2. fejezet
Charlotte mély sóhajjal tekintett fel könyvéből az égre. A dzsungel mélyi kedvenc tisztásán heverészve egyszerűen minden tökéletes volt. A tökéletes zizegő zöld fű, a tökéletes madárcsiripelés és a tökéletes kék ég a tökéletes felhőcskével, ami mintha talán pont egy kört formált volna…nem…nem kör…egy szív… A gondolatra elmosolyodott a lány és újra behunyta a szemét felidézve azt a bizonyos tökéletes pillanatot, ami most e tökéletes hangulat forrása volt. Látta maga előtt az arcát, aztán érezte a közelségét és az ajkát, ahogyan egyre csak csökkent a távolság kettejük között… de mintha az előbb még nem lett volna ilyen… sötét?
Hirtelen felpattantak a szemei és a napot nem más, mint Richard árnyéka takarta el előle. Igen szigorú tekintettel nézett le rá, és a lány maga sem tudta miért, de fülig vörösödött.
-Ha most én lennék John, tudja, hogy mit mondanék?- kezdete meg a férfi.
-Igen, hogy túl óvatlan vagyok, de szerencsére maga nem Lord Roxton, így megmenekülök a kioktatástól.- mosolygott fel a lány, kezével ellenezve a napsugarakat, hogy figyelme tárgyát jobban lássa.
-Mit olvas?- váltott gyorsan témát Richard, és lehuppant mellé a földre, kikapva kezéből a könyvet- Rómeó és Júlia? Még nem olvasta?
-Természetesen olvastam. – válaszolt szinte sértetten, miközben a könyv visszavételén ügyeskedett, de nem sok sikerrel, hála a férfi gyors és ügyes mozdulatainak és hosszú karjának.- De most olyan hangulatom volt, hogy kedvem támadt belelapozni.
-Milyen hangulata?- kérdezte a férfi sokat sejtő mosollyal, miközben a könyvet még mindig elérhető távolságon kívül tartotta.
-Shakespeare hangulatom. – felelte kurtán, majd hirtelen abbahagyta a próbálkozást és felült.- Most pedig legyen szíves adja vissza!
Richard arcáról eltűnt a mosoly és szó nélkül átnyújtotta a remekművet.
-Charlotte, én igazából nem azért jöttem, hogy az olvasmányait kritizáljam- kezdte meg kis csönd után.
-Ezt örömmel hallom.
-Szerettem volna beszélni magával…- folytatta. Charlotte szíve nagyot dobbant. A gyomra kavarogni kezdett.- … arról, ami köztünk van. Illetve ami köztünk történt a múltkor. Tudja, a…a … a csókról.
Ha eddig nem lett volna ideges, most már teljesen az volt a lány. Lehetséges volna, hogy éppen azt várja, hogy színt valljanak neki? Hiszen nem ezelől menekült el otthonról? De akkor miért minden olyan más most? A kérdések egy pillanat alatt szálltak át az elméjén.Még mindig nem tudott a férfira nézni, míg az folytatta:
-Tudja, nem akarom, hogy félreértse a szándékaimat önnel kapcsolatban. Ugye megért engem?
-Természetesen- mosolygott, még mindig alig láthatóan.
-Akkor lehetséges volna…
-Hogy?
-Hogy azt a múltkori csókot…
-Igen?
-Elfelejtsük?
Elfelejtsük? Elfelejtsük. ELFELEJTSÜK? Charlotte tökéletes napja, környezete, gondolatai egy pillanat alatt törtek apró darabokká. Kínjában az égre emelte a tekintetét és az egykor világoskék árnyalat már szinte szürkének látszott és az a bizonyos felhő a szeme előtt foszlott szét, alaktalan masszává.
-Charlotte? Charlotte? Hallott engem?- érintette meg a vállát a férfi. A lány ekkor ébredt fel gondolataiból. És kissé zaklatottan válaszolt:
-O igen, igen, hallottam, … Elnézést, kicsit elkalandoztam. Hát persze. Egyetértek. Tökéletesen egyetértek. – folytatta idegesen. – De… de most jut eszembe, hogy a könyvjelzőmet a faházban hagytam, vissza is megyek olvasni. Igen, még olvasok egy kicsit vacsora előtt be, akarom fejezni a könyvet, ha az önöknek is megfelel.
-Nos, igen, hát persze.
A lány bólintott és elsietett. Richard csak egy ideig ült és bámult utána. Nem kellett volna ennyit aggódnia. Hiszen meglepően jól fogadta. Már régóta meg kellet volna mondania. Nem mintha tagadta volna, hogy az a bizonyos csók hatással lett volna rá, de nem látta értelmét ennek az egész kapcsolatnak. Most végre megmondta, de meglepő módon még mindig ott érezte azt a bizonyos sziklát a mellkasában. Lassan felállt, hogy ő is visszainduljon és ahogyan leporolta az öltözékét pillantotta meg a fűben a könyvet…ezt bizony nem igen fogja olvasni…