idegen volt. Remus nem gondolhatja komolyan! Egy félmosollyal a barátja felé fordult:

- Túl sok időt töltöttél már a gyerekek között, nem? Egy kicsit megzakkantál!

- Teljesen komolyan beszélek! Ez nem vicc, tényleg állást ajánlok.

A sötét varázslatok kivédése mindig is a kedvenc tantárgya volt. A Roxfort pedig remek hely lenne arra, hogy a lelki és mentális sebek begyógyuljanak. És a Roxfort állt a legközelebb ahhoz, amit otthonnak nevezhetett. Az, hogy idejött, miután megszökött, tisztán ösztönös döntés volt – a kastély mindig is egy biztos menedéket jelentett a számára.

A Nagyteremben reggeliző gyerekekre nézett. Olyan mások lennének, mint ő és a barátai voltak? Sötétebb világban éltek, mégis ugyanazokat a nevető arcokat látta. Egy nap persze majd ők is találkoznak a keserű valósággal, hacsak meg nem állítják Voldemortot, ugyanabban a világban kell majd élniük, amiben ő is harcolt. Sok döntést kell majd hozniuk, amiknek itt szerzik meg az alapjait, itt dől el, hogy melyik oldalon harcolnak majd, hogy élni fognak-e vagy meghalni. Vezetésre van szükségük, olyanoktól, mint Remus, aki az ő jövőjüknek áldozta az életét.

Diákként soha nem tisztelte a tanárait eléggé… Remusra pillantott, aki várakozóan nézett rá. Látszólag nehéznek tűnt a döntés, de aztán eszébe jutott, hogy mi volt régen, és tudta, hogy örökre az is marad. Végül halkan megszólalt.

- Sajnos vissza kell utasítanom. Bármennyire is tisztelem, amit te teszel itt, és amennyit ez használ az ügynek, én nem tudom ezt tenni. Nem tudok visszahúzódni és tanítani. Ez igazán nemes feladat, de nem nekem való.

- Itt lennél a legnagyobb biztonságban, azt ugye tudod?

- Tudom. De nem engedhetem meg, hogy elijesszenek. És elegem van belőle, hogy

Remus összeráncolt homlokkal nézett rá.

- Senki sem állíthatja, hogy nem tettél még eleget!

- A háború azonban, nem épp egy egyenlet, ugyebár – vonta meg a vállát. – Nem tudom pontosan elmagyarázni… egyszerűen nem hagyhatom abba. Harcolnom kell. Ez az egyetlen módja, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam.

Az igazgató aggodalmas arccal figyelte, Sirius pedig próbálta valahogy jobban elmagyarázni.

- Kötelességemnek érzem, hogy így tegyek… bizonyos szempontból, ugyanaz vagyok, aki voltam, de mégis változtam… Valami történt, és nem emlékszem, hogy mi, de Azkaban megváltoztatott. Napról-napra egyre jobban a tudatában leszek ennek…

- Mit értesz ez alatt? – Remus egyre ijedtebbnek tűnt, ahelyett, hogy a szavak megnyugtatták volna.

- Nem tudom pontosan. Olyan, mint amikor valami ott van a nyelved hegyén, de nem tudod kimondani – megvonta a vállát. Kinyitotta a száját, hogy valamit még hozzátegyen, de abban a másodpercben az emlékek döbbenetes váratlansággal szippantották magukba.

Üvöltés.

Láncok.

Küzdelem, bár nem is tudja igazán miért.

Soha nem érezte még magát ennyire fáradtnak.

A közelmúlt homályba veszett, de az volt az érzése, hogy azakaratok harca tart már egy ideje. És valahogy azt is tudta, hogy nem ez az első alkalom.

Egy csontos, fehér kéz irányította rá a pálcát, pontosan a szíve irányába.

Összeszedte minden maradék erejét, hogy kapaszkodót találjon az ellenálláshoz, belemarkolni a halvány és zavaros emlékekbe a pokol előtti életből. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg az éles és hideg hang kimondta a varázsigét.

"Mandatus Prospicio Subigum!"

Minden kiejtett szóra fájdalom szorította össze a testét. Mintha tűz gyulladt volna a szívében és kezdett volna kifelé terjedni onnan. Előrebukott, de a láncok megtartották, levegő után kapkodott és próbálta megőrizni a kontrollt.

