5. fejezet

Mindenki arcára kiült a rettenet. A hatalmas szekrény biztos véget jelentett az apró lánynak , ha az rázuhan és sem a vadász, sem a gépész nem volt olyan helyzetben, hogy megakadályozhatta volna. Ekkor, egy pillantás alatt Giovanni elrántotta Charlotte-t és mindketten a földre zuhantak. A szekrény eldőlt, de nem esett közvetlenül rájuk. A tartalma azonban szanaszét repültek és bár az idegen próbálta védeni, az egyik rög a fején is találta a lányt, aki elájult. Richard egy szempillantás alatt ott termett.

- Elájult. Fejsérülés. Le kell fektetni.- Jelentette ki, majd ellenvetést nem tűrve karjaiba vette az eszméletlen lányt és a szobája felé indult maga mögött hagyva a többieket. Nemsokára Marguerite és Challenger is megjelentek, és a professzor majdnem rosszul lett a látványtól.

- A gyűjtemény! A rendszer! Így sosem fejezem be a tanulmányomat. Marguerite…

-Nyugalom, George, pár óra alatt közösen rendbe tudjuk tenni. Nincs semmi ok a pánikra. Most inkább vizsgálja meg Charlotee-t. Giovanni jól van?- segítette fel a földről az idegent.

- Mindig, ha egy gyönyörű nő, ennyit érdeklődik az egészségem felől.- köszönte meg egy mosoly kíséretében.

- De Marguerite, késésben vagyunk. Ned és Veronica…

- Majd Richard magával megy.- Legyintette le, és nekilátott a földről összeszedni a szétgurult darabkákat. – Most pedig hagyjanak dolgozni.

Eközben a másik szobában Richard lefektette Charlotte-t. De csak akkor nyugodt meg végleg, amikor már Challenger is megállapította, hogy semmi komoly baja nem esett. Mindezek dacára jobbnak vélte, ha a lány mellett marad, szükség esetére, ezért az ágyára ült, megfogta a kezét és csak nézte ahogyan alszik. Nem telt bele sok idő, és gondolatai már messze jártak. Bűntudatot érzett és vezekelni próbált. Most mindennél jobban szerette volna, ha a lány felébred és beszélhetne vele.

-Richard!- jött Roxton

-Indulnunk kell.

-Hova?- kérdezte, tekintetét még mindig az alvó lányon tartva.

-A faluba. Marguerite-nek itt kell maradnia, hogy rendszerezze Challenger kavicsait.

-De Charlotte…

-Ő jól van, illetve jól lesz.

Ekkor Giovanni jelent meg, hogy belefolyjon a társagásba.

-Én szívesen magával tartok. Bár tudom, még nem vagyok a legjobb állapotban, de tekintettel Mr. Redgrave és a kisasszony kapcsolatára…

-Miről beszél maga?- kapta fel a fejét Richard

-Scuzi. Lehet, hogy nem fejeztem ki magam jól, vagy esetleg félreértettem valamit…

-Abban biztos vagyok. – vágott közbe újra- Azonnal indulhatunk- fordult Roxtonhoz, aki bólintott és kiment.

Richard egy pillanatra a lányra nézett, kissé megszorította a kezét, majd elengedte, felállt és kiment. Mielött kilépett volna Giovanni csak annyit mondott.

-Majd én gondját viselem. Ezt megígérhetem.

De furcsa módon a nygtató szavak éppen az ellenkezőjét váltották ki Richardnál...

Mivel a házban mindenki el volt foglalva, Marguerite nekiállt egyedül eltakarítani a

romokat a laborban. Hálátlan feladatnak tűnt már csak annak a gondolata is, hogy a káoszból újra rendet teremtsen az elkövetkező pár órában. Az ásványok jórészt méretes darabok voltak, és egy-egy fiókban több is volt, ami csak nehezítette a súlyt.

-Szabad?- kérdezte a semmiből felbukkanó Giovanni és választ nem várva ő is pakolászni kezdett.

-Köszönöm- mosolygott meglepetten a nő.

-Számomra a megtisztelhetés, ha a szolgálatára lehetek bella donna.- mosolygott a férfi és megfogta a kezét- Ezek a kezek nem ilyen munkára teremtettek-majd ajkához emelte őket és megcsókolta. Marguerite meglepődött a hirtelenégen, de ideje nem volt válaszolni, mert egy álköhögés hangja jelezte, hogy nincsenek egyedül.

-Oh John!- pattant fel a nő, kihúzva kezét a kompromittáló szorításból. – Már indulnak is?

-Igen.- válaszolt a férfi, míg gyanúval terhelt pillantást vetett az idegenre.- Bár kezdek elbizonytalanodni…

-Ugyan John, mi jól vagyunk. Nem tehetik ki Nedet és Veronicát akkora veszélynek, hogy a kutatásunkra induljanak. Már biztosan aggódnak, hogy nem érkeztünk meg időben.

-Nos, én …

-Most megnézem Richard mindent átpakolt-e. Ha megbocsátanak.- és azzal a fekete hajú szépség el is tűnt.

Pár perc kínos csend után az itáliai is jobbnak látta elhagyni a színt, de Roxton útját állta.

-Csak, hogy emlékeztessem- kezdte csöppet sem barátságos hangnemben- A hölgy az én védelmem alatt áll. Minden értelemben.

Giovanni bólintott és továbbment, de a hátán még sokáig érezte egy féltékeny férfi égető pillantását, amihez már hozzá volt szokva…