7. fejezet
Az út a faház és a Zanga falu között már megszokott volt, a két felfedező rutinos léptekkel járta a kitaposott ösvényt, kevés szót váltva. Nem könnyű szívvel hagyták el a fennsíkbeli otthonukat, szinte alig vették észre, amikor kb. Félúton találkoztak társaikkal. Este fele járt, az idő és mivel nem siettek, tábort vertek és tűzet gyújtottak az éjszakára.
- Nos, miről maradtunk le ma? Ugye nem feletették el a …
- Kávét?- vágott közbe Veronica- A világért sem. Bár megfordult a fejembe a gondolat…- mosolyodott el ördögien.
- Egyébként, hogy kérdezi, igenis lemaradtak. Az egész falu egy lopás miatt van felbolydulva.- kezdte az újságíró.
- NA de Ned, úgy beszél róla, mintha egy egyszerű kis cukorkalopás lenne.
- A lopás, az lopás.- védte magát.
- De nem egyszerű lopás, ha valaki a zanga varázslótól lop. Annak súlyos következményei lehetnek.
- Ez kezd érdekessé válni.- szóét Richard, miközben a teájából kortyolgatott. – Szóval mit loptak el?
- Az egész történet rém izgalmas.- kezdte csillogó szemmel Ned. – Ha ez nem a fennsík én nem is hiszem el, de itt… Szóval úgy egy hónapja, a faluba idegen érkezett, valami másik világból. Assai szerint beszélte a nyelvünket, és nadrágot és inget viselt. Én furcsának találtam, hogy hosszú volt a haja, de ez mellékes. Ez a férfi lopta el a sámán egy titkos löttyijét, amit nem igazán értek még mindig, hogy mire jó.
- Az a löttyi, ahogyan mondja, egy nagyon fontos bájital. Egyszerűen annak az anyagnak a koncentrátuma, ami anno a maga „próbájához" is kellett. A lényege, hogy éber álomba ejti az embert, aminek hatása alatt szinte bármire hajlandó, méghozzá boldogan.
- Valami hipnotikus állapot?- kérdezte Richard.
- Annál több. És veszélyesebb. Nem tudni milyen károkat okozhat, ha rosszul használják.
- Vagy rosszra.- tette hozzá Roxton.- És ki volt ez az ember? Tudnak róla valamit?
- Ez a legjobb az egészben- csapott le Malone az alkalomra.- A férfi az egész falu nőcsábásza volt egy hónapig, egészen az eltűnéséig, és úgy hívta magát, hogy Giovanni Giacomo Casanova.
Richard a név hallatán félrenyelt és a fulladással küzdött, míg Veronica segítségére sem sietett. Roxton egy pillanat felállt és pakolni kezdett.
- Roxton, maga meg mit csinál?- kérdezte az újságíró.
- Indulok. A faházba minél előbb. Siessenek!
- Na de mégis miért?- állt fel értetlenkedő arckifejezéssel?
- Azért, mert ez az ember éppen ott van.
- Hölgyeim, a vacsora fenséges volt. Mióta elhagytam Velencét nem ettem ilyen jót.- Dőlt hátra az egyik karosszékben az itáliai idegen. Korai vacsora volt, mert a professzornak és Marguerite-nek még sok mindent rendbe kellett tennie a laboratóriumba. Challenger rögtön az asztaltól való távozása után munkához is látott, de Marguerite még megengedett magának egy kis pihentető beszélgetést egy frissítő mellett az új társaságban.
- Ön járt Velencében?- kérdezte Charlotte csillogó szemmel.
- Ott születtem. Gyönyörű város. Pezsgése van. A levegő, a tenger, azok az éjszakák…
És hosszú lírai leírásba kezdett, amit Charlotte bámulattal, Marguerite azonban inkább unalommal hallgatott, émelyítőnek találva a szavakat. Így aztán amint látott egy kis alkalmat rá, rögtön megragadva azt, távozott.
- Nos, jobb, ha én is lefekszem.- állt fel a lány is.- Fárasztó napom volt.
- Kérem ne! – pattant fel a férfi- Inkább hozok önnel még egy pohárral. Itt a remek alkalom, hogy közelebbről megismerhessük egymást.- duruzsolta a fülébe, és már ki is vette a kezéből a poharat, hogy újratöltse.
- De túl sokat beszéltem már így is. Most meséljen maga!
A beszélgetés kellemes volt. A nap leszállt és mind Marguerite mind a Professzor már rég visszavonultak, amikor ők már javában élvezték egymás társaságát. Azaz Giovanni éber volt. De Charlotte egyre nehezebben tudta a szemeit nyitva tartani. A tárgyak összemosódtak, a hangok elhaltak körülötte és érezte, ahogy lassan, de biztosan elveszíti uralmát önmaga felett…