Ösztönösen tudta, hogy harcolni kell, bár nem értette miért. Az érzékei megsúgták, hogy ez fekete mágia – nagyon sötét és nagyon ősi – de soha nem hallott még erről a varázsigéről. Csak azt tudta, hogy nem törődhet a fájdalommal és nem vesztheti el az uralmat az agya felett…

- Sirius?

Remus hangja rántotta ki a váratlan kábulatból, és Sirius bizonytalanul megrázta a fejét, hogy elűzze az emléket. Hirtelen érezte, hogy a barátja megszorítja a vállát, és csak ekkor vette észre, hogy be van csukva a szeme, és egész testében remeg.

- Jól vagy? – kérdezte Remus halkan.

- Jól – de a hangja másról árulkodott, és a torka teljesen kiszáradt. – Csak egy emlék…

- Úgy elsápadtál, mint aki kísértetet látott!

- Minden rendben. Csak váratlanul ért…

- Ha tényleg biztos vagy benne…

Sirius bólintott, mire Remus visszahúzódott egy kicsit.

- Hallottál valaha egy varázslatról, aminek a szövege: Mandatus Prospicio Subigum?

Remus elgondolkodott egy pillanatra.

- Nem, miért?

- Csak eszembe jutott…

- Biztos vagy benne, hogy nem változtatod meg a véleményed az állásról? Ha csak egy rövid időre is…Amíg…nos…amíg jobban nem leszel…

- Mint Fletcher? – kérdezte Sirius és az átváltoztatás-tan tanár felé pillantott.

- A Roxfort jó hely a lábadozásra.

- Tudom, de nem hiszem, hogy legyőzhetem a démonokat, ha csak szembe nem nézek velük. Nem bujkálhatok…

- De remélem, megérted, hogy meg kellett kérdeznem?

- Persze. De miért nem ajánlod fel Dung-nak az állást? Legalább annyira alkalmas rá, mint én – jegyezte meg Sirius.

- Nem vállalná. Azt mondja, nem akarja, hogy bármi köze legyen a fekete mágiához.

- Ó – Sirius nem tudta hibáztatni Fletchert, de nem tudta megérteni sem ezt a félelmet. Tapasztalatai szerint, ha elfutsz a dolgok elől, az csak ront a helyzeten. És senki nem menekülhet Voldemort elől örökké.

- Hát igen. Ezzel a helyzet kezd érdekessé válni. Volt mostanában egy-két jelentkező, de egyikben sincs túl nagy bizodalmam.

- Kik azok? – kérdezte Sirius érdeklődve.

- Nagyrészt kezdők: az ifjabb Barty Kupor például, aki jelenleg a Misztériumügyi Főosztályon dolgozik. Aztán Gilderoy Lochkhardt, de azt nem hiszem, hogy az iskola el tudna viselni egy ekkora egót. Dolores Umbridge is jelentkezett, de attól a nőtől kiráz a hideg. Elég sok zűrt kevert már a Mágikus Katasztrófák Főosztályán, Cornelius Caramel társaságában.

- Ezek szerint a helyzet elég katasztrofális.

- Lockhardtot leszámítva egyiknek sincs még egy fél óra gyakorlata sem. Neki viszont nem hiszem el egy szavát sem.

- Miért nem? – a név halványan ismerős volt Siriusnak, de nem tudta hová tenni.

- Mert az egy arrogáns és öntelt alak, azért! – válaszolt Remus olyan hangon, ami elárulta, hogy ezt meglehetősen gusztustalannak tartja. – A varázsvilág minden boszorkánya odáig van érte, és úgy hallottam, megint megjelent egy új könyve. Négy évvel járt felettünk, a Hugrabugban, de szerintem már régen kitagadták. Örülj neki, hogy még nem találkoztál vele!

- Megpróbálom a jövőben is elkerülni. De akkor mi lesz az órákkal?

- Mind a hármat meghallgatom, természetesen. Kupor ma jön, Umbridge holnap, Lockhardt pedig holnapután. Legalább lesz egy kis szórakozásom.

- Azt lefogadom.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

James torka összeszorult, amikor Arthur és Molly helyet foglaltak az étkezőasztal mellett. Az ebéd már elő volt készítve, és nagyon étvágygerjesztőnek tűnt, de ő egyáltalán nem volt éhes. Már az étel gondolatától is hányingere lett.

- Hol van Lily? – kérdezte Molly.

- Még dolgozik. Dumbledore a Reggeli Próféta főszerkesztőjével találkozik és nem tudott elszabadulni.

- Sajnálom – jegyezte meg Molly.

