Csak egy áldozat
Futott.
Vékony vállát csak úgy hasogatta a jéghideg eső. Hosszú szőke haja csapzott volt a víztől, testére rátapadt a ruha.
Futott; azonban hirtelen megbotlott és hasra esett. Lehorzsolta a térdét. Fölkelt, de jóval lassabban tudott csak futni.
Fején ezernyi gondolat cikázott át. Most már vége. Nem akart meghalni. Pontosabban nem így. Mert tudta, hogy nem lesz könnyű halála. A Sötét Nagyúr kegyetlenül megkínozza majd, mielőtt megöli. Hiszen annyiszor keresztbetett neki. Ha csak egy átlagos auror lenne, se engedné simán elmenni. Albus Dumbledore unokájának azonban biztosan nem kegyelmez majd.
Lassított. Belátta, hogy nincs miért futnia. Megállt, majd térde roskadt. A halálfalók, akik eddig üldözték, most halálos gyűrűt alkottak körülötte és Voldemort körül.
Most pedig megfizetsz mindenért. Meg fogod bánni, hogy ellenszegültél nekem. - szólt a Sötét Nagyúr, és fölemelte a pálcáját.
Crucio!
A lány tudta mire számíthat, mégis váratlanul érte az átok. A borzalmas fájdalom elvakította, már nem látott mást, csak elmosódott foltokat. Nem akart kiabálni, most mégis ordított. Mintha forró kést mártottak volna a vállába, és a hátába, úgy hasított belé az őrjítő kín.
Aztán vége lett hirtelen, s ő ott feküdt a sárban. Maga sem tudta, honnan vesz annyi erőt, hogy felálljon. Nagy nehezen feltápászkodott, majd Voldemortra nézett. Éles tekintete figyelmesen pásztázta a Sötét Nagyúr arcát, míg végül megállapodott a kígyószerű vörös szemeken. Voldemort zavartan, sőt ijedten bámulta a lányt. Meglepte annak bátorsága, és kitartása. Azon kívül a fiatal nő szeme ijesztően hasonlított valakiére, az egyetlen emberére, akitől Voldemort valaha is tartott.
Majd észbekapott.
Adava Kedavra! – rikoltotta.
Vérfagyasztó kiáltás hasított bele az éjszaka dermesztő csöndjébe.