3. fejezet
-Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de maga olyan lassú, mint egy csiga Roxton.
-Tekintettel arra az aprócska körülményre, hogy én viszem a legtöbb csomagot, ez nem meglepő tény, Marguerite. Legközelebb meggondolom, mikor ajánlok fel ilyen szolgálatot.
- Ilyen hamar elhagyta a lovagias hangulata? És hogyan akar anélkül lenyűgözni engem?- fordult vissza a fekete hajú szépség.
- Miből gondolja, hogy le akarom magát nyűgözni?- érte be a vadász
- Megérzés
- Nos, ha így lenne, vannak más eszközeim is.
- Bizonyítsa be!- válaszolta a nő misztikus mosollyal és hamis csillogással a szemében.
- Maga akarta- hajolt közelebb a vadász, és már éppen megcsókolta, amikor egy bokorból mocorgás hallatszott, mire felocsúdtak, már csak egy kimerültségtől összeesett férfit láttak a lábul előtt. Roxton közelebb lépett.
- John! Vigyázzon, lehet hogy veszélyes!
A férfi lábával megfordította az idegent, majd lehajolt, hogy megvizsgálja.
- Nem hinném. Eszméletlen. A ruhája alapján civilizált világból való.
- John?
- Igen?
- Gondolja, hogy ahonnan jött, az azonos azzal, ahonnan mi jöttünk és ha igen, akkor…
- Vissza lehet-e úgy jutni? Nem tudom Marguerite, de egy esélyt megér. Tudja, hogy ez mit jelent?- lépett újra közelebb a nőhöz. – Azt, hogy mostantól maga viszi a csomagokat.
Vigyorgott a vadász és ledobva a nő lábai elé a táskákat, visszament ellátni a beteget és felkészíteni az útra.
Az idegen kétségtelenül jóképű volt. Nem, nem jóképű, inkább szép. Tökéletes arcforma, tökéletes áll, lágy ajkak. Vállig érő göndör fekete haja és izmos mellkasa bronz bőre éles kontrasztban állt a fehér ágyneművel, amelybe a felfedezők fektették. A férfi koromfekete szemei lassan láthatóvá váltak és mocorgás mellett ébredezni látszott. Charlotte hamar megérintette a szomszédos széken bóbiskoló Marguerite vállát és immár együtt figyelték közelebbről, ahogyan az idegen magához tért.
- Egy barna és egy fekete hajú angyal.- motyogta- Olyan jó lettem volna, hogy a mennyekbe jutottam?
A két nő elmosolyodott, de választ nem adhattak, mert Lord Roxton lépett be.
- Csak ismerné őket régebben…
- Roxton?- jött be utána a professzor- Hát felébredt? Mit mondott?
- Eddig még semmit, mert nem hagyták szóhoz jutni. Tessék, Charlotte itasd ezt meg vele.
A lány kivette Marguerite kezéből a felajánlott teát és a férfi ajkaihoz emelte, hogy igyon. Pár korty után, már sokkal kommunikatívabbnak tűnt. Ekkorra már Richard is befutott és izgatottan várták a történetét.
- Köszönöm, most már biztosan egy angyal, segítőkész.- köszönte meg a beteg miközben visszadőlt a párnái közé. Charlotte fülig pirult és hogy zavarát palástolja, inkább jobbnak látta kivinni a csészét.
- Nos, barátom, megmondaná mi is történt magával?- ült mellé a professzor, és a csuklóját kezébe vette, hogy kitapintsa a pulzusát. -Igencsak érdekelne, hogy mitől esett össze. Semmilyen sebesülés vagy fertőzés nyomait nem találtunk magán, de több órán keresztül eszméletlen volt. Már attól tartottunk valami ismeretlen betegség támadta meg. De a jelek szerint minden a lehető legnagyobb rendben.
- Biztosan a kimerültség, a meneküléstől…
- Megtudhatnánk mi elől menekült? – kérdezte Lord Roxton.
- Hogy mi elől?... Ja, hát valamelyik szörnyeteg, nagy és vérszomjas…. És…
- Nyugalom, nyugalom, el tudjuk képzelni. – segítette ki Marguerite- mind kivettük már a részünket a futásban. Nem igaz Lord Roxton?
- Bocsássanak meg, de hol vagyok?
A professzor gyorsan összefoglalta a helyzetet, és elmesélte, hogyan találtak rá. A férfi úgy nézett rá, mintha őrült volna, majd ő is bemutatkozott.
- A nevem Giovanni Giacomo Ca... Castucci.
- Ön olasz?- kérdezte Marguerite
- Itáliából származom. De sok helyen megfordultam már. Legutóbb egy kis hegyi faluban voltam, amikor egy barlang átjáróra bukkantam. Mire kijöttem itt ezen a földön találtam magam és gyorsan vissza is fordultam, de addigra már a másik oldalon már nem a kis hegyi falu volt, hanem mocsáros zord vidék. Mivel zordabbnak tűnt, mint ez, inkább erre jöttem, de úgy látszik rosszul választottam.
- A barlang nem pont egy kis patak mellett volt?- kérdezte Roxton
- De pont, ahogyan mondja.
Marguerite, a lord és a professzor aggódó pillantást cseréltek, majd Challengerre hárult a feladat, hogy közölje a rossz hírt.
- A helyzet az kedves Mr. Castucci, hogy tapasztalataink szerint az a hely, ahonnan ön jött, újra csak egy éven belül lesz megközelíthető, ha minden jól megy. Volt már pár kellemetlen tapasztalatunk amiatt a hely miatt. Nagyon sajnálom, de nem tudunk jobb híreket mondani.
- Oh.- sóhajtott- Azt hiszem ettől nem lettem jobban.
- Maradjon. Most sok pihenésre van szüksége- mondta Margerite. – Feküdjön vissza. Mi most megyünk.
A többiek helyeslően bólintottak és lassan kimentek a szobából. Charlotte is kifelé indult, amikor a férfi megfogta a kezét.
- Angelina,
- Uram, kérem- húzta el a kezét- Charlotte a nevem.
- Félek ezen nem tudok már változtatni bella Angelina. –mosolygott a férfi
A lány igyekezett úgy tenni, mintha nem hallotta volna.
- Kér még teát?- kérdezte
- Ha így újra láthatom…
Charlotte bólintott és kisietett. Mikor kilépett az ajtón, Richard szigorú tekintetébe ütközött. Nem szólt egyikük sem egy szót sem, csak egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után mindegyikük elkapta a tekintetét, és ki-ki a maga dolgára ment.