Harminchatodik fejezet: A választás
Bill lépések és suttogó beszélgetés zajára ébredt. A rettegés rögtön feltámadt benne, de erővel visszaszorította, és inkább a pillanatnyi helyzetre koncentrált. Azonnal odébb kúszott, és a falon lévő lukat kereste:
- Frank?
- Itt vagyok, kölyök – suttogta a rekedt hang.
- Hallod ezt?
- Igen. Már megy egy ideje – válaszolt a másik fogoly. – Azt hiszem…
Hirtelen hangos nyikorgás hallatszott és Frank hangja eltűnt. Bill kétségbeesetten felemelte a hangját, napok óta először.
- Frank! Ott vagy még? Frank!
Bill cellájának az ajtaja is csikorogva kinyílt, mire felkapta a fejét. A teste ösztönösen remegni kezdett, felkészülve a rátörő hidegre és borzalmakra – de nem történt semmi. Semmi dementor, csak egy sötét taláros férfi alakja az ajtóban. Az idegen belépett, de Bill gyanakodva nézett rá, nem tudva mit gondoljon az új helyzetről. Az éjféli látogatók nem voltak ritkák az Azkabanban, bár Lestrange-ék jobban kedvelték a nappali időszakot.
- Minden rendben – mondta az idegen halkan. – Azért jöttünk, hogy hazavigyünk!
A varázsló még közelebb lépett, és amikor lehajolt, hogy felsegítse, Bill megpillantotta az auror jelvényt a talárján. Azonnal elfogadta a segítő kezet.
- Ki maga?
- Sirius Black – válaszolt a másik, miközben felhúzta a földről.
- De maga halott! – mondta leesett állal, és csak bámult az idegenre, miközben azon gondolkozott, vajon most már ő is halott-e vagy csak hallucinál. A Hősök Falára vésett név igazi emlék volt, nem csak a képzelete szüleménye.
- Az emberek állandóan ezt mondogatják – mondta az idegen feszült mosollyal. – Bill Weasley, ugye? – Bill bólintott. – Tud járni?
- Igen.
- Akkor gyerünk. Nincs vesztegetni való időnk.
Black kiterelte Billt a cellából, a pálcája közben folyamatosan készenléti pozícióban volt. Gyors pillantást vetett a folyosóra, aztán intett Billnek, hogy lépjen ki. A járás egyszerre volt jó és fájdalmas érzés: egyrészt hálás volt, hogy képes rá, másrészt eszébe juttatta a kínzásokat, amiket az elmúlt hónapokban elszenvedett. Amikor kilépett, körülnézett, és látta, hogy még három auror van odakinn, az egyik épp egy megviselt külsejű varázslót támogatott ki a szomszéd cellából. Frank…
Az egyik auror Black felé fordult.
- A túlsó oldalról az összes rab itt van, Sirius. Most már csak vissza kell mennünk a találkozópontra.
- Rendben – Black az alsó cellasor felé intett. – Figyeljetek arra, Letrange-ék ott laknak lent…
- Sirius? – Bill rabtársa döbbent tekintettel meredt Blackre. Megingott, és az auror, aki támogatta, alig tudta megtartani.
- Helló, Frank! Alice örülni fog…
Frank Longbottom csak pislogott.
- Te meghaltál…
- Majdnem… - a mosoly a szemeit nem érte el, azok a folyosót vizslatták. Feszültebbnek tűnt, mint a többi auror, de körültekintőbbnek is, és a többiek nyilvánvalóan tőle várták a vezetést.
- De mit csinálsz itt? – kérdezte Frank. – Eltekintve a nyilvánvalótól…
- Az osztálynak szüksége volt valakire, aki ismerős Azkabanban – válaszolt. – És ez én voltam.
- Te… - de a hideg beléfojtotta a szót, ugyanabban a pillanatban, amikor Bill is megérezte. Képtelen volt megszólalni, még talpon maradni is nehéz volt, és látta, hogy Frank remeg. Black is megingott… és Bill már hallotta a sikolyokat…
- Dementorok! – sikerült Franknek kinyögnie, de közben elesett, és magával rántotta az aurort is, aki támogatta. Bill lábai megroggyantak, és nekiesett a falnak. A látása elhomályosodott, de látta, hogy vagy egy tucat szörny közeledik feléjük-
Látta, hogy az egyik Kingsley mellé ér, és fölé hajol. Black botladozott, és majdnem összeesett, pont Bill mellett tántorodott a falnak. De aztán felemelte a pálcáját, és Bill látta a komor eltökéltséget az arcán.
- Expecto patronum!
Egy hatalmas ezüst sas szabadult ki a pálcából, és a Kingsley fölé hajló dementorra támadt, a lény hátrálni kezdett, aztán megfordult és menekülőre fogta. A sas is megfordult, és a többi dementorra vetette magát. Egy pillanattal később egy női hang kiáltotta a patrónus bűbájt, aki hátulról közelített feléjük. Hatalmas oroszlánja csatlakozott a sashoz, és elkergették a dementorokat.
A fagyos érzés olyan hirtelen tűnt el, ahogy jött. Bill ellökte magát a faltól, a karcsú auror pedig felsegítette Franket. Black Kingsley mellé lépett, és segített neki megállni a lábán.
- Jól vagyok – jelentette ki a fekete varázsló remegő hangon.
Black bólintott:
- Ez szoros volt…
- Egyetértek – mondta a nő, és Bill felé fordult. Ismerte Hestia Jonest, és meglepte, hogy elsőre nem ismerte fel a hangját vagy a patrónusát… Hestia hátranézett a válla fölött és Bill meglátta a csapat foglyot, akikkel a nő érkezett, mielőtt a segítségükre sietett volna.
- Jó időzítés – mondta a Franket támogató auror, és Bill most már őt is megismerte: Oscar Whitenack volt, Frank korábbi tanítványa.
- Nem elég jó – válaszolt Hestia. Blacket figyelte, de a férfi Frankre nézett.
- Azt hiszem – kezdte Frank lassan – fel kell áldoznotok néhányat a kevésbé mozgásképes rabok közül…
- Frank… - Bill elképedt.
- Ez nem fog megtörténni – jelentette ki határozottan Black. Egyenesen Longbottomhoz lépett és a szemébe nézett. – Senkit nem hagyok itt, túl jól ismerem ezt a helyet – átnyújtotta a pálcáját. – Tessék, csináld!
Frank kétkedő arccal nézett a pálcára.
- Maximum egy órán át tarthatok ki… ha szerencsénk van – figyelmeztette Blacket.- A bal lábam el van törve, és nem akarok senkit lelassítani…
- Ha egy óra múlva is itt vagyunk, akkor így is, úgy is halottak vagyunk.
Frank sóhajtva elvette a pálcát és magára mutatott vele:
- Brevisalvum Mali.
Bill tisztán emlékezett, hányszor hallotta a kiképzés alatt Mordontól, hogy soha ne használja a gyorsgyógyító bűbájt, csak igazi vészhelyzetben – hát, ha ez nem volt az, akkor semmi. Frank arckifejezése azt súgta, hogy a fájdalom nem sokat enyhült, de mindenesetre felegyenesedett, és meg tudta tartani a saját súlyát.
- Köszönöm – mondta Frank, és visszaadta a pálcát.
- Gyerünk…
Vörös fény csapott le a fejük felett, épp hogy elkerülve Oscart.
- A földre! – kiáltotta Hestia, és mindenki engedelmeskedett valami fedezéket keresve. Egy pillanatra, Bill fejében megfordult, hogy visszaugrik a cellájába, de aztán mégsem tette. Engem már csak erővel visznek vissza oda – gondolta.
- Ezek Lestrange-ék – hallotta Frank hangját, és a gyűlölet csak úgy sütött a szavaiból. Bill pontosan megértette az érzést.
- Stupor!
Az ő oldalukról csapott fel a vörös sugárnyaláb, és egy pillanatra megvilágította az ellenfeleiket, és Bill látta, hogy az egyik a földre zuhan. Aztán Bellatrix Lestrange hangja harsant fel.
- Ó, te vagy az, kuzin? Tényleg olyan bolond vagy, hogy visszajössz a szigetre? Remélem tudod, hogy ezúttal nem menekülsz!
A halálfaló könnyedén hárította az átkot, amit Kingsley küldött rá. Hestia pajzsa viszont összeroppant Rodolphus Lestrange támadása alatt.
- Nox omni – suttogta Black, és hirtelen minden fény kialudt a folyosón. Valaki az ő oldalukon hangosan elkáromkodta magát.
- Azt hiszed, elbújhatsz, Sirius? – kérdezte Bellatrix nevetve. – A sötétség a barátom! Avada Kedavra!
Zöld sugár csapódott a falnak, magasan Bill feje felett és apró kődarabokat hasított ki a falból. Egy pillanattal később, fülsiketítő gongszót hallott, és rájött, hogy ez lehet segítségkérő jelzés.
- Ez a legtöbb, ami telik tőled? – kiáltott át Black a túloldalra, de a nő csak nevetett.
- Hívod a barátaidat, Sirius? És én azt hittem, elég férfi vagy, hogy kiállj ellenem! – megint nevetett, és ettől a hangtól Billt a hideg is kirázta. Balról mozgást hallott, de Bellatrix még nem fejezte be. – Lumos – sziszegte, és Bill megpillantotta a nőt, aki a halvány fényben a pálcáját Black görnyedt alakjára szegezte. – Ava…
- Everbero! – Black nyílván számított rá, hogy a nő felfedi magát, mert az átka pont telibe kapta, nekivágta a hátsó falnak, ahol aztán mozdulatlanul elterült. – Capitulatus!
A pálca Black markában kötött ki, és aztán megint teljesen sötét lett, mert a Bellatrix által csiholt fény kialudt. Egy pillanattal később, azonban a folyosói világítás helyreállt és Black Frankez fordult, aki azonban megrázta a fejét.
- Add Billnek – láthatóan még mindig erős fájdalmai voltak, a hangja gyenge volt.
- Tessék – Bill ügyesen elkapta a felé dobott pálcát. Különös érzés volt, teljesen más, mint a saját pálcája és… valahogy romlott. De egy kis időre megteszi, főleg, ha semmi bonyolulttal nem próbálkozik.
- Köszönöm.
Black bólintott:
- Mindenki jól van? – igenlő kórus válaszolt, miközben feltápászkodott a földről. – Jó, tűnjünk el innen, mielőtt még valami történik…
- Vigyázz! – kiáltott Hestia, aki abba az irányba figyelt, ahonnan ő jött korábban.
Bill ösztönösen abba az irányba fordította a pálcát, amit kapott, de aztán felismerte a közeledőket. Alice Longbottom vezette a kis csapatot. A nő egy éles pillantás vetett a két eszméletlen Lestrange-ra.
- Látom eseménydús utatok volt – jegyezte meg.
- Eléggé – morogta Kingsley, de Alice közben odaért a férje mellé, és szorosan átölelték egymást. De csak néhány másodpercük volt.
- Hányat találtatok? – kérdezte Black.
- Tizenötöt – válaszolt azonnal, de még mindig a Frank kezét fogva. A férfi most évekkel fiatalabbnak tűnt, és az eltökéltségen kívül az öröm is megjelent az arcán. – Útközben belefutottunk Rabastan Lestrange-ba, de egy ideig nem fog zavarni…
- Helyes – Black még mindig a folyosón vizslatta. – Mi tizenkét rabot találtunk, ez azt jelenti mindenki megvan. Jones, Alice, maradjatok hátul. Bill és Oscar, ti velem jöttök. A többiek maradjanak együtt.
Olyan gyorsan haladtak, amennyire csak tudtak, de ez sajnos nem volt valami nagy sebesség. A különféle sérülések lelassították a rabokat, az aurorok pedig egyszerre figyeltek és próbáltak segíteni. Úgy tűnt egy örökkévalóságig tartott, míg elhaladtak az összes magas biztonsági fokozatú cella előtt, majd rákanyarodtak a folyosóra, ahol a kihallgató-helyiségek sorakoztak. Bill ugyanazt a kifejezést látta Black arcán, mint ami az övére is kiülhetett az ajtók láttán, és legszívesebben rákérdezett volna, hogy tényleg itt raboskodott-e ő is. De tudta, hogy ennek most nincs itt az ideje. E helyett inkább azt kérdezte:
- Hová megyünk?
- A szennyvízelvezetőhöz – válaszolt Whitenack. – A bejárat a következő kanyar után van. A csatorna a dokkhoz vezet, ahol egy hajó vár minket.
Szabadság. A gondolat majdnem elviselhetetlenül édes volt, és Bill hirtelen attól kezdett tartani, hogy talán csak a képzelete játszik vele…
Hirtelen azonban, ahogy az utolsó kanyar felé közeledtek, hideg szél söpört végig a csoporton.
Black mozdulatlanná dermedt, és kinyújtott karjával megállásra késztette az őt követőket is. Az egész teste megfeszült, a pálcáját szoros mozdulatlanságban tartotta maga mellett. Bill gerince mentén végigfutott a hideg borzongás…
Csapdában voltak.
Valahonnan halványan ismerős volt az érzés, de amiben biztos volt, az csak annyi: valami van a kanyaron túl, valami a szabadságuk útjában…
- Mi az? – kérdezte Oscar tompa hangon.
Black végre megmozdult:
- Voldemort.
- Lehetetlen. Ő…
- Érzem. Itt van – felemelte a pálcáját. – Meneküljetek…
Aztán Sirius Black határozott léptekkel bekanyarodott a sarkon.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Ez a nyugalom, ami hatalmába kerítette, nem lehetett a sajátja… Természetellenes békét érzett, pedig a halála felé lépkedett, és az idő, mintha lassítva telt volna. Minden lépés egy örökkévalóságig tartott, mintha a sors minden esély meg akart volna adni neki, hogy rádöbbenjen, milyen hülyeséget csinál. De tudta, mit tesz: választott. Az idő visszatért rendes ütemébe, és érezte, hogy a szíve a torkában dübörög. Befordult a sarkon. A folyosón mesterséges szél fújt, és a talárja tekergett a lába körül. Egy magas, sovány alak állt tőle vagy harminc méterre a folyosó végén, fekete öltözékben, és vadul világító vörös szemekkel. Egy hosszú fehér kéz irányította felé a pálcát, de nem hangzott el varázsige.
- Sirius Black. Gondoltam, hogy te vagy…
Ez volt az első alkalom, hogy egyenlőként nézett szembe a Sötét Nagyúrral. Amikor megszólalt, a hangja nyugodt volt. Békét kötött magával, mert ez az ő választása volt.
- Voldemort.
Egy szívdobbanás.
- Avada Ke…
Tudta, mielőtt a Sötét Nagyúr megmozdította volna a pálcáját. Oldalra vetette magát, és kiszakított egy darabot az oldalfalból, azt lökte az átok útjába. Voldemort egy mozdulattal félrelökte az akadályt, de Sirius is könnyedén hárította a következő átkot. A vörös szemek fenyegetően összeszűkültek. Megint jött a zöld fény, de Sirius gyorsan mozgott, és egy intéssel kiszakította helyéből az egyik ajtót, az átok ennek ütődött neki, mire az ajtó lángra kapott.
Aztán a párbaj igazán kezdetét vette. Alig volt idő gondolkodni, csak cselekedhetett. Az átkok cikáztak a levegőben és körülöttük, hátborzongató fénnyel töltve be a folyosót. A háttérből kiabálás hallatszott, ami a társaitól jöhetett, de ebben nem lehetett biztos. Csak Voldemortra koncentrált és mintha előre tudta volna milyen átkot fog használni a sötét varázsló, mielőtt még az kimondta volna. Nem tudatos érzés volt ez, csak az ösztön vezette, és nem is volt tökéletes.
Voldemort eltalálta egy Cruciatus átokkal, épp abban a pillanatban, amikor az ő sújtó-átka is célba ért. Hátraesett, pont Bill Weasley lábaihoz, de Voldemort is a földre került, és az átok hatása azonnal megszűnt. Weasley megpróbálta elkapni, és visszahúzni, de Sirius már talpon is volt.
- Cadovallum! – kiáltotta, de Voldemort védése felfelé irányította az átkot, és a plafon egy darabja hangos robajlással beszakadt.
Sirius azonnal utána küldött egy kábító átkot, bízva benne, hogy a lehulló kődarabok kikerülése, egy kicsit eltereli Voldemort figyelmét, de nem így történt. Épphogy sikerült elkerülnie egy újabb Cruciatust. Közben Voldemort elővarázsolt egy hatalmas fekete kígyót, ami azonnal Siriusra támadt. Aztán egy gyors tűzgyújtó bűbáj hamuvá égette az állatot, de ezzel értékes másodperceket vesztett, és egy csonttörő átok átrágta magát a pajzsán: fájdalmasan felkiáltott, ahogy néhány bordája eltörött.
De nem volt idő fájdalomra, sőt még levegőt venni sem. A folyosón, mintha egy tűzijáték zajlott volna. Az átkok betöltötték a levegőt: néhányat hárított, mások elől kitért, füst kavargott körülöttük – amitől a párbaj már-már szürreálisnak tűnt. Blokkolt egy akadályozó bűbájt, aztán egy újabb ajtót tépett ki a keretéből és Voldemort felé lökte. Az ajtó azonnal hamuvá porladt, de Sirius már oldalra mozdult, és kikerült az újabb halálos átok útjából. A zöld fény a háta mögött csapódott a falnak, a fal pedig darabokra robbant, és valaki hangosan felüvöltött.
Egy gyors mozdulat, és egy kis forgószél kerítette hatalmába Voldemortot, felkapta és megpörgette, de az ellenátok hihetetlenül gyors volt, és a következő pillanatban, már Sirius volt a levegőben, és hangos csattanással zuhant vissza a földre, erősen beverve a fejét a betonba. Ösztönösen odébbgördült, elkerülve az újabb Cruciatust, a pajzsa elhárította a következő átkot, és aztán már újra talpon volt. Ösztönösen cselekedett, elfelejtve minden szabályt, sőt még a józan eszét is.
- Imperio!
- Imperio!
Egyszerre hangzott el a két átok. Mindketten meginogtak és hátratántorodtak egy-egy lépést. Meleg és hideg egyszerre ölelte át Siriust, és az Azkaban hirtelen semmivé foszlott, mert most az akaratok mezején találták magukat. Érezte, ahogy Voldemort harcol a szorítása ellen, és ugyanakkor hallotta a halk suttogást, hogy dobja el a pálcáját, hogy egyszerűen adja meg magát…
Minden homályos volt. Nem látott, nem érzett és nem hallott semmit. Csak Voldemort akaratalétezett, és az erő ami faltörő kosként ostromolta védelmét. A világ nem volt fontos, csak a béke érzése maradt. Nem kell foglalkoznia semmivel, nem kell gondolkoznia…
De ez olyan harctér volt, ahol sokszor járt már, amit jól ismert és értett. Harcolt, előrenyomakodott a kötelék mentén, puszta akaraterőre támaszkodva, és próbálta kényszeríteni a Sötét Nagyurat, hogy engedjen a szorításon. Előnyben volt és ezt tudta. Kétséges, hogy bárki is az Imperius átkot merte volna használni Voldemorton. Az összekapcsolódott átkok egy köteléket hoztak létre köztük, és itt már nem volt szerepe a varázserőnek, csak az akaratnak.
De Voldemort nagyon erős volt. Fájdalom fojtogatta Siriust, ahogy az akaratuk egymásnak ütközött, és ő lecsapott, csak, hogy lássa, mi történik. A dühödt válasz olyan erős volt, hogy égetett, és Sirius majdnem elejtette a fonalat. A melegség érzése megint körülfonta és hirtelen a reménytelenség és kétségbeesés kerítette hatalmába, a vereségé – és érezte Voldemort győzedelmes ujjongását.
Nem!
Centiméterenként kapaszkodott vissza. Olyan volt, mintha egy sziklára próbálna feljutni. Voldemort dühe hasogató volt, de ő harcolt. Nem fog veszíteni. Nem fogja elengedni.
Olyan tartalékokat mozgósított, amikről maga sem tudta, hogy léteznek.
A kötelék kezdett rémisztően erőssé válni. Sirius úgy érezte, ha csak még egy lépést tenne előre, egyenesen belelátna Voldemort eltorzult lelkébe – és hirtelen rájött, hogy a Sötét Nagyúr ugyanezt tehetné vele. A helyzet most már több volt, mint veszélyes. Másodpercek kérdése, és Voldemort is rájöhet, mit jelent ez a kapcsolódás, és Siriusnak erős kétségei voltak, hogy amúgy is megnyomorított pszichéje vajon kiállná-e ezt a nyomást. Koncentrált, és minden erejét beleadta a lökésbe, amivel ki akarta szabadítani magát a szorításból, mielőtt túl késő lenne…
Aztán minden elsötétedett.
xxxxxxxxxxxxxxxx
- Stimula!
Sirius szemei felpattantak, de hunyorognia kellett a hirtelen fényben. A tűz, ami a párbaj nyomán gyulladt, nem messze szikrázott és emberek mozogtak körülötte. Felkapta a fejét, és egyenesen Kingsley Shacklebolt szemébe nézett. Gyorsan a könyökére támaszkodott és körülnézett. A megmentett rabok és az aurorok mind ott tolongtak körülötte, és szinte rémülten néztek rá. Kingsley-re nézett, és próbálta valahogy szétkergetni az agyára nehezedő ködöt.
- Mi történt?
- Elkábítottunk mindkettőtöket – válaszolt az auror. – Nem tudtunk mást kitalálni, hogy mindkét átkot áttörjük.
- Voldemort…?
Néhányan felnyögtek a név hallatán a háttérben.
- Még eszméletlen. Épp azt próbáltuk kitalálni, hogyan…
BUMM!
Szikladarabok potyogtak körülöttük, és a sarkon túlról Alice Longbottom kiáltott:
- Valaki jön!
Sirius felugrott, miközben egyre nagyobb darabok kezdtek hullani a mennyezetből. A talaj folyamatosan remegett, és gyorsan felkapta a pálcáját, amit megpillantott a földön. A feje majd szétrobbant, de nem volt ideje ezzel foglalkozni.
- El kell tűnnünk innen! – üvöltötte Kingsley-nek az egyre hangosabb dübörgésen keresztül. Fények és átkok jöttek onnan, ahol Alice és még néhányan voltak. – Nincs sok időnk!
Az ajtó felé iramodott, és a foglyok sora azonnal megnyílt előtte. De amikor odaért, látta, hogy zárva van, és ettől hidegség markolt a szívébe. Ne légy paranoiás, lehet, hogy Alice csukta be maga mögött, amikor jöttünk… További tétovázás nélkül, feltépte az ajtót…
És szemtől szemben találta magát a nagyon döbbent Perselus Pitonnal.
- Incendio! – kiáltotta Piton. Sirius nekiesett a falnak, és érezte az égető érzést a jobb vállán. Aztán az ajtó felé lendítette a pálcáját.
- Stupor! – nem foglalkozott vele, hogy talált-e vagy sem, hanem gyorsan becsapta az ajtót. – Colloportus! – lezárta az ajtót, és a többiek felé fordult, miközben az agya vadul zakatolt. – Erre nem mehetünk!
Fájdalmas kiáltások hallatszottak, és fényvillanások jöttek mindenfelől. Kétségbeesetten pillantott körbe, valami kiutat keresve. A halálfalók csak vak szerencsével találhatták meg az alagutat, ahol bejöttek, mert senkinek sem beszélt róla, csak Jamesnek és az aurorknak a hajón – de ez sem számított most. Halálos csapdában voltak.
- Kingsley! Bill! Oscar! – kiáltott a három legközelebbi auror felé – normál esetben nem is gondolt volna arra, hogy az egyik volt rabot hívja, de Weasleynek volt pálcája, és most mindenkire szükség van. – A plafont! Robbantsátok be!
- Miért? – kiabált vissza Oscar.
- Csak csináljátok! – a pálcáját a mennyezet felé fordította, és a lehető legrombolóbb átkot szórta rá, amit ismert.
A korábbi csapások jelentősen meggyengítették már, de Azkaban akkor is egy erődítmény volt. A többiek követték a példáját, egyenesen a tetőre célozva, és az épület újra megremegett… morajlott… aztán beszakadt.
- Vigyázzatok!- kiáltott Bill, de Sirius még időben kreált egy pajzsot, ami megvédte a rabokat a lezúduló törmeléktől. További pajzsok erősítették az elsőt, és aztán a zuhatag is véget ért, de közben már hallotta, hogy a túloldalról próbálják kinyitni az ajtót, amit ő lezárt. Fogyott az idő.
- Kezdjétek a rabokat a tetőre levitálni! – utasította Kingsleyt, aztán odasietett, ahol Alice, Jones, Dawlish, Striker és Christa próbáltak feltartóztatni egy másik csapat halálfalót. Amint bekanyarodott a sarkon a földre kellett vetnie magát, mert egy átok majdnem lelökte a fejét.
Legalább egy tucat halálfaló támadta őket, az aurorok pedig egy ajtókból, kövekből és fémtörmelékből épített szedett-vetett barikád mögé húzódva védekeztek.
- Mennyire rossz a helyzet?
- Nagyon! – kiabált vissza Alice, miközben kilőtt egy kábító átkot egy közeledő halálfaló felé. – Nem tarthatunk ki sokáig!
- Kiről tudsz lemondani? – szükség volt hátul a segítségre.
- Dawlish! – válaszolt azonnal, és megrázta a balra térdelő auror vállát. – Menj Siriusszal!
Együtt rohantak vissza a másik folyosóra, ahol a három auror egyesével jutatta a tetőre a rabokat. Sajnos az ilyesmi elég sok energiát követelt, és mindhárman kimerültnek tűntek, különösen Bill, aki úgy tűnt, menten összeesik. Sirius és Dawlish gyorsan csatlakoztak a többiekhez.
- Oscar! Menj fel, és nézz körül! Kiálts, ha bármit látsz!
A fiatal auror bólintott és már el is tűnt. Alice-ék irányából fájdalmas kiáltás hallatszott, ami úgy hangzott, mintha Christa lett volna. Megkétszerezett erővel dolgoztak tovább, és végül az utolsó két fogoly is fenn volt.
- Alice! – kiabált Sirius. – Vissza!
A reakció azonnali volt, és örömmel látta, hogy négyen vannak, még mindig folyamatosan tüzelve visszafelé. Christa húzta a jobb lábát, Striker arca pedig csupa vér volt, de mindannyian mozogtak. Sirius és a többiek is csatlakoztak, és próbálták hátráltatni a halálfalókat, amennyire csak lehetett. Az egyik összeesett, de egy másik eltalálta Kingsley-t. A fekete auror megtántorodott, de Bill, akármennyire kimerült volt is, megtartotta, és segített megőrizni az egyensúlyát.
Alice és a többiek pont akkor értek oda, amikor a lezárt fémajtó kivágódott, és újabb halálfalók özönlöttek be a folyosóra.
- Vigyázzatok! – üvöltött Dawlish, elrángatva Siriust egy átok útjából
- Mindenki a tetőre! – adta ki az utasítást Sirius.
Christa és Striker mentek először: mindig a sérülteket kell először kijuttatni, aztán egy kis segítséggel Kingsley is követte őket. Aztán Bill Siriushoz fordult, és Voldemort alakja felé intett.
- Vele mi lesz?
- Hagyjuk!
Nem volt idejük. A háború véget érhetett volna, de Sirius nem akart tovább kockáztatni azzal, hogy megpróbálja elfogni a Sötét Nagyurat – ráadásul, mielőtt még meggondolhatta volna magát, Piton odarohant, és elrángatta az eszméletlen varázslót az útból. Gyorsan a távozás mellett döntöttek, mert az átkok egyre sűrűbben csapkodtak körülöttük.
Sirius hangos puffanással landolt a tetőn, és elég nagy erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán felálljon. Az emberei folyamatosan hátráltak a tetőn éktelenkedő luk mellől, a rabok pedig biztonságos távolságban voltak. A halálfalók vakon lődöztek felfelé, de Kingsley és Jones gyorsan pajzsot vontak a rés fölé, ami egy ideig ki fog tartani. Pillanatnyilag tisztának tűnt a terep, de a halálfalók hamarosan kijutnak, és hacsak nem tudják értesíteni Arthurt, nagy bajban lesznek. De alig futott át ez a gondolat Sirius agyán, amikor sűrű vízzuhatag zúdult a fejükre.
Felnézett, és elvigyorodott.
A „Szeszély" lebegett felettük, tengervizet permetezve az alatta álló aurorokra és menekültekre. Bár a víz szinte fagyos volt, mégis ez volt a legjobb érzés, amit Sirius életében tapasztalt. A Szeszély lassan leereszkedett, megállt, egy vonalban a tetővel, és a rámpa leereszkedett.
- Igen! – Oscar a győztesek mozdulatával a levegőbe bokszolt, és az arca elárulta, hogy ő volt, aki értesítette Arthurt.
- Szép munka! – kiáltott felé Sirius.
Alice már felfelé terelgette az ex-rabokat a rámpán, és akik képesek voltak rá, azok nem is várták meg, hogy sorra kerüljenek, hanem átugrották a tető és a hajó közti rövid távolságot. Sirius visszafelé figyelt, hogy nem fenyeget-e valami veszély, de egy halálfaló sem látszott. Aztán hangos robajlás hallatszott és a tető egy újabb darabja szakadt le. A pajzsot áttörték, de Sirius tudta, hogy már elkéstek.
Utolsóként, ő is a fedélzetre szökkent, és ahogy a hajó emelkedni kezdett, látta, hogy jó néhány alak jelenik meg a tetőn – és felismerte a vezetőjüket.
- Sietnünk kéne – jegyezte meg könnyedén, Arthur felé hajolva. – Pillanatnyilag nem mi vagyunk a kedvencei…
Arthur is szélesen mosolygott.
- Már itt sem vagyunk!
Még feljebb emelkedtek, és hirtelen mintha a kisördög bújt volna belé, Sirius áthajolt a korláton, és vigyorogva leintegett Voldemortnak.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
AN: Egyszerűen imádom ezt a fejezetet! Akárhányszor olvasom, egyre jobban tetszik! Nektek hogy tetszett?