- Igen, én is – de igazából Lily távolléte könnyített a dolgán. Fogalma sem volt, hogy mondja el, amit kell, de Arthur kivette a kezéből az irányítást:

- Valami baj van, igaz? – kérdezte. – Ez nem egy egyszerű baráti ebéd…

A terítő mintázata hirtelen nagyon érdekesnek tűnt, de kényszerítette magát, hogy felnézzen a házaspárra.

- Nem, nem az. Igazság szerint, Billről van szó…

Molly erre felnyögött, Arthur pedig elsápadt. Talán másképp kellett volna kezdenie, de most már mindegy volt.

- Nem halt meg – mondta gyorsan. – Ezt biztosan tudjuk, de … a Rend nem volt egészen őszinte a történtekkel kapcsolatban…

- De …ugye…nem… hajtották végre rajta a … Csókot? – suttogta Molly.

- Nem.

Már amennyire tudjuk! Mély lélegzetet vett és folytatta.

- Amit nem mondtak el nektek, az az, hogy miért fogták el.

Mindketten zavartan néztek rá.

- Bella azt mondta, hogy egy akció során történt, és hogy valami hibát követett el…

- Nem volt semmilyen hiba – tudta, hogy nehéz lesz, de nem hitte volna, hogy ennyire. – Én küldtem az Azkabanba…

- Mi?

- Bill elfogása a Jégtörő akció névre keresztelt terv része volt, amin a Rend már szeptember óta dolgozott. Az ötlet az volt, hogy bejuttatunk egy varázslót, felszerelve egy jól elrejtett zsupszkulccsal és a pálcájával. Egy hét után ez a két tárgy megjelent volna, lehetővé téve, hogy megszökjön, vagy bejuttasson másokat. De valami rosszul sült el: a hét eltelt és amennyire telt tőlünk figyeltük a zsupszkulcsot. Nem aktiválták.

- Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy Bill lelepleződött – folytatta halkan. – Hogy hogyan, azt nem tudjuk. De most egyedül maradt.

Jobban fogadták, mint gondolta, de így is kemény ütés volt. Erős emberek voltak mindketten, és csak néhány percbe tellett, hogy Arthur megtalálja a hangját.

- Akkor most mi lesz?

- Továbbra is próbálunk bejutni az Azkabanba – válaszolt James. – és most…talán lesz is esélyünk, ha…de nem ígérhetek semmit. Csak annyit mondhatok, hogy mindent megteszünk, hogy kihozzuk!

Molly arckifejezése elárulta, hogy az ebéd érintetlenül fog visszakerülni a konyhába.

- Azt hiszem, ez a legtöbb, amit kérhetünk – mondta halkan.

- Sajnálom – suttogta James. – Bárcsak többet mondhatnék. Bárcsak ne kéne több jó embert a halálba küldenem! – gondolta.

- Tudjuk, kedvesem – Molly megszorította a kezét, de a könnyek ott csillogtak a szemében. – És biztos vagyok benne, hogy Bill tisztában volt a veszéllyel…

- Igen, mindannyian tisztában voltunk…

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Hogy kaptak el, kölyök? – kérdezte a rekedt hang.

Bill három napja fedezte fel, hogy beszélni tud a szomszéd cella foglyával. Az első beszélgetés után, előbb Billt, majd a szomszédját vitték el a Lestrange-ék, aztán pedig, mint minden éjjel, a dementorok cirkáltak. A szörnyek hatása, hozzáadva a kínzáshoz, meglehetősen összezavarta Billt, úgyhogy nem volt biztos benne, mennyi idő telt el.

Tétovázott, mielőtt válaszolt volna a kérdésre. Eszébe jutott, hogy az igazat mondja – hiszen nem volt semmi vesztenivalója, elvégre Voldemort már leleplezte a küldetését. De valahogy mégsem akaródzott elárulni… Senkinek nem számított ez, csak önmagának, de mégis…

- Egy akció során. A dolgok egy kissé összezavarodtak, és elkaptak…

- Köhögés hallatszott, ami egy kicsit nevetésre emlékeztette.

- Ha nem akarod elárulni, csak mondd meg. Nem kell hazudnod…

-Bocs

- Semmi gond – válaszolt Frank. – Egy ilyen helyen… jó látni, hogy még képes vagy gondolkodni…

- És mi a helyzet veled? – kérdezte Bill.

- Hülyeség – Frank megint köhögött. – Próbáltam a hőst játszani…De a csapatom kijutott, és ez a legfontosabb…

- Igen – értett egyet a fiatalabb auror is. Most, hogy a dementorok visszahúzódtak, furán szabadnak érezte magát: valamilyen ismeretlen okból dél körül, minden nap magukra hagyták őket. Nem értette, miért, de nem is érdekelte – egyszerűen jó volt, hogy a lelke és az agya a változatosság kedvéért a sajátja volt, ha csak kis időre is.

Hosszú csend volt, mielőtt Frank újra megszólalt volna.

- Szóval, te rövidebb ideje vagy itt. Van valami újság odakinn?

- Nem igazán – ismerte be Bill. – Még mindig próbálnak bejutni…

Ha Frank tagja a Rendnek, tudni fogja kikről beszélek, ha nem egyszerűen a Minisztériumra gondol majd!

- Á! Kár, hogy nem sietnek egy kicsit, nem?

- De.

Ezután egy ideig nem mondtak semmit, de akkor is jó volt a tudat, hogy nincsenek egyedül. De aztán az igény a kommunikációra és a támogatásra nőtt, és megint Frank volt az, aki megszólalt. A hangja nagyon halk volt.

- Azt hallottam, hogy történt egy szökés…

- Egy mi! – Bill szíve hirtelen háromszoros ütemben kezdett dübörögni. Lehetséges ez?

- Igen. Rodolphus Lestrange tiszta bolond volt miatta, magában motyogott róla. Te nem hallottál semmit?

- Bárcsak hallottam volna – suttogta. Talán mégis van remény…? A cella falait kezdte, öntudatlanul is, vizsgálni, de persze nem volt kiút sehol. Soha nem volt…

- Tartsd nyitva a füleid! Talán egy napon…

Úgy tűnt, Frank képtelen befejezni a gondolatot, és Bill is hasonlóan érzett. A remény szinte elviselhetetlen volt.

- Igen…talán…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A Salamander, 1842-es alapítása óta, a varázs-világ legnépszerűbb éttermének számított. Bár voltak ennél sokkal nagyobb múltra visszatekintő helyek, de egyik sem volt előkelőbb vagy fenségesebb. A csodás környezethez, hasonló árak társultak, amik egy szegényebb varázslócsalád teljes Gringotts-beli vagyonát felemésztették volna. Ennek ellenére az előjegyzési lista olyan hosszú volt, hogy néha napokat, sőt heteket kellett várni egy-egy asztalra. De a legősibb családok tagjainak mindig volt szabad hely!

Az azonban még itt is ritkaságszámba ment, hogy a tizennégy ősi család közül kettő képviseltesse magát egy társaságban. Így aztán nem volt meglepő, hogy a főpincér, a többi várakozó vendégre ügyet sem vetve, azonnal az újonnan érkezők elé sietett. Ugyanakkor három pincér elrohant, hogy előkészítsék az étterem legexkluzívabb asztalát – persze előtte figyelmeztették őket arra is, hogy az egyik vendég speciális figyelmet igényel, és hogy még véletlenül se tegyék ki az ezüst evőeszköz-készletet, akármilyen elegáns legyen is!

- Mr. Potter! Mr. Black! – hajolt meg a főpincér. – Üdvözlöm Önöket a Salamanderben! Kérem kövessenek! Egy négyszemélyes asztalt parancsolnak?

Peter és Remus zavartan pislogtak egymásra, de James csak bólintott:

- És egy eldugottabbat, ha lehet!

- Természetesen!

A Tekergők követték a vezetőjüket, egy távoli sarokban álló, gyönyörűen megterített ébenfa asztalhoz, ahol négy pincér várta őket: felvették az italrendelést, és átadták az étlapot, mindnyájuknak külön-külön.

A Salamander jelszava az „emberi érintés" volt – csak semmi felesleges varázslat.

- Hűha! – szólalt meg halkan Peter, miután a pincérek visszavonultak. – Ez a hely fantasztikus!

Remus kétkedve húzta fel a szemöldökét:

- Én várok az ítélettel, amíg kihozzák a vacsorát!

- Ugyan már Holdsáp, - nevetett James – azt be kell ismerned, hogy a kiszolgálás szenzációs!

- Ön könnyen beszél, Mr. Potter, de a magamfajta halandók nincsenek hozzászokva ehhez a királyi kiszolgáláshoz – de Remus is nevetett.

- Ne hidd, hogy én igen! Nem voltam itt a tizenhatodik születésnapom óta. Tudod a családom nem nagyon szerette ezt a puccparádét!

- Az én szüleim ellenben – szólt közbe Sirius, - éltek-haltak érte! Olyan gyakran jártunk ide, hogy már kívülről tudtam az étlapot. De, gondolom, tíz év alatt azért változott valamicskét!

- Az a gyanúm, hogy nem olyan sokat – mosolygott James. – Nos, Holdsáp, csak ülsz ott és éhen halsz, vagy kinyitod az étlapot?

Remus kicsit zavartan vette észre, hogy már mindenki azon gondolkozik, mit válasszon, és hogy leplezze zavarát, vállat vont:

- Talán belepillantok… - mondta komolyan, de aztán elmosolyodott.

- James, az árak csillagászatiak – jegyezte meg Peter halkan. - Úgy érem, amikor javasoltam, hogy vacsorázzunk együtt, nem gondoltam…

- Ne aggódj Féregfark – szólt közbe James. – Van…

- Te nem csinálsz semmit! – vágott a szavába Sirius. - Ezt most én állom!

- Sirius…

Hárman szólaltak meg egyszerre, de rögtön befogták a szájukat, amikor meglátták az ismerős arckifejezést.

- Helyes! – jelentette ki vidáman Sirius. – Ne is próbáljatok vitatkozni velem! Végül is annyi pénzem van, amennyivel úgysem tudok, mit kezdeni, ráadásul az elmúlt tíz évben ez a pénz csak porosodott a Gringottsban. A legjobb, amit tehetek vele, hogy a barátaimra fordítom, akik olyan sokat segítettek nekem az elmúlt években, hogy azt el sem tudják képzelni…

Remus csak bámult a barátjára, szinte tátott szájjal, mert Sirius ritkán nyilatkozott meg ilyen nyíltan az érzéseiről. És most, amikor az az elgyötört fény még mindig ott ült a szemében, ez sokkal többet jelentett, mint bármikor korábban. Sirius elmosolyodott, és ez most igazi mosoly volt, ami a szeméig is elért.

Némán végigülték, amíg a pincérek újra megjelentek, elvitték az étlapokat, és letették eléjük az italokat, de egyikük sem vette le a szemét Siriusról. Egyszer elvesztették, azt hitték örökre, és csak most kezdték igazán felfogni, milyen szerencsések, hogy tévedtek.

Sirius felemelte a poharát, és halkan megszólalt:

- A barátságra! A kötelékre, ami soha nem szakad el, és a testvérekre, akik kitartanak egymás mellett, bármi is történjen!

- A barátságra! – ismételték, miközben koccintottak.

Abban a pillanatban, minden a helyére került. Ugyanaz a négy fiú voltak, akik annak idején egy kézfogással hűséget esküdtek egymásnak egy poros toronyszobában. Sok kellett hozzá, hogy ez megtörténjen: el kellett veszíteniük egyiküket, és aztán visszakapni, hogy rájöjjenek, milyen fontos ez a barátság. Most már tényleg mindig ott lesznek egymás mellett: soha nem kell egyiküknek sem, egyedül szembenézni a veszéllyel, és nem tűnhet el egyikük sem, anélkül, hogy a többiek darabjaira ne szedjék a világot, hogy megtalálják.

A négy pohár halk koccanással találkozott, és Remus elmosolyodott az emlékektől, és a társai arcán is ugyanazt látta tükröződni: szinte ünnepélyes pillanat volt.

- A Tekergőkre! – mondta, és újból megemelte a poharát.

A megilletődött hangulat nem tartott túl sokáig, mint ahogy nem is szokott, és helyét a felszabadult öröm vette át.

- Most pedig – mondta aztán Peter – együnk!

- Tudod Féregfark, nem sokszor hallottam tőled ennél jobb ötletet! – nevetett Sirius és újból az étlapba temetkezett.

Remus ugyanezt tette, és amikor végül választott, varázslatos módon azonnal megjelent egy pincér az oldalán.

- Mit hozhatok Önnek, Lupin igazgató úr?

Ezen egy kicsit elmosolyodott, mert még mindig meglepte, hogy ilyen jól ismert. Persze ezen nem volt mit csodálkozni: ha az, hogy Dumbledore őt nevezte ki a sötét varázslatok kivédése posztra nem volt elég, az mindenképp felrázta a varázs-világot, hogy őt jelölte ki utódjának. A vérfarkas-támogató törvények pedig (amik egyben a kentaurok, a házimanók és sok más varázslény jogairól is rendelkezett) szintén sokat segített. Ezek kapcsán is sokat szerepelt, hiszen nagyrészt tőle származtak, és mindez fajtája legismertebb képviselőjévé tette. Tudta persze, hogy Dumbledore soha nem lett volna képes keresztülverni a törvényeket, ha nem álltak volna háborúban, de ami történt, megtörtént, és már csak ritkán néztek rá úgy, mint egy szörnyre. Általában inkább úgy gondoltak rá, mint aki egy egzotikus betegségben szenved, és elismerték teljesen egyenjogú embernek, a teliholdas éjszakák kivételével.

Udvariasan leadta a rendelést, és örömmel tapasztalta, hogy a pincér egy cseppet sem viselkedik bizonytalanul vele szemben. Miután a pincérek eltűntek, James Peterhez fordult:

- Szóval, miért is akartál találkozni velünk?

- Nem mintha nem lenne briliáns ötlet – tette hozzá Remus, - de nyílván volt valami okod rá?

Peter elmosolyodott:

- Túl jól ismertek…

- Zavartnak tűnsz. MI a baj? – csak Siriusra kellett hagyniuk, és ő soha nem kerülgette a forró kását.

- Hát, csak azt akartam, hogy ti hárman tőlem tudjátok meg, és ne az újságban olvassátok.

- Mit ne az újságban olvassunk? – kérdezte Remus, és hirtelen nagyon rossz előérzete támadt. Látta, hogy a többiek arcán is megjelent az aggodalom.

- Ma reggel, interjút adtam Eric Dummingsonnak – mondta halkan Peter, és egy jól láthatóan reszketeg lélegzetet vett. – A cikk a Reggeli Próféta holnapi számában fog megjelenni. Ebben nyíltan beismerem, hogy hosszú ideig halálfaló voltam, és…hát, nyilvánosan szembehelyezkedem Voldemorttal.

Az együtt töltött évek alatt, Remus még soha nem hallotta ilyen visszafogottan beszélni Petert.

- Ugye tudod, hogy ez mit jelent majd? – szólalt meg James.

- Igen. Akkora célpont leszek, mint Sirius a szökése után – mosolygott keserűen. – De meg kellett tennem. Nem akartam kém lenni, és nem akartam bujkálni – szinte kétségbeesetten nézett, egyikükről a másikukra, megértést keresve. – Változtatni akarok!

Az utolsó szavak visszhangoztak Remus fejében. Hányszor hallotta ugyanezt Jamestől és Siriustól? És hányszor mondta ő maga is? De Peter soha. Ő soha nem küzdötte le eléggé a veleszületett félénkséget ahhoz, hogy harcolni akarjon – mostanáig. Mit mondhataz ember, amikor ilyen váratlan bátorsággal találkozik? Remus nem találta a szavakat, pedig tudta, hogy Peternek szüksége van a bátorításra. Végül Sirius volt, aki megveregette Peter vállát, és azt mondta:

- Fogsz is Peter, efelől semmi kétségem!

- Nekem sincs – értett egyet Remus gyorsan, megtalálva végre a hangját. Hirtelen azonban James elnevette magát:

- Gratulálok, haver! – mondta vigyorogva. – Jó úton haladsz, hogy felkerülj Voldemort toplistájára. Lefogadom, hogy Vitrol holnap már azt fogja találgatni, meddig maradsz életben!

Peter ijedt arckifejezést látva, Remus gyorsan belebokszolt James vállába.

-Ne aggódj, Peter, csak viccelt!

- Mondja az egyetlen Tekergő, aki nem szerepel a listán – jegyezte meg Sirius. – Le vagy maradva Holdsáp!

- És tényleg van ilyen lista – tette hozzá James. – Jelenleg a második vagyok rajta, Dumbledore mögött, de Sirius valószínűleg el fogja foglalni a helyemet, és hála Peternek, lehet hogy nemsokára már csak negyedik leszek!

- Ez nem túl vicces, James! – morogta Peter, mire a másik csak megvonta a vállát.

- Nevess, vagy belepusztulsz! Én a magam részéről az elsőt választom!

- Én is – értett egyet Sirius halkan.

Amikor a vacsora megérkezett, a beszélgetés könnyedebb témák felé kanyarodott. Hamarosan régi emlékekről, régi barátokról és régi tréfákról csevegtek. Szinte visszafiatalodtak, és még Sirius arcáról is eltűntek a mély árnyékok, mintha nem is lett volna az elmúlt tíz év. Amikor Remus azt figyelte, ahogy Jamesszel vitatkoznak – persze a kviddicsről, mint mindig! – az olyan volt, mintha a múltba nézne.

- Látnod kell Harryt! – vonta le a végkövetkeztetést James. – Egyszerűen fantasztikus! Soha nem láttam még ilyen fogót! Felejtsd el azt a bulgárt – hogy is hívják? Drum, vagy valami ilyesmi! Akárhogy is, Harry eszméletlenül jó! Egyszerűen látnod kell, hogy elhidd! Mondd csak meg neki, Remus!

Az igazgató csak nevetett:

- Most az egyszer, tényleg nem csak az apai büszkeség beszél belőle! Harry tényleg hihetetlenül jó!

- Egyébként pedig Krum – szólt közbe Peter, majd James zavart arckifejezését látva hozzátette. – A bolgár fogó. A neve Krum, nem pedig Drum.

- Aha, tényleg! De kit érdekel? – legyintett James.

- Nem hitem volna, hogy James Potter valaha elhibázza, egy kviddicsjátékos nevét – nevetett Sirius.

- Ó, na ne mondd!

- Jó estét uraim! – szakította félbe a vitát egy hang, és mind a négyen az újonnan érkezett felé fordultak, aki nem volt más, mint maga Mr. Salamander.

- Megfelelőnek találták a vacsorát és a kiszolgálást? – kérdezte a tulajdonos.

- Igen, köszönjük – válaszolt Remus. – minden csodálatos volt!

- Ha bármiben a rendelkezésükre állhatunk, csak szóljanak! – folytatta mosolyogva, majd, miután James biztosította róla, hogy így fognak tenni, elindult kifelé, de Sirius mellett még megállt egy pillanatra. – Isten hozta újra köztünk, Mr. Black! Nagyon hiányoltuk!

- Köszönöm szépen…

- Hát az biztos, hogy ilyen kiszolgálásban még soha életemben nem volt részem – jegyezte meg Peter, miután Mr. Salamander távozott.

- Mégis, mit vársz, ha egy Potter és egy Black társaságában ülsz? – kérdezett vissza Remus, mire Sirius elnevette magát:

- Azt kellett volna látnotok, amikor Juliával voltunk itt…

Aztán elhallgatott, mintha maga is megdöbbent volna azon amit mondott. Valami hitetlenkedő arckifejezés jelent meg rajta, és egy újfajta fény a szemében.

De Remus hirtelen lemerevedett, és látta, hogy Jamesszel és Peterrel is ugyanez történt. Hogy mondhatják ezt el Siriusnak, anélkül, hogy összetörnék az a kis darabot, ami még épen maradt a szívéből? Végre visszajött közéjük, és gyógyulni kezdett, de ez a hír visszavethet mindent. Sajnos, Sirius rögtön észrevette a bénultságukat, és az arca menten kővé vált:

- Halálfaló lett, ugye?

A hangja szenvtelen volt, de teljesen elsápadt, a tekintete pedig elkomorult, és Remus arra gondolt, milyen törékeny dolog is a remény.

- Igen – válaszolt halkan James, de közben valami fura kifejezés ült az arcán. – Az lett.

Sirius lehunyta a szemét, és amikor újra rájuk nézett, beletörődőnek tűnt.

- Nos, azt hiszem, ez várható volt.

- Beszélj Pitonnal – szólalt meg gyorsan Remus, mielőtt meggondolhatta volna magát. A törekvés, hogy reményt adjon a barátjának, legyőzött minden óvatosságot. – Barátok, és ő ismeri talán a legjobban. Lehet valami…

- Mire gondolsz?

- Nem tudom, de…

- Elnézést, Mr. Black, de Mr. Salamander úgy gondolta, ezt bizonyára rögtön látni szeretné! – a főpincér érkezése beléfojtotta a szót, Sirius pedig átvette a Próféta esti kiadását, és olvasni kezdte a mutatott oldalt. Az arca másodpercenként egyre feszültebb lett. James megköszönte a pincérnek, aki rögtön távozott, ők hárman pedig várták, hogy Sirius végezzen.

Amikor végül felnézett, a szemeiben megint az az üldözött kifejezés ült, ami az este közepe felé végre kezdett eltűnni. Egyetlen szó nélkül odaadta Jamesnek az újságot, aki ahogy haladt előre az olvasással, egyre dühösebbnek tűnt, de Remus nem erre figyelt, hanem inkább Siriusra, aki sóhajtva a tenyerébe temette az arcát. Amikor aztán James végre átadta neki az újságot, úgy tartotta, hogy Peter vele együtt olvashassa.

Az azkabani szökevény az összeomlás szélén

Rita Vitrol különleges tudósítónktól

Zavart tekintet mered ránk, a még mindig rettenetesen sovány arcból, és Sirius Black elutasítja, hogy a vele történtekről beszéljen. Az egykor jóképű, népszerű és társaság-kedvelő varázsló csak árnyéka korábbi önmagának: hallgatag, visszahúzódó, tíz év kínjával a szemében és erősen sántít, ami valószínűleg egész életében elkíséri majd.

A szökéséről szóló csodás hír az egész varázs-világot lenyűgözte, és a remény új jelképeként kezdenek beszélni róla – a Szent Mungó szakértői azonban óvatosságra intenek.

"Mr. Black kétségtelenül komoly lelki és mentális sérüléseket szenvedett az Azkabanban töltött idő alatt" mondja Horace Funderburke, a Szent Mungó Pszichiátriai Osztályának ügyeletes orvosa. "Ebben a korai stádiumban őrültség lenne sokat várni tőle. Most nyilvánvalóan kezelésre és szakértő segítségre van szüksége."

Sokan szkeptikusak Black hirtelen szökésével, a hős-stárusszal és a sokra tartott képességekkel kapcsolatban. Bár több tanú is beszámolt a tegnapi, Abszol úti incidensről, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a munka nagy részét valószínűleg Black kísérője, James Potter, a neves auror végezte el.

Blackhez közeli források igazolják, hogy a férfi koránt sincs olyan állapotban, hogy újra részt vegyen a Tudjákki elleni harcban. Állandóan kínozzák az emlékei és a rémálmok, és valójában a legegyszerűbb, mindennapi feladatok ellátásával is problémái vannak. Az is kérdéses persze, hogy egyáltalán megőrizte-e ép elméjét, miután több, mint tíz évet töltött minden idők leghatalmasabb sötét varázslójának fogságában, nem beszélve az azkabani dementorokról, amiknek szintén folyamatosan ki volt téve.

Ezért – míg Black jövőbeli szerepe kérdéses – azt biztosra vehetjük, hogy jelenleg nem sokat várhatunk tőle, és aligha lehet a győzelem – vagy, ami azt illeti, bármi más – reményét látni benne.

Remus felnézett, és James kedvetlen tekintetével találkozott a szeme, de csendben vártak, amíg Peter is be nem fejezte az olvasást. Amikor aztán végül letette az újságot, mindannyian Sirius felé fordultak. A néhány perc alatt, amíg a cikket olvasták az elkínzott arckifejezés dühössé változott.

- Szerintetek őrültnek tűnök? – kérdezte érdes hangon.

- Közeli források – idézte Peter – a jó francokat! Ki az ördögöt kérdezett meg? Pitont?

- Még ő sem ilyen bolond – rázta meg a fejét James. – Sokkal inkább a nő találta ki az egészet!

Remus óvatosan pillantott Siriusra:

- Jól vagy?

- Igen – idegesen beletúrt a hajába. – Eltekintve attól, hogy őrült vagyok, inkompetens és érzelmileg rokkant – keserűen elmosolyodott. – Háromból egy nem is olyan rossz arány!

- Ne is viccelj ezzel, Sirius! – mondta James, mire a barátja kikényszerített magából egy kicsit őszintébb mosolyt.

- Bocs, csak egy kicsit felbosszantott, ez minden.

- Minden okod megvan rá – morogta Peter. – Ennyi szemétséget!

- Csak annak örülök, hogy James elszedte tőle azt a nyavalyás jegyzettömböt!

- Bárcsak többet is tehettem volna – jött a válasz, de Sirius csak legyintett. Még mindig dühös volt, de látszott, hogy már valami más is jár a fejében.

- Akkor – kérdezte Remus, - most mit fogunk tenni?

- Fogunk? – visszhangozta Sirius kétkedve.

- Ugye nem gondolod, hogy hagyunk egyedül szembeszállni azzal a némberrel? – kérdezte Peter.

- Ez cseppet sem valószínű – jelentette ki James.

- Sőt, mi több, lehetetlen! – mosolygott Remus.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx