AN: Ma ezzel töltöttem a fél napot, úgyhogy itt van néhány újabb fejezet. Remélem tetszik!
Harmincegyedik fejezet: Eredet és válasz
Az első pozitív jel az volt, hogy az ajtó nem nyikorgott hangosan, amikor Peter kinyitotta. A második az, hogy nem lehetett érezni a pusztulás émelyítő szagát, ami az első látogatásukkor jellemezte a Grimmauld tér 12-t.
- Úgy tűnik nagyot változott – jegyezte meg Peter, amikor a számos levitáló csomagot követve Sirius is belépett. Egy bevásárló körútról jöttek, amin a legfontosabb dolgokat szerezték be: háztartási eszközöket, és néhány új ruhát.
- Majd meglátjuk – válaszolt Sirius enyhén szkeptikusan.
De tényleg, ahogy belépett a bejárati ajtón, olyan volt, mintha a múltba lépett volna. Az előszoba átváltozott, a falakat új tapéta borította, a régi szőnyegeket pedig vagy kicserélték, vagy olyan tökéletesen kitisztították, hogy teljesen újnak látszottak. Az ezüst csillár megszabadult a portól és a pókhálóktól, de ami a legfontosabb, majdnem az összes festmény eltűnt a falról. Két nap alatt a roxforti házimanók csodát tettek.
Sirius elégedett mosollyal arra nézett, ahol korábban az anyja portréja lógott, természetesen ő is eltűnt, hála a hosszú küzdelmüknek és Lily átoktörő képességeinek. A ragasztó bűbájt szinte lehetetlen volt leküzdeni, de végül sikerült, és pokoli megkönnyebbülés volt, úgy belépni a hallba, hogy nem Mrs. Black üvöltése fogadja az embert.
- Csendes – kommentálta Peter.
- Üdítő – javította ki Sirius mosolyogva. – Talán még meg is tudom szeretni a helyet. Már nem közel sem tűnik olyan sötétnek.
- De nem ám!
- De van valami, amit a házimanók elfelejtettek… - felemelte a pálcáját, és a csillárra irányította. A kígyó formájú díszítés megremegett, aztán eltűnt és átalakult oroszlánfejjé. – Ó, de utálnának most a szüleim! – mondta vigyorogva.
Peter hangosan elnevette magát.
- Átváltoztatjuk a többi kígyót is, vagy előbb körülnézünk?
- Nézzünk körül!
Sétájuk bebizonyította, hogy a ház többi része is hasonlóan nagy változáson ment keresztül. Az ősi Black rezidencia visszanyerte eredeti ragyogását, ahogy Sirius emlékezett rá, néhány nem annyira sötét gyerekkori emlékében. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy voltak azért jó pillanatok is – különösen Voldemort feltűnése előtt – olyan idők, amikor a véleménykülönbségek még nem választották el visszafordíthatatlanul a szüleitől és az öccsétől.
Épp az egyik hálószobában jártak, amikor Peter megszólalt.
- Kérdezhetek valamit, Sirius?
- Persze – közben az ágyat tanulmányozta, de amikor a kérdést hosszabb csend követte, rájött, hogy komoly dologról lehet szó, és Peterre nézett.
- Azon gondolkodtam… - Peter mély lélegzetet vett. – És nem kell válaszolnod, ha nem akarsz… de azon gondolkodtam, hogy miért bocsátottál meg nekem olyan gyorsan. Mármint miután rájöttél, hogy halálfaló voltam. Neked lenne a legtöbb okod gyűlölni…
Sirius zavartan hunyorgott. Bár csak két hét telt el azóta, hogy megjelent a Roxfortban, olyan volt, mintha az egész rabság egy másik életben történt volna. Az életének két része volt, a Voldemort előtti és a Voldemort utáni, és a második abszolút győzelmet aratott. Igazság szerint, nem sokat gondolkodott Peter választásán a gyengélkedő-beli pillanat óta. Sóhajtva lerogyott az ágyra.
