Huszonkilencedik fejezet: Véletlen egybeesés

- Isten hozta újra a Roxfortban, Albus! – üdvözölte melegen az elődjét Remus. – Hogy van?

- Remekül köszönöm! – a szemei vidáman csillogtak. – De, inkább azt mondd el, te hogy vagy! Úgy hallottam ma járt nálad Dolores Umbridge…

- Elismerem, hogy ez érdekes élmény volt. Doloresnek rengeteg…új ötlete van.

- De még mennyire! – mondta a miniszter gyászos hangon. – Ha ő és Caramel mellettem vannak, úgy nézhetek ki, mint egy szenilis vénember, aki még egy seprűbolt vezetésére is képtelen… hát még a kormány vagy a háború irányítására!

- Hülyeség…

- Lehet, de a korom már megvan hozzá – Dumbledore mosolygott, Remus mégis újfajta érdeklődéssel nézett rá.

Ezt látva a miniszter csak legyintett, jelezve, hogy az előbbi megjegyzésnek nincs semmi jelentősége.

– Ne is törődj velem. Ezek csak egy öregember panaszai…

- Azt kétlem – mondta halkan Remus. – Önnek mindig van valami szándéka a szavaival…

- Ami azt illeti ez így van. Mit szólnál egy kis sétához, Remus? Hirtelen kedvem támadt újra bejárni a kastélyt…

- Mehetünk.

A főbejárattól indultak, és Remus hagyta, hogy az idős varázsló határozza meg a tempót és az irányt. Bár az elődje híres volt arról, hogy nem is kevéssé különc és furcsa, Remus jól ismeret már. Tudta, hogy Dumbledore mindig meghatározott céllal cselekszik. Amikor egy újabb elhagyott folyosóra kanyarodtak, Remus végül megszólalt.

- Feltételezem, a minisztérium oktatási irányelveinek megvitatása, csak egy jó kifogás volt…

- Éles szemű vagy, mint mindig…

Remus csak vállat vont.

- Csak úgy tűnt, van mögötte valami más is.

Dumbledore csak mosolygott, és még mélyebbre vezette a kastélyban. Ahogy sétálták, a falon függő portrék lelkesen köszöntötték a régi és a jelenlegi igazgatót. Maga a séta fura deja vu érzést keltett Remusban, mert Dumbledore pont ugyanilyen sétára hívta, amikor felajánlotta neki, hogy legyen az utódja. Akkor azt mondta neki, hogy nincs senki, akire jobb szívvel bízná a diákjait és az iskolát. Olyan szavak voltak ezek, amiket Remus soha nem fog elfelejteni, különösen, mivel attól az embertől jöttek, aki legelsőként szavazott bizalmat neki, a benne élő szörnyeteg ellenére.

Feltűnő volt, hogy milyen könnyedén haladtak a céljuk felé – mert abban biztos volt, hogy pontos céljuk van. Bár a kastély mindig is megértőbb volt az iskola vezetőjével szemben – akkor is egy saját személyiséggel megáldott, meglehetősen csökönyös „lény" volt – és a lépcsők és folyosók néha bizony még őket sem kímélték az önkényes helyváltoztatásaikkal. Most azonban a lépcsők és folyosók mindig a megfelelő irányba mozdultak, mintha előre tudták volna Dumbledore merre akar tovább menni, vagy mintha parancsnak engedelmeskedtek volna…

- Hogy csinálja? – kérdezte halkan. Remus még soha nem látott ilyet, és mivel jól ismerte a kastélyt, nem is látta lehetségesnek.

- Majd meglátod.

Remus majdnem figyelmeztette Dumbledore-t, hogy nem kisgyerek már. De aztán ellenállt, végül is pont, mivel nem kisgyerek már, van türelme kivárni, mit is akar a miniszter. Inkább mosolyogva kijavította magát.

- Talán inkább azt kellett volna kérdeznem, hová megyünk?

- Mindig is okosan kérdeztél – jegyezte meg Dumbledore. – Hallottál már az Alapítók Kapujáról?

Rögtön bólintott.

- Már másodikban megtaláltuk. Nincs mögötte semmi.

Dumbledore kétkedve felhúzta a szemöldökét, mire újra kijavította magát.

- Vagyis semmit nem láttunk.

- Megint helyes.

Még két lépcsősoron sétáltak le, egyre mélyebbre jutva az iskolában. Remus ifjú korában sok kaland és tréfa indult innen. A Tekergők Térképe előtti időkben felfedezték az összes titkos folyosót, és mindig a pince volt a legizgalmasabb és legsötétebb hely, ahol bujkálhattak. De az érdeklődésük elapadt, amikor nagyobb kalandokba kezdtek (például az első animágus kísérletekbe), és még az Alapítók Kapuja sem elégítette ki őket.

Az Alapítók Kapuja egyike volt a Roxfort számos legendájának. A Kaput nagyon régen – még a konfliktusok előtt – hozták létre a Roxfort alapítói, azért, hogy e mögött rejtsék el - és így védjék meg - az iskola legnagyobb kincsét. Az ajtón, a kevés kiválasztott kivételével nem juthatott be senki, mert a létező legerősebb rejtő és védő bűbájok oltalmazták. A monda arról azonban nem szólt, hogy mi rejtőzik az ajtó mögött, de persze mindig voltak találgatások: hatalom, kincsek vagy tudás. Egyesek azt állították, hogy maga a Bölcsek Köve volt eldugva itt.

Csak egyetlen probléma volt.

Remus megállt és újra tanulmányozta az ősi ajtót. Nem sokat változott az elmúlt húsz évben, a fa több helyen is rothatdásnak indult, gyakorlatilag egy része már teljesen hiányzott. A felső sarokvas hiányzott, és a többi is rettenetesen rozsdás volt. Az Alapítók Kapuja már semmit nem zárhatott el, vagy védhetett meg a betolakodóktól. A felső ajtófélfán még nagyon halványan, de olvasható volt a felirat: Leve fit, quod bene fertur, onus. Remust mindig is izgatta ez a misztikus mondat: A becsülettel viselt teher, fénysugárrá válik. Valahogy nem illett e fölé az ajtó fölé.

- Mehetünk? – kérdezte Albus, és Remus némán bólintott, majd követte a régi igazgatót, a titokzatos ajtón át.

- Isten hozott a Roxfort szívében – mondta halkan Dumbledore, miután beléptek. A kis kamra tele volt kiszórt és lepusztult bútorral, amik láthatóan már évtizedek óta porosodtak itt lenn. Ebben sem változott semmi, mióta a Tekergők először jártak itt. Olyan volt, mint az összes többi kamra itt a pince mélyén: piszkos, poros és tele szeméttel.

- A Roxfort szíve? – kérdezett vissza.

- Pontosan – Dumbledore végre szembe fordult vele. – Tudom, hogy a mese arról szól, hogy az Alapítók a legnagyobb kincsüket rejtették el itt. És az elmúlt majdnem ezer évben sokan jöttek az iskolába azzal a szándékkal, hogy megtalálják ezt a kincset. Mindannyian azt találták, amit te is látsz: semmit. Amit nem értettek meg, az volt, hogy az alapítók legnagyobb kincsét, maguk a diákok jelentették.

Remus számára hirtelen világos lett a dolog.

- Tehát a diákokat akarták megvédeni attól, ami itt van benn.

- Igen. Amikor én jártam a Roxfortba, mindenki úgy gondolta, hogy az egész legenda csak egy vicc, és ez a hely a titkos találkozók és párbajok legkedveltebb színhelye volt. A többséghez hasonlóan én sem hittem a legendában – de ez nagy hiba volt.

Dumbledore lassan a terem közepére sétált, és előhúzta a pálcáját. Amikor egy kerek és feltűnően jó állapotban lévő asztalka mellé ért, megállt. Egy intésre az asztal eltűnt, és alatta megjelent egy szabályos kör alakú luk. A nyílást egy rács takarta.

- A rács és a védő varázslat nem volt itt, amikor diák voltam. A kutatásaim szerint a tanárok ugyanúgy nem hittek a mesében, mint mi, és soha nem ellenőrizték ezt a szobát. Így azt sem ismerték fel, mi található itt. Ez, kedves barátom, egy őserő-forrás.

- Nem tudtam, hogy ilyenek még léteznek! – álmélkodott Remus, és a szíve hevesebben kezdett verni erre a gondolatra, mert sejtette, hogy mit jelent ez az iskola számára.

- Tudomásom szerint, ez az egyetlen fennmaradt forrás az egész világon – válaszolt Dumbledore. – Az alapítók szándékosan e fölé emelték a kastélyt, hiszen ez a legősibb létező varázserő-forrás. Az ajtót azért építették, hogy a diákokat megvédjék az erejétől – és a veszélytől, ami együtt jár ezzel az erővel. Nagyon súlyos következményei lennének, ha egy diák belezuhanna – mint, ahogy azt megtapasztalhattam, amikor elsőéves voltam.

Remus elképedten meredt rá.

- Ön?

- Igen – egy kicsit elmosolyodott. – Néhány társammal idelenn gyakoroltunk. A forrást akkor csak egy káprázat védte, ami nagyon régi volt, és nem túl hatékony – csak az volt a célja, hogy ne menjünk túl közel. Nem tudtam kivédeni egy taszító bűbájt, és belezuhantam. Máig viselem a következményeit.

