Harmincnegyedik fejezet: Hajnalhasadás
Végre eljött a tavaszi szünet, és MÁBALT tagjai már alig várták, hogy egy kis időre hazamehessenek a családjukhoz. Lee két nappal korábban utazott el, hogy részt vehessen az apja temetésén, és miután a szüleik megengedték, Fred és George is vele mentek, hogy egy kis lelki támaszt nyújtsanak. Ők is tudták, milyen elveszteni valakit, és a barátok a rossz napokon is egymás mellett állnak. Harry, Ron és Hermione azonban a Roxfortban maradtak, de ennek ellenére gondolatban a barátjukkal voltak.
Ezért aztán a fülkében, amiben a hazautat töltötték szokatlan csend honolt.
- Remélem, Lee jól van – szólalt meg Hermione, amikor már hosszú ideje némán ültek.
- Én is. Fred és George azt írták, hogy szerintük minden rendben lesz vele.
- Az jó.
- Igen – Ron eltette a csokibékát, amit ki akart bontani. – Miért van az, hogy mindig elmegy az étvágyam, ha a háborúról beszélünk? Ez nem igazságos! Annyian meghaltak már, és mégsem jutunk előbbre! A háború már akkor is folyt, amikor mi még meg sem születtünk!
- Tudom – mondta halkan Hermione. – Néha olyan érzésem van, hogy sosem fogunk nyerni…
- És hogy soha nem lesz vége – tette hozzá Harry. – Gondolkodtatok már rajta, mi lesz, ha még akkor is tart majd, amikor végzünk a sulival? Akkor mit fogunk csinálni?
- Az még nagyon messze van – tiltakozott Ron.
- De Harrynek igaza van. Nem érzitek haszontalannak magatokat, amiért nem tudunk semmiben sem segíteni?
- Mintha bárki is szeretné, hogy egy mocskos sárvérű segítsen neki! – vágott közbe egy undok hang az ajtó felől.
Mindhárman felnéztek, és Malfoyt pillantották meg, két gorillája társaságában. Azonnal felugrottak, bár Hermione látványosan elvörösödött.
- Tűnj el, Malfoy! – dühöngött Harry.
- Ó, a kis Potty tehetetlennek érzi magát, mert a Sötét Nagyúr győzni fog? – gúnyolódott Malfoy.
- Tudodki soha nem fog győzni! – morogta Ron.
- Félsz kimondani a nevét, Weasley-patkány?
- Nem hallom, hogy te olyan gyakran mondogatnád!
Malfoy elvörösödött, és mondani akart valamit, de Harry közbevágott.
- Én nem félek kimondani Voldemort nevét!
- Persze, hogy nem, mert te egy hülye Potter vagy! Az apád hamarosan úgyis fűbe harap! Úgy hallottam, előléptették, mert a Sötét Nagyúr most valaki mással végzett. De figyelj csak, ki lesz a következő!
Harry előrántotta a pálcáját, és Malfoy-ra szegezte. Másodpercek alatt, minden pálca előkerült, és készen álltak, hogy egymásra szórják, az összes ismert átkot.
- Az apám nem fog meghalni! – kiabált Harry.
- Ó, csak nem hiszed, hogy ellen tud állni a Sötét Nagyúrnak? – cukkolta a mardekáros fiú. – Veszteni fogsz, Potter! Mindent el fogsz veszíteni!
Harry majdnem ráküldött valami átkot, amikor egy nyugodt hang közbeavatkozott.
- Van valami probléma?
- Lupin professzor! – Hermione döbbenetében majdnem elejtette a pálcáját, de aztán pillanatok alatt, mindannyian eltüntették az árulkodó eszközöket. Nem, mintha ez sokat használna!
- Nem, uram – válaszolt Harry halkan. – Csak egy kis véleménykülönbség.
- Ez minden – értett egyet Malfoy, de a szemei villámokat szórtak. – Uram – tette még hozzá.
- Ha ezt még nem hallottátok volna – figyelmeztette őket az igazgatójuk, - a véleménykülönbségeket nem pálcával tisztázzuk, különösen nem az én iskolámban. Ha nem tudtok ellenállni a kísértésnek, akkor tartsátok magatokat távol egymástól!
- Igen, uram – válaszolták egyszerre mind a hatan. Még az volt a szerencséjük, hogy Remusnak nem volt szokása a pontlevonás.
- Remélem nem lesz több véleménykülönbség! Gondolom, nem szeretnétek a szünet után rögtön büntetésben kezdeni…
- Nem, uram – ezúttal komolyan is gondolták a választ. Ha volt, amit nem akartak, az volt, hogy pont egymás társaságában kelljen büntetést tölteniük. Remus elégedetten megfordult, és elindult a folyosón.