- Igazság szerint, nem volt olyan könnyű – mondta halkan. – Vagyis nem azonnal.
Peter zavartan nézett rá, de ő azonnal folytatta.
- Remus elmondta, miért tetted, de nem voltam biztos benne, hogy mit is higgyek…de amikor láttalak, Jamesszel és Remusszal…Nem tudtam nem megbocsátani…Tudom, hogy jót akartál, és … mindannyian elég hülyék lettünk volna, hogy megtegyük, ezekből az okokból. Egymásért. Amikor láttalak, amikor láttam magunkat újra együtt, tíz év után… Ki vagyok én, hogy tönkretegyem ezt?… És nekem is szükségem volt rá – tette még hozzá. – A barátságunkra. Végül is, mit ér három Tekergő a negyedik nélkül?
- Köszönöm – mondta Peter, alig hallhatóan.
Sirius vállat vont, és megpróbált mosolyogni.
- A pokolba is Féregfark, megérdemeltél egy esélyt! Mindenkinek vannak rossz döntései.
- De valaki nagyobb bakot lő, mint mások – válaszolt erre komolyan.
- Lehet. De elfelejted, hogy én tudom, milyen meggyőző tud lenni Voldemort…
- Te mégsem törtél meg – tiltakozott Peter.
- Mert én ahhoz is hülye vagyok! – mondta könnyedén.
- Ez nem hülyeség…
- Hülyeség, bátorság, ebben az esetben egyet jelentenek – vont vállat megint.
De Peter nem nevetett, még csak nem is mosolygott, hanem leült Sirius mellé az ágyra.
- Bárcsak én is meg tudtam volna tenni, amit te – mondta halkan. – Bárcsak lett volna bátorságom nemet mondani és ellenállni, csak, hogy a helyes dolgot tegyem…
- Peter, komolyan azt hiszed, hogy elvek miatt tartottam ki?- kérdezte Sirius, és Peter szemébe nézett, aki kissé félénken nézett vissza. – Aligha. A barátaimért tettem, azokért, akikről tudtam, hogy ugyanezt tennék értem. Mint ahogy te is ezért döntöttél úgy, ahogy döntöttél. Lehet, hogy rossz választás volt, de a szándék helyes. Semmi nincs, amiért utálhatnálak.
- De…
- De, mi? Nem mondhatod, hogy nem vagy bátor, azok után, hogy nyilvánosan megtagadtad őt.
- Azért tettem, mert féltem halálfaló maradni!
- Igen? Én meg azért menekültem el az Azkabanból, mert nem akartam meghalni. Az emberek folyton azt mondják, milyen bátor tett volt megszökni, de én nem hiszem…
- Pedig az – ellenkezett Peter.
- Nincs bátorság, félelem nélkül – mondta halkan Sirius. – Ezt egy mugli mondta valamikor, de nagyon igaza volt.
- De te nem félsz tőle, mármint…V-Voldemorttól
- Tévedsz. Halálra rémített – ismerte be Sirius, kicsit megrázkódott, és elfordította a fejét. – Nem azért, mert olyan hatalmas, hanem azért, amit tett… minden éjjel rémálmaim vannak miatta…
- De soha nem látszik rajtad, hogy félnél…
- Mert nem tehet velem rosszabbat, mint amit már megtett. És azt túléltem. Voldemort meg akar törni, és nem is tudom pontosan, miért. De megszállottan akarja. Ez azt jelenti, ha engedem, hogy a félelem uraljon, akkor nem tudok majd cselekedni, ha szükség lesz rá. Tudom, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznem vele…
- Miért gondolod ezt?
- Nem tudom. Csak érzem…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
- Nem tudja kontrollálni magát!
- Nem? – kérdezte meglepett arckifejezéssel James, amit aztán gyorsan el is tüntetett. Profiként kell viselkednie, és nem csak megvédeni egy barátot.
- Egyáltalán nem – erősítette meg Hestia Jones egy grimasz kíséretében. – Nem tagadom az erejét, de egyáltalán nem kontrollálja magát. Csinál dolgokat, de nem tudja miért! Ebből a szempontból nem jobb, mint egy elsős roxforti diák!
- Csak most szabadult ki a börtönből, Hestia – figyelmeztette a nőt a főnöke. – Észben kell tartanod, hogy tíz éve nem varázsolt. Várható, hogy hibázik.
- Ezt teljesen megértem! Ezért javasoltam, hogy egy fokozatos rehabilitációs programot használjunk…
- Amit én felülbíráltam – fejezte be James, mielőtt a beosztottjának kellett volna ezt kimondani.
- Te vagy a főnök.
- Igen, és nem azért tettem, mert a barátom – bár kétségei voltak, hogy ezt a nő vajon elhiszi-e. A helyében valószínűleg ő sem hitte volna. – Lehet, hogy nem értesz egyet velem, de én ismerem Sirius Blacket. Te még a Roxfortba jártál, amikor belépett az aurorokhoz, nem?
- De igen.
- Nos, én akkoriban a Puddlemoreban kviddicseztem, de még én is láttam, milyen vihart kavart az osztályon. Alastor Mordon a legjobb tanítványának nevezte Siriust, és ő nem az az ember volt, aki könnyen osztogatta a dicséreteket. Mikor '79-ben beléptem, már a legjobbak közt tartották számon.
- Minden tisztelettel, uram, nem vitattam egy percig sem, az akkori képességeit. Csak a mostani viselkedése aggaszt!
- Az egyik roxforti tanárunk szerint Siriusból hiányzik minden fék. Biztos vagy benne, hogy nem ezt látod? És ne hívj uramnak, Hestia, ezt már megbeszéltük.
- Rendben, James. Akkor is veszélyt jelent magára és másokra is!
- Mondd el, miben áll ez…
- Könnyen el lehet terelni a figyelmét – válaszolt azonnal. – A párbaj-edzésen legalább kétszer meg tudtam lepni, és eltaláltam az Impriusszal és a Cruciatusszal is.
- És hogy reagált rájuk? – vágott közbe James.
- Elég jól – válaszolt kelletlenül. – De szabvány helyzetekben, hajlamos váratlanul cselekedni, és bonyolult megoldásokkal áll elő, egyszerű problémákra…
James megpróbált, nem nevetni, egy kis hang mégis kicsúszott a száján, mire Hestia ingerülten felkapta a fejét.
- Mi az?
- Ez csak Sirius! – válaszolt. A probléma, ahogy ő látta, inkább a személyiségük különbözőségéből fakadt, mint bármi másból. – Kölyökkorunk óta ezt csinálja. Azt jelenti, hogy unatkozik.
- Unatkozik, vagy sem, nincs elég türelme hozzá, hogy auror legyen! A munkánk fele gyakorlat és megszokás…
- De megvan az ereje, és meg vannak a készségei. A másik két dolog, amire szüksége van egy jó aurornak. Háromból kettő, nem olyan rossz, különösen, ha erről a kettőről van szó – felállt. – Folytassátok a munkát, és nézzük meg, mi sül ki belőle. Tudom, hogy nem igazán jöttök ki egymással, de talán te is tanulhatsz tőle valamit.
- Azt kétlem…
- Majd meglátjuk – mosolygott James derűsen.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Azon az estén, Sirius és Julia az Abszol úton sétálgattak. A helyzetük felettébb ironikus volt: kevesen tudták, hogy Julia halálfaló, és akik tudták, azt hitték, egyszerűen próbálja behálózni Siriust. Ezért nem csak, hogy biztonságos volt, hanem egyenesen létfontosságú, hogy együtt lássák őket.
Ahogy teltek az órák, egyre kényelmesebben érezték magukat egymás társaságában. Voltak zavarbaejtő pillanatok, mert mindketten sokat változtak, de az egész megérte a fáradtságot.
- Tényleg el kellene jönnöd velem egyszer Dél-Amerikába! – mondta éppen Julia. Mármint, ha vége ennek az egésznek… Azt hiszem, tetszenének az azték templomok!
- És miért?
- Felfedezésre váró helyek, ahol könnyen bajba kerülhetsz! – válaszolt, mire Sirius elnevette magát.
- De csak akkor megyek, ha megígéred, hogy bújócskázol velem!
- Tudod, lenne egy kis előnyöm – nevetett, és közben a szőke copfja kislányosan repkedett.
- Nem számít, úgyis megtalálnálak…
- Azt hiszed?
- Aha…
- Na és miért?
- Mert ismerlek. Eleged lenne a bujkálásból, és megkeresnél!
Tiltakozni akart, de aztán fura kifejezés jelent meg az arcán.
- Tudod, - mondta halkan – valószínűleg igazad van.
Sirius csodálkozva nézett rá.
- Ez az első eset, hogy vita nélkül igazat adsz valamiben – mondta.
- Egyszerűen, nem akarlak újra elveszíteni – a hangja szinte könnyed volt, de nem tudta teljesen elrejteni a fájdalmat. Sirius átölelte a derekát.
- Nem fogsz, megígérem.
Julia minden jókedv nélkül felnevetett.
- Tudod, szeretnék a naív kislányok közé tartozni, akik minden szavadat elhiszik – mondta. – Mindketten tudjuk, hogy ebben a háborúban, nem lehet ilyen ígéreteket tenni!
- Tudom, de nem fogok meghalni.
- Sirius…
- Ne – szembe fordult vele, és egy csókot nyomott a homlokára. – Nem fogok, és ne vitatkozz velem…
- Hogy lehetnél biztos benne? – suttogta Julia.
- Mert elég közel jutottam már hozzá, és nem szándékozom még egyszer visszamenni oda. Csak amikor öreg leszek és csúnya – játékosan elmosolyodott. – És akkor már úgysem akarsz majd velem lenni!
- Ez felettébb valószínűtlen…
- Mi? Hogy öreg leszek és csúnya, vagy hogy nem akarsz velem lenni?
- Mindkettő – válaszolt mosolyogva.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Majdnem Julia ölében landolt, aki épp aludni készült a Foltozott Üstbeli szobájában. A nő ugrott egyet ijedtében, aztán megbotlott, és lerogyott az ágyra. Dühösen szólalt meg.
- Nos, szervusz!
- Örülök, hogy egyedül talállak! – morogta Perselus Piton.
- Ez meg mit akar jelenteni?
- Azt jelenti, hogy az egész világ tudja már, hogy Sirius Blackkel keversz! – dühöngött a barátja, és szúrósan nézett rá. – Mégis, mit gondolsz, mit művelsz?
- Az ágyon ülős részt gondolod, vagy a Sirius-os részt? – Julia ugyanolyan dühösen nézett rá. Perselusnak kellene a legjobban tudnia, mennyire utálja, ha így rátörnek!
- Az átkozott Black részt!
- Ó, szóval azt – válaszolt mézesmázosan, és kifejezetten élvezte a férfi arcára kiülő ingerültséget. – Olyan nehéz megérteni, hogy tíz év távollét után újra rátaláltam a férfira, akit szeretek? Tudom, hogy ez nem épp a te témád, de ezt még neked is előre kellett látnod!
- Nem is erről beszélek!
- Akkor miről? – Julia felállt, és azt kívánta, bárcsak egy kicsit magasabb lenne, hogy Perselus, ne nézhessen le rá így.
- Csak arra vagyok kíváncsi, hogy teljesen megőrültél-e? – morogta a férfi.
- Mégis honnan jutott ez eszedbe?
Perselus megragadta a karját, és olyan erősen szorította meg, hogy szinte már fájt, hiába is próbált elhúzódni.
- Gondolod, hogy a Sötét Nagyúr megengedi, hogy nyilvánosan az arcába vágd ezt? Gondolod, megengedi, hogy az utcán sétálgass azzal az emberrel, aki az ellenállás egyik szimbóluma lett? Az isten szerelmére, még az is jobb lett volna, ha Dumbledore-ba vagy Potterbe esel bele!
Julia egy pillanatig csak bámult – mert olyan szokatlan volt Perselustól egy ilyen kitörés, hiszen nagyon ritkán kiabált – aztán nevetni kezdett.
- Mi van? Elmondanád, hogy mi olyan rohadt vicces ebben!
- Perselus… - nagy nehezen abbahagyta a nevetést. – Nagyon kedves, hogy így aggódsz értem… de azt hiszed, tiszta hülye vagyok?
A férfi gyanakodva nézett rá.
- Pillanatnyilag igen. Vagy hülye vagy, vagy őrült…
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de értelmi képességeim teljes birtokában vagyok. És igazság szerint biztos vagyok benne, hogy a Sötét Nagyúr meg fogja engedni nekem, hogy azt tegyem, amit akarok.
- Milyen játékot játszol, Julia? – kérdezte Perselus, most már aggódó arccal.
- Semmit – válaszolt őszintén. – Én is Mardekáros vagyok, emlékszel? Semmi felesleges kockázat. A helyzet az, hogy azt a feladatot kaptam: újítsam fel a kapcsolatomat Siriusszal – aztán elhúzta a száját, és a gusztustalan részét már nem tette hozzá.
- Azt akarja, hogy add át neki Blacket.
- Igen. Amit természetesen nem fogok megtenni, de ezzel majd akkor foglalkozom, ha eljön az ideje.
- És ő tudja ezt? – kérdezte végül Perselus, végre elengedve a karját is.
- Sirius? Igen. Sokkal több bátorság van benne, mint gondolnád, Perselus. És ismeri a kockázatot is.
Piton grimaszolt.
- A bolond griffendéles! Így is elég jó célpont volt, anélkül, hogy te bejöttél volna a képbe.
- Te soha nem voltál szerelmes?
- És remélem nem is leszek, látva, mit tett veled!
- Na persze! – mondta Julia elnézőn. – Megtévesztheted a diákjaid, de én tudom, hogy a szíved mélyén érzelgős vagy!
Perselus erre csak dühösen felhorkant.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
Remus szótlanul ült a tó melletti fűzfa árnyékában, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozzanak. Éjszaka volt, és a majdnem-telihold ott világított az égen – de még három napja volt a következő átváltozásig. Sokáig még a hold látványától is kényelmetlenül érezte magát, de mostanra megtanulta értékelni a szépségét, és a nyugalmat, amit a sötétségben élvezhetett. Kevesen gondolták volna, hogy ilyen késői órán idekinn üldögélve találhatják a Roxfort igazgatóját, a holdat bámulva, de pont ezért jött ide. A kastély zsongásában nem tudott nyugalmat találni, pedig most erre volt szüksége.
A hátát a fatörzsnek támasztotta, és a cipőjét is levette. Nem érdekelte az sem, hogy piszkos lesz a talárja. Rég elmúltak már azok az idők, amikor egy váltás ruhája volt csak, és minden fillért számolgatnia kellett. Amikor végzett a Roxfortban, sosem tudhatta milyen hosszú idő telik el két alkalmi munka között, és mindig spórolnia kellett. Azóta sok minden megváltozott: nyolc éve tanított, és bár soha nem lesz gazdag ember, de kényelmesen élt.
Megszokásból a kastély felé pillantott, óvatosan végignézve minden egyes kanyart és sarkot, veszély és probléma után kutatva. Nem várta, hogy bármi történjen, de mindig figyelt, mert a gyerekeket meg kellett védeni a fenyegető szörnyeteg elől.
Előbb vagy utóbb Voldemort el fog jönni.
Ennyi mindenképp kiderült a három nappal ezelőtti beszélgetésből, amit Dumbledore-ral folytatott. Ezért aztán nem csak a nyugalomért kellett itt ülnie ma este. Még mindig próbált hozzászokni új képességeihez, de annyit már elért, hogy egész más szemmel nézte a kastélyt. Mélyebbre látott, nem csak a kastély fizikai erejét, látta az ősi erőt, ami összetartotta az épületet, és irányítani is tudta ezt. Ki tudta volna javítani a hibákat is, ha lettek volna – de Dumbledore túl alapos volt ehhez.
Mindennek ellenére azonban, Voldemort támadni fog. Mindenképp próbára kell majd tennie még egyszer, mert az óriások támadása nagyon kis léptékű volt, a háború egészéhez viszonyítva. A Sötét Nagyúr tudni akarja, hogy Remus is ki tud-e állni ellene, úgy ahogy azt Dumbledore tette.
A gerince mentén végigfutott a hideg a kilátástól. Nem rajongott a gondolatért, hogy kiálljon Voldemort ellen, de megteszi, ha kell. Felelősséget vállalt a diákokért és a többi tanárért is… biztonságban kell tartania őket, nem számít mi az ára. Soha nem tartotta magát sokkal jobbnak egy átlagos varázslónál. Az biztos, hogy soha nem volt meg benne az a laza erő, ami Siriusban, vagy Jamesben. Intelligens volt az igaz, és jól megtanult minden leckét, de nem volt Dumbledore. Soha nem lesz olyan eget rengető ereje, mint neki. De akkor is tudta már a veszélyeket, amikor elvállalta az állást. Bár akkor ez nem volt valószínű, a lehetőség mindig fennállt, hogy Voldemort megtámadja az iskolát.
Most azonban ez már több volt, mint lehetőség.
- Jó kis zűrbe keverted magad, Holdsáp – mondta magának.
De nem félt. Legalábbis maga miatt nem. Csak a kudarctól rettegett. Amit a kudarc jelenthetett. Amikor az iskolában elment egy gyerek mellett, mindig arra emlékezett, milyen nagy lehet az ár.
Nem fogja cserbenhagyni őket.
Nem teheti.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A falon lévő órán ez állt: Menj aludni! – és a szerkezetnek valószínűleg igaza is volt.
E helyett azonban, Sirius felsóhajtott, és kinyitott egy újabb könyvet. Egy mugli óra azt mutatta volna, hogy hajnali kettő van, de az sem érdekelte volna. Jó néhány órával ezelőtt, remegve ébredt egy rémálomból, ami túl életszerű volt az ízlésének, és arra volt szüksége, hogy csináljon valamit. Sétára indult, és meglepő módon a minisztériumnál lukadt ki. Nem hitt a véletlenekben, ráadásul az álom adott neki egy új ötletet, úgyhogy most az auror-részleg könyvtárában ült, ahol olyan könyveket is megtalálhatott, amik még a Roxfortban sem voltak meg.
Megdörzsölte a szemét és végigfutott az 'Ősi idők sötét varázslatai' című könyv tárgymutatóján. Bármilyen fáradt volt is gyorsan lapozott, keresve a varázslatot, ami választ adhat a kérdéseire. Majdnem egy tucat könyvet tanulmányozott már át, eredménytelenül, de valahol benne kell lennie. Nem képzelődik, és nem őrült meg! Valahol meg kell lennie annak az átkozottnak! Már épp lapozott volna, amikor a „T" betűnél valami megragadta a figyelmét. Talán… 269. oldal.
Gyorsan arra az oldalra lapozott, és az oldal közepén ezt találta:
Távolba látó bűbáj – várázsige: Mandatus Prospicio SubigumNagyon bonyolult bűbáj, ami lehetővé teszi a ráolvasó számára, hogy valaki másnak a szemén keresztül lásson. Ősi sötét varázslat, létezését i.e. 117-ben jegyezték fel először Hispániában. Használat: Mandatum – parancsolni, prospicio – látni a távolból Subigo – kényszeríteni. Ellenátok: nincs.
A hideg végigfutott a hátán, és kiengedte a levegőt, amiről eddig észre sem vette, hogy benn tartotta. Az első gondolata a megkönnyebbülés volt – hát, mégsem képzelődöm! A második azonban a félelem. Mi van, ha működött? Azonnal kutatni kezdett az agyában a válaszért, és most először szándékosan akarta előhívni az emlékeket, de nem talált semmit. Amennyire emlékezett, Voldemort soha nem járt sikerrel. Arra emlékezett, hogy számtalanszor elájult a fájdalomtól, de arra nem, hogy egyszer is megadta volna magát.
Becsukta a szemét és emlékezett.
Dementorok szorítják a földre.
Fájdalom.
A szavak, amiket túl sokszor hallott…amikre túl jól emlékezett: „Mandatus Prospicio Subigum!"
Gyötrelem.
Fel akarták őrölni az ellenállását, minden eszközt kipróbáltak, hogy megtörjék. Küzdött a rémes látomások ellen, amik elárasztották az agyát, kétségbeesetten próbált különbséget tenni a múlt és a jelen között és harcolt a hideg varázslat ellen, ami keresztül rágta magát a testén. Üvöltött és az agya a múlt és a fájdalom zűrzavarában vergődött. Képtelen volt megmondani, mi történik most, és mi az emlék.
De harcolnia kellett. Ez volt az egyetlen gondolat, ami állandó volt. Harcol, vagy elárulja a barátait. Nem tudta honnan, de tudta, hogy ez az igazság.
Fájdalom.
Valaki ráküldte a Cruciatus átkot. Olyan hangosan üvöltött, hogy égett a torka. Már nem is próbálta megőrizni az eszméletét. Csak a szíve és az elméje feletti uralomért küzdött. Csak ez számított. A teste másodlagos, mert ez a háború a lelkéért folyt.
Fájdalom.
Hideg.
Sötétség.
Remegve szakadt ki az emlékből. Zihálva lélegzett, és erővel fókuszált a szobára, amiben volt. Nem Azkaban, mondta magának szigorúan. Nem a Casa Serpente. Egy hosszú perc után le tudta lassítani a heves szívverését, és tudott gondolkodni. Értelmeznie kell az emlékeit, meg kell értenie, mit jelent mindez. Megtört? Voldemort használhatja?
Nem. És nem csak a makacssága beszélt belőle. Tudta, hogy ez az igazság. Ha összeroppant volna, Voldemort nem keresné ennyire… Úgyhogy nem tört meg. De akkor is, miért akarja Voldemort ennyire?
Az ösztönei azt súgták, hogy a válasz ebben a sikertelen varázslatban van. Még egyszer a könyvre nézett, de ott nem volt semmi más. Nincs ellenátok. Semmi további információ. Talán az ösztönei megcsalják, de aurorként mégis azt tanulta, hogy bízzon bennük. Az ösztönei számtalanszor megmentették az életét, és azok segítettek megszökni az Azkabanból is. De ha ez igaz, akkor mi lehet az ok? Voldemortnak azért lenne rá szüksége, mert az átok kudarcot vallott?
Megint az órára pillantott, ami most már hangos, horkoló hangokat hallatott, és ez állt rajta: Túl késő, hogy az órát nézegesd! Valószínűleg ebben is igaza van.
Válaszokkal – és még több kérdéssel felvértezve, felállt, és elindult hazafelé.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx