A/N: Ez a történet epilógusa, de ide teszem, mert így jobban érthetőek a következő fejezetek. Légyszíves írjatok kritikát! Köszi!
Egy új kezdet
A zuhogó esőben mindenki tető alá húzódott. A hideg szél megtépázta a fák sárguló leveleit, a mennydörgés a vihar közeli tetőzését jelezte. Azok, akik a tomboló időjárás ellenére mégis kimerészkednének az éjszakába, furcsa eseménynek lehetnének tanúi. Egy maroknyi ember áll a kis tisztáson, mélyen az erdő belsejében. Egy félkört formálnak, aminek közepén egy egyszerű sírhant emelkedik. Ha valaki látná őket, ahogy leszegett fejjel, némán gyászolnak, nem törődve a viharral, nem értené meg őket. Most az ünneplés ideje jött el, nem a gyászé. A világot fenyegető gonosz nincs többé. Lord Voldemort, akinek a neve oly sok éven át váltott ki rettegést az emberekben, aki annyiak haláláért felelős, örökre elpusztult. Nem támad fel soha többé.
Az egész varázslóvilág a nagy hőst, Harry Pottert élteti. A 'Fiút, Aki Túlélte'. Beteljesítette a próféciát, végzett a szörnyeteggel. Azt beszélik, behatolt a halálfalók legfőbb szentélyébe, a Gonosz főhadiszállására, és egyes egyedül, haláltmegvető bátorsággal szembenézett Vele. Teljesen egyedül, annyi halálfaló és a Sötét Nagyúr ellen. És győzött, megölte a lényt, ami már rég nem volt ember. Szerte a világon örömtüzek gyúltak, végre mindenki felhőtlenül boldog lehetett, a hős Pottert pedig Mágiaügyi Miniszternek jelölték, természetesen miután megkapta az Aranyfokozatú Merlin-díjat.
Azt azonban csak kevesen tudták, hogy Harrynek nem kell sem ez, sem az. Végleg megcsömörlött a varázsvilágtól, amely annyi barátot vett el tőle. Először a szüleit, Siriust, akit apjaként szeretett, aztán Dumbledore-t, egyetlen mentorát, Shakleboltot, Mordont, a Weasley-ikreket. Gyűlölte, hogy az egész világ még mindig rá figyel, arra, aki „egyedül" megmentette őket.
A teljes igazságot csak ez a maroknyi ember ismeri, aki most itt áll a sírnál. Néhányan közülük valaha a Főnix Rendjének tagjai voltak, mára csak a büszkeségük és az összetartásuk maradt. Csak ők gyászolják azt az embert, aki lehetővé tette a győzelmet. Az ugyanis nem csak Albus Dumbledore és Harry Potter érdeme, hanem ezé a nőé is, aki most fintorogva fordulna el a sok kisírt szemű, mély gyászba burkolózó alakoktól. Képmutatónak bélyegezné és elzavarná őket, egyetlen ember kivételével.
Ez az ember most rezzenéstelen arccal nézi a hantot, ami a halott nőt takarja, érzéketlen a tomboló eső, a hideg szél iránt, ami vadul kap bele hosszú fekete hajába és lobogó talárjával őrült táncot jár. Ő az egyedüli, akiben a halott valaha megbízott. Mindketten tudták, hogy sorsuk menthetetlenül összekapcsolódott, de azt is, hogy életük mindössze egyetlen hajszálon függött.
- Ne vedd úgy a szívedre, Perselus! Számtalan kurvát találhatsz még, hidd el nekem!- a gúnyos hang talán még a szélnél is fagyosabban markolt a férfi szívébe. Lassan elfordította fejét a hantról, hogy a szemébe nézzen a mellette álló szőke férfinak.
- Lucius, hallgass el, vagy úgy megátkozlak, hogy egy kurvának sem kellesz többé! – sziszegte a férfi, majd visszafordult a sírhoz.
A Luciusnak nevezett férfi pedig lassan körbehordozta tekintetét azokon, akik eljöttek leróni kegyeletüket. Itt volt Minerva McGalagony, Remus Lupin és a kedvese, Nymphadora Tonks, valamivel távolabb tőlük Perselus Piton, ő maga, mellette pedig a fia, Draco állt.
Csak a híres griffendéles trió hiányzott. Persze, ők nem alacsonyodnának le odáig, hogy a Sötét Úrnőt gyászolják. Az ő szemükben ez a nő csak egy újabb gyilkos lenne, akinek volt annyi esze, hogy Voldemort kegyeibe férkőzzön. Lucius azonban a többi halálfalóval együtt rettegett tőle, parancsainak azonnal engedelmeskedtek. Jól tudták, hogy a Sötét Nagyúrhoz méltó ez a nő, hatalomban, észben, kegyetlenségben.
Csak egy embernek volt mersze valaha is az okát firtatni, miért kéne engedelmeskedniük uruk szeretőjének, de neki már nem maradt ideje megbánni a szavait. Soha senki ezután nem mert még csak célozni sem rá, hogy ki ez a nő és milyen viszony fűzi Voldemorthoz, bár a kíváncsiságuk megmaradt. Lucius sokszor dühöngött is, hogy mindenkit megkaphatott volna, csak ezt az egy nőt nem. „Pedig átkozottul vonzó volt, nem tökéletes szépség, messze nem, de volt benne valami iszonyúan izgató. Kívánatossá tette, hogy nem félt semmitől, hogy úgy élt, mint akinek nincs vesztenivalója, az a kegyetlen hűvössége mindig felajzott. Úgy viselkedett, mint aki már minden szenvedést átélt, akinek semmi újat nem tud mutatni az élet. Nem véletlenül kellett Neki."
Hirtelen sarkon fordult, megragadta a fia karját és elhoppanált. Mintha ez jel lett volna a többieknek is, halk pukkanásokkal tűntek el. Csak Piton maradt, aki megbabonázva meredt a sírra. Az élete mindig is egy romhalmaz volt, de ez a nő azon kevesek közé tartozott, akik elfogadták őt. Az első háború idején a Nagyúr oldalán látta meg, a Sötét Úrnő már akkor is érdeklődve méregette. A fiatal Perselus akkor azt hitte, szerelem, amit a nő iránt érzett. Rá gondolt éjszakánként; ha hívták, mindig forrón remélte, hogy a nő is ott lesz; bizonyítani akart, csak neki.
Később, mikor a nagyurat legyőzték, a nő is vele együtt tűnt el. Piton úgy hitte, öngyilkos lett, sőt, maga is sokszor játszott a gondolattal, hogy követi szerelmét a halálba. Aztán megismerkedett Narcissával. Addig csak Lucius Malfoy szép, hideg feleségét látta benne, de az akkori találkozásuk végzetes volt számára. Mintha egy szerelmi bájital hatása lett volna, egyszerűen eltörölte az új szerelem a réginek még az emlékét is. Távolról, reménytelenül imádta a szőkeséget, aki pedig soha nem nézne egy ilyen halálmadárra, mint ő, ezt tudta jól. Mégis, fogva tartotta az érzés, ami még most sem ereszti. Ezért kötötte meg a törhetetlen esküt, ezért vigyázott egész évben Dracóra. Mert az ő fia.
Most újra magára maradt a fájdalmával. Albus elment, Lyn feláldozta magát, Narcissa pedig 'csak' hálás neki. Perselus Piton végleg lemondott a boldogságról, amit csupán két barát közelségében érzett. Végzetszerű, hogy mindkettejüket ő ölte meg. A szokásos gúnyos mosolyát magára öltve a Roxfort bájital professzora is eltűnt az éjszakában, hogy tovább cipelje az élet nehéz terhét.