Harminchetedik fejezet: A változások fonala
Egy kis ezüst lemez jelent meg Sirius pálcájának végén, elindult, egyre gyorsult, majd eltűnt. A Roxfort felé repült, ami a végállomásuk volt. Sokat gondolkodtak a tervezés során azon, hová érkezzen majd a Szeszély, anélkül, hogy magára irányítaná a muglik figyelmét. Bár a Roxfort messze esett a Szent Mungótól és a Minisztériumtól is, mégis jó találkozóhely lehetett a rabok és családjaik számára. Néhány minisztériumi tisztviselő erősködött, hogy előbb ellenőrizni kell a megszöktetetteket, nem állnak-e az Imperius átok hatása alatt, de Dumbledore megvétózta ezt a tervet, mert az ilyesmi várhat. A szabadság sokkal fontosabb.
A boldogság hangjai szűrődtek fel a fedélközből. A hídon most csak Sirius és Arthur maradtak. Lent az aurorok próbálták gyógyítási képességeiket kamatoztatni, de a súlyosabb sebekkel, nem sokat tehettek, azokkal várni kell, míg odaérnek, ami legalább egy órát jelent.
Lépéseket halott a háta mögül, és amikorarra nézett, elmosolyodott. Arthur vagy nem hallotta meg, vagy csak nem akart megfordulni: Sirius odalépett mellé, és halkan azt mondta:
- Majd én átveszem, néhány percre…
- Mit? – Arthur teljes figyelmével a hajó irányítására koncentrált, és nyilvánvalóan nem figyelt.
- Forduljon meg! – finoman eltolta Arthurt a kormánytól.
Bill várakozott a hátuk mögött.
Sirius elfordult, hogy adjon nekik néhány privát pillanatot és udvariasan nem vette észre a könnyeket sem. Hallgatta, az örömteli suttogást, és közben szórakozottan hátranyúlt, és kiengedte a haját. A gondolatai elkalandoztak. Előbb-utóbb át kell gondolnia, mi történt ma éjjel, hogy mit tett, de még nem állt készen rá. Hagyta, hogy a szél belekapjon a hajába és a talárjába, és bámulta az előttük elterülő sötétséget. Mire odaérnek a Roxfortba, már hajnalodni fog, ami nagyon illik a helyzethez. Minden megváltozik, de most még sötét volt, fújt a szél, és ez a szabadság érzésével töltötte el – amit talán utoljára élvezhet.
Arthur megszólalt, és ezzel megszabadította egyre sötétebb gondolataitól.
- Köszönöm – mondta nagyon halkan.
Sirius csak elmosolyodott.
- Elmegyek, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
- Nem kell… - kezdte Bill, de Sirius megrázta a fejét.
- Semmi gond – lesétált a hídról, de nem ment le a fedélközbe.
Nem akart osztozni a győzelem feletti örömben, vagyis nem érezte magát képesnek rá. Tudta, hogy a többiek örömmel fogadnák, de azt is tudta, hogy kérdéseket tennének fel, és ő még nem volt kész a válaszokkal.
Inkább a hajó végébe sétált, a korlátra támaszkodott, és élvezte a friss szelet. A szélnek legalább nem voltak kérdései, nem követelt válaszokat.
Szembeszállt Voldemorttal.
Maga a gondolat is megborzongatta, de valahogy mégis megnyugtató volt. Azkabanban tudatosan döntött – persze nem mérlegelte az összes következményt, de akkor is: tudta, mit csinál. A halálra számított? Még most sem tudta megmondani. Csak annyit tudott, hogy valakinek be kell lépnie arra a folyosóra, és ő megtette.
És a tény, hogy még életben volt szinte elkábította. Behunyta a szemét, és emlékezett: igen, érezte Voldemort mozdulatait, mintha meg tudta volna jósolni őket – de mégsem. Inkább, mintha az ő szemén keresztül látott volna, csak pillanatokra, épp annyi ideig, hogy tudja, mi lesz a következő varázsige. Valahol mélyen és ösztönösen tudta, mit tervez az ellenfele.
Közvetlenül csapott össze a Nagyúr akaratával és túlélte. Nem tudta, mi történt volna, ha Kingsley és a többiek nem cselekszenek, de azt tudta, hogy szembenézett a rémálmaival és nem hunyászkodott meg. Nem roppant össze és nem tétovázott. Olyan erőt fedezett fel magában, amit korábban soha nem használt, legalábbis tudatosan biztos, hogy nem. Bár valószínűleg ugyanez az erő tartotta életben az elmúlt tíz évben. De valahogy mégis más volt. Valami megváltozott.
Ijesztő volt a gondolat, és hihetetlen. Szembenézett Voldemorttal, túlélte, és valami azt súgta, hogy ezt nemsokára újra meg kell tennie.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Egész tömeg várakozott, amikor a Szeszély végre leereszkedett a Roxfort udvarán. Amikor ez végre megtörtént, az összegyűlt emberek ujjongásban törtek ki, ami csak erősödött, amikor a rámpa leereszkedett. A hídon álló Arthur és Bill úgy vigyorogtak, mint akiknek elment az eszük, és a láttukra egy csapat -amiben többségben voltak a vörös hajúak -még hangosabban kezdett kiabálni.
Sirius némán figyelte az örömmámorban úszó embereket. Jó néhány arcot felismert: ott volt Albus Dumbledore és új helyettese, Arabella Figg. Ott volt az egész Potter család, mellettük Remus és Peter is. Az össze kiszabadult rab családja jelen volt, plusz az iskola tanári kara és a diákok többsége. Voltak aurorok is, akiknek a többsége valószínűleg önként jelentkezett a szolgálatra – hiszen ez történelmi pillanat volt, egyike azoknak az eseteknek, amikor az övéik egyértelmű győzelmet arattak.
Ott voltak persze a sajtó képviselői is: Dumbledore nem zárhatta ki a médiát egy ilyen eseményről. De az aurorok egy kordon mögé szorították vissza őket, hogy ne zavarják meg a meghitt pillanatokat. Ezek a percek a családoké voltak, és nem címlapra valók.
Ha lehet, az ujjongás még hangosabb lett, amikor Alice és Frank Longbottom vezetésével a kiszabadított foglyok lebotladoztak a rámpán. Egy barna hajú fiú rohant oda hozzájuk elsőként, és szorosan átölelte az apját, akit hat hónapja nem látott. Hasonló jelenetek játszódtak le mindenfelé, ahogy minden menekült megtalálta a családját. Végül Bill és Arthur is leértek, és a könnyek Molly Weasley arcán végül mintha legörgették volna a súlyt Sirius válláról. Vállalkoztak a lehetetlenre – és győztek.
- Jössz, Sirius? – kérdezte Oscar Whitenack, a háta mögül.
- Nemsokára – válaszolt halkan. – Csak menjetek előre.
- Biztos?
Nem nézett Oscarra, de Whitenack tekintete szinte égette a hátát. A fiatal auror próbált úgy beszélni, mintha mi sem történt volna, de Sirius hallotta a változást a hangjában.
- Igen. Még gondolkodnom kell egy kicsit…
- Rendben.
Oscar még egy pillanatig tétovázott, de aztán Sirius hallotta a távolodó lépteket. Alig két perccel később a győztes aurorok is kiszálltak, és a tömeg újabb fülsiketítő üdvrivalgással fogadta őket. Azonnal a figyelem középpontjába kerültek, a tömeg körbefogta őket, és mindenki szerette volna megszorítani a kezüket, vagy megveregetni a vállukat. A tömeg lassan oszlott el, és aztán az aurorok kisebb csoportokhoz csatlakoztak, nyílván a történtekről mesélve.
Sirius még mindig a hajón maradt, úgy állt, hogy senki ne láthassa odalentről. Figyelte, amint Hestia Jones odalép a Potter családhoz, és Jamesnek mond valamit. Amíg Jones beszélt, James a Szeszélyre meredt, Siriust kereste, de ő nem mozdult. Olyan távol érezte magát az ünnepléstől… Miért nem tud örülni, amikor az ő terve volt… amikor minden sikerült? De ott voltak a kérdések, amikre válaszolnia kell majd, és hirtelen szeretett volna eltűnni, vagy legalább dehoppanálni. De ha még ez lehetséges is lenne a Roxfort területén, akkor sem oldaná meg a problémáit.
Felsóhajtott. Valószínűleg itt az ideje, hogy ne bujkáljon tovább, és szembenézzen a világgal. Elindult lefelé.
Amikor kiért a fényre szinte néma csend lett. Nem volt kiabálás, mint korábban. Mindenki őt nézte. Csak ment tovább. Tudta, ha megáll, a következő az lesz, hogy megfordul és elrohan valami sötét helyre, ahol nem találhatják meg. A döbbent csend után az emberek mutogatni és suttogni kezdtek, amiből csak néhány foszlány jutott el a füléig.
…Tudjákki…párbajozott…Dumbledore óta senki…túlélte…
Amikor leért, rögtön jobbra fordult és a barátaihoz sietett. Csak Remus és Dumbledore nem tűnt meglepettnek. James próbálta titkolni a döbbenetét, de a szemei elkerekedtek és szokatlanul sápadt volt. Amikor Siriusodaért, a beszélgetés újra hangosabb lett körülöttük.
- Isten hozott, Sirus! – köszöntötte Dumbledore. – Sok minden történt, míg nem voltál itt…
Sirius kíváncsian nézett rá, de James nem engedte megszólalni, előbb megragadta a kezét, aztán szorosan megölelte.
- Úgy örülök, hogy életben vagy…
- Kösz.
Peter le nem vette róla a szemét.
- Mindig tudtam, hogy őrült vagy, Tapmancs…de ez… - kicsit remegett a hangja.
- Tényleg szembeszálltál Voldemorttal? – kérdezte hirtelen Harry, aki az anyja mellett állt.
- Harry… - kezdte Lily figyelmeztetően, de Sirius félbeszakította.
- Semmi baj – és a keresztfiára nézett. – Igen…
- Miért? – kérdezte Harry, egy tizenkét éves minden kíváncsiságával. Nem tudta, de a felnőtteket is ugyanez a kérdés foglalkoztatta, csakhogy ők nem merték ilyen nyíltan feltenni. Sirius egy pillanatig tétovázott, mert maga sem tudta, mit mondjon.
A nap már majdnem felkelt, és csodálatos reggel elé néztek.
- Mert valakinek meg kellett tennie – mondta végül halkan.
xxxxxxxxxxxxxxxxxx
Órákkal később, amikor túl voltak az összes formaságon és jelentésen, öt férfi gyűlt össze egy lezárt tárgyalóban, a Mágiaügyi Minisztérium mélyén. A négy fiatalabb némán ült, és megállták, hogy ne nézzenek kíváncsian egymásra. Csak várták, hogy Dumbledore megszólaljon. Végül, miután az öreg varázsló elgondolkodva végignézett rajtuk, belekezdett.
- Biztos vagyok benne, hogy kíváncsiak vagytok, miért hívtalak ide titeket. Valójában azért, ami az elmúlt tizenkét órában történt. A jövőről van szó.
- A múlt éjjel három nagy jelentőségű dolog történt. Először is, mint tudjátok, Sirius megküzdött a Sötét Nagyúrral, és túlélte. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, ez mennyire fontos.
- Másodszor, majdnem ugyanebben a pillanatban, Sybill Trelaweny élete második valódi jóslatát produkálta. Előre jelezve a Sötét Nagyúr bukását – a kék szemek Siriusra szegeződtek. – Azt hiszem, Sirius, ez a jóslat már egyértelműen rád vonatkozik. Remus a szemtanúja volt, és szerencsére azonnal áttöltötte az emléket a merengőjébe. Mielőtt a harmadik dologról beszélnék, szeretném, ha meghallgatnátok.
Remus szó nélkül felállt, és az asztalra tette a merengőt, a pálcájával megérintette a felszínét, és az ismerős alak azonnal kiemelkedett és beszélni kezdett:
- A választás megtörtént… a Sötét Nagyúr ellenfele szembeszáll vele…olyan erőt hordoz, amihez a sötétség nem érhet fel…De ő választott, mertértette, és ez elhozza a véget…akit fájdalom formált, és vér és sors, csak ő marad…de elhagyatva pusztul és a sötétség nem vonul…A világ fordul ma éjjel, és a Sötét Nagyúr megjelöli az ellenfelet…A választás megtörtént…
Sirius érezte, hogy a légzése felgyorsul, próbált tisztán gondolkodni, de nem nagyon ment. A szavak kavarogtak a fejében, mindenki némán ült és őt nézték, de ő még véletlenül sem nézett fel. Azkabanban tudta, hogy valakinek csinálnia kell valamit, és ő hozott egy döntést…de nem így gondolta…Vagy mégis? Dumbledore szavai, amik két hónappal korábban hangzottak el, hirtelen az eszébe jutottak. Csak egyikük szállt szembe nyíltan és közvetlenül Voldemorttal.
És most már kétszer tette meg.
A csend már-már elviselhetetlen volt. Végül Remus megszorította a vállát, a támogatás jeleként, és Sirius kikényszerített magából egy félmosolyt a barátai megnyugtatására. Mibe keveredtem? Ez nem történhet meg. De a lelkiismerete vagy a tudalattija, vagy ki tudja mi, gyengéden figyelmeztette. Döntöttél! És hazudhatsz magadnak, ha akarsz, de értetted is, mi történik! Aztán Dumbledore szerencsére megmentette ettől a belső párbeszédtől.
- A harmadik ok, amiért mind a négyen itt vagytok a következő: mint Remus azt már tudja, egy baleset következtében bizonyos… szokatlan képességekkel rendelkezem. Tegnap éjjel volt egy látomásom. Ezek a látomások ritkán tiszták és egyértelműek, de ez a mostani az volt, ezért akarom megosztani veletek. Titeket láttalak, négyen együtt álltatok a viharos ég alatt. Senki más nem volt ott, de a legfontosabb, hogy ti kitartottak egymás mellett. Nem tudom, kivel, vagy mivel néztetek szembe, de azt tudom, hogy abban a pillanatban, minden rajtatok múlott… az erőtökön és gyengeségeteken, de mindenek előtt a barátságon, ami összeköt. Abban a pillanatban, ti voltatok a védelem utolsó vonala…
xxxxxxxxxxxxxxxx