Harmincharmadik fejezet: Fordulópontok
- Le a…
- Avada Kedavra!
Ernie Jordan megpördült a tengelye körül, mielőtt összeesett, így a csapata tagjai pontosan láthatták a döbbent kifejezést, ami már örökre az arcára fog fagyni. Szinte lassítottfelvétel-szerűen ért földet, és magával rántotta ezzel az egész akciót is. Ernie az egyik legtapasztaltabb élő auror volt, profi, erős és kiváló vezető, ráadásul nagyon szerencsés. De a szerencséje ma cserbenhagyta, amikor bekanyarodott ezen a sarkon, néhány méterre az érkezési ponttól, ahol egy szép kis csapdába futottak.
- A földre! – fejezte be a figyelmeztetést Sirius a halott varázsló helyett.
Előrevetette magát, és ledöntötte a lábáról Hestia Jones-t. Aztán balra vetődött, és egészen rátapadva a falra, a pálcáját előreszegezve, megkockáztatott egy pillantást a sarkon túlra.
Csapdában voltak. A zsákutcát nyílván előre preparálták, érezte a bizsergést, ahogy a hoppanálás-gátló varázslatok a helyükre kerültek. A zsákutca vége, úgy nézett ki, mint egy egyszerű téglafal, de egy gyors fekete-mágia felfedő bűbáj igazolta, hogy több rétegnyi védelem borítja, úgyhogy, ha bárki hozzáérne, valószínűleg azonnal szörnyet halna. Szóval csapdában voltak. A másik oldalról kiáltások hallatszottak, és egy kicsit még kijjebb tolta az orrát, amire rögtön zöld fénysugár csapott le rá, de még időben visszahúzódott. Annyit azért látott, hogy nyolc halálfaló van ott, akik mind elszántan közeledtek feléjük. Ha időben érkeztünk volna, most halottak lennénk…
Egy apró változtatás következtében három perccel előbb indultak a főhadiszállásról – és ennek köszönhetően még életben voltak. De ha nem tudnak gyorsan kiszabadulni a csapdából, akkor ez már nem sokat fog számítani. A halott, az halott, akármikor is jut ebbe az állapotba. Még egyszer előrehajolt, de ezúttal a pálcáját dugta csak ki.
- Impedimenta!- kiáltotta, és visszarántotta a fejét, mielőtt láthatta volna az eredményt. A hangokból ítélve azonban valamit eltrafált. Visszafordult a csapat felé.
Öten voltak, őt magát is beleszámítva, és Hestia Jones volt köztük a legtapasztaltabb, de valami volt a szemében, ami erősen elbizonytalanította Siriust. Egyikük sem csinált még ilyesmit korábban: nem vezettek még soha csapatot támadásban. Még Jones is, csak párban dolgozott, vagy valaki másnak a csapatában. Ernie Jordan volt a ragasztó, ami összetartotta őket, és bár nem estek szét teljesen nélküle, de fejetlenül maradtak, és válaszok nélkül.
- Coleman, Whitenack, hozzátok ide azokat a kukákat, és építsetek valami fedezéket. Mindenki más maradjon a fal mellett, és húzzák be a fejüket! Legalább nyolc halálfaló van a másik oldalon.
- Nem maradhatunk itt! – mondta Jones, és felegyenesedett, mielőtt Sirius tiltakozhatott volna. – Ha beszorítanak…
Sirius a földre rántotta, mielőtt a zöld sugár becsapott volna azon a helyen, ahol egy másodperccel korában állt.
- Azt mondtam, mindenki maradjon lenn! – morogta. – És komolyan gondoltam.
Senki más nem mozdult, és az arcukon látta, hogy bár feszültek, de nem bénítja meg őket a félelem. Jó kiképzést kaptak. De azt is látta, hogy néznek rá, hogy tőle várják a válaszokat. Technikailag ő volt a legújabb köztük, inkább csak megfigyelő lett volna az akció során, de az ilyen tervek nem sokszor élték túl az első csapást. Ahogy Alastor Mordon szokta mondogatni – aki mellesleg teljesen oda volt, egy Murphy nevű mugli mondásaiért – ami elromolhat, az el is romlik.
Három kuka siklott a sikátor bejáratához, és ezek eltorlaszolták őket a halálfalók elől. Az egyik pontosan ott állt meg, ahol Sirius korábban lapult. Nem fognak sokáig ellenállni, de most minden elnyert másodpercért hálásak lehetnek. Megint a kollégái felé fordult.
- Ki a legjobb átoktörő a csapatban? – kérdezte.
- Én – válaszolt azonnal Jones.
Bumm. Egy átok eltalálta az egyik kukát, ami egy ideig vörösen izzott. Sirius örömmel tapasztalta, hogy a muglik erős anyagból készítették – beletelik egy kis időbe, amíg teljesen átforrósodik.
- Akkor kezdjen dolgozni a hoppanálás-gátló bűbájokon. Ki kell jutnunk valahogy!
Ismeretségük kezdete óta ez volt az első alkalom, hogy Jones nem ellenkezett, csak bólintott és munkához látott.
Bumm. Szemét repült a levegőbe, és mint valami különösen büdös és ragacsos eső hullott rájuk.
- És valaki erősítse meg a kukákat, mielőtt felrobbannak!
- Már csinálom is! – Oscar Whitenack már el is fordult, amikor Sirius megpillantotta a vörös fényt a barikád túloldalán.
- Vigyázz, robban!
De már késő volt, a középső kuka felrobbant, és forró fémmel szórta be az aurorokat, akik közül többen fájdalmasan felkiáltottak.
- A francba! – átkozódott Kingsley Shacklebolt, aki eddig meg sem szólalt.
- Minden rendben? – kérdezte Sirius.
- Persze – válaszolt nyugodtan, a nagy termetű, fekete auror. – Csak egy kicsit megpörkölődtem. Engorgio!
- Jó ölet!
A két megmaradt kuka körül-belül a kétszeresére nőtt, és elfoglalták elveszett társuk helyét.
Bumm! Még több átok ütközött a szedett-vetett barikádnak, de mindkét kuka kitartott. Whitenack épp időben végzett a megbűvölésükkel.
- Valami előrelépés? – szólt hátra Sirius Jones-nak.
- Nem! – csattant fel dühösen. – És nem is lesz, ha folyton félbeszakít!
Sirius csak megrázta a fejét, és az orra alatt azt motyogta:
- Kedves…
Nem szánta másnak a megjegyzést, de Whitenack vigyorogva felé pillantott.
- Mindig ilyen. A kukák kész vannak, most mi legyen, főnök?
- Ateremperium – Sirius kilőtt egy fekete mágia-detektort, az eredmény pedig rögtön visszajött. – Ők nyolcan vannak, mi öten. Nincs időnk vacakolni.
Bumm! Az ideiglenes „fal" megremegett.
- Maradjanak itt!
- Mi?
De Sirius már el is indult. Óvatosan oldalra húzódott a rés felé, ami az egyik konténer és a fal között szabadon maradt. Most először hálás volt, hogy még nem nyerte vissza eredeti súlyát: akkor valószínűleg nem fért volna át ezen a szűk lukon. Így azonban megnézhette, mi folyik a túloldalon.
A nyolc halálfaló folyamatosan lövellte az átkokat a védelmi vonalukra, tudták, hogy előbb-utóbb áttörik. Aztán az egyik kivált közülük, és magához idézett egy seprűt – Sirius visszaugrott a barikád mögé, de közben a halálfaló már felemelkedett.
- Vendég! – kiáltotta.
Megcélozta egy kábító átokkal, de mellé ment. Kingsley volt az egyetlen, aki elég gyorsan reagált, egy hamvasztó bűbájjal: pont eltalálta a seprű végét, ami kigyulladt, de a halálfaló csak jött tovább, a pálcáját Whitenack-re irányítva.
- Ava…
- Everbero! – kiáltotta Sirius, és a nyers erő lerepítette a varázslót a seprűjéről, és meglehetősen gyomorforgató hang kíséretében nekivágta a távolabbi falnak. A halálfaló a földre zuhant, és mozdulatlan maradt.
Mucia Coleman kiáltása vonta magára Sirius figyelmét. Míg el voltak foglalva a repkedő ellenséggel, a többiek fellevitálták magukat a konténerek tetejére, és most hatan tüzeltek az aurorokra a magasból. Kingsley és Coleman egyszerre használtak egy pajzsbűbájt, ami felszívta a támadás első körét, de Sirius hallotta, hogy Whitenack fájdalmasan felkiált. De, hol a hetedik? – futott át hirtelen az agyán.
Gyorsan mozgott, és a szemeivel a hiányzó halálfalótkutatta. Hirtelen megpillantott egy árnyékot, ugyanabban a résben, ahol ő nyomakodott át pár perccel korábban. Ez a halálfaló alacsony volt és karcsú, és nagyon halkan mozgott – valószínűleg homály-bűbájt használ.
- Incendio! – kiáltotta rögtön.
Tűz töltötte ki a rést, és a halálfaló üvöltött. Egy másodperc alatt azonban eloltotta a tüzet, és az ő oldalukon volt.
- Ingulra!
Az ellenfél kikerülte a torokmetsző átkot, és a mániákus csillogás a szemében, még a maszkon keresztül is látszott.
- Crucio!
