1. fejezet: A különös idegen

„A levél mellett lévő medál egy zsupszkulcs. Jöjjön ide azonnal, egyedül! Lupin halálos veszélyben van. Egy perce van dönteni…"

Tonks kezéből kihullott a levél, ami szinte azonnal felemésztette magát. A nő meg csak nézte azt a kis medált, ami ott maradt utána a földön. Lupin veszélyben, élete szerelmét halálos veszély fenyegeti! Körbenézett az üres főhadiszálláson. Mindenki küldetésen van, őt bízták meg az őrködéssel. Cselekednie kell, most, egyedül. Lassan lehajolt és megérintette a kis ékszert. Érezte az ismert rántást a köldökénél, a zsupszkulcs működött.

Ahogy a lába alatt szilárd talajt érzett, gyorsan körbenézett: egy elhagyott sikátorban állt, tőle nem messze egy fekete köpenybe burkolózott alak. Ahogy a mellette lévő falfirkán végigfuttatta a tekintetét, rájött, hogy a mugli Londonban van.

- Köszönöm, hogy eljött, és bocsásson meg, de ezt meg kell tennem, az ön érdekében…- hallotta meg a bársonyos női hang suttogását, majd Tonks hirtelen érezni kezdte, hogy kezéből kirepül a pálcája, az alak felé suhan, majd testére láthatatlan kötelek fonódnak. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. „Hihetetlen, gondolta, ez a nő úgy küldött rám öt másodpercen belül legalább négyféle átkot, hogy csak egy kicsit pöccintette meg a pálcáját! Micsoda varázserő ez!"

- Ha elfogadja a feltételeimet, és nem támad meg, illetve nem kezd el kiáltozni és segítséget kérni, és persze nem értesíti a Rendet, akkor visszakapja a pálcáját és a szabadságát is. Bólintson, ha beleegyezik - az alak közelebb lépett, Tonksnak pedig nem volt más választása, bólintott. De a gondolatai máshol jártak: „Honnan tud a Rendről?"

- Helyes döntés - egy pillanat alatt lehulltak róla a kötelek, pálcáját pedig az alak nyújtotta felé.

- Ki maga?- az auror megkönnyebbülten tapasztalta, hogy hangja visszatért, és vele a bátorsága is, ahogy ujjai a pálcája köré fonódtak.

- A név nem fontos. Most pedig szeretném, ha elfogadná a meghívásomat és meginna velem egy csésze kávét.- az ismeretlen nő olyan természetességgel beszélt, mintha semmi abszurd nem lenne abban, hogy csevegni hívja azt a nőt, aki alig egy perce még a foglya volt. Tonks elnevette magát: - Szívesebben vitatnám meg inkább azt, hogy mi van Remussal! Ezért jöttem, nem? – hangja hirtelen fenyegetővé vált. Varázspálcája pedig egyenesen a nő szívére mutatott.

- Ne feledje, mit ígért. És az ön érdeke is, hogy nyugodtan tudjak beszélni a veszélyről, ami imádott szerelmét fenyegeti – Tonksnak Piton jutott eszébe erről a maró gúnyról, csak nála tapasztalta eddig, hogy valaki ennyire lenézni a szerelmet.

- Rendben, de nem bízom magában, remélem tudja!- vetette oda.

- Hogyne. És helyesen is teszi. Ma délután elhiheti minden szavamat, de soha többé ne támaszkodjon arra az információra, ami tőlem származik - a nő hangja gunyoros volt és jéghideg.

Tonks még mindig nem tudta, hogy kivel beszél, mert a nő hosszú köpenye teljesen eltakarta testének körvonalait, csuklyáját pedig mélyen a szemébe húzta. „Pont olyan betegesen óvatos, mint Rémszem!"

- Kövessen! – Ez nem kérés volt, utasítás. Tonks pedig követte néhány mugli utcán keresztül, végig vigyázva rá, hogy ne vegyék észre pálcáját szorongató kezét. Végül a nő betért egy kávéházba, hanyagul odaköszönt a Jimmy nevű pincérnek, aki egy Asszonyommal! viszonozta az üdvözlést.

- Két cappuccinót kérek, és azt, hogy senki se zavarjon!- megnyomta a szót és jelentőségteljesen intett a fejével Tonks felé. A Jimmynek nevezett ember értette a jelzést, és Tonks legnagyobb döbbenetére a férfi feltűnés nélkül elővette a pálcáját, és mugliriasztó bűbájt szórt az egyik félreeső asztalra.

- Varázsló, aki mugli kávéházban dolgozik? – bukott ki belőle a kérdés, amikor elhelyezkedtek és kihozták a forró italt is.

- Inkább varázsló, akinek mugli kávéháza van. Most pedig kérem, adjon egy szálat a hajából!- nyújtotta a nő a kezét.

- Ennyire retteg, hogy felismerem és megjegyzem az arcát? – kérdezte Tonks csúfondárosan.

- Nem, de könnyebb lesz magának itt ülnie velem, ha nem retteg tőlem.

- Miért, ki maga? Talán Tudjukki egy halálfalója! Auror vagyok, nem félek magától!- felelte öntudatosan.

- Nem vagyok senki szolgája! A legkevésbé Voldemorté! – a nő hangja mint a sarki szél. –Inkább ne akarja tudni, ki vagyok, de van akkora varázserőm, hogy megöljem, mielőtt annyit mondana hogy segítség. És most adja már azt a hajszálat!

Tonks szó nélkül kihúzott egy szálat a lila színben pompázó, hosszú hajából, és átnyújtotta a szemben ülőnek. Még a háta is borsózott ennek a nőnek a modorától, a hanghordozásától. Volt benne valami hideg fenség, valami fájdalom érlelte bölcsesség. A nő átvette, és egy laposüveget vett elő köpenye zsebéből, beleejtette a hajszálat, majd meghúzta. Pár másodpercre az asztal fölé görnyedt, mint akinek hatalmas fájdalmai vannak, majd felegyenesedett, és hátrahajtotta fején a csuklyát. Tonks saját tükörképével nézett farkasszemet egy hosszú pillanatig, majd megjegyezte:

- Százfűlé főzet. Ósdi trükk. Meg kell mondanom, többet vártam magától.

- Azt képzeli, érdekel, hogy mit gondol rólam! Azért hívtam ide, mert kérni akarok valamit. Hozzon össze egy találkozót Minerva McGalagonnyal és Harry Potterrel. Még ma. Értesítheti őket a Renden keresztül. Adok egy másik zsupszkulcsot, ami elhozza őket hozzám. Két órát kap - bár kért, a nő hangja olyan parancsoló hangsúllyal csengett, hogy Tonks kezdte elveszíteni a hidegvérét. „Ki ez, hogy azt hiszi, teljesítem a parancsait? Na, arra várhat!"

- Mert ha nem?- nem érdekelte a nő hatalmas varázsereje, kihívóan felszegte a fejét.

- Akkor kénytelen leszek megölni…a szerelmét. Higgye el, meg tudom találni. – a nő halotti nyugalommal kortyolgatta az italát.

- Maga őrült!

- Lehet, de segíteni akarok maguknak. Ennyivel tartozom Dumbledore emlékének.

- Mi a biztosítéka, hogy nem öli meg, miután elhoztam őket? És honnan tudjam, hogy nem Tudjukkihez küldi el Harryt?

- Maga is életben van még, nem! – Tonks továbbra is ellenségesen méregette a nőt, de már kezdett kicsit megbízni a szavaiban.

- Maga tud a Rendről. Honnan?

- Albus - hangzott a tömör felelet.

- Értem. Valószínűleg megkérdezik majd, hogy kihez akarom vinni Harryt. Mit mondjak rá?

- Nevezzen Elizabeth Shadow-nak. Menjen!

Nymphadora Tonks még soha nem volt ilyen nehéz helyzetben. Itt van egy nő, akiről nem tud semmit, egy fölényeskedő ribanc, aki ráadásul a szerelmét is fenyegeti. És ehhez vigye el Harryt, a varázsvilág egyetlen reményét Voldemort ellen! Nem! Legalábbis egyedül nem. Értesíti a Rendet. A főhadiszállás elé hoppanált, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy nem követik, bement az épületbe. Nagy megkönnyebbülésére ott talált még jó pár Rend-tagot is, a két „meghívottal" együtt.

Eközben Elizabeth kifizette a kávét, majd egy halk pukkanással eltűnt. Egy tágas nappaliba érkezett, ami ízlésesen, bár kissé sötét hangulatban volt berendezve. A hatalmas kandallóban vidáman lobogott a tűz a júliusi szikrázó napsütés ellenére. Az ablakhoz lépett és elgondolkozva kinézett rajta. Vajon hány fős csapatot küld majd az az ostoba Tonks? Mert nem engedi el egyedül a kis üdvöskét, ez biztos. Nem érdekelte igazán. Ő mindössze azért csinálja ezt az egész cirkuszt, mert megígérte Dumbledore-nak, hogy tisztára mossa Perselust.

Hideg kezét szórakozottan végighúzta az ablaküvegen, szemével követve a mozdulatot. „Nem érhet baj; ha megtámadnak, Tom, dehogy Tom, ő nincs többé –javította ki magát- Voldemort tudni fog róla és megvéd." Tekintete a szépen kidolgozott, mégis egyszerű gyűrűt vizsgálta, amit még Tomtól kapott. Hasonló gyűrűt viselt a másik kezén is, a különbség köztük az volt, hogy a másik Albus ajándéka. Mindkettő arra szolgál, hogy baj esetén közvetlenül értesíti őket, és megmutatja a pontos tartózkodási helyét is. „Ravasz dolog; ha a halálfalók támadnak rám, Voldemort jön és megfékezi őket, ha meg a Rend-tagok, akkor Dumbledore jön. Vagyis csak jönne."

Még akkor is szomorúság tükröződött a szemében, mikor meghallotta a lábak koppanását. „Hát el mertek jönni!" Az ablaküvegen tükröződtek az újonnan érkezők, tisztán ki lehetett venni a hét alak körvonalát.

- Ha kérhetném, engedjék le a pálcájukat, mert ha rámszegeződnek, még azt a hamis képzetet keltik bennem, hogy veszélyben vagyok. És ha veszélyben érzem magam, akkor képes vagyok támadni, és én igazán nem szeretném megölni önöket – suttogta a nő még mindig háttal állva, de a suttogásból mindenki ki tudta venni a fenyegető élt.

- Nem csinál senki semmit, amíg nem tisztáztuk, hogy ki maga és mit akar Harrytől és az igazgatónőtől! - recsegte egy hang.

- Mordon, milyen kedves, hogy eljött, mégis azt kérném, hogy ne parancsolgasson az én házamban! - az ablaknál álló alak lassan megfordult, hogy szembenézzen vendégeivel. – Örülök, hogy találkozhatok önökkel. Lássuk, kik is jöttek el. Á, látom itt van Remus Lupin- aprót bólintott -, Alastor Mordon-a bólintás mellé egy kis gúnyos mosoly is társult -, a leírás alapján, ha jól emlékszem a névre Hermione Granger - újabb bólintás -, az ifjú Mr. Weasley - ismét bólintott -, Tonkssal pedig már találkoztam. Megkérhetném, kedvesem, hogy változtassa meg az alakját, mert így szegény vendégeim még elfelejtik, ki kicsoda. Az pedig nem lenne szép, ha véletlenül önt támadnák meg helyettem- a gúny mindenkinek a fülét sértette, Tonks mégis szó nélkül követte az utasítást. Most gesztenyebarna hajjal és nagy kék szemekkel tette láthatóvá a különbséget kettejük között.

- Köszönöm. Persze itt van még a világ megmentője, Potter,- ezt a mondatát gúnyos bólintás követte -, és Minerva McGalagony is, akinek szívből örülök. Régóta szerettem volna találkozni önnel, professzor - enyhén előrehajolva adta meg a tiszteletet a megszólítottnak. Úgy tűnt, az egész társaságból neki adózik őszinte tisztelettel. - Professzor, csak annyit szeretnék mondani, hogy 'Feral Vixen'.

McGalagony szeme kerekre nyílt a döbbenettől. –Maga lenne az! De a titokgazda Albus egyik legmegbízhatóbb barátja. Legalábbis ő ezt mondta…

- Dumbledore sok mindent mondott. És ő valóban bízhatott bennem. Ezt önöknek csak ma délután tanácsos tenniük – kis szünetet tartott, majd így folytatta: - Igazgatói iroda, Roxfort, a legalsó fiók balról a második szekrényben. Egy üvegfiolát talál ott. Hozza ide. Használhatja a tüzemet, csak feloldom a hopp-port gátló varázslatot - azzal odalépett a kandallóhoz, és meglengette a pálcáját. McGalagony kérdőn nézte, majd megszólalt: -A Roxfortba nem lehet egy kandallón keresztül eljutni.

- Dehogynem. Ezen a kandallón keresztül igen. Vissza viszont már zsupszkulccsal kell jönnie, mert nem akarom felfedni, hol vagyunk. Megtalálja a fiola mellett. Jó utat - hanghordozása nem marasztalta a professzort, aki kicsit kétkedve, mégis belépett a lángok közé, majd eltűnt. Feszült csend telepedett a várakozókra, amit kisvártatva az előrelépő Harry tört meg:

- Mit akar tőlem? Csak nem maga is meg akar ölni? - kérdezte sötéten.

- Imádom hallgatni ezt a jellegzetes –minek is címkézitek magatokat, á, igen- griffendéles udvariasságot!- lekezelő modora csak tovább forralta Harry vérét.

- Kinek hiszi magát, hogy így beszél velünk? Ki maga, hogy elvárja tőlünk, hogy teljesítsük a parancsait és befogjuk a szánkat?- Nem érdekelte már semmi Dumbledore halála után. Mintha valami elszakadt volna benne. Életének csak egy értelme volt: megkeresni és megölni a két szemét gyilkost, Pitont és Voldemortot. Nem érdekelte az iskola, ami még működhetett McGalagony vezetésével, sem a R.A.V.A.S.Z vizsgák, csak ez foglalkoztatta. A bosszú.

- Szólíthatnak asszonyomnak - vetette oda a nő félvállról, miközben egy szekrényből egy merengőt vett elő.

- Maga most szórakozik velünk! Nem fogok megalázkodni maga előtt! Maga még csak nem is Voldemort!- kiabálta Harry, dühítette ennek a jégcsapnak a közönye, de az sem kerülte el a figyelmét, hogy a nőnek még a szeme sem rebbent a rettegett név hallatán. Közben egy halk koppanással visszaérkezett McGalagony, kezében egy kis fiola valami furcsa állagú fehér anyaggal, amin meg-megcsillantak a nemsokára lemenő nap sugarai.

- Tényleg tudni akarod, ki vagyok? Hát jó! A nevem Lyn Ysard - sziszegte a nő, miközben szeme villámokat szórva fúródott Harryébe. McGalagony a szája elé kapta a kezét, Tonks és Hermione halkan felsikoltott. Még Lupin és Mordon szemében is félelem tükröződött ahogy felemelték pálcájukat.

- És az miért olyan nagy szám?- Harry nem értette társai reakcióját, de úgy tűnt, Ron sem tudja, miről van szó.

- Ennek a nőnek a teljes neve Lyn Ysard-Grindelwald. Ő Grindelwald egyetlen élő leszármazottja, akinek az ereje Dumbledore-éval és Tudjukkiéval vetekszik-hadarta félhangosan Hermione a fiúknak.

- Annak a Grindelwaldnak az utóda, akit Dumbledore győzött le régen? A csokibékán is rajta van, hogy ő Tudjukki előtt a leghatalmasabb sötét varázsló volt – Ron közbeszólására senki sem válaszolt.

- Okos kislány. De nem vagyok Grindelwald leszármazottja, ő csak a rokonom volt, a nagyanyám bátyja. És most lenne szíves mindenki befogni a száját egy pillanatra! Ez a fiola az én emlékeimet tartalmazza Dumbledore-ről. A halála előtt három héttel kért meg rá, hogy hallgassam meg a végrendeltét. A kulcsot a professzorra bízta, nekem a jelszót és a fiola pontos helyét árulta el. Szükséges volt ez az óvintézkedés, mert egyetlen embert könnyen elfoghattak volna.

Azzal fogta az üvegcsét és a tartalmát a merengőbe töltötte. Feszült csendben nézte mindenki, hogy Albus Dumbledore ezüstös, kicsinyített alakja kiemelkedik az edényből és beszélni kezd.