- Túlélte, hogy beleesett egy őserő-forrásba? – kérdezte Remus, szinte hitetlenkedve.

- Igen. És te is ezt fogod tenni…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- A legfontosabb a koncentráció – oktatta Jones. – Nem engedheti meg magának, hogy eltereljék a figyelmét!

Sirius mogorván nézett rá.

- Írjon le egy helyzetet, amikor pálca nélkül kell küzdenem egy csapat halálfalóval!

- Ez nagyon könnyen előfordulhat!

- Akkor majd elfutok! – ellenkezett Sirius, és keresztbe fonta maga előtt a karjait.

- Nem lehet mindig elfutni! – vágta rá Jones.

- Mint ahogy nem lehet mindig félreugrálni sem.

Igyekezett nem grimaszolni, és folyamatosan emlékeztette magát, hogy Hestia Jones közel nyolc évvel fiatalabb nála. Amikor elkezdte az auror-kiképzést, ő még csak elsős lehetett a Roxfortban – nem láthatta azokat a dolgokat, amiket ő látott. Persze számtalan bevetésen vett már részt, és jó volt – a tehetsége még ezekben a pillanatokban is megmutatkozott – de nem találkozott azzal a sötétséggel, amivel Sirius. Soha nem kellett szembenéznie a kudarccal, és azzal, hogy vesztett. A hozzáállásából ítélve, még egyetlen félresikerült akcióban sem vett részt.

- És azt sem engedheti meg magának, hogy a fájdalom elterelje a figyelmét! – oktatta tovább.

Sirius felmordult, és közelebb lépett a nőhöz – közben minden igyekezetével azon volt, hogy egy kicsit se kímélje a jobb lábát, pedig az eszelősen lüktetett. Az auror képzés egyik alapgyakorlatát végezték, amikor is a jelöltnek pálca nélkül kell kitérnie a rászórt átkok elől. Jones jóval hosszabb időtartamot határozott meg a szokásosnál, ennek ellenére Sirius elég jól teljesített, de az utolsó alkalommal rosszul esett, pont a jobb lábára, és ez eléggé lelassította ahhoz, hogy a következő átok pontosan telibe találja.

- Nézze, azt hiszem jóval többet tudok magánál a fájdalomról! Mindent tudok arról, hogy kell a fájdalom ellenére küzdeni! Tíz éven keresztül mást se csináltam! De azt is tudom, hogy ha nincs rá feltétlenül szükség, akkor nem jó túlzásba vinni az erőlködést.

A nő összehúzott szemmel nézett rá.

- Azt akarja mondani, hogy nem szükséges kipróbálnunk, hogy reagál majd harci helyzetben?

- Nem – most már olyan közel álltak egymáshoz, hogy szinte összeért az orruk. – Azt mondom, hogy nagy különbség van az edzés és a hülyeség között!

- És gondolom, maga pontosan tudja, hol húzódik a határ?

- Nyílván pontosabban, mint maga! – csattant fel Sirius. Tudta, hogy nem szabadna elveszítenie a türelmét, de Jones nem könnyítette meg a helyzetét. – Sétálok egyet.

- Még nem fejeztük be – tiltakozott Jones, de ő már az ajtó felé sántikált.

- De én igen – még egyszer visszanézett a válla felett. – Mert a végén még olyasmit teszek, amit mind a ketten megbánunk!

Nem várta meg a választ, hanem kiviharzott a teremből, és elindult kifelé a minisztérium épületéből is.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Tessék? – dadogta Remus és hitetlenkedve meredt Dumbledore-ra, mire az öreg varázsló csak elmosolyodott.

- Amikor beleestem a forrásba, megváltoztam. Nem csak megnövelte a velem született mágikus képességeimet, hanem létrehozott egy különleges köteléket is a kastéllyal. Első éves voltam, de többet tudtam a kastélyról, a titkairól, a titkos helységekről és folyosókról, mint a tanárok együttvéve. Olyan volt, mintha a Roxfort beszélt volna hozzám. Ha valahol, valami gond volt, én rögtön tudtam.

- Amikor visszatértem – folytatta, - előbb tanárként, majd igazgatóként, titokban tartottam a képességeimet. MacGalagonyon kívül te vagy az első, akinek elmondom.

- Miért épp én?

- Mert neked is szükséged van erre a kapcsolatra – válaszolt. – Ezt, gondolom, te is belátod. Amikor Voldemort '84-ben megtámadta a kastélyt, nem akart szembenézni velem. Egyszerűen le akarta rombolni a kastély védelmi rendszerét, én pedig próbáltam fenntartani őket. De, ha nem lett volna ez a kötelék, akkor nem sikerült volna – akkor a Roxfort már nem létezne.

- De miért épp most? – kérdezte Remus. – Miért nem mondta el korábban?

- Mert a forrásnak más hatásai is voltak, amiket egész életemben hiába igyekeztem megérteni. A vízióim, a kis darabkák, amiket látok a jövőből: ezeket nem kívánom senkinek. Gyakran több kárt okoznak, mint hasznot. Gyakran azt kívánom, bárcsak úgy tudnám szemlélni a világot, mint bárki más – rövid szünetet tartott. – De azt hiszem, találtam egy módszert, amivel elkerülhetjük a hátrányos hatásokat.

Remus próbálta összerakni az agyában a kapott információkat. Nem sokat tudott az őserő-forrásokról – főleg, mivel a legtöbben puszta legendának tartották a létezésüket, és nem sok könyv írt róluk. De annyit tudott, hogy a forrás könnyen halálos lehet.

- Hogyan?

- Én majdnem húsz percig voltam benne – válaszolt. – Sokkal rövidebb idő is elég lesz, hogy a kastélyhoz kössön, remélhetőleg anélkül, hogy a látomásokkal is terhelne.

- Miért volt benn, olyan hosszú ideig?

- Kisfiú voltam még, és a társaim is. Ennyi időbe telt mire ki tudtak húzni a medencéből.

- Medence?

- A forrás bejárata. Azt nem tudom, hogy lejjebb mi van, mert a forrás nagyon mély, de te is csak a medencébe fogsz belépni. Feltéve, hogy vállalod – válaszolt Dumbledore.

Remus a szája szélét harapdálta elgondolkodva, és közben a forrásra bámult. Olyan ártalmatlannak nézett ki az a kis lyuk, bár a rács azért rontott valamit ezen – az meglehetősen baljóslatú volt. Mintha egy határvonalat jelképezett volna. Ha átlép azon, megváltozik az élete. De van egyáltalán választása? Amikor Dumbledore ráhagyta az iskolát, megesküdött magának, hogy mindenáron meg fogja védeni, akármit feláldozna érte. És ha nem lenne szükséges, akkor Albus nem hozta volna ide…

- Gondolja, hogy hatással lesz az… állapotomra?

- Nem. Ha bármilyen hatása lesz, akkor inkább jobban tudod majd kontrollálni a farkast… de csak találgatok…

Remus mély lélegzetet vett, mielőtt kimondta volna az igent, de Dumbledore megakadályozta benne.

- Visszautasíthatod, Remus, és megértem.

- Tudom, hogy megértené – halványan elmosolyodott. – De azt is tudom, miért hozott ide… és ez megéri a kockázatot.

- Akkor hát, legyen. Azt javaslom, vedd le a ruhád, mert különben nem marad belőle semmi.

Remus halkan felnevetett, és vetkőzni kezdett.

- Megfogadom a tanácsot…

Dumbledore intett a pálcájával, és erre a rács félrecsúszott.

- Csak azok tudják elmozdítani a rácsot, akik megmártóztak a forrásban – magyarázta közben. – Egy napon, majd te is dönthetsz úgy, hogy megosztod valakivel a titkot. De megfontoltan válassz! És tartsd észben: ha meghalsz, mielőtt elmondanád valakinek, ez a rács örökre itt marad!

- Értem – a Dumbledore hangjában csengő véglegességtől kirázta a hideg. – A pálcámat magammal vigyem?

- Ha nálad lenne, megsemmisülne. Egy percig várok, aztán kiemellek.

Remus átadta a pálcáját, mert esze ágában sem volt elveszíteni. Előre lépett, és belenézett a medencébe. Most látta csak, hogy nem víz van benne, inkább mintha százféle szín kavargott volna a mélyben. Fények villództak, és szinte tapintatni lehetett a belőle sugárzó erőt. Megrázkódott, és még egyszer hátrapillantott Dumbledore-ra.

- Ne lepődj meg: odabenn egy perc, mintha egy örökkévalóságig tartana – figyelmeztette az öreg varázsló.

- Rendben.

Valószínűleg ez volt a legnagyobb hülyeség, amire életében vállalkozott, de legalább nemes célért tette. És maximálisan bízott Dumbledore-ban.

- Amikor készen állsz – mondta Dumbledore a háta mögött.

Remus tett egy lépést előre, aztán belezuhant a semmibe.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Sirius a Kviddics a javából! kirakata előtt álldogált, amikor egy bagoly landolt a vállán. Céltalanul sétálgatott vagy egy órát az Abszol úton, miután eljött a minisztériumból, és épp arra gondolt, hogy ideje lenne talán visszamenni. Eredetileg úgy gondolta, hogy egyáltalán nem megy már ma vissza, de most, hogy lehiggadt, jobb belátásra tért. A cél mégiscsak fontosabb, mint Hestia Jones! Most azonban csodálkozva nézett a bagolyra. Hatalmas szemekkel megáldott, barna színű példány volt, és volt egy olyan halvány érzése, hogy ismeri valahonnan. Meglepetten vette el a levelet, amire a bagoly ingerült vijjogással figyelmeztette, és aztán a madár rögtön fel is reppent, meg sem várva, hogy esetleg akar-e választ küldeni. A levél valójában csak egy cetli volt, néhány szó állt rajta.

A Fortescue-ban vagyok, ha szeretnél beszélni velem.

J.M.

Hirtelen nem kapott levegőt, és hitetlenkedve meredt a levélre. Nagyokat pislogott, és szinte azt várta, hogy a szavak eltűnnek a papírról. De semmi ilyesmi nem történt, ráadásul megismerte a kézírást is: Juliáé volt.

A puszta gondolata is olyan érzéseket ébresztett benne, amikről azt hitte, már rég kihaltak belőle. Nehezen viselte, amikor James elmondta neki az igazat, és úgy próbálta kezelni a dolgot, hogy nem is gondolt Juliára. Minek reménykedjen olyasmiben, ami úgysem történhet meg? Tervezte, hogy beszél Pitonnal, ahogy Remus javasolta, de eddig valahogy nem tudta rászánni magát… úgyhogy csak annyit tudott, amennyit James mondott: Julia halálfaló. Ez azt jelenti persze, hogy a levél csapda is lehet.

De ugyanakkor ő mégis csak Julia. Az élete persze sokkal kevésbé lett volna bonyolult, ha tizenöt évvel ezelőtt, nem pont belé lesz szerelmes, vagy ha legalább most nem lennének ilyen heves érzései! De sajnos ismerte magát. Akár csapda, akár nem, mindenképp elmegy Florean Fortescue Fagylaltszalonjába. Ha szeretnél beszélni… Micsoda hülye kérdés! Ha…

Hosszú lépteivel néhány perc alatt elért a cukrászdáig, de ott gyorsan lefékezett és idegesen körbepillantott. Nem tudta mi vár rá, de a szíve majd kiugrott a helyéből – pedig tudta, hogy felesleges túlzott reményeket dédelgetni.

Julia pont az ellenkező irányba nézett, úgyhogy nem látta meg. Sirius egy pillanatig csak állt, és gyönyörködött a látványba. Szinte semmit nem változott: a haja rövidebb volt valamivel, bár mivel össze volt kötve egy copfba, ezért ezt nem volt olyan könnyű megítélni. A jobb kezével az asztalon dobolt, a ballal pedig egy kiskanállal játszadozott. Gyönyörű volt, pedig nem volt rajta semmi felesleges cicoma – mindig is gyakorlatias volt az öltözködésben.

Elindult az asztal felé, és Julia még mindig nem fordult felé. Megállt mellette, és beletelt egy fél pillanatba, míg meg tudott szólalni.

- Foglalt ez a hely?

Julia úgy kapta fel a fejét, mint egy megriasztott hipogriff. Szótlanul meredt rá, és Sirius szinte érezte, hogy az ő szíve is olyan tempóban ver, mint a sajátja. Egy pillanatig, mindketten csak bámulták a másikat, aztán a nőnek végre sikerült megráznia a fejét.

- Nem – mondta halkan. – Nem foglalt.

Sirius úgy ült le, hogy még mindig a kezében szorongatta a levelet. Nem akarta elengedni, mintha attól tartott volna, hogy ha ezt teszi, nem csak a levél, hanem Julia is eltűnik.

- Hello – mondta végül rekedt hangon. Iszonyú hülyén hangzott, de mást nem bírt kinyögni.

- Szia.

Hosszú, kellemetlen csend következett. Hogy lehet, hogy nem tudnak mit mondani, mikor régen olyan jól ismerték egymást? Aztán mindketten egyszerre kezdtek beszélni.

- Julia…

- Sirius…

A nő elnevette magát. Bizonytalan és kényszeredett nevetés volt, de mégis ez volt a legszebb hang, amit Sirius az elmúlt tíz évben hallott. Elmosolyodott, és csodálkozott, mert egyáltalán nem kellett erőlködnie.

- Kezd te!

- Azt hittem, meghaltál – suttogta hirtelen hevességgel. – Nem tudtam!

Sirius döbbenten nézett rá.

- Nem is gondoltam soha, hogy tudtad…

Ha sejtett volna ilyesmit, az tuti összetörte volna. Julia észrevehette ezt, mert zavartan lehunyta a szemét.

- Tényleg?

- Még azt sem tudtam, hogy te…- nem tudta rávenni magát, hogy kimondja. – Két nappal ezelőtt tudtam meg…

- Ó – valami villant a lány szemében, de túl gyorsan eltűnt ahhoz, hogy bármit is kiolvashasson belőle. Régen úgy olvasott a pillantásaiban, mint egy könyvben, de túl sokáig voltak távol egymástól. Aztán suttogva hozzátette. – Sajnálom…

Most Siriusnak kellet becsuknia a szemét egy pillanatra, hogy összeszedje magát.

- De még mindig az vagy, nem igaz?

- Igen.

- Akkor ez mire jó? – kérdezte keserűen. Ránézett, és bármennyire is nem akarta mutatni a fájdalmat, tudta, hogy nem rejtheti el. – Miért akartál találkozni velem? Tudod, hogy mi vagyok. Ez nem fog változni, most már különösen nem!

- Tudom – hirtelen megmozdult, és megragadta Sirius jobb kezét. – Figyelnek minket!

- A tieid vagy az enyémek?

- Mindkettő, azt hiszem – válaszolt Julia. – A jobbomon lévő varázslót ismerem, de a hátad mögött ülő boszorkányt nem. Azt hiszem, auror lehet.

- Remek – a karja szinte bizsergett ott, ahol Julia megérintette, és bár a józan esze azt súgta, hogy húzódjon el, a szíve nem engedte.

- Megbízol bennem, Sirius? – kérdezte halkan. – Csak még egyszer. Megígérem, hogy ez nem csapda. Tudom, hogy sok mindent meg kell magyaráznom, de…

- Hiszek neked – vágott közbe. Nagy kockázat volt, de máskor is vállalt már ilyet. – De válaszokra van szükségem – suttogta.

- Mondd meg, hol és mikor, és megkapod őket!

Majdnem megkérdezte, hogy most azonnal gondolja-e, de tudta, milyen Julia. Nem habozott soha, különösen, ha fontos dologról volt szó.

- Emlékszel arra mugli szállodára, ahol egyszer találkoztunk? – kérdezte rövid gondolkodás után.

- Emlékszem – a szeme megcsillant, és Sirius tudta, hogy ugyanarra gondol, mint ő. De most nem volt idő nosztalgiázni.

- Akkor menjünk!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A színes hullámok magukkal ragadták és úgy rángatták, mint egy játékbabát. Teljesesen belemerült a forrásba, és nem szabadulhatott – még soha életében nem érzett ilyen hatalmas erőt. Magába szippantotta, minden irányból ez áradt felé, ősi volt és ellenállhatatlan. Érezte, ahogy a forrás beszél hozzá – olyan volt mint a távoli suttogás, halk és titokzatos. Aztán ezek a hangok is elhalkultak, és Remus magára maradt a színek kavalkádjával.

Tényleg olyan volt, mintha egy örökkévalóság telt volna el. Fura melegség töltötte el, és a végtagjai remegtek, ahogy a hatalmas erő átáramlott a testén. Az agya hihetetlenül lassan dolgozott, de így is tudta, hogy változik, bár azt nem tudta volna megmagyarázni, miből áll ez a változás. Most már egész testében remegett, mintha túl nagy fizikai erőt fejtene ki. Valószínűleg tényleg ez volt a helyzet: a teste próbált alkalmazkodni a… mihez is? Ehhez a hatalmas erőhöz és… éberséghez. Hirtelen érezte a kastélyt, ismerte minden sarkát és minden titkát – de ez a tudás gyorsan elhalványodott és a helyét valami sokkal erősebb foglalta el. Képeket látott: barátokról és ellenségekről, de ezek gyorsan váltották egymást – három alak azonban többször is visszatért: James, Sirius és Peter. Aztán látta négyüket, egymás mellett állva egy széltépte mezőn, a viharos ég alatt…

A következő másodpercben szabad volt, és rettenetesen fázott. Kemény követ érzett a háta alatt, levegő után kapkodott, és amikor kinyitotta a szemét, Dumbledore-t látta, aki rögtön felé nyújtotta a ruháját, mihelyt látta, hogy képes felülni.

- Mi történt? – kérdezte, egy kicsit reszketeg hangon.

- A forrás nem engedett el olyan gyorsan, mint reméltem – válaszolt halkan Dumbledore. – Öt perc telt el, mire sikerült kihúznom téged.

- Csak annyi? – suttogta hitetlenkedve.

Dumbledore felsegítette, de még mindig nagyon bizonytalan lábakon állt.

- Igen, csak ennyi.

- Nagyon fázom – mondta, miközben a kezeit dörzsölte, hogy visszatérjen belé egy kicsit a vérkeringés.

- Beletelik egy kis időbe, amíg a szervezeted alkalmazkodik.

Csendben befejezte az öltözködést. Végül aztán, amikor egy kicsit összeszedte magát, Dumbledore-hoz fordult.

- Mit jelent ez? – kérdezte. – Mármint, hogy nem akart elengedni…

- Bárcsak meg tudnám válaszolni a kérdéseid! – jött a halk válasz. – Csak annyit tudok, amennyit magamon tapasztaltam. Azt gyanítom, hogy a forrás nem állt készen.

- Nem állt készen? De miért?

- Azt nem tudom. És úgy sejtem, hogy te vagy az egyetlen, aki ezt valaha megértheti.

Remus némán bólintott, és elszakítva a tekintetét Dumbledore-ról, körülnézett a helyiségben. Elsőre nem tapasztalt semmi különlegeset. Lassan azonban látni kezdte a színeket, amik szinte táncoltak a látómezején. Amikor visszanézett a forrás felé, a felett igazi színkavalkád tombolt, ugyanolyan formában, mint lent a mélyben. A falakon és az ajtóban ugyanezeket a színeket ismerte fel, csak hol az egyikből volt több, hol a másikból és lassan kezdte megérteni.

- Hihetetlen – suttogta.

Folyamatos suttogást hallott a fejében, és először életében hihetetlenül tudatában volt a varázserőnek – a sajátjának és az őt körülvevőnek is. Érezte a védő-bűbájokat, amik körbefonták a kastélyt, és érezte az egységet. Mintha belátta volna egy pillantással az egész épületet, a birtokot, és a tudata szélén érezte a Tiltott Rengeteget is, ami egyszerre fenyegette és védte az iskolát. Hullámokban érezte az embereket is, és voltak, akiknek a varázsereje ki-kivillant a többiek közül. Hirtelen Dumbledore kezét érezte a vállán.

- Lélegezz, Remus...

A hirtelen érintés megszakította a kapcsolatot, és kicsit megszédült és rájött, hogy az elmúlt két percben annyira csak a kapcsolatra koncentrált, hogy levegőt venni is elfelejtett. A furcsa tudatosság most is megmaradt, csak egy kicsit visszahúzódott, de érezte, hogy bármikor elérhető és várakozik.

- Köszönöm – suttogta.

Dumbledore az öröm legkisebb jele nélkül, elnevette magát.

- Gyere. Menjünk vissza az irodádba.

Remus szinte kábultan hagyta vezetni magát. Csodálkozva figyelte, ahogy Dumbledore visszahelyezte a rácsot, és szavak nélkül is megértette a folyamat lényegét. Az úton az iroda felé, szinte minden lépésnél felfedezett valami újdonságot. Látta, hogy a köveket nem csak habarcs, hanem varázslat is egymáshoz köti, mindenhol látta maga körül a varázslatot, és minden eddiginél jobban értette, milyen ősi és erős a Roxfort. Az összes titkos átjáró és lépcső megjelent előttük, és a lehető legrövidebb úton tudtak eljutni az irodába.

Hiába fürdött szinte az újonnan nyert tudásban, felismerte a veszélyeit is.

- Hogy tud így élni? – kérdezte.

Egy idő után hozzászoksz. Nem olyan nehéz ellenőrzés alatt tartani, és az érzések egy idő után elhalványulnak. Mindig ott lesznek, de csak a háttérben.

- Nagyon nehéz lehet távol lennie a Roxforttól – jegyezte meg Remus.

- Tényleg az – ismerte be. – De mindannyiunknak meg kell tennünk a kötelességünket. Neked is. És ehhez szükséged lesz erre az erőre.

- Egy látomás? – alig mondta ki a szót az ő torkát is összeszorította valami szörnyű előérzet.

Dumbledore csak némán bólintott. Hirtelen nagyon elkomorult az arca, és Remus még soha nem látta őt ilyen… megfáradtnak. Az volt az érzése, hogy az elődje nem akarja megosztani vele a megérzést, úgyhogy témát váltott.

- Mennyire marad velem ez a kötelék, ha elhagyom a kastélyt? - kérdezte.

- Egy kicsit. A természetes varázserőd is meg fog nőni, de hogy ez miben nyilvánul majd meg, azt nem tudom megmondani. Több mindent fogsz érezni, és meg kell tanulnod, hogy használd ezt az adottságot – rövid szünetet tartott. – Lesznek, majd, akik nem bírják megérteni az új képességeidet. Óvatosnak kell lenned, ha használod őket!

- Úgy érti, néhányan félnének, különösen egy vérfarkastól.

- Igen. Persze nem a barátaidra gondolok – mosolygott Dumbledore. – Peter feltétel nélkül bízik benned, James és Sirius pedig maguk is nagy örökséggel rendelkeznek. Ráadásul Sirius nagyon sokat változott: lefogadom, hogy ő jobban megért majd, mint bárki más. De az idegenek nem értik majd, és megijedhetnek, úgyhogy légy nagyon óvatos.

- Más szavakkal, legyek óvatos, mit teszek, ha mások is látnak!

- Igen. Én magam ritkán használtam az erőmet, kivéve, ha közvetlen összeütközésbe kerültem valakivel. Mindig is úgy gondoltam, hogy a gondolkodás többet segít, mint a puszta hatalom, és hogy több jót tehetek, másokon keresztül, mint én egyedül. De neked magadnak kell megtalálnod a saját utad.

- Igyekszem.

- E felől – mondta mosolyogva az öreg varázsló, - nem is volt semmi kétségem.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Sirius szótlanul bámult kifelé az ablakon. A nap épp kezdett eltűnni a gyülekező viharfelhők mögött. Már több mint egy órája beszélgettek: próbáltak magyarázatot adni, és próbálták megérteni a történteket. Pontosabban Sirius próbálta megérteni.

Háttal állt Juliának, szándékosan, mert úgy akarta átgondolni a hallottakat, hogy ne keverjen bele érzelmeket. Tudta, ha ránézne, sutba dobná a józan eszét. Ami olyan helyesnek tűnik, az hogy romolhat el ennyire? Hogy változtathatott meg egyetlen választás ennyi mindent? De mégis ez volt a helyes választás, ezt tudta. A borzalmas következmények ellenére is jól döntött, és ahogy Jamesnek is mondta, másodszor is ugyanezt tenné.

Mégis az a döntés szinte lehetetlenné tette, hogy normálisan folytassa az életét. Túl sok minden változott meg ahhoz, hogy ott folytathassa ahol abbahagyta. Ráadásul nem csak a világ változott meg, hanem ő maga is – csak azt nem tudta még, hogy mennyire.

- Szóval, röviden összefoglalva – mondta halkan, még mindig kifelé meredve. – Voldemort küldött, hogy kémkedj utánam és aztán, ha eljön az idő, át kell adnod neki.

- Igen – nem látta az arcát - nem is akarta – de a hangja azt súgta, hogy rettenetesen feszült.

Sirius mély lélegzetet vett.

- De egyben a Rendnek is kémkedsz.

- Igen.

És csak azért, mert életben vagyok, gondolta fájdalmasan. Nem tudta, hogy ettől a ténytől megijedjen, vagy inkább örüljön neki. Julia mindig is kihúzta magát a háború hatásai alól – túl kockázatos lett volna elköteleznie magát bármelyik oldal mellett, de aztán mégis megtette. Először azért, mert azt hitte Sirius meghalt, másodszor azért, mert kiderült, hogy életben van. Van joga ennyire erősen befolyásolni bárkit is? Julia mindig független és erős nő volt – ki ő, hogy befolyásolja a döntéseit? De nem tagadhatta, hogy mégis ez történt.

És most is Sirius kezében volt a döntés, miután Julia határozottan áthárította. Azt mondta, csak mondania kell, és ő már el is megy! De nem volt választási lehetőség, ezt az egyet Sirius nagyon jól tudta. Lehet, hogy ezzel mindent kockára tesz, de örökké gyűlölné magát, ha nem vállalná ezt a kockázatot. És nem tagadhatta, hogy mi volt az egyik dolog, ami életben tartotta tíz éven keresztül…

A szíve mindig győzött a józan belátás felett.

Mégis, szinte akarata ellenére, suttogta a szavakat.

- Bárcsak másképp lenne minden…

- Igen, bárcsak… - ismételte halkan Julia. – Bárcsak megkönnyíthetném a dolgodat, de nem mehetek el anélkül, hogy tudnám.

- Tudom – Sirius végre megfordult és ránézett, a vihar már egyre közelebb volt, szinte érezni lehetett az elektromosságot a levegőben. – Én sem…

Egy ideig némán nézték egymást, mintha mindketten a másik arcáról akarták volna leolvasni a válaszokat, aztán Julia nem bírta tovább.

- Most mi lesz?

- Nem tudom. Csak kevés dolog van, amit biztosan tudok… talán mindketten túl sokat változtunk, de akkor is... Egy dologban biztos vagyok: még mindig szeretlek…

Julia felállt az ágyról és megfogta a kezét. Abban a pillanatban olyan volt, minden, mintha visszamentek volna tíz évet az időben, amikor még minden sokkal egyszerűbb volt.

Odakinn hatalmasat dörgött az ég, és eleredt az eső, épp abban a pillanatban, amikor megcsókolták egymást.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx