3.fejezet
Marguerete idegesen járkált fel- és alá cellájában. Közben hallgatta társa történetét.
-Tehát, ha nem mész hozzá, hogy legitimáld s hatalmát, akkor mint törvényszegőt kivégeztet?
A lány bólintott.
- Apámat a halálos ágyán megmérgezték és akkor tette számomra kötelezővé a házasságot az unokafivéremmel. Ha hozzámegyek, erkölcseink szerint követek el bűnt, ha nem a törvényeink szerint.
- És te vagy az egyedüli örököse a trónnak?
- Igen. Az apám halála előtt ez egy virágzó város volt. Nem voltak rabszolgák, és szegények, mindenki mindenkiért dolgozott.
- Megható. És most a gonosz kényúr saját alattomos vágyait elégíti ki hatalmával.- mondta teátrálisan az örökösnő
- Valahogy így. – bámult maga elé a nő.
Maguerete leült mellé.
-Nézd, Zafira, én nem mondhatok neked semmit, de az egyszer biztos, hogy a barátaim értünk fognak jönni. Hamarosan, és kiszabadítanak. Ha sikerül velünk jönnél?
-Sajnálom, de nem.
-Valahogy nem lepődök meg.
-Honnan veszed, hogy kiszabadítanak ilyen biztosan?
-Tudom.
Az ajtó kinyílt és az őrök megragadták az örökösnőt. „Hol vagy Roxton?" sóhajtott és felállt.
Az utcán kezdett sötétedni és párás, fülledt éjszaka ígérete volt az atmoszférában. Egy vékony alak, fehér lepedőbe burkolva sietett a fal mellé lapulva. Hirtelen lépteket hallott és leblokkolt. Mikor nem jött senki kieresztette az addig benntartott levegőt. Abban a pillanatban a vállán egy kezet érzett és automatikusan szabadulni próbált, de egy másik kéz elkapta a derekát és lehúzta róla a leplet.
-Nyugalom Charlotte, én vagyok az!
A lány megállt, a férfi szemébe nézett, kicsordult egy könnycsepp, és hirtelen átölelte a férfit, és a mellkasába temette a fejét amíg remegett. Richard először nem tudta mit tegyen, ezért az ösztöneire hallgatva a karjaiba zárta, és szó nélkül ott tartotta, amíg a remegés el nem halt.
- Ezek szerint örül, hogy lát- törte meg a csendet.
- Nos, - húzta távolabb magát és fél pillanaton belül már megint a távolságtartó úrilány állt előtte- Nem hittem volna, hogy valaha is bekövetkezik, de … igen.
- Ez esetben, megmondaná, hogy hol vannak a többiek?
- Amint látja, jelenleg azt sem tudom, hogy én hol vagyok.- biggyesztette el az ajkait. – Amikor legutoljára láttam, Veronika éppen keresztülfutotta a piacot, Marguerete pedig élénken kiabált, hogy fussak, és ne törődjek vele. Maga, hogy került ide?
- Mind itt vagyunk és magukat keressük, eddig én vagyok a legszerencsésebb… illetve a legsikeresebb. – javította ki magát.- Jöjjön, visszamegyünk a kocsmába.
- Engem keresnek… Ha a katonák megtalálnak maga is….
- Majd kitalálunk valamit… jöjjön… mellesleg a többiek megölnének, ha itt hagynám…
Ekkor lépéseket hallottak és egy csapat katona jelent meg az utca végén. A lány elsápadt, de Richard elrántotta, a falhoz szorította, átölelt és megcsókolta. Hosszan és szenvedélyesen és vadul, hogy elnyomja a halvány sikolyt, amely a lány reakciója volt. Nem kis idő után, mikor a léptek eltűntek, elengedte és míg szaporán vette a levegőt, a lányon nem várt reakciót vett észre. A csók forró volt és heves, olyan amelyről minden kívülálló elhiszi, hogy szenvedélyes szeretőké, be kellett vallja, hogy kifejezetten élvezte, de a lány arcán döbbenet volt. Csupán egy pillanatig bámultak egymásra, amikor Charlotte elkapta a tekintetét és indulni készült, de a férfi erős karjai még tartották.
-Menjünk.- próbált szabadulni
-Mi a baj?- nem mozdult
-Menjünk.- mocorgott tovább
-Charlotte…
-Mire volt ez jó?
-Mi az hogy?...Megmentette az életünket …- kezdte
-Hagyjuk. Inkább menjünk.
-A fenébe! Úgy viselkedik, mint akit még sosem csókoltak meg!- sóhajtott idegesen a férfi. A lány a szemébe nézett, aztán megint elfordult, eltolta magától és továbbment, maga mögött hagyva, az ámélkodó Richardot.