Huszonnyolcadik fejezet: Figyelemre méltó esélyek

- Mint tudja, az auror képzés hét lépcsőből áll – magyarázta szárazon, Hestia Jones. – A háború előtt ezt a hét szakaszt az alapkiképzéssel és a mentor-fázissal együtt három év alatt lehetett teljesíteni. Mostanra a képzést egy évre sűrítettük, mert sajnos több aurort vesztünk, mint amennyit ki tudunk képezni. Önnel, a képzés még rövidebb lesz. Ez elég egyedi eset, mivel, ha egy auror kiesik a szolgálatból, általában nem jön már vissza. Ráadásul, nagyon hosszú ideig volt távol. Feltételezem, a varázs-készlete eléggé megcsappant a börtönévek alatt, úgyhogy az alapoktól kell kezdenünk.

Sirius fészkelődött a széken, de csöndben maradt. Jones pedig folytatta, mintha semmit nem vett volna észre.

- Ennek megfelelően, néhány hétig az egyszerűbb varázslatokon fogunk dolgozni, és lassan haladunk a bonyolultabb mágia felé. Ezután a képzés minden egyes szakaszát végigvesszük egy-egy hét alatt. A rejtőzés és álcázás lesz az első, és a közelharc az utolsó. Minden szakasz végén elvégzünk egy tesztet, hogy ellenőrizzük, megfelel-e a követelményeknek. Feltéve, hogy ez sikerül, – a hangja elárulta, hogy ebben a legkevésbé sem hisz – hat hónapra egy tapasztalt auror mellé fogjuk beosztani.

- Csak, hogy jól értem-e - kezdte Sirius lassan. – Majdnem három hónap újraképzés után, végig kell csinálnom egy második hat hónapos mentor-szakaszt?

Igyekezett kiiktatni a hangjából minden ingerültséget, de nem volt biztos benne, hogy sikerült. Bár, abban sem, hogy Jones észrevenné-e ezt egyáltalán.

- Pontosan – válaszolt.

- De nekem nincs kilenc hónapom.

A nő csak ekkor vette észre, hogy talán mégsem tetszik neki annyira az egész terv.

- Tessék?

- Azt mondtam, nincs kilenc elpocsékolni való hónapom – mondta hidegen. – És az osztálynak sincs.

- Bocsásson meg, de nem hiszem, hogy a közreműködése élet-halál kérdés lenne az osztály számára – jegyezte meg gúnyosan Jones.

- Ezt nem is mondtam. De van néhány tényező, amit jobb, ha tudomásul vesz. Egy: Voldemort pályázik rám és semmi nem állhat az útjába, ha akar valamit. Kettő: az alapvető képességeim egyáltalán nem csappantak meg, két párbajt vívtam az elmúlt három napban, és nem maradtam alul egyikben sem. Három: nem vagyok elmebeteg, sem alkalmatlan, és semmi probléma a memóriámmal. Lehet, hogy tíz évig börtönben voltam, de nem felejtettem el, hogy kell harcolni.

- Befejezte?

- Be kellene?

- Őszintén szólva, egyáltalán nem érdekel, mit tud és mit nem! – csattant fel Jones. – A feladatom, hogy újraképezzem, és ez azt jelenti, hogy vagy úgy csináljuk, ahogy mondom, vagy sehogy! Ha nem tetszik, elmehet!

Sirius szó nélkül felállt, és kiment a szobából.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Mink van, Perkins? – kérdezte kíváncsian Arthur, aki épp most érkezett a helyszínre.

- Elég érdekes, ami azt illeti – válaszolt a kollégája. – Úgy tűnik, az öreg Martooknak a sok kütyüje mellett egy megbűvölt jachtja is volt.

- Azt hallottam, de mit csinálunk vele? – kérdezte aggodalmasan Arthur, a fejét vakargatva. – Nem repíthetjük vissza a Minisztériumba. Hová tesszük?

Arthur és Perkins a néhai Dennis Martook birtokát vizsgálták át, és ez a művelet már több napja tartott. Arthurnak a kinevezése óta nem kellett volna helyszínelnie persze, de egyszerűen lenyűgözőnek találta, különösen ezt a mostani esetet. Először néhány robbanó telefonnal találkoztak, aztán egy véletlenszerűen csatornát váltó televízióval. Aztán találtak néhány harapós ventilátort és lövöldöző szemeteskukát. A helyzet csak tovább romlott, amikor Perkins belebotlott egy önműködő ásóba a kertben, Arthur pedig egy ajtóval került összeütközésbe, ami a szó szoros értelmében kihajította őt a házból. Ezután hívta le Perkins a vízpartra, ahol most álldogáltak.

Martook Aberdeenben élt, közvetlenül a tengerparton. Nem volt ez túl népszerű környék varázsló körökben, ami megmagyarázta, hogy tarthatott ennyi megbűvölt mugli tárgyat észrevétlenül. Minden varázsló felismerte volna, hogy a hajó – hogy is hívta Perkins jecht? – nem teljesen normális.

- Nem tudom. Talán itt hagyhatnánk – vonogatta a vállát Perkins, de Arthurnak hirtelen támadt egy ötlete.

- Mit gondolsz, van ennek motorja?

Perkins felnevetett – ő mugli származású volt, és sokkal többet tudott ezekről a dolgokról, mint arról Arthur valaha is álmodhatott.

- Hát persze, hogy van. Ez egy luxushajó, nem valószínű, hogy vitorlákkal működik!

Arthur már oda sem figyelt rá, inkább fellépett a fedélzetre. Ez érdekes lesz!

xxxxxxxxxxxxxxxx

- James, van egy kis gond!

Sirius kopogás nélkül viharzott be a barátja irodájába, és lerogyott az egyik székbe. Korábban nem járt még itt, de kívülről megállapította, hogy ez megfelelőnek tűnik az osztály vezetőjének. James úgy nézett rá, mintha még egy fejet növesztett volna.

- Mi az?

- Jones! – csattant fel Sirius.

James mély lélegzetet vett, mielőtt tovább kérdezett volna.

- Mi történt, Sirius?

- Ő maga! – aztán kényszerítette magát, hogy visszafojtsa az ingerültséget. – Hestia Jones, és az ő kilenc hónapos rehabilitációs programja.

- A… mi? Kilenc hónap? Mégis miről beszélsz?

- Pontosan erről – mondta keserűen. Elege volt belőle, hogy az emberek úgy kezelik, mintha üvegből lenne. – Nyilvánvalóan nem csak alkalmatlan vagyok, hanem dilinyós is.

- Biztos vagyok benne, hogy Hestia nem mondott ilyet.

- Tényleg nem mondta. De elég egyértelműen utalt rá.

- Nem lehet, hogy félreértettél valamit?

Sirius felsóhajtott.

- Nézd, tudom, hogy azt mondtad, hogy jó auror, és ezt nem is kétlem. Ami azt illeti, még azt is elhiszem, hogy egy kedves hölgy – látszott, hogy valójában mást gondol, de mindegy – de azt akarja, hogy csináljak végig egy három hónapos kiképzést, utána pedig hat hónapig egy mentort akar mellém rakni. Az isten szerelmére James, már én vállalhattam volna mentorságot, amikor a titokgazdátok lettem!

- Tudom, Sirius, tudom – biztosította James. – Ne harapd le a fejem!

- Bocs – megint visszafojtotta kicsit a dühét. Ez percről-percre nehezebb volt, és nem tudta, mit fog csinálni, ha James is kételkedni kezd benne. De a barátja, egy legyintéssel elintézte a bocsánatkérést.

- Rendben. Most mondd el pontosan, mit mondott Hestia!

- Dióhéjban, azt hiszem, mindent elhitt, amit Vitrol írt – sikerült megállnia, hogy valami nagyon ocsmány jelzőt használjon a nőre – bár, hogy pontosan melyik nőre, azt maga sem tudta pontosan. – Arról beszélt, hogy vissza kell térni az alapokhoz, és az auror-képzés minden elemét át kell ismételnem… egy rakás szemét, amire semmi szükségem. Eddig is tanultam, és tudom, mik a gyengéim. A reflexeim lelassultak, és át kell vennem a bonyolult varázslatokat. Dolgoznom kell a harci technikákon és ki kell próbálni, hogy reagálok a válsághelyzetekre. Viszont rohadtul nincs szükségem rá, hogy Miranda Dabrak: Varázslástan alapfokon című könyvét olvasgassam.

James felnevetett.

- Olvastad azt valaha?

- Persze, amikor hat éves voltam – és végre egy kicsit elmosolyodott. A Jones-éhoz hasonló viselkedés az őrületbe kergette. Nem azért szökött meg az Azkabanból, hogy hazugnak nevezzék. Elege volt, és ezért a vidám pillanat sem tarthatott sokáig.

- Beszélek vele! Igazad van, hogy túlzásba esett, de Hestiának is igaza van: szükséged van az ismétlésre – Sirius grimaszolt, de James nem hagyta, hogy megszólaljon. – Legalább azért, hogy meggyőzd az embereket, például Arabellát, hogy készen állsz, és nem vesztetted el az érzékedet.

- Jó tudni, hogy Figg ennyire bízik bennem – morogta Sirius, képtelenül arra, hogy elfojtsa a keserűségét.

- Tudod, azért van oka a kételkedésre. 'Bella nem ismer téged olyan jól, mint én, és ez az egész elég hihetetlen. Úgyhogy ess át a teszteken, amilyen gyorsan csak tudsz, hogy elkezdhessünk, Azkabanon dolgozni!

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen összefüggésben utaltak a börtönre, és Sirius látta, hogy James kicsit aggodalmasan figyeli, hogy reagál a megjegyzésre. Látszott, hogy nem akarta, ilyen hamar szóba hozni a dolgot, de Sirius meggyőződéssel bólintott.

- Igazad van.

James megkönnyebbülten bólintott, de azért látszott még némi kétely rajta.

- Nem akarlak erőltetni – mondta halkan.

- Aggaszt, hogy esetleg nem akarom, hogy bármi is emlékeztessen arra a helyre, ugye? Hogy távol akarok maradni tőle, mindenáron?

- Történt már ilyen.

- Én nem vagyok Dung Fletcher, James – válaszolt, miután mélyen beszívta a levegőt, hogy egy kicsit megnyugtassa magát. Remélte, hogy Jamesnek ez nem tűnt fel. – Megértem a döntését, de szerintem ez akkor is rossz döntés. Soha nem gyógyulok meg, ha elrejtőzőm. És, ami azt illeti, még ha akarnék se bujkálhatnék túl sokáig Voldemort elől.

Talán James mégis észrevette, hogy ideges. De nem számít. Elmosolyodott, és nem is volt erőltetett.

- Azért biztosra kellett mennem – mondta James.

- Megértem.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Arabella Figg hurrikánként viharzott be a mágiaügyi miniszter irodájába. Ez a váratlan lendület Lilyt is megzavarta, Fawkes pedig hangosan felvijjogott, amikor az ajtó hangos csattanással bezárult. Az idős nő kifejezetten egy tűzokádó sárkányra emlékeztetett.

- Eltűnt! – fortyogott, a dühtől elfúló hangon, amire már Dumbledore is felkapta a fejét.

- Ülj le, Arabella – mondta halkan. – Ki tűnt el?

A nő csak rázta a fejét, és állva maradt, láthatóan a legszívesebben darabokra tört volna valamit.

- Kupor. Az ifjabb. Az embereim ma behozták, de aztán eltűnt. Nyomtalanul. Elpárolgott az egyik magas biztonsági fokozatú cellából.

- Nocsak…

- Ez minden, amit mondani tudsz? – kiabálta, a felettesére meredve. – Egy halálfaló felszívódik, és te annyit mondasz: nocsak?

Albus hirtelen elevenebb tekintettel nézett rá.

- Ülj le! – mondta még egyszer, de a hangja most keményebb volt, olyan ami nem tűrt vitát. – Még sokkal több mondanivalóm is van, mint ahogy azt te is nagyon jól tudod. De, nem szeretek hebehurgya következtetéseket levonni. Előbb mondd el pontosan, mi történt!

Mély lélegzetet vett, és összeszedte a gondolatait. Ő is tudta, hogy a dolgok kezelésének nem az a legjobb módja, ha heveskedik, de a tudás nem sokat segített. Gyerekkorában nagyon robbanékony volt a természete, különösen azokban a korai években, amikor a szülei még meg voltak győződve róla, hogy semmi varázslat nincs benne. Egy véletlen balesetnek köszönhette, hogy nem jutott ténylegesen is a kviblik sorsára, és az éveken át tartó kemény küzdelem - amivel folyton bizonyítania kellett – megedzette. Már nem vesztette el olyan könnyen a hidegvérét. Az ilyen pillanatokban azonban a régi dührohamok újra elő akartak bújni.

- Kuport ma reggel hozta be egy csapat, akiket Alice Longbottom vezetett. Nem sokkal a Black-féle sajtókonferencia után vitték a zárkába. Dél után, megjelent az apja, és követelte, hogy belenézhessen a bizonyítékokba.

Dumbledore arca elsötétedett.

- És mi történt?

- Megnézett mindent, amit tegnap este neked is megmutattam – válaszolt. – Mint te is láttad, az anyag megdönthetetlen. Kupor nem tűnt túl vidámnak, de nem vitatkozott. Aztán sajnos, élni kívánt a jogával, hogy láthassa a fiát, amit az ügyeletes auror engedélyezett is – aztán néhány perc múlva távozott.

- És a fia megszökött.

- Igen. Percre pontosan két órával, az apja távozása után. Ez körül-belül negyed órája történt.

- Értem.

- Igen, én is. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem hiszek az ilyen véletlenekben.

Dumbledore elgondolkodva ráncolta a homlokát, és Bella előre tudta mit fog mondani. Barty Kupor a miniszter helyettese volt, ráadásul saját jogán is nagy hatalmú varázsló. Ez nem is csak mágikus erő volt, hanem politikai és gazdasági is. Dumbledore-nak nagy kára származhatna belőle, ha megfontolatlanul megvádolná, esélyt adhatna Kupornak arra, amire már régóta készült – tudniillik, hogy elmozdítsa a jelenlegi minisztert a pozíciójából. Végül Dumbledore halkan megszólalt.

- Diszkréten nyomozz. Ahol tudod, használd inkább a Rendet. Szeretném elkerülni a botrányt!

- Én is így gondoltam.

Dumbledore bólintott, és most hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak tűnt.

- Köszönöm, Bella.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Még mindig gondolsz a kinti világra? – kérdezte Frank, szinte suttogva.

- Igen. Miért kérdezed?

- Csak kíváncsi voltam. Ebből tudhatod, hogy még meg van az ép elméd. Az őrültek, már nem sokat gondolnak az otthonukra.

Bill most is tisztán látta maga előtt a családját. A szülei arcát, Percyt tanulás közben, az ikreket, amint épp egy csínyt eszelnek ki, Ront és Ginnyt – és utolsónak Charliet. Most is összeszorult a szíve, de leküzdötte. A dementorok nagyon gyakran koncentráltak arra az emlékére, amikor Arabella Figg elmondta neki és a szüleinek, hogy Charliet megölték. Korábban sokszor gondolkozott rajta, hogy miért nem James Potter jött el hozzájuk, de mióta jobban megismerte, már értette. Rájött, hogy James szívét majdnem ugyanannyira összetörte Charlie halála, mint az övét.

Néha eszébe jutott, hogy Charlie vajon látja-e most. Ha igen, Bill remélte, hogy büszke rá.

- Pokoli lehet, mindent elfelejteni – sóhajtott.

- Minél hosszabb ideje vagy itt, annál nehezebb emlékezni – mondta Frank, keserű hangon.

- Te mire szoktál gondolni?

A kérdést hosszú csend követte, és Bill kezdte megbánni, hogy egyáltalán megszólalt. Talán Frank tapasztalatból beszélt – Bill tudta, hogy ő már sokkal régebb óta van itt – talán már nehezére esik emlékezni a jobb napokra. Talán attól fél, hogy kezd megőrülni…

- A családomra gondolok – szólalt meg végül, fojtott hangon. – Arra, hogy vajon mi van a fiammal…

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

Az éjfél, a varázslók számára, mindig is baljóslatú óra volt. A háború óta különösen annak tartották, és a legtöbb varázsló és boszorkány ilyenkor ki sem mozdult otthonról, inkább az alvást választották. Az éjfél a halálfalók órája volt.

És az éjjel tizenkettő nyílván nem volt a legalkalmasabb idő a tavaszi nagytakarításra.

- SIPOR!

Remus türelme végül elfogyott, előkapta a pálcáját és dühödt arccal a degenerált házmianóra szegezte.

- Ha megpróbálod kiengedni azt a mumust, esküszöm, úgy megátkozlak, hogy száz évig sem fogsz magadhoz térni!

A bal sarokból – ahol egy rakoncátlan esernyőtartóval küzdött – Sirius nevetése hallatszott.

- Hihetetlen fazon, mi?

- Azt hittem, csak ugratsz, amikor róla beszéltél! – morogta Remus, még mindig Siporra irányítva a pálcáját, aki dühösen motyogott az orra alatt.

- A vérfarkas Siporhoz beszél…mintha Siport érdekelné, mit beszél egy szörnyeteg…

- Sipor, ha még egy szót szólsz, ruhát kapsz! – kiabált rá Sirius, félbeszakítva az őrült motyogást. A nagy és fátyolos szemék felé fordultak, de nem hatották meg Siriust. Otthagyta az esernyőtartót, és közelebb lépett a házimanóhoz. – Csak tedd próbára a türelmem!

- Ahogy uram akarja! – hajolt meg Sipor, de mihelyt elfordult, tovább fújta a magáét. – Ó, hogy gyűlölné ezt szegény asszonyom, ha látná…árulók, csodabogarak és szörnyek az ő házában…

- Nekem elegem van ebből! – csattant fel Remus, türelmetlenebben, mint Sirius valaha is hallotta. – Rögtön visszajövök…

Azzal dehoppanált, magára hagyva Siriust a tovább motyogó Siporral. Sirius egy ideig csak ámult, aztán a házimanóhoz fordult.

- Te aztán tudod, hogy kell bánni az emberekkel!

- Hová ment Remus? – kérdezte James, aki épp ebben a pillanatban sétált be a szobába, Peterrel az oldalán. Mindketten nyakig porosak voltak, akárcsak Sirius maga, hiszen éppen háborút vívtak a Grimmauld tér 12. szám alatti házzal. Ami azt illeti, vesztésre álltak a harcban. Négy óra alatt szinte alig értek el valami változást.

- Ez jó kérdés! – válaszolt Sirius. – A kis szörnyeteg kihozta a sodrából – intett Sipor felé, aki éppen akkor oldalgott ki az ajtón. – Azt mondta rögtön visszajön.

- Remus kijött a sodrából? – nevetett Peter. – Kár, hogy lemaradtam róla.

- Azt hiszem Sipor még őt is próbára teszi. Én biztos nem tűrnék meg egy ilyen házimanót – mondta mosolyogva James.

- Én mondtam, hogy anyám kicsit bolond volt!

- Erre már rájöttünk arról az üvöltő festményről – jegyezte meg Peter. – Lily még mindig vele csatázik.

- Lily az anyám ellen? – vigyorgott Sirius. – Szinte már sajnálom a banyát! Szinte…

- Én nem – mondta James sötét arccal. – Ha Lily nem állít meg, cafatokra robbantottam volna azt a képet. Hallanod kellett volna, miket vágott Lily fejéhez… Ő meg erre csak nevetett! Nem akarlak megbántani, Sirius, de az anyád tiszta bolond volt!

- Szeretnélek emlékeztetni, hogy én figyelmeztettelek, és ez az egész a te ötleted volt!

- De te is beleegyeztél, Tapmancs!

- Bizonyos fenntartásokkal…

- Pokolba a fenntartásokkal! – vágott közbe Peter. – Ha egy kicsit helyrehozzuk, ez egy remek ház lesz!

- Egy kicsit? – morgott James.

- Neked nem kellett itt laknod, Féregfark! – mondta Sirius, szinte komor arccal. – Akkor egész más volt.

Akkor minden egész más volt… Hirtelen eszébe jutott, hogy hagyta itt a házat, amikor tizenhat éves volt. Akkor megesküdött, hogy soha nem jön vissza. Utálta ezt a helyet, bármilyen szép, ősi és kényelmes volt is. Sirius számára a Grimmauld tér 12 testesítette meg mindazt, ami ellen egész életében küzdött: az előítéleteket, az önteltséget és a sötét oldalt. Nem akart visszajönni ide akkor sem, amikor nemrég megtudta, hogy a ház még mindig az övé. Csak James és Remus nógatására egyezett bele, hogy megnézzék a házat, és amikor először beléptek, arra gondolt, hogy nem is próbálkozik tovább. A ház egy szemétdomb volt, ráadásul olyan dolgokat juttatott az eszébe, amiket legszívesebben örökre elfelejtett volna.

Mély lélegzetet vett, és a falra kifüggesztett faliszőnyegre nézett. A nemes és nagy múltú Black ház. Nem tagadhatta, hogy voltak jó emberek is a családban, és hogy jó emlékek is vegyültek a rémesek közé – de túlnyomó többségben volt a gonoszság és a sötétség. Felsóhajtott. Talán fenn hagyja a faliszőnyeget. Emlékül – hogy mindig tudja, mi ellen akar küzdeni, hiszen ez tette azzá, ami lett. Ezek az erők formálták, és talán jó észben tartani a múltat – mint megszakítandó tradíciót.

Hopp. Remus jelent meg előttük. A hoppanálás elleni védelmet eltávolították, mert olyan régi volt, hogy már nem sokat ért. Majd visszahelyezi, ha beköltözik, a többi védelmi bűbájjal együtt, amikkel a ház fel volt szerelve. Azt ő sem vitathatta, hogy elég előnyös egy feltérképezhetetlen otthon, ha az emberre Voldemort vadászik. Ráadásul értékelte az iróniát, hogy épp ő tér ide vissza, mint az utolsó Black, azok után, hogy az anyja mindig azt vágta a fejéhez, hogy nem viszi majd semmire.

- Isten hozott! – üdvözölte Remust. – Hol voltál?

- Toboroztam.

Hopp.

Mindhárman csodálkozva néztek Remusra.

Hopp. Hopp. Hopp. A háttérből közben folyamatosan hallatszott a folyosói portré üvöltözése, de pillanatnyilag úgy tűnt, hogy Lily áll nyerésre. Remus körül pedig egy hadseregnyi házimanó jelent meg, szépen egyesével.

- Hirtelen támadt egy sugallatom – mondta nevetve Remus. – Rájöttem, hogy feleslegesen pazaroljuk az energiát!

- A Roxfortba mentél! – állapította meg James.

- De oda ám! Legkésőbb szerdára a ház tökéletesen alkalmas lesz a beköltözésre!

- Remus, te egy zseni vagy! – jelentette ki lelkesen Sirius, mire a roxforti igazgató elnevette magát.

- Ugye? Csak eddig nem becsültetek meg eléggé!

- Nagyszerű! Most nem bírunk majd az egójával! – morgott Peter, de ő is mosolygott.

- Akkor – javasolta Sirius – miért nem szállunk be Lily mellé az anyám ellen? Szerintem még az ő portréja sem tud ellenállni a Tekergőknek!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx