Huszonhetedik fejezet: Árnyék és köd
Ha valaki tizenegy évvel ezelőtt azt mondta volna neki, hogy egyszer majd itt lesz, és ezt fogja művelni, azt biztos őrültnek nevezi. Hét évvel ezelőtt ugyanennek az embernek az arcába nevet, és azt mondja: ő sosem lesz olyan bolond, hogy a Sötét Nagyúr ellen kémkedjen. Most mégis itt van, miután az egyik legjobb barátja felajánlotta neki a választás lehetőségét, és ez olyasmi volt, amit nem hagyhatott figyelmen kívül. Titokban találkozott Albus Dumbledore-ral éa aztán Julia Malfoy hivatalosan is a Főnix Rendnek dolgozó kém lett.
Két nappal ezelőtt, olyan útra lépett, amit csak kevesen vállaltak és ahol a halál esélye hihetetlenül nagy volt, ezt tudta. Mégis ezt választotta. Nem a lelkiismerete miatt, hanem egy férfi hatására. Lehunyta a szemét és próbálta lelassítani a szívverését, de ez nem nagyon segített, mert gondolatban csak az ő arcát látta.
Sirius Black volt a legjobb dolog, ami valaha történt vele, és a halála valószínűleg a lehető legrosszabb. Évek óta ismerte, mielőtt tényleg találkoztak volna, hiszen mint minden Mardekáros, ő is sokat tudott a négy bajkeverő Griffendélesről. Kviddicseztek is egymás ellen, de soha nem beszéltek, egészen addig, amíg az egyik meccsen egy jól irányzott gurkóval be nem törte Sirius fejét. Persze eszében sem volt bocsánatot kérni – elvégre Mardekáros volt és terelő, úgyhogy ez volt a dolga! Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor néhány nappal később, Sirius odament hozzá, és gratulált a jó játékhoz. Ez nem csak azért lepte meg, mert Griffendéles volt, sokkal inkább azért, mert hozzá volt szokva, hogy az ősi családok tagjai meglehetős előítélettel viseltetnek a női kviddicsjátékosok iránt.
Ezután többször is összefutottak, de hogy ez véletlen volt-e vagy valami más, azt nem tudta. Egyik dolog követte a másikat, és a végén összejöttek. Nem ő volt az első fiú, akivel találkozgatott, de Sirius kezdettől fogva más volt. Mindig meg tudta nevettetni, és soha nem ébresztette fel benne azt a bizonyos Malfoy büszkeséget. Sirius úgy törődött vele, mint senki más, és ő maximálisan megbízott benne. Sirius soha nem szólt semmi rosszat a mardekáros barátaira, és ő sem bánta, hogy Sirius legjobb barátja éppen egy Potter. Ha együtt voltak le tudta vetkőzni a hideg viselkedést és az előítéleteket, amik minden Malfoyt jellemeztek. Végre igazán önmaga lehetett.
A Roxfortban senkit nem lepett meg, hogy összejöttek. Az, hogy egyikük Griffendéles, a másik pedig Mardekáros cseppet sem számított. Egy Black és egy Malfoy tökéletes pár volt, a szülei kifejezetten elégedettek voltak a választásával.
Egészen addig, amíg Sirius be nem fejezte az iskolát, és be nem állt aurornak.
Ez a választás Juliát is döntés elé állította. Mikor egy évvel később ő is végzett, a szülei már halottak voltak, és Lucius lett a család feje. Lucius, aki brutális intelligenciájának és kemény akcióinak köszönhetően, egyre nagyobb szerepet töltött be a Sötét Nagyúr mellett. A másik oldalon ott volt Sirius, akit saját korosztálya legnagyobb tehetségének tartottak az aurorok között, és a halálfalók máris figyeltetni kezdték. Amikor elhagyta a Roxfortot, Juliának el kellett döntenie, hogy melyik oldalon áll.
És ő Siriust választotta.
Nem volt könnyű hátat fordítani a családnak, de az egyszerűbbé tette, hogy ő maga soha nem vágyott a hatalomra. Mióta csak az eszét tudta, archeológus akart lenni, felfedezéseket akart, és cseppet sem érdekelte a sötét oldal. Mindig is független volt: azért tanult, mert akart, és nem mert a szülei megkövetelték; azért kviddicsezett, mert közben abszolút szabadnak érezte magát, és nem érdekelte, hogy ez nem illik. És, ami azt illeti, eléggé mardekáros volt ahhoz, hogy ne áldozza fel a saját boldogságát a családja érdekében. Lucius nem nagyon foglalkozott vele, amíg semleges maradt, Juliát pedig nem nagyon izgatta a háború.
Aztán Siriust elfogták, és ezzel minden megváltozott. Soha nem fogja elfelejteni a napot, amikor Remus Lupin megjelent az ajtaja előtt, sápadtan és felindultan. Meg sem kellett szólalnia, ő máris tudta. És tíz éven keresztül abban a hitben élt, hogy Sirius meghalt.
Valahogy aztán a halálfalók között kötött ki. Nem érdekelte már, hogy ki győz, és amikor újra választania kellett a családot választotta, mert egy Malfoy egyszerűen nem dönthetett másként.
Mostanáig.
Ezúttal a düh vezérelte. A düh a Sötét Nagyúr ellen, mert tíz éven át kínozta Siriust; a bátyja iránt, mert tudta ezt, de végig az arcába hazudott; és saját maga iránt, mert nem vette észre – ennek mind szerepe volt benne. A lelkiismeretnek nem volt köze hozzá. Julia nem volt egy hagyományos halálfaló, és ritkán vett részt a Sötét Nagyúr akcióiban. Felmentést kapott, mert máshol nagyobb hasznát vették. Voldemort mindig is érdeklődött az ősi varázslatok iránt, és Julia nem egy fontos felfedezést tett. Ha mégis ölnie kellett, gyorsan tette, és próbált nem sokat gondolkozni rajta. A jó és a rossz közti különbség nem nagyon számított. De egy része folyamatosan a tudatában volt annak, hogy egyre többet és többet veszít el magából. Ez most legalább a saját döntése volt és szembe tudott nézni a következményekkel is. Ez volt a helyes választás, még akkor is, ha a tűz kihunyt és Sirius soha többé nem akarja látni. Mindenesetre meg fogja köszönni neki, hogy kitárta előtte ezt az ajtót.
Az én választásom, és az én következményeim, gondolta, miközben megigazította az álarcát. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy őszintén gondolhatta ezt.
Perselusnak igaza volt: a választás nagyon üdítő, még akkor is, ha halálos lehet. Átlépett a hatalmas tölgyfa ajtón és bejutott Voldemort tróntermébe.
A hosszú főhajón kellett végighaladnia, hogy odaérjen a Nagyúr elé, és közben megállapíthatta, hogy Voldemort egyedül van. Ez eléggé meglepő volt, mert mostanában Lucius szinte el sem mozdult a mestere mellől. Egy pillanatra a félelem összeszorította a szívét, de gyorsan elhessegette: ha elárulták volna, akkor az összes halálfaló itt lenne, mert a Nagyúr a nyilvános kivégzések híve volt.
Ahogy gyalogolt a célja felé, Julia levette a maszkját. Elég hosszú ideje volt már a körben ahhoz, hogy tudja, a Nagyúr szeret a követői arcába nézni, kétségtelenül azért, hogy jobban hasznosíthassa a legilimenciában szerzett jártasságát. Julia ellenállt a kísértésnek, hogy mély lélegzetet vegyen: ez lehetett az egyik legveszélyesebb helyzet. Egyedül a Sötét Nagyúrral: ez biztos próbára teszi az okklumenciában nyert kevéske tapasztalatát. Most hálás volt érte, hogy Perselus egyszer régen rábeszélte, hogy ő is vegyen órákat. Nem reklámozta ezt a tudását, és ezért is kifejezetten hálás volt most.
- Uram – súgta halkan, amikor odaért a trónszékhez, és letérdelt.
- Julia – jött a sziszegő válasz. – Állj fel!
Így tett, aztán türelmesen várta, hogy megtudja miért hívatták. Nem számított rá, mert már indult volna vissza Dél-Amerikába – bár ami azt illeti, épp kifogást keresett, hogy maradhasson. Nem várta, hogy pont Voldemort kínál neki egy kiskaput.
- Biztosra veszem, hogy hallottál a szökésről és, hogy ezt egy … régi ismerősöd követte el? – kérdezte a Nagyúr, amivel teljesen megdöbbentette Juliát.
- Igen, uram – magát is meglepte, hogy milyen könnyen el tudta fojtani a dühét.
- Jó…
A beálló csendben erős késztetése támadt, hogy megkérdezze, miért, de ennél azért több esze volt. Aztán végül a sötét varázsló folytatta.
- Van egy feladatom a számodra.
- Hogy szolgálhatom, uram? – a szíve a torkában dobogott. Ha azt akarja…
- Megkeresed Sirius Blacket – adta ki az utasítást a Sötét Nagyúr. – Felújítod a kapcsolatotokat, és úgy teszel, mintha a megmenekülése miatt megváltoztál volna. Rajta keresztül, információt szerzel, amit átadsz nekem. És amikor eljön az idő, elhozod nekem Blacket. Megértetted?
Julia gyomra apró csomóvá zsugorodott. Egyrészt ez lehetőséget adott, hogy kapcsolatba lépjen Siriusszal, és tökéletes álcát a kémkedéshez. De másrészt, azt várják majd tőle, hogy a végén árulja el Siriust. Tényleg azt hiszi, hogy elárulnám azt, akit szeretek? Gondolta hitetlenkedve. Lehet, hogy ez egy csapda? Nem, tényleg ezt hiszi, azért, mert ő nem is tudja, mi a szeretet. Ha van valami, amit nem ért, akkor az az emberi szív.
- Igen, uram – válaszolt. – Tökéletesen értem.
- És nem lesz semmilyen érdekkonfliktus? – erőltette Voldemort.
- Természetesen nem, Mester – válaszolt rögtön. – A szívem teljesen az ügyé.
A Sötét Nagyúr mosolygott, és elbocsátotta. Amikor kilépett a trónteremből, vissza kellett fojtania a mosolyát. Perselus nagyon büszke lenne rám, az ironikus zárómondatért!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A média szinte őrjöngött. Először is, reggel megjelent a Pettigrew interjú, most pedig bejelentették, hogy a minisztérium sajtótájékoztatót rendez Sirius Black számára. Egy speciális termet jelöltek ki erre a célra, a Mágiaügyi Minisztérium egy viszonylag rejtett zugában, és azt pletykálták, hogy maga Albus Dumbledore ajánlotta fel ezt használatra. Minden újság és magazin küldött tudósítót, és a terem máris csordultig tele volt. Ennek ellenére senki nem panaszkodott: Sirius Black a szökése óta nem engedte, hogy riportot készítsenek vele, lefényképezzék, még azt sem, hogy bármit is idézzenek tőle. Most azonban, úgy tűnt, valami megváltozott.
Egy oldalsó szobában, két alak beszélgetett halkan. Az egyikük idegesen mászkált fel-alá, a másik viszont szinte mozdulatlanul ült egy széken.
- Nekem ez még mindig nem tetszik – panaszkodott James, csak annyi időre lassítva, hogy rápillanthasson Siriusra.
- Mégis mi nem tetszik benne?
- Ez a ti nagy ötletetek Remusszal! – csattant fel James. – Mi kéne, hogy tetsszen benne? – a barátja csak vállat vont, ami persze nem sokat segített James idegein. – Ez tökéletes alkalom egy halálfaló támadásra!
- A minisztériumban? Állj már le egy kicsit James! Senki nem juthat be, különösen, hogy az Őrangyal projekt is működik és egy tucat aurort állítottál őrségbe.
- Akkor sem tetszik – morgott James.
- Ami azt illeti, nekem sem – ismerte be Sirius, de még mindig halál nyugodtnak tűnt.
- Akkor, mi az ördögnek csinálod? – ez már egy halkabb üvöltésnek is beillett.
Sirius felnézett, és a hangja meglehetősen kemény volt.
- Először is, eléggé dühös vagyok arra a hazug libára.
Nem volt kérdéses, hogy ki az a „hazug liba": ezúttal Rita Vitrol rossz áldozatot választott magának.
- Másodszor nem fogok hátralévő éveimben úgy élni, hogy mindenki, akivel találkozom, azt latolgatja, hogy bolond vagyok-e vagy sem. Vagy épp, hogy tudom-e kezelni az Azkabanban történteket!
- Nem állsz még készen erre, Sirius! – fogta könyörgőre James. Gyűlölte ezt mondani, de tudta, hogy ez az igazság.
- Tudom – válaszolt halkan Sirius. – De a háború már csak ilyen, nem? Olyan dolgokat kell tennünk, amikre nem állunk készen. Voldemort sem fog várni, amíg felkészülök. Előbb-utóbb harcolnom kell, és itt az alkalom, hogy elkezdjem.
- Tudom – ismerte be végül James, és fáradtan nekidőlt a falnak.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Hölgyeim és uraim, isten hozta önöket a Mágiaügyi Minisztériumban – köszöntötte vidáman az egybegyűlteket Clifford Meadows a minisztérium sajtószóvivője. A jól irányzott Sonorus varázslatnak köszönhetően a hangja teljesen betöltötte a termet, mindenki könnyedén hallotta. – A minisztérium nevében köszönöm, hogy eljöttek, és minden további időhúzás nélkül engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Mr. Sirius Blacket.
Azt is meg lehetett volna hallani, ha ledobnak egy tűt, olyan csend lett. Mindenki a fiatal, fekete hajú varázslót figyelte, aki a pódiumra lépett, mindannyian a Vitrol cikk tükrében vizslatták. Tényleg sántított ez igaz, erősen kímélte a jobb lábát és látványosan sovány volt, de nem tagadhatták a magabiztosságot, amivel mozgott, vagy az éber tekintetet. Vállig érő fekete haja tiszta volt és valami olyan eleganciát sugárzott, amit nem lehetett megtervezni. Eltekintve az apró ráncoktól a szeme körül, és attól, hogy nyilvánvalóan alultáplált, nem sokban különbözött attól, amilyennek emlékeztek rá.
- Köszönöm, hogy eljöttek – mondta, és az ő hangját is tökéletesen hallották, pedig nem vette elő a pálcáját. – Elég új vagyok, ebben a sajtókonferencia dologban, úgyhogy elnézést kérek, ha kicsit akadozni fog a menet. Válaszolni fogok néhány kérdésre, de először szeretnék egy bejelentést tenni.
- Nemrégiben egy újságban hazugságok jelentek meg rólam, és ezek közül néhányat a barátaimnak tulajdonítottak. Szeretnék véget vetni ezeknek a híreszteléseknek.
Rövid szünetet tartott, és ekkor sokan egy bizonyos irányba fordultak – tipikus módon Rita Vitrol egyáltalán nem zavartatta magát.
- Hölgyeim és uraim, mindannyian ismerik a történetem. Tíz évet töltöttem rabként, ebből ötöt az Azkabanban. Olyan dolgokat éltem át, amiket talán el sem hinnének, de túléltem. Nem vagyok őrült. Egy őrült ember nem lett volna képes megszökni Azkabanból. Beismerem, hogy vannak rémálmaim, de ezen senki nem csodálkozhat, aki valaha is került már egy dementor közelébe. Beismerem azt is, hogy megváltoztam a tapasztalataim hatására. De nem ismerem be, hogy őrült lennék, vagy hogy összeroppannék a nyomás alatt. Így vagy úgy, de tizenhét éves korom óta harcoltam ebben a háborúban – a kék szemek szinte lángoltak. – És ne higgyék, hogy nem fogom folytatni. Akármi is történjen harcolni fogok Voldemort ellen, a végsőkig.
Ha lehet, még nagyobb lett a csend: a riporterek nem nagyon tudták elhinni, hogy Sirius Black, aki tíz évig volt Tudodki foglya, ki meri mondani a Voldemort nevet. Ez vagy az őrültség jele, vagy olyan bátorságé, amihez nem nagyon voltak hozzászokva.
Sirius kivárta, amíg megemésztik a hallottakat, aztán még hozzátette.
- Ennyit akartam mondani. Most válaszolok a kérdéseikre.
Még egy pillanatig csend volt, aztán a terem szinte felrobbant. Mindenki kiabált, hogy magára irányítsa a figyelmet, integettek, néhányan pedig a pálcájukkal lőttek fel néhány csillámot. Ez utóbbiak azonban hamar le lettek nyugtatva, az aurorok által, akik közölték, hogy aki mágiát használ, azt azonnal eltávolítják a teremből. Arra persze mindenki rájött, hogy az aurorok nem azért vannak jelen, hogy fenntartsák a rendet. Nyílván azért voltak itt, hogy megvédjék a főszereplőt, és nem más, mint James Potter irányította őket, aki a pódium mellett állt. Az összes auror közül, ő volt a legközelebb Blackhez, ami sokakat emlékeztetett arra, hogy régi barátok.
Végül, Black kiválasztott egy nyulánk termetű újságírónőt.
- Belinda Caldrum, a Vasárnapi Látótól – mutatkozott be. – Most, hogy szabad, mihez fog kezdeni, Mr. Black?
- Amint azt talán többen tudják, régen auror voltam. Már beszéltem a részleg vezetőjével, és azt tervezem, hogy visszatérek a szolgálatba.
- De nem gondolja, hogy már eleget tett a kötelességeinek? – kérdezte Caldrum.
- Ez a háború nem olyan, ahol eleget tehet az ember – válaszolt Black. – Nem vagyok az a típus, aki szívesen üldögél a kispadon.
- Mi a helyzet a pletykákkal, hogy a Minisztérium nem igazán hisz önnek? – kiabált közbe egy varázsló.
- Ha vannak ilyen kétségek, azokat senki nem mondta még a szemembe – válaszolt egy hűvös mosoly kíséretében, aztán egy újabb boszorkányra mutatott.
- Doris Macintosh, Heti Boszorkány. Biztos vagyok benne, hogy sok nőtársam szeretné tudni, hogy van-e valaki, különleges az életében?
Sirius félszegen elmosolyodott, amit több fényképész azonnal ki is használt.
- Nem, pillanatnyilag nincs senki.
- Eric Dummingston, Reggeli Próféta – azonosította magát az újabb újságíró. – Mint külső szemlélő, mit gondol a háború kimeneteléről?
- Úgy gondolom győzni fogunk.
A merész kijelentés cseppet sem hozta zavarba Dummingstont, de nemhiába volt ő a varázsvilág legkeresettebb riportere.
- Miből gondolja ezt?
- Mert így kell lennie. Bár korántsem vagyok elfogulatlan az ügyben, de úgy gondolom, soha nem késő. Én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy Voldemort nem legyőzhetetlen.
- Mr. Black, hogy lehet, hogy ön, miután ilyen hosszú időt töltött Tudjaki fogságában, mégis ki meri ejteni a nevét? – kérdezte Albert Adams, a Varázsjegyzet képviselője. – Nem fél tőle?
- A félelem megöli az embert Azkabanban – az arca hirtelen sokkal sötétebb lett.
- És milyen volt a börtönben?
Minden szem a kérdező felé fordult, aki negédesen elmosolyodott.
- Rita Vitrol, Reggeli Próféta – nem mintha szükség lett volna a bemutatkozásra. Egy hosszú pillanatig teljes csend volt, aztán a nő még hozzátette. – És hogyan szökött meg?
Black arca halálosan sápadt lett, de, hogy ezt a düh okozta-e vagy más érzelem, azt nem lehetett megmondani. Végül aztán összeszorított foggal válaszolt, és láthatóan nagy erőfeszítéssel tudta csak visszatartani az indulatait.
- Attól tartok, ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok. Az elsőre azért, mert az csak az én dolgom, a másikra pedig – bár érdekes téma lenne – azért, mert ez olyan titok, amit szeretnék a későbbiekre megőrizni.
Bár a válasz elég udvarias volt, a maró tekintet, amivel Virolra nézett, elég volt, hogy a riporter láthatóan megrázkódjon, és miután már nem tudta állni tovább a tekintetét, elfordult, és idegesen elmosolyodott. Ezután Black lelépett a pódiumról.
- További jó napot, hölgyeim és uraim, és köszönöm, hogy eljöttek!
- Jól csináltad, Tapmancs – mondta James, amikor újra kettesben maradtak. Lefelé haladtak, az auror központ felé vezető folyosón. – Kár, hogy Remusnak a Roxfortban kellett maradnia. Örült volna, ha láthatja.
- És kár, hogy Petert szétszedték volna, ha megjelenik itt – tette hozzá Sirius.
A feje még mindig zakatolt egy kissé, mert elég megerőltető volt, hogy ilyen nyugodt maradjon ennyi ember előtt, mégis könnyebb volt, mint várta. A konferenciára szükség volt, Remusnak igaza volt – ha nem lett volna az, soha nem vállalkozott volna rá – de nehéz volt. Csak az segített, hogy érezte a barátai támogatását közben.
- Hogy vagy?
- Egész jól, gondolom. Lehetett volna rosszabb is.
- Na, ja. Azt hittem Vitrol elkapott.
- Fel voltam rá készülve. Ezúttal…
Fura érzés volt megint itt lenni az osztályon. Régen, napi tizennyolc órákat töltött itt, azon dolgozva, hogy begyűjtsék Voldemort követőit. Néha egyedül dolgozott, néha pedig Mordonnal. Aztán később Jamesszel – és ketten tudtak csak igazán nagy káoszt előidézni! Ezek mindenesetre kellemes emlékek voltak. Most viszont idegen arcok néztek rá, az ismerős asztalok mögül. Kívülállónak érezte magát.
- Akkor, mikor akarsz kezdeni? – kérdezte hirtelen James.
- Tessék?
- A rehabilitációs tréninget – világosította fel a barátja. – Ha csak nem gondoltad meg magad, a reggeli beszélgetés óta…
- Nem, dehogy – válaszolt gyorsan. – Bocs, máshol jártak a gondolataim…
- Azt látom.
- Amikor te készen állsz rá – mondta aztán. Hirtelen átsuhant ugyan az agyán, hogy talán mégis el kellett volna fogadnia Remus ajánlatát, de ez tényleg csak egy pillanatig tartott. Muszáj, hogy részese legyen a harcnak. Túl sokáig volt távol.
Közben James egy közepes méretű fülkéhez vezette, ahol egy karcsú, fekete hajú boszorkány tanulmányozott egy jó nagy kupac iratot, komoly arccal, amíg James meg nem köszörülte a torkát, hogy felhívja magukra a figyelmet. A boszorkány felnézett, és azonnal felállt, amikor meglátta őket.
- Ő, Hestia Jones. Ő vezeti majd a rehabilitációt – mutatta be James a nőt. – Hestia, ő pedig Sirius Black.
Kezet fogtak. A kézszorítása erős volt, de közben Sirius látta a kétséget a tekintetében. Számított rá, hogy sokszor kell még szembenéznie ezzel, de ez nem jelentette, hogy nem idegesítette. A nő nyílván úgy vélte, hogy jó sok munkája lesz vele.
Hát, majd bebizonyítja neki, hogy téved!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A kopogásra, Arabella Figg felnézett a tetemes mennyiségű papírmunkából, amin épp dolgozott.
- Tessék! – minden jobb, mint ez az aktahalmaz.
Meglepetésére, Alice Longbottom volt a látogató, akivel - bár jó barátok voltak – ritkán találkozott, hiszen mindketten túlzottan elfoglaltak voltak.
- Elnézést a zavarásért, 'Bella, de beszélnünk kell.
- Nem zavarsz – biztosította. – Úgyis szerettem volna egy kis szünetet tartani. Ülj le!
Alice így tett, és közben átadott egy aktát.
- James úgy vélte, ezt jobb, ha rögtön látod!
Arabella rögtön az akta elején lévő névre pillantott, és meglepődött: Ifj. Bartemius Kupor.
- Miről van szó benne? – kérdezte azonnal.
- Néhány héttel ezelőtt kaptunk egy névtelen bejelentést az ifjabb Kuporral kapcsolatban. Először egy rossz viccnek gondoltuk, de James azért ráállított egy gyakornokot. Aztán a dolog kezdett érdekes lenni, és létrehoztunk egy csoportot, ami huszonegy napon át követte Kuport. A bizonyítékok meggyőzőek Bella. Kupor halálfaló.
- Kupor fia?
- Engem is meglepett. Mindig kedves fiúnak látszott – válaszolt Alice. – De mindent kétszer ellenőriztünk, és az egyik emberem követte őt egy összejövetelre is, úgyhogy biztos.
Arabella gyorsan belelapozott az aktába, inkább csak azért, hogy legyen ideje egy kicsit átgondolni a hallottakat.
- Ez hatalmas botrány lesz – jelentette ki végül.
- A helyettes miniszter fia, tudom. De, ha ez megnyugtat, nem feltételezzük, hogy az apja tud róla.
- Nagyszerű – sóhajtott. Ez volt a legutolsó dolog, amire szükségük volt – egy jó kis média-botrány. Persze hitt Alice-nek, mindig is a legjobbak közé tartozott. – Azért át kell néznem – mondta végül.
- Gondoltam. James azt üzeni, később átjön, hogy megbeszéljétek.
- Köszönöm.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx