6. fejezet
-Vigyázzanak magukra és ne felejtés el a…
-Kávét. – fejezte be Richard ingerülten- Tudjuk Marguerite, ha szeretnénk se tudnánk elfelejteni.
-Nyugalom, vigyázok az unokaöcsémre, bármilyen szemtelen is.- szólt közbe Roxton, mire az említett férfi csak dühösen fújtatott és előreindult a dzsungelben, egyrészt, hogy levezesse a dühét, másrészt, hogy egyedül legyen egy kicsit.
Ezen cselekedetének persze volt egy harmadik előnye is, nevezetesen, hogy az elektromos kerítésnél hagyottak is négyszemközt maradhattak.
-De maga is vigyázzon, nem bízom ebben az itáliaiban.
-Nyugalom John- mosolygott a nő titokzatosan, és csábítóan közelebb lépett- Talán nem bízik bennem?- majd megcsókolta a férfit hosszan és szenvedélyesen. Pár lélegzetelállító pillanat után kapott csak választ
-Nem magában nem bízom, hanem benne- és szemeivel a faház erkélyére tekintett, ahol a jóképű idegen állt és figyelte a búcsút.
Charlotte egy kellemes érintést érzett. Valaki megfogta a kezét. Már másodszorra.
Az első olyan jó volt, kellemes és megnyugtató, amitől biztonságban érezte magát. Csakis egyvalakire tudott gondolni. És most, hogy megint érezte a férfi kéz szorítását, nevén is szólította.
-Richard?.- motyogta még mindig félálomban.
-Mia angelina. Hát felébredt végre?
-A lány kinyitotta a szemeit és a sármos idegen ült az ágya szélén, és fogta a kezét.
- Mi történt.
- Már nagyon aggódtunk. A baleset. Jobban érzi magát?
- O, már emlékszem. A többiek?- éledezett tovább és kihúzta a kezét.
- Mindenki jól van. Ön sajnálatosan beütötte a fejét.
- Köszönöm.
- Scuzi?
- Köszönöm, hogy megmentett. Elrántott, mielőtt rám zuhant volna a szekrény.
- Magáért az életemet áldoznám.- simult közelebb a férfi folyamatosan tartva a szemkontaktust a lánnyal. Charlotte egyre idegesebb lett, húzódzkodni kezdett.
- Nézze Giovanni…
- Oh angelina mia, ne szabadkozzon! Bár szívem nem lát mást csak önt, az eszem felfogta a körülményeket. Gondolom, tudja, mire gondolok. A pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy ön az, akire egész életemben vágytam. Ön bájos, kedves, segítőkész, csodás.
- Kérem…
- Én tudom, hogy csak második lehetek. De ha megenged egy tanácsot. Maga szabadbak született. Látszik minden egyes porcikájában. Ne hagyja, hogy egy másik ember ostobasága bebörtönözze. Válassza a szabadságot, válasszon engem…
Charlotte lélegzete elakadt. A férfi a lelke mélyébe látott, úgy érezte igaza, van. De össze volt zavarodva és nem tudta mit tegyen.
-Csak reménykedhetem, hogy érez irántam valamit. Ha ez csak agy töredéke annak, amit én érzek, nekem elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen egy életre. Mondja, hogy nem közömbös irántam…
-Nos, én… úgy vélem… butaság lenne tagadni…- kezdte bizonytalanul, ahogyan a férfi reménykedő és egyben könyörgő szemeibe nézett.
-Oh köszönöm, amore mia! – a lány felé hajolt, hogy megcsókolja, de az hirtelen elhúzódott. A férfi visszaült, és megértően mégis fájdalmas tekintettel folytatta.-Én tudom, hogy várnom kell, de én várni fogok, ha kell az idők végezetéig.
És azzal megcsókolta a kezét, majd felállt és kiment.
Charlotte fejében keringtek a gondolatok, a férfi szavai egyben felzaklatás, másrészt megnyugtatták, de tagadhatatlanul megbabonázta.