Harmincadik fejezet: Ébredés

A kora hajnal a roxforti könyvtárban találta Siriust. Két vaskos könyv volt nyitva előtte az asztalon, egy harmadikat pedig támasztéknak használt. Az iskolaévek alatt soha nem tartozott a magolós diákok közé és nem sokat bújta a könyveket (hála természetes adottságainak!), de aurorként megtanulta – részben saját tapasztalatból, részben Mordon unszolására – hogy a kutatás nagyon fontos része a munkának.

Ugyanakkor karrierje csúcsán nem nagyon volt szüksége arra, hogy varázsigék után kutasson, mert nap mint nap találkozott a legbonyolultabb átkokkal is. Most viszont tízévnyi lemaradást kellet behoznia, és nem hagyhatta, hogy Hestia Jones rajtakapja valami hiányosságon.

Annyira belemerült az olvasásba, hogy nem is hallotta meg Remus közeledő lépteit.

- Jó kis auror vagy – jegyezte meg a barátja, amikor mögé lépett. – Meg sem hallod, ha valaki mögéd lopakodik!

Sirius csak vállat vont, és még csak fel sem nézett.

- Nem túl valószínű, hogy pont a Roxfort könyvtárában akar valaki megtámadni…

- Lefogadom, hogy a Nagyteremben sem számítottál támadásra! – cukkolta Remus.

- Most lebuktam! – kényelmesen hátradőlt a széken, és feltette a lábait az asztalra. – Hát, ha te vagy a legveszélyesebb támadó, akkor biztonságban érzem magam. Kivéve, persze, ha azt szeretnéd, hogy rendesen megrémüljek!

Remus nevetett, és lehuppant a Sirius melletti székre.

- Talán majd holnap. Egyébként, mit csinálsz?

- Tanulok – válaszolt egy nagy ásítás kíséretében. – Úgy gondoltam, jobb, ha akkor vagyok itt, amikor a gyerekek még nem rohanják meg a könyvtárat. Meg szeretném is kihasználni a lehetőséget, mielőtt elköltöznék.

- Maradhatsz tovább is, ha akarsz! – mondta gyorsan Remus, de erre Sirius csak elmosolyodott.

- Tudom, és köszönöm. De tényleg nem bujkálhatok tovább, és szükségem van egy kis szabadságra, hogy alkalmazkodjam a normális élethez… És ha már az alkalmazkodásról beszélünk, szerintem neked is egy kis nyugalomra van szükséged hozzá…

- Nekem mihez kellene alkalmazkodnom? – kérdezte Remus furcsa arccal.

- Ahhoz, amit tegnap műveltél, amíg nem voltam itt – válaszolt. – Azt hiszed vak vagyok? Valami megváltozott rajtad, bár azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi…

- Soha nem tudtalak megtéveszteni, mi? – de nem tűnt túl elkeseredettnek emiatt.

- Nem ám! Elmondod, mit történt?

Remus óvatosan körülpillantott, hogy tényleg egyedül vannak-e, és látta, hogy Madam Pince sehol nem látható. Végül aztán válaszolt.

- Beleestem egy őserő-forrásba.

- Egy… csak hülyéskedsz! – Sirius döbbenten meredt rá, de Remus teljesen komoly maradt. – Vagy nem?

- Egyáltalán nem. Tudod, a Roxfortot egy ilyen forrásra építették.

- Eddig nem tudtam – próbált mindent az eszébe idézni, amit az őserő-forrásokról tudott, de ez nem volt valami sok. – És ez szándékosan történt vagy véletlenül?

- Szándékosan.

- Te tiszta őrült vagy!

- Valószínűleg – mosolygott. – Egyébként, mit olvasol?

Remus gyorsan témát váltott, és ez figyelmeztette Siriust, hogy ne kérdezzen mást. De most legalább már tudta, mi ütött a barátjába. Bármi volt is az oka ennek az őrültségnek, biztos jó ok lehetett, és később, ha Remus már hozzászokott a változásokhoz, beszélhetnek róla.

Egy kicsit megemelte a könyvet, hogy Remus láthassa.

- Fekete mágia és ősi átkok – válaszolt. - Meglepetten tapasztaltam, hogy ez megtalálható egy iskola könyvtárában!

- És láttad rajta a címkét is, hogy „tiltott részleg"?

- És szerinted, ez valaha megállította a hozzánk hasonló diákokat?

- Nos, nem, de ha el akarják olvasni, máshol is megtalálhatják. Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy te miért olvasod?

Sirius felsóhajtott.

- Azt a varázsigét kerestem. De nem sok szerencsével – türelmetlenül a másik két könyv felé intett: Tiltott varázslatok és A sötétség emelkedése.

- Mit is mondtál, hogy hangzott? – kérdezte Remus.

- Mandatus Prospicio Subigum – összerázkódott, hiába próbálta leplezni a rossz érzéseit. A szavak önmagukban is visszahozták az emlékeket, és küszködnie kellett, hogy elfojtsa őket.

- Mandatus Prospicio Subigum – ismételte Remus. – Ez nyers fordításban olyasmit jelent: azt parancsolni valakinek, hogy a távolba nézzen… valami kényszerítéssel vegyítve.

- Ennyit én is tudok – mondta halkan Sirius. Ha most becsukta volna a szemét könnyedén emlékezhetett volna az érzésre is, de nem akart…inkább megrázta a fejét. – De ennek így nem túl sok értelme van, és hiába tudjuk, mit jelent, ha nem tudjuk mit okoz…

- Ez igaz. Van még néhány könyvem, amikben megnézheted, ha gondolod.

Sirius becsapta a könyvet, amit hiába lapozgatott.

- Persze. Egy próbát megér.

Mind a ketten felálltak, de Remus hátramaradt, amíg Sirius visszarakta a könyveket a polcokra.

- És, hogy ment tegnap? – kérdezte, miközben a barátja igyekezett pontosan oda visszarakni a köteteket, ahonnan levette. – Kiderült, mennyi idő, amíg visszamehetsz dolgozni?

- Ha Jones-on múlik, egy örökkévalóság – morgott.

- Tessék?

Sirius tudta, hogy Remus nem volt oda az ötlettől, hogy visszamegy az aurorokhoz, de ennek ellenére támogatta a döntésében. És azt persze belátta, hogy ez mindenképp szükségszerű.

- Hestia Jones életcélja, hogy minél nagyobbat marjon belém – morogta szinte elkeseredetten.

- Azért biztosan nem olyan szörnyű!

- Ami azt illeti, olyan! Szívesen ráuszítanám Tapmancsot, hogy megtudja, milyen egy igazi harapás!

- Sirius…

Szándékosan figyelmen kívül hagyta a figyelmeztető hangsúlyt. Remus mindig is visszafogott volt… persze csak a barátaihoz képest.

- Ma otthagytam, mert ha nem tettem volna, akkor nagyon csúnya vége lett volna a vitánknak. Jó kis beszédet tartott arról, hogy nem tudok koncentrálni és nem tudom, hogy kell a fájdalom ellenére harcolni.

- Ó – ez volt minden, amit Remus erre mondani tudott.

- Igen, ó. Szóval az Abszol úton sétálgattam, és összetalálkoztam valaki mással, úgyhogy már nem is mentem vissza.

- Csak azt ne mond, hogy egy újabb halálfalóba futottál. Már így is elég nagy a sajtód! – nyögte Remus.

- Nos, gyakorlatilag halálfaló – jelentette ki széles vigyorral, mire Remus szemei elkerekedtek. – De ez a halálfaló a mi oldalunkon áll.

- Ezt meg hogy az ördögbe érted el?

- Nem én voltam – mondta, még vidámabban. – Nincs senki a világon, aki rá tudná venni Juliát olyasmire, amit nem akar. De, így döntött!

Remus mosolyogva figyelte a barátját:

- Remélem, sikerülni fog – mondta őszintén.

- Én is. Valójában…

- Á, Lupin professzor! – szakította félbe a mondatot, egy mély bariton. – Pont az az ember, akit kerestem!

Mindketten a varázsló felé fordultak, aki határozott léptekkel közeledett feléjük. A férfi levendula színű, ragyogó talárt viselt apró arany színű mintázattal – Sirius véleménye szerint túlzottan is feltűnő kombináció volt, mindenesetre sokkal látványosabb, mint az ő egyszerű sötétszürke talárja. A varázslónak aranyszőke haja volt, és olyan ragyogó mosolya, hogy az csak valami bűbáj eredménye lehetett. Egy szóval igazi piperkőcnek tűnt. Remus mosolygó arccal köszöntötte, és erről nem sokan tudták volna megmondani, hogy nem őszintén szívélyes.

- Gilderoy Lockhart! Örülök, hogy ide tudott érni… fél órával a megbeszélt előtt! – szinte lehetetlen volt nem észrevenni, az enyhe szarkazmust a hangjában, de Lochartnak sikerült.

- Nos, tudja, hogy van – válaszolt mosolyogva. – A korán érkező fogóé lesz a cikesz!

Hangosan nevetett a saját viccén, de aztán a vigyora kicsit elhalványodott, amikor Remus felé nyújtotta a kezét, és kicsit tétovázott, mielőtt elfogadta volna. Nehogy bepiszkítsd a kezed! Sirius máris határozottan eldöntötte, hogy nem kedveli ezt a jelöltet. Szenteskedő. Remus persze az ilyen szituációkban is kedves volt és udvarias. Igazi szent.

-Isten hozta a Roxfortban!

- Ó, igen – mosolygott megint. – Valóban varázslatos hely! Habár a kastély kicsit antik, ha érti mire gondolok – kis szünetet tartott, és színpadiasan körbemutatott. – De, kétlem, hogy sokan lennének a tanári karban, akik értenek a dekorációhoz, nemdebár?

- Nos, igen, inkább a tanítási képességekre helyeztük a hangsúlyt a kiválasztásnál!

- Milyen igaz! Hagy mondjam el, mennyire szeretném megosztani rengeteg tapasztalatomat a felnövekvő generációval! Ezt természetesen már a műveimben is próbáltam megtenni!

- Természetesen – csak Remus tudta ezt úgy mondani, hogy ne tűnjön egy cseppet sem gúnyosnak. Még Dumbledore sem csinálhatta volna jobban!

- Most úgy éreztem, ideje egy kicsit elhagynom a reflektorfényt – folytatta Lockart zavartalanul. – Nagy megkönnyebbülés lesz egy kicsit visszahúzódni a fény és csillogás világából! Hiszen van-e nemesebb feladat, mint tudást tölteni az ifjú varázslók és boszorkányok éhes elméjébe! Vannak pillanatok, amikor a hírnév már szinte terhes, de minden cseppjével megpróbálom majd az iskola érdekeit szolgálni!

- Valóban? – Sirius látta, hogy Remus ha tehetné, hangosan elnevetné magát.

- Ó, határozottan! Elvégre a Roxfort az én alma materem is! – újabb fenséges példány a szabadalmaztatott mosolyból. – Bár be kell vallanom, hogy mostanában hallottam aggasztó híreket, például a többi jelölttel kapcsolatban. Ott van mindjárt Sirius Black…

Sirius, aki eddig igyekezett a háttérben, észrevétlenül maradni, és folyamatosan húzódott beljebb az egyik sötét sarokba, most megállt. Remus arca pedig csodálatra méltóan, nem árult semmilyen érzelmet.

- Igen?

- Kizárólag az iskola érdekében mondom – jelentette ki komolyan. – Beszéltem néhány ismerősömmel a média területéről és úgy tűnik, hogy nem teljesen beszámítható…

- Tényleg? – kérdezte Remus, és a korábbi szívélyes arckifejezés sokkal élesebbre váltott. Kevés varázsló lett volna olyan bolond, hogy ezt a kérdést bátorításnak tekintse – Lockhart viszont folytatta.

- Nos, a szülők helyében bizonyosan nem akarnám, hogy egy ilyen zavaros múltú egyén oktassa a gyermekem. Sokkal jobban örülnék, olyasvalakinek, mint, teszem azt – tetettet szerénységgel megvonta a vállát – én!

- Ez érdekes – mondta Remus. Ha volt valami, amit nem tudott elviselni, az az volt, ha valakinek az önbecsülése meghaladta a képességeit. – Gondolom, azt nem hallotta, hogy Sirius Black történetesen az egyik legrégibb barátom – a mosoly, ami megjelent az arcán, szinte már kegyetlen volt. – És ami azt illeti, történetesen épp itt áll a hátam mögött. Mr. Lockhart, hagy mutassam be Sirius Blacket!

Sirius kilépett a sötétből, és a kifejezés, ami kiült Lockart arcára, az minden pénzt megért.

- Nem nyújtok kezet, mert nem akarom, hogy a beszámíthatatlanságommal, esetleg megfertőzzem – jegyezte meg cinikusan Sirius. – De nagyon örülök, hogy megismerhetem.

A fellengzős varázsló zavartan pislogott Remusra.

- Ha ez valamiversenyvizsga akar lenni, akkor attól tartok, előre figyelmeztetnie kellett volna, mint ahogy őt nyilvánvalóan értesítette! – mondta élesen.

- Versenyvizsga? Ó, egyáltalán nem erről van szó!

- Akkor ő miért van itt? – intett dühösen Sirius felé.

- Válaszolhatok én, Remus? – kérdezte az érintett. – Tekintve, hogy én vagyok az udvarias érdeklődés tárgya…

- Természetesen – mondta, és ebből az egy szóból is kiderült, hogy Lockhart már végleg elásta magát nála.

- Biztosíthatom, Mr. Lockhart, hogy nem azért vagyok itt, mert rontani akarom az esélyeit – mondta hidegen. - És hagy tegyem hozzá, hogymint aggódó keresztapa, én semmi esetre sem kívánnám a diákoknak, hogy egy önhöz hasonló kiválóság oktassa a sötét varázslatok kivédését. Határozottan örülök, hogy az elmúlt néhány percben, ennek minden esélyét sikerült eljátszania. Hacsak, nem ismertem félre teljesen a barátomat…

- Erre a válasz egyértelműen nem – folytatta a gondolatot azonnal Remus.

- Tessék? – Lockhart zavartan pillogott egyikről a másikra, láthatóan nem tudta, melyikükre vessen hitetlenkedő pillantást.

- Azt hiszem a meghallgatás ezzel véget is ért, Mr. Lockhart. Nagyon köszönöm, hogy idefáradt, de azt hiszem, mindent láttam, amit látnom kellett. Az önreklámozásnak és az önimádatnak nincs helye a Roxfortban, így önnek sincs. További jó napot!

xxxxxxxxxxxxxxxx

Peter törökülésben ült a padlón a Godric's Hollow-i ház nappalijában, miközben a szibériai husky lelkesen ugrált körülötte. Lily mosolyogva figyelte, ahogy a férfi nevetve próbálja elkerülni az újabb és újabb puszikat. Jó volt látni ezt, mert az ominózus vallomás óta, Peter korántsem mosolygott eleget.

Az iskolai évek alatt, Lily nem nagyon ismerte Petert – amíg nem kezdtek randizni Jamesszel a hetedik év közepe felé, addig a griffendéles fiúk és lányok, mintha két külön univerzumban léteztek volna: csak az órákon és az étkezéseken találkoztak. Aztán James barátai az ő barátai is lettek, akiket szeretett és aggódott értük. Persze megmaradtak a saját iskolai barátai is, de ami azt illeti, igazán közeli barátja, csak Alice Longbottom volt, akivel szinte olyanok voltak, mint a nővérek. A többiekkel most már csak hébe-hóba találkozgatott.

Lily együtt nevetett Peterrel, amikor Joe-nak végül sikerült feldöntenie a gazdáját, és elégedetten végignyalhatta a fél arcát. Még soha nem látott kutyát ennyi energiával telve, és úgy vélte, jót tesz Peternek, hogy talált egy ilyen társat. Az utóbbi években – miután az esküvői tervei kudarcba fulladtak – Peter nagyon magányosan élt. Jó, hogy van, aki várja, amikor hazamegy, még ha az illető csak egy kutya is. Bár, ami azt illeti, Joe-nak több egyénisége volt, mint Lily néhány ismerősének.

Végül Peter kibányászta magát a kutya alól, aki az elmúlt hetekben bizony jócskán megnőtt.

- Bocs, hogy magammal hoztam – mondta, Lily felé fordulva, - de nem akartam egyedül hagyni a lakásban. Mindig szétszed valamit, ha nem vagyok otthon!

- Semmi gond, mindig örömmel látom. Különösen mióta nem piszkítja össze a szőnyeget!

- Nem tudok elégszer bocsánatot kérni az esetért!

- Csak vicceltem, ne is törődj vele!

- Oké – egyezett bele mosolyogva Peter.

- Szóval, elmondod, mi szél hozott ide? Úgy értem, általában akkor jössz át, ha James is itthon van…

Peter vállat vont.

- Valójában, most is miatta vagyok itt. James mondta, hogy az Unikornis csoportban azon is dolgoztok, hogy lehet megszabadulni a sötét jegytől…

- Ó – Lily legszívesebben pofon vágta volna magát. Hogy nem jutott ez eszébe eddig! Neki kellett volna felkeresnie Petert és nem fordítva!

Peter elpirult, nyílván félreértve a csendet.

- Úgy értem, nem akarlak ezzel zavarni, de reménykedtem, hogy… hát tudod…

- Egyáltalán nem zavarsz ezzel, Peter – válaszolt gyorsan. – Bárcsak jobb hírekkel tudnék szolgálni…

- Ó – sóhajtott ezúttal a férfi, és önkéntelenül is a bal karján lévő jelre tette a kezét.

- Az Unikornis csoport dolgozik ezen már egy ideje, de az, hogy eddig nem értünk el eredményt, nem jelenti, hogy nem is fogunk. Eddig nem tudtunk senkivel sem beszélni, akinek lettek volna saját tapasztalatai a jeggyel kapcsolatban. Nem ígérhetek semmit, de ha tudnál segíteni a munkában…

- Tényleg úgy gondolod, hogy lehetséges? – suttogta. – Bármit megtennék, hogy megszabaduljak tőle!

- Igen, úgy gondolom.

- Tudod, szinte éget – mondta halkan Peter. – Nem tudom, hogy írhatnám le az érzést… végül is, tudom, hogy ez csak egy szimbólum a karomon, de úgy érzem, mintha a lelkembe égették volna… jó lenne, ha…

- Tudom, Peter – odalépett mellé, és megszorította a vállát.

xxxxxxxxxxxxxxxx

- Nos? – kérdezte Sirius türelmetlenül.

Remélhetőleg ez volt az utolsó vizsgálat. Amikor Pomfrey először nézte meg a sérüléseit, mondta, hogy a lábának kell majd egy kis idő, hogy rendbe jöjjön. És ez így is volt, a sérülés valahogy mindent befolyásolt, amit csinált, és már nagyon elege volt belőle. Két hetet töltött a Roxfortban, és készen állt a távozásra. Ideje volt újból kilépni a való világba.

- Mr. Black, ha nem tanul egy kis türelmet, semmire nem viszi majd az életben! – válaszolt szinte automatikusan a gyógyító, aztán rögtön fura kifejezés ült ki az arcára, és egy kicsit elpirult.

- Másként hangzik, ha egy felnőtt embernek mondja, nem igaz? – kuncogott Sirius.

- De a lényeg ugyanaz – válaszolt szigorúan Pompfrey. – Magára férne egy kis türelem!

- Valószínűleg – ismerte be a beteg. Egy másodperc után elmosolyodott. – Nos?

A nő elnevette magát.

- Fel nem tudom fogni, maguk négyen, hogy úszhatták meg eddig élve! Mindennek ellenére, a helyzet az, hogy a lába meggyógyult, ha nem is teljesen tökéletes, de én mást már nem tehetek. Csak ne essen le sehonnan, a következő néhány hétben, és minden rendben lesz.

- Komolyan?

- Igen. A mai kezelés az utolsó… feltéve persze, hogy nem csinál semmi butaságot!

- Nem fogok – válaszolt habozás nélkül, mire a gyógyító kétkedve felhúzta a szemöldökét. – Mi az? – kérdezte, mint a megtestesült ártatlanság. – Megígérem!

- Ezt már sokszor hallottam. Mindig kb. egy órával azelőtt, hogy újra kiment volna kviddicsezni!

- Üzletet ajánlok! Esküszöm, hogy nem fogok kviddicsezni a következő négy hétben!

- Ezzel aztán sokra megyek! Biztos vagyok benne, hogy a felnőtt és továbbfejlesztett Sirius Black számos kreatív módját tudja annak, hogy kerüljön bajba!

- Ez igaz – mosolygott Sirius, miközben leugrott az ágyról. – De azt megígérhetem, hogy nem lesz szándékos!

Pompfrey felsóhajtott.

- Azt hiszem, be kell érnem ennyivel!

- Mindent köszönök!

- Szívesen, Sirius. És legyen óvatos!

xxxxxxxxxxxxxxx

- Arra utal, hogy közöm volt a fiam szökéséhez? – kérdezte fenyegető hangsúllyal Kupor.

Arabella kifejezéstelen arccal hátradőlt a székében.

- Csak próbálok magyarázatot találni.

Kupor csak morgott valamit az orra alatt, ami teljesen érthetetlen volt.

- Két nappal ezelőtt tizenkét óra harminckor, meglátogatta a fiát. Igaz?

- Igen.

- Tisztában van a ténnyel, hogy pontosan kettő óra harminckor szökött meg?

- Most már igen.

- Értem. Van valami fogalma arról, hogy szökhetett meg, Miniszter úr? Ön volt az utolsó személy, aki beszélt vele.

- Fogalmam sincs. Talán valami sötét varázslatot használt, amit Tudjakitől tanult.

Azt kétlem, gondolta Arabella, de ezt megtartotta magának. A VBÜF celláit olyan bűbájok védték, amiket nem lehetett olyan egyszerűen kijátszani, vagy legalábbis nem nyom nélkül.

- Tudta, hogy halálfaló?

- Természetesen nem! – csattant fel rögtön. – Gondolja, hogy szótlanul tűrtem volna?

- Egyáltalán nem – válaszolt. A legtöbb szülő valószínűleg minden áron védené a gyerekét, de nem Kupor! – De fel kellett tennem a kérdést, gondolom ezt ön is belátja.

- Igen.

Nem volt túl együttműködő, de közel sem volt olyan dühös és ellenséges, mint amire Arabella számított. Mégis az volt az érzése, hogy sehova nem jutnak ezzel a beszélgetéssel.

- Mit gondol, mi késztette a fiát arra, hogy a halálfalók közé álljon?

Kupor tétovázott, de végül válaszolt.

- Soha nem volt túl boldog gyerek. Az anyja túlságosan elkényeztette, és a halála nagyon megrázta – a hangja nagyon sötét volt most. – Talán a magány vitte bele…

Aztán olyan volt, mintha egy ajtót csaptak volna be előtte, és Arabella tudta, hogy nem fog több választ kapni. Felállt, és kezet nyújtott a férfinak, aki technikailag a főnöke volt a minisztériumon belül.

- Köszönöm, miniszter úr – mondta udvariasan. – Értesíteni fogom a továbbiakról.

- Rendben – rövid kézfogás után megfordult, hogy távozzon. – Ebben teljesen biztos voltam.

xxxxxxxxxxxxxxx

- Everbero!

Jones akkor lőtte ki a varázslatot, amikor Sirius még háttal állt neki, és az átok nagy erővel nekivágta a férfit a falnak. Gyorsan felugrott, de Jones hangosan kiabált:

Ha ez egy főbenjáró átok lett volna, akkor már halott lenne! Ne aludjon! Lankadatlan éberség!

Egy vörös fénysugár csapott le oda, ahol néhány másodperccel ezelőtt feküdt, de ő már két lábon volt, néhány méterrel odébb, és eszméletlen dühöt érzett. Hogy használhatja Mordon szavait, pont vele szemben? Jones alig ismerhette a legendás aurort! Könnyedén félrelökte a rá küldött vakító átkot, aztán támadott.

- Impedimenta!

- Ez a legjobb, amire képes? - Jones védőpajzsa szinte felzabálta az átkot. – Suffocum!

Sirius nem védte ki az átkot, inkább kitért előle. Újabb vörös fény csapott le, de ezúttal is mellé. Újra elfogta az ismerős nyugalom, és érezte, hogy mosolyognia kell.

- Conteriaco!

Az átok áthatolt Jones pajzsán, és felemelte a levegőbe, majd hangos csattanással nekicsapta a földnek.

- Demergos!

A talaj Jones körül futóhomokká változott, és a nő gyors tempóban kezdett süllyedni. Sajnos, azonban az oktatója tényleg tehetséges volt. Meg sem próbálta áttörni az átkot, inkább a sajátját használta.

- Incendio!

A tűzgyújtó átok jó ötlet lett volna, csakhogy Sirius végig csinálta már ezt a kiképzést. A pajzsa a legkisebb rezdülés nélkül állta a sarat.

- Pulverulentus! – kiáltotta rögtön, mire egy hatalmas füstfelhő ereszkedett az ellenfelére, amitől nem láthatott semmit. Sirius kihasználta ezt az előnyt, és mire Jones eltűntette a felhőt – meglehetősen nagy sebességgel – ő a teremnek már egy egész más részén volt, mint ahonnan a nő a támadást várta.

- Rotoventilo!

Jones megint a levegőbe emelkedett, és pörgött, mint egy gyerekjáték. Dühösen felkiáltott, de a meglepetés ellenére, gyorsan visszatalált a földre.

- Petrificus Totalus! – Sirius épphogy el tudta kerülni az átkot, de csak úgy, hogy egyetlen pillanatra a hátát mutatta Jones felé. Tudta, hogy hülyeség volt, de abban a pillanatban már hallotta is a kiáltását: - Offenvox!

Mintha villám csapott volna belé, de azért még esés közben is erősen szorította a pálcáját. Jones nagy bánatára azonban, jó ismeretségben volt a fájdalommal, úgyhogy gondolkodás nélkül szinte azonnal talpon volt.

- Glacialum!

Jones idegesítő könnyedséggel lökte félre a fagyasztó átkot.

- Crucio!

Az auror kiképzés során minden megengedett volt, és az átok pont a mellkasán találta telibe, nekilökve a falnak. Az ismerős fájdalom hatására hirtelen elöntötték az agyát az emlékek… Nem! Minden erejével a pálcájára koncentrált.

- Everbero!

Jones megint a padlón landolt, ő pedig azonnal megszabadult a fájdalomtól. Gyorsan felállt, nem törődve az utóhatásokkal – ezúttal tudta, hogy amint vége az edzésnek, beveheti az ellenszérumot, és így már nem is volt olyan rossz. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán ő is használhatná a Cruciatust, csak hogy lássa, vajon Jones, hogy boldogul vele, de gyorsan elhessegette. Ez végképp nem bizonyítana semmit!

- Tarantallegra!

- Imperio!

A két átok a levegőben elment egymás mellett, és aztán már nem tudta megmondani, hogy talált-e vagy sem. Melegség kerítette hatalmába, amit túl jól ismert, és a külvilág teljesen elhalványodott. Egy hang suttogott, hogy dobja el a pálcáját. Nincs semmi jelentősége… és ezt teljesen logikusnak tűnt. Minden meleg volt, és békés.

A tudatossága azonban gyorsan visszatért. Kiszabadította magát az átok alól, és előre szegezte a pálcáját.

- Capitulatus!

Jones pálcája a kezébe röppent, a nő pedig újból a falnak esett. Sirius megrázta a fejét, hogy teljesen kitisztuljon, és megállapította, hogy Jones átka nem hagyott semmi nyomot … de látta, hogy Jones fura arccal mered rá.

- Hogy csinálta ezt? – kérdezte, miközben feltápászkodott.

- Mit? – kérdezett vissza zavartan.

- Hogy törte meg ilyen gyorsan az átkot? – pontosított az auror. – Nem láttam még senkit, aki ilyen gyorsan kijött volna az Imperiusból. Csak néhány másodpercig tartott.

Tényleg? De kifelé nem mutatott semmit, csak megvonta a vállát, és annyit mondott.

- Gyakorlat…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- A jelöltek száma meglehetősen gyorsan csökken, nem?

- Eléggé – válaszolt Perselus szárazon.

Remus elnevette magát, mire a helyettese úgy nézett rá, mintha megőrült volna.

- Nem látom, mi ebben a vicces – mondta. – Már egy hete vagyunk sötét varázslatok kivédése tanár nélkül, és az RBF vizsgák itt vannak a nyakunkon. Hacsak nem akarjuk minden idők legrosszabb eredményét produkálni…

- Perselus…

- Igen? – kérdezte élesn, de Remus csak felsóhajtott. – Akkor ki lesz az, Remus: a halálfaló, a pojáca vagy a politikus? A három közül még Kupor lett volna a legalkalmasabb, de őt biztos nem ajánlanám.

- Őszintén reméltem, hogy Dung végül meggondolja magát – ismerte be Remus. – Vagy Sirius.

Erre Piton fuldoklóhoz hasonló hangokat adott ki.

- Ne csináld már! Te is jól tudod, hogy Sirius sokkal alkalmasabb, mint Mógus valaha is volt, sőt valószínűleg nálad is alkalmasabb, különösen, ha újra visszazökken a kerékvágásba.

- Én…

- Nem, Perselus. Mielőtt még ajánlkoznál, nem adhatom neked az állást. Először is bájital-specialistát még nehezebb találni, másrészt az egész varázs-világ tudja, hogy halálfaló vagy.

Erre egy dühös tekintet jött válaszul.

- Soha nem bizonyították.

- Persze. Arabella és James meglepően ügyesek, ha bizonyítékokat kell elveszíteni – figyelmeztette Remus. – Ha kineveznélek, a szülők fellázadnának.

Perselus morgott valamit az orra alatt, de gyorsan csendben maradt, amiért Remus meglehetősen hálás volt. Nem volt se ideje, se energiája, hogy a helyettese lelki békéjével foglalkozzon. Nem beszélve arról, hogy még mindig kétségbeesetten próbált alkalmazkodni az új képességeihez. Fáradt volt, ideges, és több mint huszonnégy órája talpon volt. Ha Perselus ideges, akkor csak legyen, ennyit még el tud viselni.

- Belátom, hogy jó kis problémával állunk szemben – mondta végül. – Van valami javaslatod?

- Nincs – morogta a helyettese.

- Nekem sincs – ismerte be Remus. – Úgyhogy, úgy vélem, nekem kell tanítanom, az év hátralévő részében.

- Tessék?

- Tudod, tanítottam már korábban is.

- Azt tudom – csattant fel Piton. – De az igazgatónak nem az a feladata, hogy tanítson!

- Ezt én is tudom. De, ha nincs jobb ötleted, akkor ez van…

Piton csak hallgatott, de ez is elég jó válasz volt.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx