III. Fejezet:
Halgass, te nem létező sárga folt!

Lenne felfordította az egész szobát, kiöntött mindent a táskájából és az íróasztalából a földre és mégsem találta sehol a füzetet. Egyenesen pánik lett rajta úrrá, pedig ha el is hagyta a füzetet, sosem derül ki, hogy ő vitte el. Mégis úgy kereste, mintha a világon a legfontosabb dolgát hagyta volna el. Ahogy ült a nagy összevisszaság kellős közepén és mozgolódott, belökött egy pár könyvet és füzetet az ágy alá. Lenne minden logikát félretéve vetette oda magát, hisz a körülötte lévő könyvek között nem látott egy zöld füzetet se kikandikálni. Ahogy odaugrált leginkább, mivel lépni se lehetett a könyvektől, és épp lehajolt, hogy összeszedje az ágy alól a könyveket megszólalt a csengő és megérkezett Iris a próbára.

Ekkor Lenne jobban szemügyre vette a faliórát és elkönyvelte hogy már 10 perce mindenkinek itt kéne toporzékolnia, hogy mikor kezdenek már.

'Szóval megint nem lesz próba…'

Irissel bevonultak a szobába és először is rendet raktak, majd beszélgetésbe elegyedtek az egyik kedvenc történetükről és annyira elszaladt az idő, hogy gyakorlásra nem is maradt.

Erre is csak akkor jöttek rá, mikor Iris anyukája kiabálva utasította haza lányát telefonon, mert már 2 órát késett.

Lenne kikísérte barátnőjét, majd visszament a szobájába és lerogyott a forgószékre.

Befordult a számítógéphez és életében először elhatározta, hogy felelősséget vállal. Felment a fanfiction oldalra-ahová írni szokott- bejelentkezett, de most nem a saját történeteit akarta bővíteni.

Keresővel megkereste Leon profilját, ahol talált egy e-mail címet.

Nagy levegőt vett és elkezdett gépelni. Mindent elmondott, nem sajnált egyetlen részletet se, és elnézést kért. Tudta hogy nem fog segíteni semmit, de legalább megtette a tőle telhető legtöbbet. Ezzel a nyugodt tudattal kapcsolta ki a gépét, hogy 2 nap után pihenjen valamennyit. Odasétált a szekrényéhez, elővette a hálóingjét, amit még anyukájától kapott: Selyemszerű anyag, spagettipántos, krémsárga és egy hálósapkás, párnán fekvő labrador van rajta sok-sok Zzzzzzz-vel körülötte és egy nagy buborékot fúj az orrával. Mindig ez volt a kedvence. Belebújt papucsába és bevonult a fürdőszobába.

Egy jó forró zuhany után felöltözött, visszament a szobájába és kiterítette a törülközőjét száradni.

Mielőtt viszont lefeküdt volna körbenézett s szobában és megakadt a szeme az egyik képen. A kép a falnak volt támasztva és a polcon állt, azzal a leheletnyi porréteggel együtt, amit Lenne minden héten letöröl, mégis újra és újraképződik…mintha jelképezni akarná, hogy ez a múlt; soha vissza nem jön már. És bár Lenne másképp szeretné..a porréteg mindent tisztán tükröz: letakarja azt a pillanatot, ahol Apa, Anya és 3 lányuk mosolyognak a kamerába egy virágos réten ülve. Más nincs is ezen a polcon csak néhány tárgy, ami az akkori időket idézi: pár kis pengető és mentolos cukorka, 4 díj, egy rakás újságkivágás egy kartonlapra ragasztgatva, 5 gyertya és egy könyv. Egy kottás könyv, teli gitárkottákkal….

Lenne édesanyja ugyanis nagy művész volt, festett, írt, de a művészetek közül mégis a zenében volt a legismertebb, sokat lépett fel és sok díjat nyert. Lenne tőle kapta első gitárját. Bár akkor még át se érte, anyja tanítgatta. Neki köszönheti hogy már ennyit tud és már fellépésképes ilyen korban. Tőle tanult meg mindent, amit tud. Még mindig emlékszik minden egyes órára…

De ennek vége.

Már 3 éve meghalt. Terrortámadás áldozata lett, azzal a több ezer másik szerencsétlennel, aki a koncertjén ült, amikor a bomba robbant…

Lenne csendesen lefeküdt és bármennyire nem tudott aludni, mégis megpróbálta.

'Hosszú nap lesz holnap'- döntött végleg az alvás mellett.

Sok órányi hánykolódás és sírás után mégis feladta.

Mióta Édesanyja meghalt, nem volt olyan, hogy végigaludt volna egy teljes éjszakát. Azóta folyamatosan álmatlanság vagy rémálmok kísértik.

' Hol vagy Anyu….? Miért nem énekelsz nekem altatót többet..? Hol vagy….?'

Már végképp nem tudott aludni, ezért kiszállt az ágyból és az ablakhoz sétált, majd kinézett rajta, fel a csillagokra. Ettől mindig megnyugodott. Eszébe jutottak azok a napok, amiket együtt töltöttek és valamennyire sikerült lenyugodnia. Tudta hogy még úgyis találkozik vele, majd ha eljön az idő, de mégis amikor a temetésen ott álltak a sír felett, úgy érezte, hogy ő is beleugrik a gödörbe.

Halkan szipogva visszament az ágyához, lefeküdt és álomba énekelte magát édesanyja altatójával.

Lenne éles csörgő hangra ébredt.

Kinyitotta szemeit és kezdtek működésbe jönni érzékszervei és folytott beszélgetést hallot, majd ágynemű zizegését és rögtön rájött hogy megint rendszerösszeomlás vagy hasonló lehetett a cégnél, mert Édesapja folyamatosan beleütközött valamibe a folyosón és lehetett hallani ahogy leesik valami, vagy épp zörren, csörren.

„Megint zabpehely ezek szerint…" – motyogta félhangosan, majd felkapcsolta az éjjeliszekrényén lévő lámpát hogy megnézhesse az óráját.

„Megint hajnali 2…úgylátszik.. mindig csak ilyenkor van vészhelyzet…"- motyogott magának tovább és előre elkezdett mérgelődni hogy nem ehet abból a finom rántottából, amit édesapja minden reggel csinál neki.

' És most már az alvásnak is lőttek'- morgott magában tovább. " Hát ez van.."- adta meg magát egy utolsó álmos nyögéssel és felült az ágyban.

'Ha már felkeltem akkor fel is öltözhetek és mosakodhatok is…és veszek egy zuhanyt is, időm úgyis annyi mint a tenger'- ezzel kiszállt az ágyból, belebújt papucsába, a szekrényhez ballagott, kivett egy törülközőt, majd beballagott a fürdőbe.

Megengedte a zuhanyt, beállt alá, de gondolatai egyáltalán nem a fürdésen jártak.

'Még bele se néztem a füzetbe..pedig megígértem magamnak , hogy ma visszadom neki…'

Lenne hatalmasat sóhajtott és megbeszélte magával, hogy hagyja a füzetet, majd egy gyors zuhany után kiszállt, megmosakodott, fogat mosott és elkezdte szárítani a haját.

'Hogy tudom ilyenkor áldani, hogy ilyen halk ez a hajszárító' –gondolta Lenne és kicsit elmosolyodott.- 'Ha a lenti hajszárítót használom már a szomszédok is fenn lennének, nővéreim meg már a hajam tépnék'- mosolygott még szélesebben, de aztán valahogy elapadt a jókedve.

Megtörölközött, majd kezével letörölte a párát a tükrön.

'Ideje felkelni'- ezzel belemosolygott a tükörbe. Igaz törött volt már ez a mosoly, de még mindig mosoly volt, és ez felélénkítette Lennét. 'Még tudok mosolygni'- s eszébe jutott, hogylelki erejét is neki köszönheti.

Még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben. Szerette ezt a pulóvert, de valahogy mégsem érezte jól magát benne.

'Mi lehet velem..?' – suhant végig a fején, de aztán mit sem törődve az egésszel visszahuppant az ágyra, és hosszában kifeküdt rá. Becsukta szemeit és halkan lélegezve megpróbált még egy kicsit pihenni. Az óra a falon még csak 4 órát mutatott, de Lenne már teljes „harci díszben" volt, iskolatáska bepakolva, reggeli elintézve.

Nem tudott aludni, és ha már az nem megy, akkor csakis egy kis relaxációs meditáció jöhet szóba, ennél több úgyse menne.

De Lenne hallott még egy szuszogást a sajátján kívül.

' Ki volt az az ezselős, aki beengedte Ebony-t…!' – morgolódott magában, majd lehajolt, hogy kihúzza onnan a kutyát, és visszavigye az udvarra.

Viszont ahogy lehajolt, és benyúlt az ágya alá, hogy elkapja Ebony-t a nyakörvénél fogva, olyasmi tárult elé, hogy nem kevés kellett hogy ne veszítse el az egyensúlyát és csapódjön a szőnyegre és sikítsa el magát egyszerre.

'Leon…!' – Lenne teljesen leblokkolt. 'Mi..?Hol..?HOGY…?…..MENNYI IDEJE?' – Lenne úgy érezte ha tovább térdel az ágy mellett lekövülve, elájul. És mikor azt hitte nagyobb sokk nem érheti Leon kinyitotta szemeit.

Lennének ez már sok volt.

Mielőtt Leon bármit is tudott volna mondani, Lenne elvágódott, és kifeküdt és hitetlenkedve-tátogva meredten bámulta Leon-t. Igaz az ágy alatt sötét volt, de így is tisztán ki lehetett venni, hogy Leon vörösebb, mint bármely Las Vegas-i neonreklám.

Pár percig nézték egymást, majd Lenne kicsit magához térve felállt, kótyagosan odasétált az íróasztalához, kihúzta a forgószékét, leomlott rá, és a arcát a tenyerébe támasztva motyogni kezdett.

„Nem lehet igaz..nem lehet igaz..nem lehet igaz..!"

Közben Leon kikászálódott az ágy alól és aggódva odasétált Lennéhez.

„..Jól vagy..?"

Válaszképpen Lenne felemelte fejét, és mint aki „nincs teljesen ott" úgy nézett fel Leonra, majd kis idő után megszólalt:

„Ez biztos egy álom..de várjunk csak.."- Lenne arca elkomorodott-„…de ha ez az én álmom..te mit keresel benne?"- majd viccesen hozzátette- „Átutazóban?"- és még egy halvány mosolyt is megeresztett.

Leon legszívesebben elsüllyedt volna, és olyan zavarban volt, hogy úgy érezte meg sem tud szólalni.

„..Mon….djuk…"- válaszolta erőtlenül.

„És akkor mi járatban?"- kérdezte Lenne már sokkal vidámabban.

Leon gondolt egyet, és elhatározta , hogy végigjátssza a színjátékot. Így talán ép bőrrel megúszhatja és a füzetet is elviheti. És mivel Lenne azt hiszi , hogy álom, szinte bármit megtehet.

„A füzetemért jöttem, amit kölcsönkértél szívecském."- válaszolta széles mosollyal Leon. 'Szívecském…? Wááááh..álmomban együtt vagyok vele..?Hmm…végülis nem rossz ötlet…de mégis..hogy kerül az ágy alá..?...Mindegy. Ki vagyok én , hogy megkérdőjelezzek egy álmot?' -ezzel le is rendezte a dolgot a fejében. Na de itt volt a másik gond.-' Hol van a füzet?...ÁÁÁÁ…de SZÍVECSKÉM? ÁÁÁÁÁÁÁ!' – Lenne megrázta a fejét .

„Mi a baj szívem? Nem ismersz meg?"- miközben ezeket mondta, Leon közelített Lenne felé, amjd megfogta a kezét.

Lenne érezte, hogy teljesen elvörösödik.

'Mi van velem..? Ez csak egy álom Lenne..maradj higgadt, de miért lett hirtelen ilyen melegem…?' – Lenne úgy kapta el a kezét, mintha áram rázta volna meg.

„Mi a baj kicsim?" – szavak hallata is elég volt, hogy Lenne elkezdjen olvadni, de Leon még utána is hajolt és letérdelt elé.

Lenne erős késztetést érzett rá, hogy felpattanjon és elfusson, de Leon csak közelebb és közelebb jött, amíg csak egy pár centi volt köztük és Lenne érezte , hogy nem tud megmozdulni.

„És a füzet miatt ne aggódj, már nálam van."- Leon mosolygott, ahogy ezeket a szavakat mondta, majd bezárta a köztük lévő távot és puszit nyomott Lenne homlokára.

„Viszont pihenned kéne, mert nagyon kimerültnek tűnsz. Ígérd meg, hogy alszol még egy kicsit" – folytatta Leon és elhúzódott.

Lenne, mint akit hipnotizáltak bólogatott, viszahuppant az ágyra és újból elnyúlt. Leon odasétált az ágy mellé és még egy puszit adott neki és csak ennyit mondott:

„Legyél jó kicsi szívem és pihenj, tudom merre van a kijárat." – ezzel kinyitotta az ablakot, és kimászott.

Lenne csak nézett utána, mint aki egyáltalán nem tudja mi történik körülötte. Miután a sok izgalom hatása elmúlt a fáradtság erőt vett rajta és elnyomta az álom.

Lenne lassan felemelkedett az ágyról és körbenézett. Tekintete megállapodott az ébresztőóra kijelzőjén, ami fél 8at mutatott.

'Talán ideje lenne indulnom...'

Csigatempóban felkelt az ágyról és egy pár határozott mozdulattal simára vasalta az ágytakarón lustán elnyúló ráncokat.Ahogy felkapta iskolatáskáját és Corvust egy utolsó pillantást vetett a szobájára, majd pár másodperc múlva halk kattanással becsukódott az ajtó.
10 perccel később egy hasonló kattanással a biciklizár záródott és Lenne felegyenesedve az iskola felé vette az irányt, végig az "álmáról" morfondírozva.

'Ez tiszta agyrém...Leon és én...! Mondjuk igaz..sosem jutott eszembe...rá elsősorban, mint művészre néztem...nem úgy mint hímnemű egyedre...de végülis az...Áhhh...Fejezd be Lenne! Csend legyen odabenn!'- fegyelmezte magát mielőtt még elvörösödött volna az emlékek hatására.
Közben lábai automatikus felvitték az énekteremhez és következő pillanatban arra eszmélt, hogy Corvust teszi az immár nyitott tárolószekrénybe. Mentálisan fejbe is vágta magát, hogy ne lépjen le a "felhő széléről", ahol elvileg mindig jár, legalábbis a legtöbb ember szerint. Majd félhangosan felsóhajtott és morfondírozott egy sort:

"Még ha igazán úgy néznék rá, mint férfi egyedre, akkor se venne észre. Kár pazarolnom az érzelmeimet. Soha senki nem vesz észre, és nem is akarom, hogy ezt tegyék. Ha már ennyit áldoztam arra, hogy láthatatlan legyek, akkor miért most mondanék le róla?"

Ennyiben is hagyta a dolgot, amíg el nem jött az ebédszünet. Irist sehol nem találta, így ikább megfogta a szinte üres táskáját és elindult az udvaron a kerítés felé. Ott teljesen rutinosan megvárta, hogy az a kevés ember - aki egyáltalán lejön az udvarnak ebbe a részébe - elmenjen, majd félrehúzta az egyik nagyob bokor alsó 4-5 ágát és a mögötte lévő drótkerítésen ejtett hatalmas lyukon kimászott és szépen elkezdett battyogni az erdő felé.

'Kiváncsi vagyok honnan tud róla...'

Az erdő szélén átverekedte magát különböző páfrányfajtákon és nagyobb bokrokon, majd egy hatalmas ösvényre érkezve elindult nyugati irányban.

'Soha senki nem látta ezt a helyet. Nem mutattam meg senkinek...'

Egy hosszabb séta után megállt egy hatalmas kőnél, ami az ösvény mellett feküdt és lefordult jobbra, szakadatlanul az erdő szíve felé menetelve. A sebtében elhajtott növények lenge hosszú ágai hangtalanul a fatörzseknek ütköztek, majd visszaugrottak eredeti helyükre. Ahogy Lenne egyre mélyebbre haladt egy kis idő után megpillantotta a szokatlan szimbólumot az egyik fatörzsön, de nem állt meg elmélkedni. Az helyükre visszaugró ágak gyengéden simították végig a jel barázdáit. Majd a hosszú viaskodás után hirtelen vakító napfény esett arcára. És ahogy szeme megszokta a hirtelen jött világosságot, az egyetlen földből kimagaslő tárgyra és annak feliratára esett a pillantása. A megkopott tábla csak ennyit hirtedett:

A Kapuk Kertje

Miután Lenne letelepedett és elfogysztotta ebédjét kifeküdt a fűre és a felhőket nézte.

'Ez a kis dög megtalálta a helyemet, és nem elég hogy lekoppincsolta, hanem még a jelet is a magáénak mondja. Ez egyszerűen nem ér. Ez az én helyem..és mostmár mindenki tud róla. Igaz...nem tudják, hogy valós hely, de mivel a mi sulink mellett is erdő van, lehet hogy megpróbálják megkeresni...Ez NEM ÉÉÉR..'

Lenne majdnem sírva fakadt, de mielőtt megtehette volna a fejébe ugrott az, ahogy Leon egyre közelebb és közelebb jön és...Ahelyett, hogy elsírta volna magát céklavörös lett és legszívesebben visított volna, hogy hogy hozhatja valaki őt ilyen helyzetbe. Még mielőtt jobban felhúzhatta volna magát, mozgásra lett figyelmes a tisztás szélén. Olyan mozgásra, mint amikor egy macska vagy egy nyúl elfut a magas fűben. Lenne megijedt.

'Mi van, ha róka..vagy ha róKÁK? Semmi kedvem, hogy megint össze vissza karmolva , vagy... '

Gyorsan fel is állt, felkapta a táskáját és amilyen gyorsan csak lába bírta szaladt vissza az ösvény felé, mivel nem akart semmifajta harapást szerezni, legfőképpen nem veszettséget. Ekkor az azonosítatlan lény is elindult lényegesen gyorsabban, mint Lenne és egyenesen felé tartott. Az ütközés elkerülhetetlen volt. Lenne le akart fékezni, hisz ő is látta, hogy nekimegy, de már késő volt.

Puff

Valami puha ütközött lábának és panaszos csipogással méltatlankodott. Lenne lenézett, hogy megállapítsa minek ment neki és ha talán tonhalsalátával lett volna a szendvicse megtöltve, arra fogta volna, amit lát.Ugyanis az a puha dolog, nemhogy csak panaszosan csipogott és ÉLT, hanem sárga volt, mérete, mint egy jól feljett tyúkanyónak, de egyáltalán nem lehetett a szárnyas osztályba sorolni. Legalábbis ITT nem létezhetne.

'Basszus...ez egy CHICOBO! '

Lenne hosszan megbámulta kecses testét, hosszú nyakát, nagy, íves csőrét és csillogó szemeit.Le is guggolt a kis teremtés mellé, remegő kézzel és kínosan lassú mozdulattal nyúlt a chicobo buksija után, hoyg megsimogassa, mintha félúton leharaphatná a kezét és vérengző fenevaddá változhatna. A kis chocobo hálásan csipogott párat és ..dorombolt! Vagy legalábbis hasonló hangot adott ki. Lenne mosolyogva leült mellé a fűbe és bármennyire lehetetlen volt a helyzet, úgy tett, mintha teljesen normális lenne.

"Neked nem a Mamáddal kéne lenned? Egy ilyen kicsi chocobo, Anyukád már biztos nagyon aggódik."

Mivel ennél a mondatnál a chicobo szomorúan lehajtotta a fejét Lenne kérdőre vonta:

"Nem tudsz hazamenni?"- a chicobo szomorúan megrázta a fejét és elhalóan csipogott egyet mintha értené Lenne szavait.- "Hmmm..tudod mit? Gyere velem, amig rá nem jövünk hogy hogy juthatsz haza. Nálam van elég hely" - mosolygott Lenne bíztatóan, mire a kis chocobo az ölébe ugrott.-'És amúgyse figyel rám senki, így legalább nyugodtan futkározhat a szobámban és meg lessz a napi testmozgás.'

Lenne elmagyarázott mindent a kis chocobonak, hogy mikor hogy viselkedjen és hogy maradjon csöndben, majd a táskájába rakta. Táskájának tetejét nagyobbra nyitotta, hogy kapjon levegőt, majd az órájára nézett és rájött, hogy nem maradt sok ideje.
'Még jó hogy szinte üres a táskám..Bár ha nem is lett volna, akkoris megoldottam volna valahogy.'- és kényelmesen elindult a tisztás széle felé, aztán hirtelen szöget ütött vmi a fejébe..

'Ha egy chicobo minden gond nélkül átjön...akkor szörnyek is jöhetnek át!'- Lenne SOKKAL gyorsabbra vette a tempót és lényegesebben hamarabb értek vissza az iskola területére. Lenne hálát adott az égnek, hogy egyetlen egy Bite Bug-gal vagy hasonló szörnnyel nem futottak össze, pedig a neheze még csak most következett.

'Wáhh...mire vállalkoztam'-nyögte magában, mikor megpillantotta a suliba visszaigyekvő, dulakodó, eszméletlensok diákot. Idegesen végigverekedte magát a tömegen, de mikor már azt hitte, tiszta a levegő és befordult a folyósóra, csodák csodájára Leon-t vette észre,ígyhát muszáj volt visszaugrania a fordulóba, hogy erőt gyűjtsön.

'Most majd a fejembevarrja, hogy elloptam és elvesztettem a füzetét.. kellett nekem e-mailt írni..Az életemnek lőttek..' - és gondolatban már megfolytotta magát, hogy Leonnak ne kelljen. Miután hatalmas levegőt vett, kilépett a fordulóból és elindult az osztályterme felé, de Leon...közben felszívódott.
'Jobb is így'- gondolta mosolyogva és már majdnem kifújta magát, mikor...

"Épp téged kerestelek." - szólt a jól ismert hang a háta mögül, mire Lenne igyekezett lenyelni a gombócot a torkában, aminek 2 oka is volt. Az egyik a füzet és hát a másik meg...
"Nem kell aggódnod, meg lett a füzetem. Megtaláltam a kaputoknál a földön.Elhagytad" - halk csipogás hallatszott Lenne táskájából. Szegény lány már így is vörös és összezavarodott volt- 'De hisz meg volt, mikor a szobámban kipakoltam..vagy nem...?'- de Choco betett neki.

"Azt hiszem ez a mobilom. Örülök, hogy meg lett."- Lenne idegesen mosolygott, intett egyet és villámgyorsan a női mosdók irányába távozott-'Wáááh...ezek szerint nem értette meg, hogy amíg a táskában van, nem csipoghat...A franc essen bele...MIRE VÁLLALKOZTAM!..Nem vagyok ép...biztos álmodok. Lehet hogy még történelemórán vagyok, elaludtam és most ilyen marhaságokat álmodok. Chocobók nem léteznek, chocobók nem léteznek...NEM LÉTEZNEK! ' - Lenne hiába próbálta elnyomni a vorgonc kis chocobo csipogását, azzal hoyg a saját fejében kiabál. Tudta hogy mindez valóságos, de még mindig nem tudta felfogni. - " Mire vállalkoztam..." - sóhajtott lemondóan és leroskadt a női mosdó falának tövébe.Halkan letette táskáját a földre, majd miután vett néhány hatalmas levegőt felállt, és megmosta az arcát.

"Csönd legyen odalenn" -mordult a táskájára, ahonnan hirtelen elapadtak a vidám csipogások.
'Biztos megtalálta a maradék csokimat...szuper...egy cukortúladagolásos chocobo...már csak ez kellett a napomhoz' - morgolódott tovább magában. - 'Biztos álmodok...'

A nap további részéről elkéreckedett az iskolaorvostól súlyos fejfájásra panaszkodva, majd miután hazaért a szabadidőtöblettel mit kezdeni nem tudván elengedte Choco-t /így nevezte el őt/a szobában. A kis vorgonc chocobo hamar kiidegelte az amúgy nyugalomhoz szokott lányt, mire ő elkezdte összepakolni a hátizsákjába a "nélkülözhetetlen" dolgait, s közben így szólt Chocohoz:
"Megígértem, hogy hazaviszlek és minél hamarabb, annál jobb. Nem idegesítesz engem, és a Mamád se aggódik."- erőteljes mozdulattal összehúzta hátizsákja száját.

"Még kanyarintok egy üzenetet Apának, hogy ne aggódjon és mehetünk is."
Pár perc múlva csapódott is az ajtó és Lenne 2 hátizsákkal a hátán elindult, előtolta a biciklijét és hálát adott az égnek, hogy otthon senki nem tudja Iris barátnőjének a telefonszámát, így nem fogják náluk keresni őt. Elvileg ott alszik ma SOS matekmaraton indokával. Aztán már gyakorlatilag...

Lenne még egyszer beleborzongott a gondolatába, hogy épp hová igyekszik, hányfajta szörnnyel találkozhat és tiszta szívből csak egyel remélte hogy semmiylen körülmény közt nem találkozik, és ez a kitüntetett lény a T-rexaur volt, aki elnevezéséhez híven az egykori földi ősgyík kiköpött mása. A játékban csak 2x akkora, mint egy ember, de valójában ki tudja mekkora..Lenne bele se mert gondolni, mi lesz, ha összefut egyel...

"Reméljük nem hagyom ott a fogam...és egyben hazaérek.."- bíztatta magát, de az önbizalom nem csorgott túl benne, sőt..minden lélegzetvétellel apadt..

"Kész öngyilkosság...agyrém..." - és hasonlókat motyogott, mikor odaért az erdő széléhez és letette a biciklijét.-"Meg fogok halni..."- nyögte és próbált nem remegni. - "Mostmár nem hátrálok meg! Megígértem Choconak, hogy hazaviszem. Hát így is lessz!"

Már sötétedni kezdett, mikor kiszabadította a chocobót a táskából, hátára tette a másik táskát és elindultak befelé.Lenne minden zizzenésre szinte szívrohamot kapott, de az első sokk után, ami egy tovarepülő Bite Bug csoport volt már sokkal edzettebbnek érezte magát. Persze, csak azért nem lincselték meg őket ezek a kb fél méter nagyságú, bizarr, repkedő, kék-lila, hatalmas potrohú "légy-darazsak"/ez a leírás nagyon nagyon nagyon általánosítás, de el nem lehet mondani, hogy kb. hány földi, és létező élőlénynek lenne az "egybefércelése", mert behúzódtak egy hatalmas bokor mögé és a földhöz lapultak.

Lenne teljes idegroncs lett, mire a Kertek Kapuja táblához értek, mivel az odaúton nem csak azokkal a Bite Bugokkal találkoztak majdnem, hanem utána egy jópár Catherpillar-el, amiket kb 2 méter hosszú és 1 méter magas, ronda, hernyóknak lehet elképzelni. A legrosszabb, hogy az egyikkel nem épp "majdnem" találkoztak, hanem elég szépen összefutottak. Lenne és Choco, alig tudtak elfutni, és Lennének alighanem egy egész életre hernyófóbiája lesz. De ez korántsem volt a legrosszabb élmény. Viszont a legrosszabb "élménnyel" szerencsére nem találkoztak ilyen közelről. Igen...közvetlenül melettük nyargalt el egy kifejlett, 4 és fél méter magas, csorgó nyálú T-rexaur szerény személyében. Lenne sosem érezte még ennyire, hogy menten elájul, de szerencsére egyben és többnyire egészségesen megérkeztek a rétre, leszámítva a mentális sérüléseket.

" Ez egyre szörnyűbb..elárasztanak a szörnyek" - gyorsan elhesegette azt a képet, ahol egy T-rex és egy Grat / kb. másfél méteres kancsócskának kell elképzelni, hatalmas csápokkal és vézna lábakkal, amik amúgy nagyon stabilan megtartják/ marakodnak a Földön, majd a T-rex győz és szép lassan elrágcsálja a földgolyót.

'Talán, ha visszavittem Choco-t elmegyek a legközelebbi városba és megkérdem, hogy mi a fene történik. ' - ahogy így morfondírozott, egy pillanatra elzárta gondolatainak csapját és körbenézett.

Ha anime-ben lennénk a kérdőjelek is megjelennének a feje fölött, de szerencsére nem vagyunk, szóval csak képzeljük oda.
"Choco..hogy is jutunk mi át a te világodba? " - nézett kérdően a chocobóra, aki csipogott egy sort, járkált körbe-körbe, majd végül megállt és továb csipogott.

"He? Járkáljak körbe? Vagy mire gondolsz?" - erre Choco sípolt egyet, lehajolt a fűbe, keresgélt egy darabig, majd egy hosszú bottal előbújt.
"Az meg mire kell?"- kérdezte egyre zavarodottabban Lenne, mire Choco elkezdett a levegőben köröket rajzolni az orra előtt.-"Kör..kör...Lyuk?...Van egy átjáró?" - Choco izgatottan csipogott.-"Hol?"- Lenne alig tudta követni az egyre gyorsabban haladó sárga kis foltot, ami aztán hirtelen megállt.

Lenne csak tátott szájjal állt a jelenség előtt és nem igazán tudta hova tenni...

Hát így hirtelen ennyi lenne...Majd igyekszem írni tovább, már amennyire időm engedi. Ebben az évben éretségizem...Szal' ne számítsatok túl gyors folytatásra...
Nah de jók legyetek addigis! Adios:3