- Nem, mintha sokat számítana, mit mond egy szörny, aki már úgysem sokáig marad igazgató – sziszegte maga elé Malfoy.
Harry lemerevedett, és nem hitt a fülének. Bár voltak a varázsvilágban olyanok, akik előítélettel viseltettek a vérfarkasokkal szemben, nem találkozott még senkivel, aki Remus jelenlétében ezt ki is merte volna ejteni a száján. Vagy lehet, hogy Malfoy nem jött rá, hogy egy vérfarkas sokkal jobban hall, mint egy átlagos varázsló…
Remus megállt, és lassan megfordult. Még mindig nyugodtnak tűnt, de a szemében volt valami fenyegető.
- Lehet, hogy igaza van, Mr. Malfoy, de amíg én igazgatom az iskolát, addig az én szabályaim szerint játszunk! Ha nem így tesz, megígérhetem, nem sokáig lesz az iskola tanulója!
- Nem rúgathat ki! – ellenkezett Malfoy, de szinte remegett a kérlelhetetlen tekintet súlya alatt.
- Nem akarok kirúgni senkit. A választás egyedül a te kezedben van!
Anélkül, hogy esélyt adott volna Malfoynak a válaszra, elsietett. Harry követte a szemével és azon gondolkozott, vajon mitől lett ilyen más hirtelen. Egész életében ismerte Remust, és soha nem látta még ilyen hidegen veszélyesnek. Valami fontos változás történt, állapította meg.
- Hű! – sóhajtott Ron, amikor Malfoy és barátai eltűntek. – Ez hihetetlen volt!
- Igen – értett egyet Harry. – Még soha nem láttam ilyennek…
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
A húsvéti vacsora gyorsan zűrzavarba fulladt. Harry apja, Remus, Peter és Peter kutyája részvételével, a nappali igazi csatatérré vált, ahová Harry nagyon vágyott volna belépni. Sajnos azonban az anyja arra kötelezte, hogy segítsen neki a konyhában. Lily természetesen, kitiltotta a Tekergőket a konyhából, mivel egyikük sem tudott főzni, és mint mondta, nem szándékozik elégetve kidobni a vacsorát. Peter volt elég udvarias, hogy sajnálkozó arcot vágjon, de Remus és James csak nevettek. Harry az apjáról persze tudta, hogy még egy rántottát sem tud elkészíteni, az anyja viszont arról is felvilágosította, hogy még Sirius a legjobb köztük, de ő sem egy nagy szám, ráadásul ő még itt sem volt. Végül aztán felpattant a bejárati ajtó, és megérkezett az utolsó vendég is.
- Most már kezdődhet a buli! – jelentette be Sirius vidáman Harryre mosolyogva, akinek végül sikerült megszöknie a konyhából, egy óvatlan pillanatban. – Megjöttem!
A felnőttek az ajtó felé indultak, hogy fogadják a barátjukat, de Joe, a szibériai husky sokkal gyorsabb volt, és majdnem ledöntötte a lábáról Siriust.
- Hú! – nyögte, miután hátratántorodott, de aztán megvakargatta a kutya fejét, és vigyorogva felpillantott. – A kisöcséd, Holdsáp?
- Az amerikai unokatestvérem – vágta rá azonnal Remus, mire mindannyian nevettek.
- Bocs, hogy késtem – mondta Sirius, miután mindenki üdvözölt mindenkit – és Lily egy sötét pillantást vetett Harry-re, de megkegyelmezett, és nem rángatta vissza a konyhába. – Juliával voltam, és nem figyeltem az órát…
- Hát persze, hogy nem! – kuncogott James.
- Ki az a Julia? – kérdezte Harry kíváncsian.
Peter odahajolt a füléhez, és belesúgta: - Sirius barátnője.
- Már megint hazugságokat terjesztesz rólam? – érdeklődött az érintett kedélyesen.
- Ki, én? – kérdezte ártatlanul Peter.
- Te hát! Mindig is kis patkány voltál…
- Nem mindig! – tiltakozott Peter, és gyorsan átváltozott az animágus alakjába, megzavarva ezzel, nem csak Siriust, hanem a kutyáját is. A zavar azonban csak egy másodpercig tartott: Sirius is átváltozott, és Féregfark után vetette magát, amit James is követett.