Sirius félreugrott, bár lehet, hogy az átok így is eltalálta volna, de Kingsley kábító átka elintézte a halálfalót. Nem volt idő köszönetet mondani. Sirius érezte a hirtelen feltámadó mesterséges léghullámokat, és tudta, hogy ez nem jó jel. Gyorsan hátrakiáltott a válla felett.
- Jones!
- Fogja be! Már majdnem kész!
A helyzet komolysága ellenére, majdnem elnevette magát: bizonyos dolgok, sosem változnak!
Újra visszavetette magát a harcba. Látta, hogy Whitenack talpon van, de a pálca most a jobb kezében volt, a bal pedig haszontalanul lógott a teste mellett. Hat halálfaló állt szemben velük a konténerek tetején, és a harc folyamatos mozgás volt, ahogy a résztvevők mindkét oldalon próbálták elkerülni az átkokat. Bár az aurorok határozottan hátrányban voltak: számban és fizikailag is a halálfalók alatt.
Ideje megváltoztatni az arányokat! – gondolta Sirius, és a pálcáját az oldalfal felé fordította.
- Resiacio!
Az ereszcsatorna leszakadt, és lekaszált három halálfalót, lelökve őket a konténerről. Ezzel hirtelen az aurorok lettek többségben, és Sirius látta, hogy Whitenack leszed még egy támadót. Az egyik megmaradt ellenség azonban eltalálta Coleman-t egy gyengítő átokkal, és a nő a fölre roskadt.
- Megvan! – kiáltotta Jones a háttérből. Épp amikor két halálfaló sikeresen visszatornázta magát a magaslatra. Jones feléjük lőtt egy bénító bűbájt, de nem talált. Whitenack viszont újból felüvöltött, és a bordáihoz kapott, miután eltalálta egy csonttörő átok.
- Kingsley, fogd Mucia-t és menjetek! – mondta Sirius. Egyiküket sem ismerte, de a nagydarab auror tűnt a leghidegfejűbbnek és a legalkalmasabbnak arra, hogy a hátára vegye egy társát. Nem volt vita, Kingsley felemelte az eszméletlen nőt, és hoppanált.
Sirius kilőtt egy fojtogató átkot, aztán hátrakiáltott.
– Oscar!
A sebesült aurornak sem kellett kétszer mondani, egy másodperc alatt ő is eltűnt. Most már csak ketten maradtak a halálfalókkal szemben, és Siriusnak eszében sem volt kísérteni a szerencséjét. Lehajolt Ernie Jordan holttestéhez, és szorosan megragadta.
- Gyerünk!
Várt egy szívdobbanásnyit, hogy Jones eltűnjön, aztán hoppanált.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az auror főhadiszállás egyetlen lehetséges érkezési pontjára futottak be. Ez volt az egyetlen, nem védett pontja a szintnek, de azért vastag falak vették körül. Szinte bárki bejuthatott, de kijutni már korántsem volt olyan egyszerű, főleg ha az illető nem auror volt.
Sirius azonnal Kingsley mellé lépett, aki Mucia Coleman mellett térdelt. A nő egyenletesen, de felszínesen lélegzett és nagyon sápadt volt. Mielőtt megkérdezhette volna a másik aurort, hogy megpróbálta-e felébreszteni, Kingsley felemelte a pálcáját:
- Stimula!
Mucia összerándult, kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni, de Kingsley nem engedte.
- Maradj nyugodtan – mondta halkan. – Már a főhadiszálláson vagyunk!
Amikor a nő megnyugodott, Sirius Oscar Whitenack mellé lépett. Ő volt a legfiatalabb a csapatban, és pillanatnyilag elég szarul nézett ki: a bal keze teljesen tehetetlennek tűnt, a másikkal pedig a bordáit szorongatta, amik nagyon fájhattak, az arckifejezéséből ítélve.
- Hogy érzed magad?
- Borzalmasan – válaszolt halkan, és közben Ernie holttestére meredt. Sirius követte a pillantását, és a torka összeszorult.
Ernie-nek volt egy fia, jutott hirtelen az eszébe. Lee Jordan, Harry barátja. Egy gyereknek sem lenne szabad így elveszíteni az apját.
- Igen – sóhajtott. Az adrenalin töltet gyorsan szívódott fel, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. De még egy csomó feladat várta. – Jones, Kingsley, ti jól vagytok?
- Rendben – válaszolt Jones hidegen.
- Csak egy kicsit megpörkölve – ismételte korábbi mondatát Kingsley, és Sirius csak most vette észre, a véres égés nyomot, az auror kopasz fején. – Ha nekem is lenne hajam, nem lenne ilyen rossz.
- Oké – Sirius az ajtóhoz lépett, hogy aktiválja a zárakat. Ezek nem voltak túl komplikáltak, de az ajtót folyamatosan figyelték kívülről, úgyhogy az ügyeletes azonnal tudta, ha valaki elkezdte kinyitni a zárat. Így aztán nem volt meglepő, hogy mikor azt ajtó feltárult, James már be is száguldott rajta.
- Mi történt? – kérdezte azonnal, mert tudta, hogy túl korán jöttek vissza. De aztán meglátta Ernie testét, a földön fekvő Colemant és Oscar fájdalmas arcát. – Úristen…
Rögtön Ernie mellé térdelt, és a pulzust kereste, bár az arca elárulta, hogy nem reménykedik abban, hogy meg is találja. Felállt és a többiekre nézett:
- Mi történt?
- Csapdát állítottak – válaszolt Sirius halkan. Végtelen hosszú jelentéseket kell majd írniuk, de a válasz valójában elég egyszerű volt. – Amikor odaértünk, már vártak. Ernie elesett, mielőtt bárki reagálhatott volna.
- Jó – mondta lassan James – a részleteket majd később, most a legfontosabb, hogy ti összeszedhessétek magatokat…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Az ajtó kinyílt, mielőtt Arabella válaszolhatott volna a kopogtatásra. Ingerülten pillantott fel, de az érzés rögtön elpárolgott, amikor meglátta, ki a látogató, és milyen komor kifejezés ül az arcán.
- Van egy kis gond, Arabella – kezdte Dumbledore.
- Mi az? – a gyomra idegesen összerándult, Dumbledore nem egykönnyen használt ilyen szavakat.
- Három mugli járókelő tegnap este talált egy holttestet, itt Londonban. Kilenc napja volt a szabadban, és nem tudták azonosítani a maradványokat. Ráadásul a halál okát sem sikerült kideríteniük a mugli hatóságoknak.
Arabella pontosan tudta, hogy ez mit jelent, máskor is találkoztak már ilyennel.
- A halálos átok – mondta határozottan. – Ezúttal, ki volt az?
- Bartemius Kupor…
- Mi! – vágott közbe döbbenten. Kupor épp kilenc nappal ezelőtt szökött meg, és szinte hihetetlen volt, hogy bolond módon még aznap sikerült megöletnie magát.
- Az idősebb – fejezte be Dumbledore.
Arabellának beletelt egy kis időbe, amíg felfogta, mit is mondott, és még akkor sem volt sok értelme.
- Ez csak valami tévedés lehet! Alig ez órája beszéltem vele…
- Azt hiszem, te is és én is a rossz Barty Kuporral találkoztunk – mondta Dumbledore. – És itt jön Lily a képbe.
Bella a karcsú, vörös hajú boszorkányra nézett, aki Dumbledore mögött lépett be az irodába, és olyan hangtalanul csukta be maga mögött az ajtót, hogy ő észre sem vette. Lily üdvözlésképp bólintott.
- Szóval úgy gondolod, százfűlé-főzetet használt – fordult újra a főnöke felé.
- Igen. De csak egy módon bizonyosodhatunk meg erről.
Egy halálfaló a mágiaügyi miniszter helyettesének adja ki magát. Kész katasztrófa! El sem tudom képzelni, mit fog ebből kihozni a média… A fenébe is Kupor, hogy hagyhattad, hogy a saját fiad végezzen veled! Felsóhajtott.
- Mikor akarod szembesíteni?
- Egy óra múlva. Már ide hívattam James-t és Siriust, de az auror osztályon el kell még intézniük néhány dolgot…
- Tudom. Ernie… - mintha kést forgattak volna a szívében. Ernie már akkor is az auroroknál volt, amikor még ő is ott dolgozott. Igaz, hogy jó pár évvel fiatalabb volt, de mindig is jó barátok voltak. James személyesen mondta el neki a hírt, két órával ezelőtt, amikor a csapat maradéka visszatért. Amennyire tudta, épp most vizsgálták, hogy mi sikerülhetett félre.
- Igen, sajnos. Az elvesztése, azt hiszem még sokáig fog kínozni minket…
- James úgy gondolja, árulás történt – mondta Arabella hirtelen, felidézve a röviddel ezelőtti beszélgetésüket. – Sirius is ezen a véleményen van. Lehet, hogy Kupor a magyarázat?
- Nem, hacsak te nem beszéltél neki az akcióról – jött a halk válasz. – Mert én biztos nem említettem neki…
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx
A társaság, ami a mágiaügyi miniszter irodájában gyűlt össze első ránézésre elég furcsának tűnhetett. Az asztal mögött persze ott ült Albus Dumbledore, és a jobbján Lily Potter, a balján pedig Arabella Figg. James és Sirius a hátsó falnak támaszkodva álldogáltak, mint nyilvánvaló (bár nem az egyetlen) biztonsági óvintézkedés. Egy kívülálló valószínűleg nem értette volna, miért pont ez a két auror van jelen: az egyik az osztály vezetője, a másik viszont a legújabb tagja. Egy beavatottabb személy azonban rájött volna az összefüggésre: a jelenlévők mindegyik a központi tanács tagja.
Az ajtó lassan kinyílt, és belépett Bartemius Kupor. Az arca dölyfös volt és magabiztos, mint mindig, de amikor meglátta az öt embert, mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna. Egy kicsit túl hosszú ideig időzött a tekintete Lily-n és ezzel elég sokat elárult. Bizonyos körökben elég ismert volt Lily képessége, hogy átlát a százfűlé-főzeten, ez magyarázta, miért is kerülte annyira a miniszter-helyettes, az elmúlt másfél hétben.
Amiről azonban nem tudhatott, az a bűbáj volt, amit az Unikornis csoport dolgozott ki, hogy mások is áttörhessék a főzet hatását.
Lily gyorsan elmondta a varázsigét, és Kupor azonnal megingott, majd a földre roskadt, de akkor már egy sokkal fiatalabb férfi feküdt előttük, aki azonban nagyon hasonlított arra, akinek az alakját eddig viselte. A kérdés csak az, ő maga vajon észrevette-e valaha ezt a hasonlóságot?
- Kérem, üljön le, Barty – szólalt meg halkan Dumbledore.
A fiatal varázsló tétovázott, aztán tett egy mozdulatot, mire mindkét auror gyorsan előrelépett a faltól. Sirius bezárta az ajtót, James pedig csak annyit mondott:
- Azt hiszem, a miniszter úr azt kérte, hogy üljön le.
Kupor Jamesről Siriusra nézett, aztán vissza: egyik auror sem vette elő a pálcáját, de a fenyegetés, ami sugárzott belőlük eltéveszthetetlen volt. A halálfaló tekintete azt mondta, hogy még mindig az akciót fontolgatja. Akármi is volt az ifjabb Kupor, gyáva biztosan nem.
- Ne tegye még nehezebbé a saját helyzetét – mondta halkan Dumbledore.
Kupornál nagyobb varázslók is összeroppantak már Dumbledore előtt, és a mostani eset sem volt kivétel. Egy másodperc után a fiatal varázsló leült a felkínált székre.
- Most pedig, azt hiszem megspórolhatjuk a vizsgálatot arról, hogy került ide. Mindannyian tudjuk, hogy felhasználta az apját a szökésre, aztán megölte és felvette az alakját. A kérdés az: mit csináljunk most magával?
Kupor összeszorította a fogát és dacosan nézett a miniszterre.
- Ha megölnek, se mondok semmit!
- Kedves fiam, semmi ilyesmit nem fogunk tenni! Arról viszont biztosíthatom, hogy bíróság elé fog állni, a korábbi bűneiért, és az apja megöléséért is.
- Nem tudnak semmit sem bizonyítani! – jelentette ki Kupor, de azért volt benne egy kis bizonytalanság.
- Nem? – szólalt meg most először Arabella Figg. – Az aktája meglehetősen vastag, Mr. Kupor! Elég hanyag volt, nem beszélve arról, hogy kiadni magát egy minisztériumi dolgozónak, magában is súlyos bűncselekmény!
- Van más választása is – mondta Dumbledore, mire Kupor gyanakvóan nézett rá. – Azt hiszem ön is tudja, mit tesz a mestere azokkal a halálfalókkal, akik olyan bolondok, hogy hagyják elfogni magukat. Azonban, ha együttműködik a minisztériummal, garantálom a védelmét…
- Nem fogok kémkedni maguknak! – ellenkezett Kupor.
- Nem is bíznánk magára ilyesmit! – jelentette ki Figg. – Félreérti az ajánlatot: az alternatíva az együttműködés, nem a szabadság. De megmentjük az életét…
- Maguk, a Sötét Nagyúrral szemben! – gúnyosan felnevetett. – Előbb győzi őt le egy futóféreg, mint maguk! – felugrott, mire James és Sirius készenlétbe helyezték magukat. – Megmondom, mit csinálhatnak az ajánlatukkal! Soha nem fogom elárulni a mesterem! Inkább meghalok, mint hogy a magukhoz hasonlókat szolgáljam!
Dumbledore még csak nem is pislogott, miközben a fiatal halálfaló egyre hangosabban folytatta.
- Nem vagyok gyáva, mint azok, akik rettegnek a Sötét Nagyúr hatalmától, és ilyen szobákban bujkálnak! Hazugságokat terjesztenek róla, mert nem értik a lényeget! Soha nem fogják felfogni az uram erejét és fenségét! Ha kell meghalok, de nem fogok a maguk szintjére süllyedni! Összeállni az állatokkal! Tisztelni a muglikat! Sárvérűek! Undorító! Százszor inkább a halál!
Hirtelen előkapott egy pálcát, és Dumbledore arca felé szegezte. Gyorsabban mozgott, mint várták, de Dumbledore még csak meg sem rezzent.
Sirius és James kábító átka szinte ugyanabban a pillanatban találta el a mellkasa közepén, és ő eldőlt, mint egy fadarab. A két auror komor mosollyal egymásra nézett: számítottak a zűrre, és mindig jó volt túl lenni rajta.
- Nos – jegyezte meg Lily szárazon, - ez nagyon megvilágosító volt…
- De még mennyire – mondta Dumbledore, felállt és megkerülte az asztalt. – Köszönöm. De azt hiszem, most itt az ideje, egy másik találkozónak is!
xxxxxxxxxxxxxxxx
Éjfélkor gyűltek össze ők nyolcan. Jobb lett volna korábban, de ki kellett várniuk, hogy Pitont vajon elhívják-e – ami nem történt meg, és az ifjabb Kuporral kapcsolatban is meg kellett tenni a szükséges intézkedéseket. Mire Sirius lehuppant a székére, rettenetesen fáradt volt, és a kudarcba fulladt bevetés úgy tűnt, mintha napokkal korábban történt volna. Remus, Piton és Dung már megkapták a tájékoztatást, hogy miért kellett összegyűlniük, és most mindannyian feszülten meredtek Dumbledore-ra, aki maga is halálosan kimerültnek tűnt.
- Köszönöm, hogy ilyen hirtelen el tudtatok jönni! – kezdte. – Úgy érzem, van néhány fontos megvitatni valónk. Először azonban van valami, ami még Bartemius Kupor halálánál is fontosabb.
A komoly hang elárulta, hogy valami baj van, és Sirius körbenézve, mindenki arcán ugyanazt a tanácstalanságot és aggodalmat látta, mint amit ő is érzett. Az, aki nem tűnt egy csöppet sem ijedtnek Piton volt, aki kifejezett gyanakvással méregette a többi tagot. Aztán Dumbledore folytatta.
- Mint tudjátok, Ernie Jordan ma meghalt egy bevetésen. A csapatát orvtámadás érte, aminek az eredménye egy halott és két súlyos sérült. Az akció teljesen titkos volt. Még a csapat tagjai is csak az utolsó pillanatban tudták meg, hová mennek. Senki nem tudott róla, csak azok, akik itt vannak ebben a szobában.
A csend mellbevágó volt, és Sirius hátán végigfutott a hideg. Jamesszel megbeszélték a kudarcot, és ő is biztos volt benne, hogy valaki elárulta őket, de biztos volt abban is, hogy Kupor állt a dolog mögött. Később azonban mind Dumbledore, mind Figg határozottan kijelentette, hogy ők nem beszéltek neki az akcióról.
Ami azt jelentette, hogy csak a központi tanács egyik tagja lehetett az áruló.
Dumbledore mélyen beszívta a levegőt, mielőtt folytatta volna.
- Nem akarok gyanúsítgatni senkit, amíg nincs bizonyíték. És előre bocsánatot kérek, ha ez tévedésnek bizonyul, de azt kérem – és hangsúlyozom, hogy ez csak kérés – hogy mindannyian vessétek alá magátokat egy Veritaserumos vizsgálatnak.
Úgy tűnt, senki nem tudja, hogy reagáljon. A Főnix Rendjének központi tanácsa, mindig is a személyes bizalomra épült. Az első időkben is, amikor olyan legendás varázslók voltak a tagjai, mint Alastor Mordon, Minerva McGalagony, David Potter és Armando Dippet – akik most már mind halottak voltak. A második tanács ugyanígy működött, pedig akkor Dumbledore négy huszonéves varázslót választott, pusztán a saját emberismeretére támaszkodva – abszolút megbíztak egymásban. Muszáj volt. Bármi más, az azonnali halált jelentette volna, mert akármelyikük tönkretehette volna a tanácsot, és vele az egész Rendet. Az árulás végzetes lehetett, és Sirius pontosan tudta ezt. Ő volt az első, aki megszólalt.
- Én vállalom…
- Én is – csatalakozott James azonnal.
Sirius balján Lily is bólintott, akárcsák Remus. Egy pillanattal később aztán Piton és Fletcher is egyetértett. Utolsónak Figg mondott igent, bár meglehetősen elkeseredett arccal. Ezzel a döntés egyhangú lett.
- Perselus, ide hoznád a szérumot? – kérdezte Dumbledore. – Nem látok okot a késlekedésre.
Arabella felállt, és előhozott egy teáskannát.
- Akkor legalább próbáljuk egy kicsit elviselhetőbbé tenni – motyogta.
Egy pálcamozdulattal forrásba hozta a teavizet, aztán körbekínálta. Sirius a maga részéről nem kért a teából, azt is utálta, és nem kívánta a két legkevésbé szeretett folyadékot összekeverni. Mellette James, viszont nem csak teát, hanem jó nagy adag tejet és cukrot is tett a csészébe.
Piton közben visszaért két fiolával a kezében, az egyikben az ezüstös színű igazságszérum, a másikban nyílván az ellenanyag. Visszaült a helyére és ő is lemondott a teáról, csak egy üres csészét vett le a tálcáról.
- Köszönöm, hogy megteszitek – mondta a vezetőjük, és átadta az ezüstös tartalmú üvegcsét Remusnak. – Három cseppet, ha kérhetem…
Remus nyugodt arccal engedelmeskedett, majd továbbadta a szérumot. Sirius persze már korábban is átment ilyen procedúrán – az aurorképzés során ez a túlélési gyakorlat része volt, ami magyarázatot adott James arckifejezésére is – és mindig is utálta. A Voldemort fogságában töltött idő, nem sokat javított a helyzeten, mivel a Sötét Nagyúr nem épp arról volt híres, hogy követi a minisztériumi utasításokat, és valamikor nagyon meg akarta tudni a Potter család rejtekhelyét. Most legalább nem kényszeríti le senki a torkomon…
Most a fiola járt körbe az asztal körül, és végül Piton is kitöltötte a saját adagját, teljes nyugalommal, ami természetes is volt, hiszen nyílván ő maga készítette a bájitalt.
Dumbledore bólintására, mindannyian bevették az adagot. James befogta az orrát, és két korttyal lenyelte a csészényi teát. Utána kicsit kivörösödött az arca, de más nem látszott rajta. Sirius csak gyorsan lenyelte a három cseppet, és amint leért érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Ami azt illeti, Remus boldogult a legjobban: sikerült olyan eleganciával meginnia a csésze tartalmát, mintha egy délutáni teázáson lett volna.
Néhány perc teljes csendben telt, amíg várták, hogy a szérum hasson. Sirius a mennyezetet bámulta, és próbálta leküzdeni az émelygést.
Legalább választ kapnak néhány kérdésre. Lehetséges persze küzdeni a szérum ellen – és ezen a képességen legalább négyen osztoztak az asztalnál, hiszen ennyien kaptak auror kiképzést; bár Sirius abban is biztos volt, hogy Piton is felszedte valahol ezt a tudást – de hazudni lehetetlen volt. A kérdést őszintén kellett megválaszolni, és az egyetlen bevált módszer – mint ahogy azt személyes tapasztalataiból nagyon jól tudta – az volt, ha az ember egyáltalán nem válaszol.
Ez most azonban egyenlő lenne a beismeréssel.
Végül Dumbledore Remus felé fordult, és megszólalt. A hangja halk volt, de Sirius biztos volt benne, hogy minden, a legilimencia terén szerzett, jártasságát beveti.
- Említetted bárkinek is a délutáni akciót?
- Nem – válaszolt tisztán és érthetően. Fura volt, milyen könnyedén felel, mert Remus korábban mindig rosszul lett a Veritaszérumtól. Nem reagált túl jól semmilyen bájitalra, beleértve a farkasölőfű-főzetet is. Ezúttal azonban úgy tűnt, semmilyen mellékhatás nem jelentkezik.
- Elárultad valaha a Főnix Rendjét? – kérdezte Dumbledore.
- Nem – a hangja még mindig határozott volt.
- Szolgáltad-e valaha is, bármilyen eszközzel vagy formában Voldemort nagyurat?
- Nem.
Dumbledore bólintott, láthatóan elégedetten, és átadta az ellenszérumot. Ezután Arabellára nézett, és elismételte ugyanazokat a kérdéseket, megkapva ugyanazokat a magabiztos válaszokat. Ezután Lily következett, akinek az arca enyhén zöldnek tűnt, de ő is ugyanolyan határozottan válaszolt a kérdésekre. Mos Sirius került sorra.
A gyomra vadul kavargott, és nehéz volt Dumbledore szemébe nézni, mert a szoba mintha forgott volna körülötte. Próbálta összeszedni magát, de Dumbledore hangja így is mintha kilométerekről jött volna.
- Említetted bárkinek a délutáni akciót?
- Igen – válaszolt őszintén. – Megbeszéltem a csapattal, mielőtt elindultunk.
- Beszéltél róla bárki mással?
- Nem – a gyomra mintha csinált volna egy hátraszaltót, és ő igyekezett nem összerándulni.
- Elárultad valaha Főnix Rendjét?
- Nem.
- Szolgáltad valaha, bármilyen eszközzel vagy formában Voldemortot?
Sirius köhögött, de aztán sikerült kinyögnie:
- Nem.
- Nagyon jó – mondta Dumbledore, és Lily felé nyújtotta az ellenszérumos fiolát, hogy adja tovább.
Aztán a világ, mintha egy vonallá zsugorodott volna, Sirius érezte, hogy az egész teste összerándul, és a központi tanács megnézhette magának a vacsorája maradványait. Sajnos, ettől egyáltalán nem érezte jobban magát. Hirtelen nagyon fázni kezdett, és távolról érzékelte, hogy őrülten remeg. Érezte Lily kezét a vállán, és a nő valamit megpróbált a szájához tartani. Hallotta, hogy James a nevén szólítja, és Piton káromkodik.
- Ne add neki azt!
Csörömpölés és Lily meglepett kiáltása.
- Sirius! Sirius, hallasz engem? – James erősen megrázta, de most már semmit nem látott a környezetéből.
- A fenébe is, tudnom kellett volna, hogy ez lesz! – átkozódott Piton.
- Mi történik? – Lily ijedtnek tűnt.
Sirius még egyszer összerándult, még erősebben, és másodszor is hányt. Újabb kezeket érzett, amik visszatartották, hogy ne zuhanjon előre. Rettenetesen hideg volt…
- Elveszti az eszméletét!
- Sirius! – ezúttal Remus rázta meg.
Levegő után kapkodott, de a légcsöve, mintha lángba borult volna. Harmadszor is öklendezett, és hallotta a hangokat, aztán minden elsötétedett.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Amikor magához tért, még mindig remegett. Valaki betakarta egy takaróval, és egy kanapén feküdt. Kinyitotta a szemét, és az első dolog, amit meglátott, Dumbledore kampós orra volt, néhány centire az arcától.
- Hogy érzed magad, Sirius?
- Borzalmasan – nyögte. A torka száraz volt, és fájt a beszéd.
- Tessék – James állt a kanapé mellett, és egy pohár vizet nyújtott felé.
- Kösz – óvatosan kortyolt egyet. Közben látta, hogy az egész tanács ott áll körülötte, és aggódva figyelik. Még Piton is zavartnak tűnt, de lehet, hogy ezt csak a Veritaszérum okozta nála.
Dumbledore még mindig fölé hajolt, a szemüvege lencséje fölött átnézve tanulmányozta az arcát.
- Az Azkabanban, használták rajtad a Veritaszérumot? – kérdezte.
- Igen – összefüggéstelen emlékképek kavarogtak a fejében, de elnyomta őket. Erre volt pillanatnyilag a legkevésbé szüksége. – És már korábban is. Sokszor.
- Akkor úgy van, ahogy gondoltam…
- Mi? – az agya még mindig ködös volt, és nem nagyon tudta követni.
- A Veritaszérum túladagolása miatt, nagyon érzékenyen reagált rá a szervezeted – válaszolt. – És azt hiszem, különösen arra az igazságszérumra, amit Perselus készített.
- Ami azt illeti, valószínűleg így lenne, minden más bájitalomnál is – tette hozzá Piton. – Úgy sejtem néhánnyal találkoztál odabenn…
- Néhánnyal – motyogta az orra alatt.
Végre kezdett egy kicsit felmelegedni, és abbahagyta a remegést. Lassan felült, és szinte még magát is meglepte, hogy első próbálkozásra sikerült, és hogy senki nem akarta megállítani. A szeme sarkából látta, hogy valaki egy tisztító bűbájjal eltüntette a rosszulléte nyomait. Még egy kortyot ivott a pohárból.
- Hogy ment a kikérdezés a továbbiakban? – kérdezte aztán.
- Remekül – válaszolt Dumbledore felvidulva. – Úgy tűnik tévedtem, és mégis az ifjabb Kupor tudta meg valahogy… de ez most már nem is számít. Inkább az okot kellene kiderítenünk…
- Elégedett lehetsz, Sirius, mert Dung is rosszul lett a szérumtól – tette hozzá James mosolyogva.
- De közel sem olyan rosszul, mint te! – jelentette ki önérzetesen Fletcher.
- Szerintem ez nem olyan lényeges! – szakította félbe őket Lily. – Az hiszem, ideje, hogy hazavigyünk, Sirius! Mit gondolsz, tudsz hoppanálni?
- Csak adj néhány percet, és jól leszek – válaszolt azonnal, és bízott benne, hogy ez meg is felel a valóságnak. Jobban érezte magát, és félrelökte magáról a takarót. Csak ekkor vette észre, hogy Remus még mindig aggódva figyeli minden mozdulatát.
- Ugye nem kell megint úgy látnom téged? – kérdezte halkan. – A félholt nem éppelfogadható állapot.
Remust nem lehetett megtéveszteni, mert ő látta közvetlenül a szökése után, és tudta, milyen pokoli állapotban volt akkor.
- Jól vagyok – mondta egy pillanatnyi szünet után. – Komolyan.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxx