Harmincnyolcadik fejezet: Eltűnt ártatlanság

Hideg eső zuhogott rá, de Sirius egyáltalán nem foglalkozott vele. Pillanatnyilag, még jól is esett. Az eső és a hideg emlékeztetette rá, hogy élő ember, és legalább érzett valamit a borzalmas bénultságon kívül, ami az elmúlt két napban nem akart elmúlni. Egy londoni parkban ült, egy fa alatt. Az ég sötétszürke volt, további esőt ígért, de ez őt korántsem zavarta annyira, mint a muglikat, akik rohanva menekültek a rossz idő elől. Az egyéb problémáihoz képest, ez igazán csekélységnek tűnt.

Felsóhajtott és folytatta, amit eddig csinált: a lábával különféle formákat rajzolt a sárba. A farmer, amit viselt, már most is egy mocsok volt, de amúgy sem gyakran vett fel mugli öltözéket. Sipor majd megoldja, a dilis házimanónak úgyis szüksége volt valamire, amivel elfoglalhatja magát.

Megint felnézett az égre. A komor szürkeség tökéletes metaforája volt az életének. Komor, hideg és reménytelen. Nem beszélve arról, hogy megjósolhatatlan. Minden olyan gyorsan történt. Az agya még mindig nem dolgozta fel rendesen az eseményeket, és még abban sem volt biztos, hogy fel akarja-e egyáltalán dolgozni. Ó, a francba! Hagyd már abba az önsajnálatot! Most először legalább nem a hebehurgyaság sodort bajba. Pontosan tudtad, mit csinálsz!

- Ez szívás! – nyögte hangosan.

- Ebben egyet kell értenem – szólalt meg hirtelen egy női hang a háta mögött, amire felkapta a fejét.

A nő egy hatalmas tölgyfa árnyékában állt, és enyhén remegett. Szőke haja a kapucni alatt is csatakos volt, és az arckifejezése szinte már szánalomra méltó. Megvonta a vállát, és lerázta a kapucnit, újabb vízhullámot zúdítva Siriusra, de ez már nem sokat ronthatott a helyzeten. A mozdulatai lazák voltak, de a szemében látszott a feszültség, ahogy rá nézett. Mintha könnyedén átlátott volna azon a vastag falon, amit az elmúlt években Sirius maga köré épített.

- Mármint az időjárás! – jelentette ki Julia, elhúzva egy kicsit a száját, aztán lehuppant mellé a sárba. – A társaság viszont…

- Épp most lett jobb.

- Tényleg? – Julia a vállára hajtotta a fejét.

- Tönkreteszed a ruhádat…

- Ezért vannak a tisztító bűbájok!

Egy ideig csendben ültek, aztán Julia megkérdezte.

- Miért is vagy itt pontosan? Csak ülsz az esőben és játszol a sárral, vagy…

- Nem játszom a sárral! – tiltakozott azonnal, mire Julia halkan felnevetett.

- Persze, és ez a szép kis ábra magától jelent meg. Egy mugli parkban…

- Természetesen – megpróbált rámosolyogni, de tudta, hogy nem sikerült túl őszintére. Julia arcáról is eltűnt minden vidámság, felemelte a fejét a válláról és szúrosan nézett rá.

- Ne próbálj témát váltani!

Felsóhajtott és megint a földet bámulta:

- Azt hittem, nem veszed észre.

- Hát ez nem valószínű! – a testéből még mindig sugárzott a meleg, de a hangja kifejezettet hűvös volt. – Szóval, mit csinálsz itt?

- Gondolkozom.

- Az nagyon veszélyes – mondta, és érezni lehetett, hogy erővel tartja fenn a könnyed társalgást. – Különösen, ha rólad van szó…

- Hogy találtál meg?

- Felhívtam Petert, és megkérdeztem, hol találom az idióta barátját. Azonnal megmondta, hogy kint vagy, fürdesz az esőben és a depresszióban, minden különösebb ok nélkül. Mellesleg ő is azt mondta, hogy gondolkozol.

Sirius halkan felsóhajtott, de nem szólalt meg. Egyrészt hálás volt Julia társaságáért – korántsem látta olyan gyakran, mint szerette volna, és hiányzott neki – másrészt viszont, nem örült, hogy mielőtt jól belelovallhatta volna magát az önsajnálatba, megzavarták. Persze azt el kellett ismernie, hogy valószínűleg ezzel csak jót tett neki. Amikor nem szólalt meg, Julia folytatta.

- Lucius elmondta, mi történt. Nem is kérdezem meg, hogy normális vagy-e, mert tudom, hogy nem. Az sem kérdezem meg, mi járt a fejedben, hogy szembeszálltál a Sötét Nagyúrral. Inkább azt mondd meg, hogy érzed magad?

- Elég jól, azt hiszem – válaszolt egy pillanatnyi szünet után. – Valószínűleg sokkal rosszabbul kellene éreznem magam, és igazából ez aggaszt.

- Akkor miért van így?

- Azért mert az én döntésem volt. Hülyén hangzik, ha azt mondom, pontosan tudtam mibe rántom magam?

- Valahogy nem lep meg. Hiába próbáltál mindig úgy viselkedni, mint egy forrófejű idióta, azért elég eszed van.

- Általában tényleg egy forrófejű idióta vagyok.

- Miért csináltad? – Julia feje, megint a vállán pihent, és Sirius nem tagadhatta, hogy élvezi ezt az állapotot. Egy ideig gondolkozott, aztán ugyanazt a választ adta, mint Harry-nek korábban.

- Mert valakinek meg kellett tennie – aztán keserűen felnevetett, mert rájött, milyen hülyén nemesnek hangzik ez. – Vagy talán nem volt ilyen önzetlen dolog. Vagy mégis. Önző, önzetlen… a pokolba is, fogalmam sincs! Csak azt tudom, hogy szembe kellett néznem vele, be kellett bizonyítanom, hogy képes vagyok rá… - szünetet tartott, mintha ő maga is végiggondolta volna, amit mondott. – Van ennek valami értelme?

- Igen – mondta Julia halkan. – Nagyon is van.

- Mióta megszöktem az Azkabanból, úgy éreztem, mintha csapdában lettem volna – ismerte be. – Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de…

- De gyűlölöd, ha áldozat vagy – fejezte be helyette Julia, és megszorította a kezét.

- Igen – behunyta a szemét, és valami nagyon hideget érzett magában, hidegebbet, mint a rájuk ömlő eső. A hangja kemény volt, amikor megint megszólalt. – Inkább Voldemort ellensége leszek, mint az áldozata…

Csöndben ültek tovább, és csak hallgatták az esőcseppeket a fejük felett. Bár Sirius inkább Julia egyenletes légzését hallgatta. Olyan hosszú ideig voltak távol egymástól, de most olyan volt, mintha egy pillanat sem telt volna el. Julia megértette őt. Lehet, hogy nem voltak tökéletes pár - lehet, hogy nincs is ilyen – de Julia előtt soha nem kellett másnak mutatnia magát, mint ami volt. Nem lehetett a barátaival való kapcsolatához hasonlítani, de ettől nem volt kevésbé erős. Ülhettek akár a zuhogó esőben is, de akkor is békés volt. Otthonos.

- Olyan hideg vagy – suttogta végül Julia. – Régebben nem ilyennek ismertelek…

- Sajnálom. Nem akarok ilyen lenni.

- Tudom – mondta gyorsan, és Sirius érezte, hogy megrázza a fejét. – Nem hibáztatlak érte… és meg is értem. Csak, azt kívánom… bárcsak tehetnék valamit, hogy egy varázsütéssel megint teljesnek érezhesd magad.

- Elég, hogy itt vagy…

- Jól hazudsz, Sirius, de azért ennyire nem – és egy csókot nyomott az arcára. – De azért köszönöm.

- Nekem kellene köszönetet modnanom.

- Miért?

Sirius elmosolyodott, és ezúttal teljesen őszinte volt:

- Hogy vagy.

- Bármikor szívesen – előrehajolt, és most igazán megcsókolta. Lehet, hogy nem voltak már olyan fiatalok, de a csókjuk ugyanolyan szenvedélyes volt. Amikor elhúzódtak egymástól, Sirius felállt, és Juliát is felsegítette.

- Gyere, húzódjunk melegebbre.

- Azt hittem szerencsétlenül akarod érezni magad! – mondta Julia mosolyogva.

- Már nem!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxx

- Helló, Perselus!

Volt valami az idős ember hangjában, ami azonnal elbizonytalanította Pitont. Ennyi év után azon kevesek közé tartozott, akik azt mondhatták, hogy jól ismereik Albus Dumbledore-t. Persze soha senki nem érthette meg teljesen, mi rejtőzik a csillogó kék szemek mögött, de azért jól ismerte. Sosem látta azonban még ilyen fáradtnak, ráadásul pont most, amikor örülnie kellene a győzelemnek. Valami baj van, bár nem biztos, hogy a mentora el is mondja majd, mi az.

- Albus!

Kezet ráztak, és ez csak még jobban megerősítette Perselust abban, hogy valami baj van. Dumbledore tenyere nyirkos volt, és törékenynek tűnt. Nem, a törékeny, talán mégsem jó szó rá – inkább kimerült.

- Jól van?

Dumbledore elmosolyodott.

- Jól, köszönöm… csak hosszú nap volt.

- Akkor, ha megkérdezhetem, miért jött hozzám, ahelyett, hogy otthon pihenne? – kérdezte óvatosan tapogatózva.

- Mert a háború, Perselus, nem vár egy vénember butaságai miatt.

- Aligha neveznék bármit is butaságnak, amit ön tesz – válaszolt.

- Persze, hogy nem – mosolygott és leült a székre, amit Perselus gyorsan odakészített. Kevesen voltak, akik beléphettek a privát lakrészébe – ami azt illeti, a kollégái néha fogadásokat kötöttek, hogy mit rejteget ott – de Dumbledore mindig szívesen látott vendég volt.

- Remus persze, tudja, hogy itt van, ugye? – kérdezte, de válaszul csak egy enyhén szemrehányó pillantást kapott. – Elnézést – mondta gyorsan.

- Semmi szükség rá – biztosította megenyhülve az idős varázsló. – Mint mondtam hosszú volt ez a nap.

Fura, hogy már másodszor mondja ezt! Nem emlékszem, hogy valaha beismerte volna, hogy fáradt. De inkább nem mondott semmit. Dumbledore a titkok embere volt, és Perselus kifejezetten hálás volt, hogy legalább részben beavatottnak tudhatta magát.

- Milyen volt a tegnapi találkozó? – kérdezte Dumbledore aztán, rátérve a lényegre. – Remus mondta, hogy gyűlésre hívtak…

- Elég… érdekes volt – hátradőlt a széken, és lassan végiggondolta, mi is történt. – A Sötét Nagyúr nem volt túl elégedett a dolgok alakulásával, bár én személy szerint, megúsztam a megtorlást, tekintettel az Azkabanban tanusított viselkedésemre.

- Sirius mondta, hogy megmentetted Voldemortot – semmi vádló nem volt a hangjában, Perselus mégis úgy érezte, hogy mentegetőznie kell.

- Nem sok választásom volt, az adott helyzetben.

- Természetesen – intette le gyorsan Dumbledore. – Megértem az okaidat, és biztosíthatlak, Sirius is – lassan elmosolyodott, és a szeme szinte veszélyesen villant. – A tény, hogy Voldemort tartozik neked, egyszer még jól jöhet.

- Piton elámult: aztán nagyot nyelt, és csak utána volt képes viszonylag normális választ kinyögni.

- Nem nagyon hiszem, hogy a Sötét Nagyúr lekötelezettnek érezné magát az egyik haláfalójával szemben.

Eddig még csak fel sem merült benne ilyen gondolat, és ez a lehetőség meglehetősen ijesztőnek hangzott. Azt nem lehet mondani, hogy gondolkodás nélkül cselekedett, de a következményeket biztos, hogy nem mérlegelte – annyit látott, hogy az aurorok visszavonulnak, és feltételezte, elég eszük van, hogy ne próbálják magukkal vinni Voldemortot. Igaz, hogy eszméletlen volt, de a minisztérium nem lett volna képes komoly előkészületek nélkül hosszabb ideig őrizetben tartani, egy ekkora hatlamú varázslót. Jó halálfalóként, Perselus mindenesetre kivette a kezükből a döntési lehetőséget – ez sokkal kevesebb bonyodalmat okozhatott, mint a másik változat.

- Ebben nem lennék olyan biztos, Perselus. Még Voldemort nagyúr sem hagyhatja figyelmen kívül az egyik legősibb mágikus kapcsolatot. Akármennyire is akarná…

- Tud valamit, amit én nem? – suttogta Piton, és a hideg végigfutott a hátán.

- Nem, dehogy – Dumbledore megrázta a fejét, és hirtelen nagyon távolinak tűnt. Egész halkan beszélt, és Pitonnak közelebb is kellett hajolni, hogy értse, mit mond. – Egyáltalán semmit… legalábbis semmi konkrétat. Minden homályos. De nagy erők működnek itt, barátom… és ezek közül nem mindegyik sötét…

Mintha egy másik ember beszélt volna: egyáltalán nem volt fáradt vagy megviselt, semmi törékenység. Rejtély volt benne és erő és megértés, amit Perselus felismert, de nem tudott beazonosítani. Aztán Dumbledore tekintete a távolba révedt. Soha nem látott még ilyet… vagyis… ez a távolba veszettség… egy embert látott még ilyennek mostanában: Remust.

Mi lehet ez? De nem kérdezett semmit. Csak csöndben ült, azt sem tudta meddig, amíg az öreg varázsló tekintete újra rá nem fókuszált. Perselus úgy tett, minta észre sem vette volna, hogy több perc telt el néma csendben, de Dumbledore-ban a változás megint nyilvánvaló volt: nyugodt és összeszedett hangon szólalt meg.

- Ezek szerint egyáltalán nem gyanakszik rád?

- Nem. Nem hiszem – egy kicsit tétovázott. – De ugye nem gondolja komolyan, hogy…?

- De igen.

- Ó – rá egyáltalán nem jellemző módon semmilyen odaillő megjegyzés nem jutott az eszébe. Általában titkolta a döbbenetét és a sebezhetőségét, néhány gúnyos megjegyzés mögé bújva, de nem Dumbledore-ral szemben. És főleg most nem.

- Akárhogy is – folytatta a mestere, - idővel minden kiderül.

Perselus erre kicsit bosszúsan felhorkantott.

- Tudom, hogy ez üres klisének hangzik, de most csak várhatunk, hacsak te nem tudsz valami mást javasolni…

- Nem igazán. Azt már tudja, hogy az Azkaban gyakorlatilag romokban áll és a Sötét Nagyúr eszméletlenül dühös. De akármennyire vágyik is a bosszúra, ki fogja várni a megfelelő időt.

- Pont ezt vártam – állapította meg derűsen.

- Tudja, néha megrémít…

- És miért? – Dumbledore ezen váratlanul elnevetett magát.

- Túl sokat tud – titokban abban reménykedett, hogy ez a megjegyzés, majd néhány válasszal gazdagítja, de csak újabb nevetést kapott.

- Vagy túl keveset, fiam. A kettő néha ugyanaz…

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Molly és Arthur egyszerre ébredtek fel az üvöltésre. Riadtan ugrottak ki az ágyból, és amikor rájöttek, honnan jön a hang, a legidősebb fiuk szobája felé iramodtak. Molly hálát adott, hogy az összes gyerekük – Ginny kivételével – a Roxfortban van. Legalább nekik nem eshet semmi bajuk!

Arthur néhány másodperccel előbb ért az ajtóhoz, de nem tudta kinyitni. Hangosan eláromkodta magát.

- Arthur! – csak megszokásból szólt rá.

- Ne most Molly! – mindketten pattanásig feszültek voltak, és Arthur hangja éles volt. Előhúzta a pálcáját. – Alohomora!

Gondolkodás nélkül egyszerre lökték meg az ajtót, mire a kiabálás nyomban abbamaradt, és a következő pillanatban egy vörös sugárnyaláb pont a mellkasa közepén találta Arthurt és hátrataszította.

- Arthur! – Molly ijedten hátraugrott, el az ajtóból, és eszméletlenül fekvő férjére bámult neki eszébe sem jutott, hogy felkapja a pálcáját az éjjeli szekrényről, és most védtelenül pislantott be a nyitott ajtón, előre rettegve attól, mit lát majd.

Csak Bill állt odabenn, az ágya mellett, a pálcája még mindig magasra emelve. A haja reménytelenül szanaszét állt, és nyilvánvaló volt, hogy csak most ébredt. De az arca beesett volt, és sápadtabb, mint amilyennek Molly valaha is látta. Egy pillanatra belenézett a szemébe, és mintha egy halott arcába nézett volna, aztán Bill pislogott és leeresztette a pálcáját.

- Bocs, anya – szólalt meg alig hallható, rekedt hangon. – Azt hiszem elfelejtettem a hangtompító bűbájt…

Te… a mit? – alig bírta rávenni magát, hogy összerakja, amit hallott. Oda akart lépni hozzá, mert látta, hogy a fia remeg, és az arcát izzadság borítja, de Bill megelőzte és kilépett mellette az ajtón.

- Apa az? – kérdezte. – Nem akartam… Ó, a francba!

- Bill! – nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna.

Meg akarta fogni a kezét, de Bill az apjához sietett.

- Mindjárt felébresztem!

- Minden rendben, kicsim. Nem kell, majd…

- Nem vagyok rokkant, anya! – csattant fel Bill, és megint ránézett, azokkal az üres szemekkel. – És nem voltam el olyan sokáig. Képes vagyok egy ilyen egyszerű varázslatra!

- Nem is azt akartam mondani, hogy nem – keresgélte a helyes szavakat. – Csak azt próbáltam…

- Stimula.

Arthur szemei azonnal felpattantak.

- Ki…? Mi…? – vakon a pálcája után kapott, ami néhány méterre hevert tőle, de nem érte el.

- Minden rendben, apa – nyugtatta Bill. – Sajnálom, nem akartalak elkábítani. Csak elfelejtettem a hangtompító bűbájt.

- Hangtompító bűbájt? – Arthur hirtelen rettenetesen aggodalmasnak tűnt. – Bill, te…

- Jól vagyok! – szakította félbe Bill a mondatot, és felegyenesedett az apja mellől. Arthur is rögtön felállt és egy sokatmondó pillantást vetett a feleségére. Ilyen hosszú házasság után szavak nélkül tudtak olvasni egymásból, és most egyértelműen, mindketten ugyanazt gondolták.

- Nem akarsz beszélni róla, drágám? – kérdezte halkan Molly, és gyengéden megérintette a fia vállát. – Talán segítene…

- Nem – Bill azonnal elhúzódott, és határozottan megrázta a fejét. A bizonytalanság, ami sugárzott belőle, megdöbbentette Mollyt: soha nem látta még ilyen elveszettnek és zavartnak a fiát. A hangja viszont túl nyugodt volt, és egyáltalán nem illett a szemében ülő fájdalomhoz. – Csak alvásra van szükségem.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Arthur halkan.

- Igen – válaszolt azonnal. – Tudom, hogy segíteni akartok… csak ne most. Még ne…

Molly újabb kétségbeesett pillantást váltott a férjével: minden porcikája azért üvöltött, hogy érintse meg a fiát, hogy ölelje meg és vigasztalja, de látta, hogy húzódott el az előbb. Bill felnőtt ember volt, és meg kell bízniuk az ítéletében, akkor is ha fájdalmas:

- Rendben.

Ott álltak, és megvárták, amíg Bill eltűnt a szobájában, becsukta az ajtót, és hallották, ahogy halkan elmondja a varázsigét, hogy megvédje őket a rémálmaitól. Molly elképzelni sem tudta, milyen pokollal kellett szembenéznie az Azkabanban, és vissza kellett nyelnie a könnyeit. Egyetlen szó nélkül, Arthur megfogta a kezét és megszorította, és mindketten tudták, hogy a másik is ugyanolyan borzalmasan érzi magát. Olyan szörnyű volt: a szülők feladata, hogy megvédjék a gyerekeiket a borzalmaktól, és nem fordítva.

xxxxxxxxxxxx