NE A HÁZBAN! – kiabált Lily a konyhaajtóból, mire Remus egyszerűen kitárta a bejárati ajtót.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
Néhány órával később, Harry már tele hassal és sokkal nyugodtabb körülmények között üldögélt a nappaliban. Az anyjával, Peterrel, és Remusszal varázs-monopolyt játszottak, ami nem nagyon különbözött a társasjáték mugli verziójától. Harry birtokolta a legjobb helyeket a táblán: a Mágiaügyi Minisztériumot és a Salamandert, Remus pedig Peterrel küzdött az Abszol útért. Lily ellenállt, és nem adta át a fiának a Roxfort Expresszt, ami az egyetlen vasútvonal volt, ami még nem volt az övé Az ellenállás egész addig tartott, amíg Lily nem lépett a Mágiaügyi Minisztériumot jelképező mezőre, és az ezzel járó költséget már nem tudta kifizetni.
- Feladom! – jelentette ki, átadva összes pénzét és vagyonát Harrynek, aki ezzel a megszerezhető javak három-negyedét birtokolta már.
- Azt hiszem, nyertem! – jegyezte meg. – Hacsak nem akartok tovább próbálkzni…
- Nem valószínű – nyögte Peter.
-Egyetértek – mosolygott Remus. – A játéknak vége!
- Apropó játék, Harry, felmennél, és szólnál apádnak, hogy a húsvét nem arra való, hogy dolgozzanak? Jöjjenek le, mielőtt felküldöm Remust és Petert, hogy lerángassa őket!
- Persze, anya!
Az elmúlt két órában, mialatt ők játszottak, az apja és Sirius bezárkóztak a dolgozószobába, hogy megbeszéljenek valamit. Harry rettenetesen kíváncsi volt, hogy miről lehet szó, de Remus ügyesen elkormányozta az ajtótól, amikor hallgatózni próbált. Megpróbált kiszedni valamit, a fogadott bácsikáiból, de Peter azt mondta, ő sem tudja miről van szó, Remus pedig kijelentette, hogy az nem olyasmi, amiről Harrynek tudnia kéne. Úgyhogy, most hálás volt a lehetőségért, hogy esetleg meghallhat valamit. Kellemes meglepetés érte, mert a dolgozószoba ajtaja résnyire nyitva volt, és szinte minden szót hallott.
- Állj már le, James! Tudom, mit akarsz mondani, de Dumbledore-nak igaza van!
- Honnan tudod, mit akarok mondani?
- Tizenegy éves korunk óta ismerlek! Nem vagy olyan kiszámíthatatlan.
- Nem ez a lényeg! A lényeg az, hogy nem engedlek egyedül kóborolni az Azkabanban!
- Tudod, nem egészen leszek egyedül! Egy csapat auror lesz velem.
- És mit fogsz csinálni, ha dementorokkal találkoztok? Tudod, hogy rosszabb hatással lesznek rád, mint a többiekre! Sokkal rosszabbal…
- Majd megoldom. Tudod, elég sok tapasztalatom van már benne…
- Tapmancs…
- Nem, James. Te nem mehetsz, te is tudod! Nem kockáztathatjuk az elvesztésed. Te vagy a VBÜF feje, vezeted az auror-részleget és Dumbledore-nak igaza van. Most, hogy Figg lett a miniszterhelyettes, és Ernie meghalt, túl nagy lenne a kockázat. Másodszor, szükségünk van az elterelésre. Voldemort el fogja hinni, hogy az a fő támadás, ha te vezeted.
- Mi lenne, ha én mennék, és te lennél az elterelés?
- Nem – Sirius egész halkan beszélt. – Nekem kell az Azkabanba mennem, egyszerűen tudom, hogy így van.
James hangja már sokkal kevésbé volt dühös, inkább csak aggodalom maradt benne.
- Nem akarlak megint elveszíteni, a miatt a hely miatt!
- Nem fogsz, de mennem kell. Már kijutottam egyszer, emlékszel? Egyedül én tudom, hogy lehet bejutni. Bízz bennem, James! Minden rendben lesz.
Harry apja, legyőzötten felsóhajtott.
- Nem te vagy az, akiben nem bízom, hanem Voldemort.
- Gyere inkább, Ágas! – mondta hirtelen Sirius. – Csatlakozzunk a többiekhez, mert lefogadom, már nem tudják, hová tűntünk!
Harry gyorsan cselekedett: ha észreveszik, hogy hallgatózott, nagy bajban lesz. A szülei már régen világossá tették, hogy rossz ötlet a Rendről szóló beszélgetéseket kihallgatni. Gyorsan kopogott. Pont időben, mert az apja rögtön kinyitotta az ajtót:
- Mi az, Harry?
- Anya azt üzeni, jobb, ha lejöttök, mert felküldi utánatok Remust és Petert, ha továbbra is csak a munkával foglalkoztok – vigyorgott, és igyekezett úgy tenni, mintha nem hallott volna egy szót sem. Működött.
- Épp most fejeztük be. Jössz, Sirius?
- Persze.
xxxxxxxxxxxxxxx
- Minden kész – hangzott el néhány héttel később, James szájából. – Megyünk az Azkabanba.
Fletcher elgondolkodva nézett rá, a Kísértés székből. Nagyon halk volt, miközben James felvázolta az Azkaban terv fő vonalait (amit ő egyébként előszeretettel nevezett Tapmancs hadműveletnek). Pontos adatokat most sem mondott, és ennek az volt az oka, hogy még mindig nem tudták, vajon márciusban miért fulladt kudarcba az a bizonyos bevetés. Így hát nagyon óvatosak voltak, annak ellenére, hogy most már május közepe volt, és eddig semmi említésre méltó nem történt. Még a központi tanácsnak sem kellett mindent tudnia, így azt sem, hogy nem James, hanem Sirius fogja vezetni a börtön elleni akciót.
- Ez rettenetesen kockázatos, James – mondta halkan Fletcher. – Sok jó ember végezheti Voldemort fogságában.
- Már most is sok jó ember van ott – emlékeztette Lily.
- Igaz. De akkor is… légy óvatos.
- Az leszek – biztosította James.
- Azkaban mellett, van egy másik téma is, amit még nem oldottunk meg – mondta Piton, és Sirius csodálkozására egyenesen rá nézett.
- És mi az? – kérdezte, mivel úgy tűnt senki más nem akar megszólalni.
- A kém.
Mielőtt bármit mondhatott volna erre, Dumbledore megszólalt.
- Azt hiszem, Perselus, ezt már megvitattuk.
Piton eleresztette a füle mellett a figyelmeztetést, és le nem vette a szemét Siriusról.
- Végeztem egy kis kutatást a távolba-látó bűbájról. Bár elég kevés róla az információ, úgy tűnik az a részét képezi, hogy bizonyos mértékig ellenáll a Veritaszérumnak is.
- Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Sirius, kicsit ingerültebben, mint eredetileg akarta.
- Azt jelenti – hangsúlyozott minden egyes szót, Piton, - hogy az átok alatt állhatsz, anélkül, hogy tudnád, és kémkedhetsz a Sötét Nagyúrnak, úgy hogy, ha akarnád, sem tudnád elárulni.
- És te úgy gondolod, ez az igazság?
- Nem látok más magyarázatot arra, hogy lepleződhetett le a terv.
Mielőtt kimondhatta volna a dühös választ, amit akart, Fletcher szólalt meg.
- Hogy működik pontosan ez a távolba látó bűbáj? – kérdezte. – Tudjuk?
- Az a benyomásom – válaszolt Lily, mindenki mást megelőzve, - hogy szemben az Imperius átokkal ez nem igényel semmilyen konkrét ellenőrzést az áldozata felett. Sokkal passzívabb, ezért nehezebb felfedezni is.
- Azt akarja mondani, hogy lehetetlen felfedezni – szúrta közbe Piton. – És nincs ellenátok. Az egyetlen szabadulási mód, ha a használója meghal.
- Értem – Fletcher szinte suttogott.
- Nem kockáztathatunk a múltkorihoz hasonló fiaskót – folytatta Piton. – Akár szándékos árulás volt, akár nem.
- Akkor ezek szerint, most biztonsági kockázat lettem, vagy mi? – kérdezte Sirius.
- Ha úgy érzed! – morogta Piton.
- Ha már az árulásról beszélgetünk, jó lenne, ha nem feledkeznél el az éjszakai munkádról!
- Azt hittem, már bebizonyítottam a lojalitásom…
- És én nem? – csattant fel Sirius.
- Elég ebből!
Csak Dumbledore tudta ennyivel lecsendesíteni mindkettőjüket. Sirius már meg is bánta, hogy felkapta a vizet. Ahogy körülnézett, a többieken az ingerültség és a kényelmetlen feszengés különféle fokozatait látta, Remust pedig, mintha kifejezetten szórakoztatta volna a jelenet. Dumbledore azonban fáradtnak tűnt, és egy kicsit dühösnek.
- Amint azt már mondtam, Perselus, a tanácsban nincs helye az alaptalan vádaskodásnak! És ez vonatkozik rád is, Sirius! Amíg nem találunk bizonyítékot az ellenkezőjére, azt fogjuk feltételezni, hogy a tanácsban nincs áruló. A bizalom hiánya, mindannyiunkat tönkretehet. Minden tagot meghatározott okból hívtam a tanácsba, ismerem az erősségeiteket és a gyengéiteket, úgyhogy ne felejtsétek el, hogy csak együtt vagyunk teljesek. A tanácsban nem lehet ellentét!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx