Harmincötödik fejezet: Tapmancs visszatér

- Minden készen áll?

A félhold sejtelmes fénye tükröződött a vízen, a hullámok pedig gyengéden simogatták a „Szeszély" oldalát. A csobogástól eltekintve csendes este volt Aberdeenben, ahol az öreg Martook hajója várta, hogy újra kifuthasson. Több mint egy hónapja tervezték a támadást, és a titoktartás létfontosságú volt. Még Arthur sem tudta pontosan, mikor indulnak, egészen egy órával ezelőttig, de hetek óta készült. A hídon állt, és nem is hallotta, hogy az aurorok megérkeztek, amíg az ismeretlen hang meg nem szólalt a háta mögött. Meglepetten összerándult.

- Igen – válaszolt, megfordult és egy ismeretlen varázsló kék szemeibe nézett. – Ön ki?

- Sirius Black – válaszolt az ismeretlen, és felé nyújtotta a jobbját. Auror egyenruhát viselt, amiben szinte teljesen beleolvadt az egyre sötétebb éjszakába, és egy kis idő után Arthur fel is ismerte, a sok kép alapján, amik a különböző újságokban jelentek meg róla. Egy kis tétovázás után kezet rázott vele, és arra gondolt, nem kéne meglepettnek lennie, hogy az egyetlen azkabani szökevény is részt vesz az akcióban.

- James-re számítottam.

- Változott a terv – mondta Black halkan, és körbepillantott a fedélzeten. A „Szeszély" kívülről nem tűnt nagynak, de a belseje egész más volt, kifejezetten tágas és kényelmes.

- És miért, ha szabad kérdeznem?

- Dumbledore – volt az egyszavas válasz, de aztán még hozzátette. – Nem kell aggódnia, a terv nagyrészt tőlem származik.

Ez legalább jó hír volt. Arthur elég sok elcseszett tervet látott már, ahol a fő hiba az információhiány volt. A megkönnyebbülés kiülhetett az arcára, mert Black megeresztett egy félmosolyt.

- Szóval, maga tudja, hogy kell vezetni ezt?

- Igen. Nagyjából – tette aztán hozzá őszintén. – De még mindig úgy gondolom, jó lett volna, ha magunkkal hozzuk Perkinst.

- Maga tagja a Rendnek – emlékeztette Black, és ezzel elárulta, hogy ő is az. – Ő pedig nem.

- Akkor ez most egy minisztériumi küldetés, vagy a Rendé?

- Mindekettő.

Léptek zavarták meg a beszélgetésüket, és Arthur Alice Longbottomot pillantotta meg a fedélzeten. Barna haját szoros kontyba fogta, és kerek arca, ami általában vidám volt, most komolyabb volt, mint amilyennek Arthur valaha látta.

- Mindenki a fedélzeten van – jelentette.

Nem látszott rajta semmi idegeskedés, semmi ahhoz hasonló, amit Arthur érzett. Úgy tűnt nem is izgatja, hogy a Sötét Nagyúr birodalmába akarnak behatolni. De aztán megpillantotta az árnyékot, és a barázdákat a szeme körül, és az agyába villant: Frank is az Azkabanban van. Akárcsak Bill.

Black bólintott, aztán Arthur felé fordult, ismét. Az arca sötét volt és feszült, de ő is nyugodtnak tűnt.

- Kész az indulásra?

- Igen. Akár kényelembe is helyezhetik magukat. A legnagyobb sebességgel is közel három óra, míg elérjük a szigetet.

- Figyelje az útvonalat. Kb. három mérföldre a szigettől, a mugli-riasztó varázslatok miatt az iránytűk megzavarodnak.

- Rendben – Arthur már tudta ezt, de megértette, hogy nem árt minél többször elismételni a fontos információkat. Hat további auror állt most már a hídon, és észrevette, milyen feszült körüköttük a légkör, ők már egyáltalán nem tűntek olyan nyugodtnak, mint a vezetőik. – Csak nyolcan vannak?

- Megbízható forrás szerint Voldemort – Arthur hátán végigfutott a hideg – nem lesz a szigeten ma éjjel – válaszolt Black.

- Ó. Ezek szerint a dementorokon kívül nem sok mindenkire kell számítanunk? – Jól látta, hogy Black összerezzent?

- Valószínűleg.

Arthur bólintott, aztán még egyszer ellenőrizte a műszereket, és lenyomta az indítókart. A „Szeszély" lassan elhúzott a dokktól, és közben nyolc szempár követte minden mozdulatát. Amikor gyakorolt és nem figyelte senki, minden egyszerűbbnek tűnt. Aztán Black végre a többiek felé fordult.

- Menjünk le! Próbáljatok pihenni egy kicsi. Két óra múlva tartunk egy rövid megbeszélést.

xxxxxxxxxxxxxx

James hangtalanul lopakodott előre a dús aljnövényzetben, és intett a csapatának, hogy kövessék. Mind önkéntesek voltak, és az volt a feladatuk, hogy biztosítsák az Azkaban terv sikerét. Piton információi, mint mindig, most is igaznak bizonyultak: Voldemort tényleg elhagyta a szigetet, és most számos halálfaló gyülekezett a Malfoy birtokon. Olyan volt az egész, mint valami parti, de James tudta, hogy valójában támadást terveznek. James minden jókedv nélkül elmosolyodott: most megtudják, mibe kerülhet a várakozás.

Amikor a csapat minden tagja elfoglalta a helyét, ő megadta a jelet. Ezt nem egy mindent elsöprő támadásnak szánták – bár remélhetőleg Voldemort nagyúr számára annak fog tűnni. Úgy tervezték, hogy a támadásuk csődöt mond majd, de ez a hiba időt nyer Siriusnak és a többieknek. Dumbledore-nak egy dologban igaza volt: Voldemort nem feltételezi majd, hogy James egyedül elengedi Siriust. A VBÜF új vezetője ideges volt, még mindig nem tetszett neki az ötlet, de most várta a munka, úgyhogy elhessegette a borús gondolatokat.

- Most!

A tizenkét auror egy emberként mozdult, egyszerre törve át a védőpajzsokat és az ablakokat. Észrevétlenül is lebonthatták volna a védelmi vonalat, de az több időt igényelt volna, és közel sem vonta volna magára eléggé a figyelmet. Ez az erőfitogtatás feldühíti Voldemortot, és pont ez az, amit James akart.

- Kijönnek! – kiáltotta jobbról Francine Hoyt.

James nem kevés rosszindulattal, elmosolyodott.

- Csak jöjjenek!

Az első halálfaló – úgy vélte Narcissa Malfoy volt az – belefutott a felállított csapdába, és azonnal felröppent a levegőbe, miközben dühösen kiabált. Nem fogja megölni a dolog, de elég kellemetlenül érzi magát majd egy ideig, különösen, ha valami keményen landol. James azonban ezt már nem várta ki, hanem azonnal célba vette a következő halálfalót, és az igazi harc kezdetét vette.

xxxxxxxxxxxxxxxxx

A szél sokkal erősebben fújt most, amikor két és fél órával az indulás után Black újból megjelent a hídon. Arthur nem tudta, az aurorok mit csináltak odalenn, de itt fenn a hídon egész csendes és békés volt egyedül, szinte már élvezte. Szinte. Nem volt olyan rossz, ha néhány pillanatra sikerült elfelejtenie, hová is tartanak.

Black szinte hangtalanul járt, de Arthur most pont a jó irányba nézett, így azonnal észrevette. Egy bólintással köszöntötte, amit az auror szórakozottan viszonzott. Arthur észrevette, hogy Black a horizont felé mered, ahol már látszottak az Azkaban sziget körvonalai. Lehet, hogy csak a fény játéka volt, de Arthur úgy látta, hogy a másik férfi enyhén reszket.

- Már alig két mérföldre vagyunk a szigettől – mondta. – Már nem tart sokáig.

- A keleti oldalon tegyen ki minket, ha lehet – szólalt meg rövid csend után az auror. – Van ott egy dokk, amit használhat – szembe fordult Arthurral, és az arca feszültnek tűnt, a halvány fényben. – Ha két órán belül nem érünk vissza, menjen el! És akkor is, ha valaki más közelít a hajó felé.

Arthur kényelmetlenül nyelt egyet.

- Értem – Black megint elfordult, és a szigetet nézte, ahol öt évig raboskodott. – Gondolja, hogy nem sikerül?

- Nem. De nem kockáztathatunk semmit.

Egy kicsit hátrébb a fedélzeten, közben gyülekezni kezdett a többi auror, ellenőrizték a pálcáikat és egy kicsit megmozgatták az izmaikat. De minden tekintet a sziget felé fordult, ami lassan egyre jobban kiemelkedett a ködből, és Arthur csak most fogta fel igazán, hogy azokat az embereket látja, akik majd megmentik a fiát. Istenem, csak legyen életben! Csak legyen minden rendben… Megint Black-re nézett, aki sápadt volt és Arthur biztosra vette, hogy a börtönben töltött időre emlékezik, de aztán a férfi hirtelen megfordult.

- James beszélt a fiáról – mondta halkan. – És találkoztam a másik hárommal a Roxfortban. Jó gyerekek – most egyenesen a szemébe nézett. – Vissza fogjuk hozni…

Arthur hirtelen leküzdhetetlen gombócot érzett a torkában. Az agya azt súgta, hogy ebben nem lehet biztos, de a Black szemében égő tűz megakadályozta, hogy ezt ki is mondja, e helyett csak annyit mondott:

- Köszönöm.

Black csak bólintott és halványan elmosolyodott. A tekintete még mindig elkínzottnak tűnt, de volt benne valami más is, amit Arthur nem tudott szavakkal megragadni. Egy pillanatig még a szigetet bámulta, aztán hátrahúzta hosszú, fekete haját, és összekötötte. A hátuk mögött megszólalt egy hang.

- Ezt tényleg komolyan gondolhatod – jegyezte meg Alice Longbottom. Black kérdő tekintetét látva, elmagyarázta. – Eddig csak akkor láttalak összekötött hajjal, ha a dolgok igazán keményre fordultak.

- Én mindig komolyan gondolom – mire a nő halkan felnevetett. – Mehetünk?

Az arca egy szempillantás alatt megváltozott, és Arthur a szemtanúja lehetett annak, amit Bill úgy hívott: az aurorok pókerarca.

- Menjünk…

Arthur követte a szemével, ahogy lementek a hídról és csatlakoztak a többiekhez. Soha nem értette meg igazán, mi vitt rá egyes embereket arra, hogy aurornak álljanak. Ő is harcolni akart, és változást, de ez akkor is más volt. Az aurorok voltak a kockázatvállalók, az elit, akik az első sorban harcoltak, olyanokkal szemben, akik minden lelkiismeret-furdalás nélkül öltek. Most azonban látta, hogy miért éri meg a veszélyt vállalni. Ez nem a halálról szólt, hanem mások megmentéséről.

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

Vízpermet csapott fel a szemébe, de Sirius észre sem vette. Csak a szigetet látta, ahol sok időt töltött, és ahová remélte, hogy nem kell visszajönnie. Most azonban a saját döntése alapján jött, és azokra gondolt, akik most is ebben a pokolban voltak, ahol ő öt évet élt… ha azt életnek lehetett nevezni. De ennek ma vége lesz.

Arthur pontosan a dokknál állította meg a hajót. Nem sokat használt a „Szeszély" által kínált mágikus eszközökből, mert a sziget körül volt véve ellenőrző pontokkal, hogy kiszúrják a közeledőket. De, ha a feltételezéseik igazak, mugli technológiával simán és észrevétlenü meg lehet közelíteni a szigetet, ha az ember kikerüli a mugli-zavaró bűbájokat. Ha tévedtek, az elég hamar ki fog derülni.

Gyorsan a csapat tagjaira pillantott. Néhányukat elég jól ismerte, mint például Alice-t, akivel már a Roxfortba is együtt jártak, de a többségüket csak most kezdte megismerni. Mucia Colemant leszámítva a múltkori csapat összes tagja itt volt: Hestia Jones, Oscar Whitenack és Kingsley Shaclebolt, hozzájuk csatlakozott még Derek Dawlish, Striker Williamson és Christa Gambledon. Hármukat ismerte a legkevésbé, de négy napja gyakorlatoztak együtt, és mindnyájan profinak bizonyultak. Az arcukon látszott, hogy felfogták a veszélyeket, de ugyanakkor mégis nyugodtak. Készen álltak.

A hajó egy halk koppanással megállt. Sirius megragadta a korlátot, hogy ő szálljon le először, de Alice hangja megállította.

- Sirius, az a rés túl kicsi. Egyikünk sem fér be rajta – sziszegte, a kis nyílás felé intve, ami a tervezett behatolási pont volt. Innen indult a börtön vízvezeték rendszere.

De Sirius csak elmosolyodott. A terv az, hogy neki kell először bemennie, úgy, hogy ne indítsa be a jelzőrendszert, ami körülveszi a területet. A varázslat használata rögtön felhívná rájuk a figyelmet, ami végzetes lenne.

- Ne aggódj – mondta, - csak bízd rám!

Átvetette magát a korláton, és partot ért. Rövid koncentrálás és már fel is vette animágus alakját, mélyen beszippantotta a levegőt. Semmit nem érzett, még a dementorokat sem, ami azt jelentette, hogy épp a megfelelő időben jöttek. Tapmancs eliramodott és néhány ugrással odaért a réshez. Óvatosan körülszimatolta a nyílást, aztán bepréselte magát. Odabenn újból megállt, és kihasználta a kutya érzékszerveit, hogy megbizonyosodjon: tiszta a terep. Csak a víz csöpögését hallotta, és a pusztulás és szennyvíz szagát érzete. A piszkos víz a mellkasa közepéig felért, pedig Tapmancs elég nagy termetű kutya volt.

Visszaváltozott és a vastag rácshoz lépett, ami lezárta a szennyvízcsatornát. Elég széles volt, hogy az eltávolítása után két megtermett férfi is kényelmesen besétálhasson a helyén. A rácsot egy karral lehetett felnyitni, ami a jobb oldalon volt – most megragadta és meghúzta, de előtte még gyorsan elmondott egy riasztás-gátló varázsigét. A kar tizenöt percre kikapcsolta a védelmi rendszert… legalábbis, ha volt valaki aki a riasztás elleni bűbájt használhatta, amire persze a szökni készülő rabok nem nagyon voltak képesek. Legalábbis a régi rendszerben így működtek a dolgok, és nem volt semmi okuk azt hinni, hogy Voldemort változtatott volna ezen.

A kapu rendben kinyílt, és a többiek bevonultak, majd egy gyors létszámellenőrzés után Sirius visszacsukta a rácsot.

- Jegyezzétek meg, ha lenyomjátok a kart tizenöt percetek van kijutni. Ha többet töltötök itt, ropogósra sültök…

Némán bólintottak, Alice pedig mellé lépett:

- Nem is tudtam, hogy animágus vagy…

- Mit gondolsz, először hogy jutottam ki? – megpróbált könnyeden válaszolni, de az Azkabanban ez nem nagyon ment. A hideg is kirázta ettől a helytől. – Rendben, mindent úgy csinálunk, ahogy terveztük. Ez a csatorna száz méter múlva ketté válik. Onnan balra indulunk tovább. Ne használjon senki mágikus fényt, és maradjatok együtt. Párokban haladunk. Alice te vagy az utóvéd. Oscar, te velem jössz!

Gyorsan mindenki az előre megbeszélt társa mellé lépett, Alice pedig hátra ment. Ő volt a másodparancsnok, vagyis hátul marad, hacsak Siriusszal nem történik valami. Addig pedig biztosítja, hogy hátulról ne érje őket támadás.

További utasítások nélkül elindultak előre a csatornában. Sirius olyan gyorsan haladt, amennyire csak mert, de a fő cél az volt, hogy halkan közelítsenek. Oscarnak ez nem ment olyan könnyen, kínlódva haladt a szennyvízben, de amikor Sirius rápillantott, magabiztosan feltartotta a hüvelykujját. Sirius elég jól látta maguk előtt az utat, és most az egyszer hálás volt, hogy olyan sok időt töltött egy félhomályos cellában: így sokkal könnyebben alkalmazkodott a sötéthez.

Végül elérték a T-alakú elágazást, és balra kanyarodtak, de előtte Sirius óvatos pillantást vetett a jobb oldali alagútba is. Egyre hidegebb volt, ami azt jelezte, hogy már közel vannak. Hirtelen azonban az érzés már több volt, mint borzongás, olyan volt, mintha megfagyott volna a levegő, és hangok kezdtek zsongani az agyában…

Ne!

Megpördült és előreszegezte a pálcáját, épp időben, hogy lássa elősiklani a dementort a jobb oldali csatornából. Gondolj valami vidámra, biztatta magát kétségbeesetten, ahogy a dementor egyre közelebb jött. Sikolyok visszhangoztak a fejében, és a látása elhomályosult… fájdalomra és szörnyűségekre emlékezett, és dühös üvöltésekre … valami vidámat…

- Expecto patronum!

Oscar patrónusa menekülésre késztette a dementort, és Sirius reszketegen felsóhajtott.

- Kösz – mondta halkan.

- Semmi gond, főnök – válaszolt Whitenack. – Láttam, hogy néztél, és gondoltam, hogy valami baj van. Jó messziről megérzed a dögöket, nem?

- Foglalkozási ártalom – válaszolt szárazon. Kezdte újra normálisan érezni magát, és már egyenletesen lélegzett. Még egyszer nem lepnek meg, esküdözött magában dühösen. – Menjünk tovább!

Tizenöt perccel később végre elérték az alagút végét, ahonnan egy szűk lépcsősor vezetett felfelé. Sirius óvatosan elindult rajta, de így is hallotta a halk reccsenéseket.

- Ez mi? – kérdezte Jones, egy viszonylag hangosabb reccsenés után.

- Csontok – válaszolt Sirius. A lépcső tetejét nézte közben, ahol a vasajtó résnyire nyitatva volt, ami azt jelezte, hogy nem járt itt senki a szökése óta. – Ide dobják a halottakat…

Jones és Dawlish erre kicsit elzöldültek, de Sirius csak vállat vont. A szag sokkal rosszabb volt, amikor Tapmancs botladozott itt keresztül nem olyan régen. Úgy tűnt, mintha a szökése egy máik időben lett volna, de valójában alig három hónap telt el… de most nem volt idő arra, hogy elvesszen az emlékekben. Oscarhoz fordult.

- Maradjatok itt, amíg jelzek.

- Értem.

Felment a lépcső tetejéig, és gyorsan kilőtt egy fekete-mágia detektort. A válasz szinte azonnal visszajött: semmi.

Megkönnyebbülten felsóhajtott. A legrosszabb félelme az volt, hogy rögtön az elején belefutnak egy csapat dementorba, de úgy tűnt, pontosan emlékezett a menetrendre. Éjszaka a dementorok szabadon ki-be járkálhattak a cellákba, és kedvükre kínozhatták a rabokat – az őrültség határáig, de azon sosem léphettek túl, és soha nem kerülhetett sor a Csókra. Voldemort szigorúan fogta a szörnyeit, és azok nem is mertek szembeszegülni az akaratával.

Elhagyva az ajtó menedékét, Sirius jelzett a többieknek, hogy jöhetnek. A dementorok szétszórva járőröztek, és más foglalta le őket, ami lehetővé tette, hogy ne kelljen szembenézniük egy nagyobb csapattal, és így két csoportra oszolhattak. Amikor mind átértek az ajtón, még pár méterrel előrébb mentek és aztán Sirius megállt.

- A cellák négy sorban vannak. Alice, Dawlish, Striker és Christa, tietek a két jobboldali. Oscar, Kingsley és Jones, ti velem jöttök, miénk a bal oldal. Huszonhét rabot kell megszöktetnünk, és lesznek köztük, akik nem boldogulnak majd egyedül. Itt találkozunk, és jelezzetek, ha valami gond van!

- Minden rendben – suttogta Alice, és elvezette a saját osztagát.

Sirius egy pillanatig figyelte a távolodó alakjukat, aztán barla fordult, a magas biztonsági fokozatú cellák sora felé, ahol öt évet töltött az életéből.

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Figyelj!

James lehúzta a fejét, egy vörös sugár elől, és a válla fölött hátralőtt egy átkot.

- Kösz!

Francine túl elfoglalt volt, hogy válaszoljon, és James már ott is volt mellette, hogy segítsen. A halálfalók túlerőben voltak és az aurorok éppen visszavonulóban voltak. Az erdő a Malfoy birtok körül nem volt túl nagy, és ha ilyen tempóban haladnak tovább, akkor hamar kifogynak a fedezékből. Akkor pedig a halálfalók nyílván elgondolkodnak majd, hogy vajon miért nem dehoppanálnak inkább.

Azonban, még senki nem esett el, és ez remek teljesítmény volt. Habár James jobb vállán egy csúnya égésnyom éktelenkedett, amivel később majd foglalkozni kell, és mindenkin voltak kisebb-nagyobb sérülések, de eddig viszonylag jól ment minden. Elég időt kell nyerniük, csak ez a cél. Távol kell tartaniuk a halálfalókat az Azkabantól…

- James! – Austen Fenwick kiáltott, és félelem volt a hangjában.

Elküldött egy sokkoló átkot Lucius Malfoy irányába, mielőtt válaszolt.

- Mi az?

- Eltűnt!

- Ki tűnt el? – hirtelen összeszorult a szíve, mert utálta, ha fel kellett áldozni valakit.

- Nem közülünk! Tudodki! Elment!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Remus nem tudott aludni. A tudat, hogy az egyik barátja épp az Azkabanban van, míg a másik több tucat halálfalóval és magával Voldemorttal küzd, nem volt túl megnyugtató. Így a Roxfortban barangolt, céltalanul, és várta a híreket. Nem ez volt az első álmatlan éjszakája, és attól tartott, nem is az utolsó.

A Nagyterembe érve, meglepve látta, hogy Sybill Trelaweny ül az egyik asztalnál, szórakozottan kevergetve egy csésze teát. A szemei üresen meredtek a semmibe, és azt sem vette észre, amikor mellé ért.

- Sybill? – szólította meg halkan. A jóslástan-professzor nem válaszolt, csak kevergette a teát, aztán lassan a szájához emelte. – Sybill, jól vagy?

Trelawny leejtette a csészét.

Az darabokra tört, de még ezt sem vette észre. De Remus sem törődött vele, mert a nő rekedt és fátyolos hangon kezdett beszélni, amit addig korábban csak egyszer hallott, Dumbledore merengőjében.

- A választás megtörtént… a Sötét Nagyúr ellenfele szembeszáll vele…olyan erőt hordoz, amihez a sötétség nem érhet fel… De ő választott, mert értette, és ez elhozza a véget… akit fájdalom formált, és vér és sors, csak ő marad…de elhagyatva pusztul és a sötétség nem vonul… A világ fordul ma éjjel, és a Sötét Nagyúr megjelöli az ellenfelet…A választás megtörtént…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx