A/N: Továbbra is szeretettel várom a kritikákat!

Elanor and Angainor: Köszönöm a véleményt, örülök, hogy tetszett; a nevet tényleg én írtam el; a fejezethossz pedig egyenlőre marad, de majd igyekszem növelni. :)

2.fejezet: Világos vagy sötét?

'- Köszönöm, hogy eljöttek. Harry, szeretném, ha megértenéd, miért tettem mindazt, amit meg kellett tennem. Már nyilván halott vagyok, és valószínűleg Perselus Piton ölt meg. Természetesen az én kérésemre. A horcrux megsemmisítésével olyan méreg került belém, ami lassú haldoklássá változtatta az életem. Tudomásom van róla, hogy Draco Malfoy egész évben meg akart ölni. Perselus elmondta, hogy Voldemort megölné őt és a családját is, ha nem tenné ezt. Perselus pedig törhetetlen esküt tett Narcissa Malfoy-nak, hogy megvédi a fiát, és megöl engem.

Meg kell értened, Harry, hogy Piton professzor a legjobb megoldást választotta a jelen körülmények között. Ha nem teszi meg, valamelyik halálfaló biztos örömmel véghezvitte volna ezt a hőstettet. Így viszont elvesztettünk volna egy rendkívül fontos informátort, nem tudtuk volna kiszámítani, mit tervez az ellenség. Kérek mindenkit, őrizze meg a bizalmát Perselusban, mert az összetartás a legfontosabb most. Minerva, kérem, helyettem is vigyázzon Harryre, és segítsen neki a megmaradt horcruxokat megsemmisíteni. Perselustól majd kapnak hozzá információkat, és az igazgatói iroda portréi is a segítségükre lesznek.

Tudniuk kell, hogy a hölgy, aki a jelszót hozta, feltétlen bizalmamat élvezi. Még magának sem hajlandó bevallani, de már eldöntötte, melyik oldalhoz akar tartozni. Legbelül tudja már, hogy ebben a háborúban nem lehet semleges egy ilyen fontosságú és erejű boszorkány, de még mindig áltatja magát, hogy létezik köztes megoldás. Biztos vagyok benne, hogy helyesen fog dönteni, ha eljön az ideje.

Kénytelen voltam magára hagyni a Rendet is, de tudom, hogy egyedül is elboldogulnak majd. Harry, te pedig tudod már, hogy mit kell tenned. A tudásod is megvan hozzá, hogy szembenézz Voldemorttal. A háborút csak összefogással és bizalommal lehet megnyerni, ezt soha ne feledjék!'

Dumbledore még egyszer rájuk hunyorgott félholdszemüvege mögül, majd lassan visszasüllyedt az edénybe, és elenyészett az emlék. A csendet sokáig senki sem merte megtörni, annyira nehéz volt feldolgozniuk, hogy akiről azt hitték, ellenség, valójában barát.

- Nem érdekelnek a hazugságai! Ott voltam, amikor az a szemét megölte Dumbledore-t! Nekem ne próbálja senki bemesélni, hogy ez a Rend érdekében történt! Akármit is állít ez a maga által kreált illúzió, én SOHA nem fogok megbocsátani Pitonnak. Gyűlölte apámat, és apám halott. Gyűlölte Siriust és ő is elment. Most pedig Dumbledore állt az útjába – Harry elhallgatott, majd körbe nézett a felnőtteken, és sötéten hozzátette: – Én ott voltam, láttam, micsoda undor és gyűlölet volt azon az ocsmány pofáján! Szinte élvezte, hogy megteheti végre! Piton Voldemort talpnyalója, mindig is az volt, és nem is változik meg!

- Potter, az én házamban egyedül nekem van jogom ordítozni. Ezért kérem, ha nem tud semmi olyat hozzáfűzni, aminek értelme is van, akkor fogja be a száját- Lyn továbbra is rendületlen hidegvérrel szólalt meg.

- Maga az ő oldalán áll, maga is átkozott halálfaló! Ez végig egy csapda volt!- Nem volt képes többé úrrá lenni dühén. Ki akarta adni, rá akarta zúdítani végre valakire azt, ami hetek óta csak gyűlt benne. Mint Sirius halála után Dumbledore irodájában. De most már Dumbledore is elment. Menthetetlenül egyedül maradt a világ megmentésének terhével.

- Ha csapda lett volna, már megöltem volna mindenkit. Semmi szükségem sincs erre a színjátékra, a legkevésbé pedig arra, hogy egy taknyos kölyök így kiabáljon velem. Én mindössze megígértem egy jó barátnak, hogy tisztázom a védencét és teljesítem az akaratát. Ezt megtettem, ha nem hisznek nekem, talán hisznek a professzornak, aki saját kezűleg hozta el az emléket. Nem volt rá alkalmam, hogy kicseréljem, és ha megkérdezik a portrékat, engem fognak igazolni. Nem így van, professzor? - nézett Minervára.

- Mr. Potter azt kell, hogy higgyem, hogy az igazat halljuk ettől a hölgytől, még akkor is, ha a viselkedése vitatható.

- Mégis mit értett azon Dumbledore, hogy nem tudja, kinek az oldalán áll?-Mordon végre megtalálta a hangját. Megdöbbentette a hír, hogy Piton mégis közéjük tartozik, pedig szívesen elhitte, hogy a régi halálfalók nem változnak. Meg persze eztán nem hajtogathatja folyton, hogy nem szabadott volna megbízni benne.

- Az nem tartozik magára, ha nem haragszik. Ez egyedül az én döntésem lesz. Nekem csak annyi a feladatom, hogy biztosítsam, ne öljék meg rögtön Pitont, ha találkoznak vele, hanem hallgassák meg - a nő elfordult tőlük, és újra az ablak mögötti tájnak szentelte figyelmét.

- Asszonyom, kérdezhetnék valamit?- Remus hangja lágy volt és halk.

- Már megtette, de igen, kérdezhet.

- Miért teljesíti Dumbledore kérését, ha nem áll mellettünk?

- Mert tartoztam neki ennyivel. Végig bízott bennem, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Előtte sosem kellett színlelnem - Harry csak gondolta, hogy ezt mondta, mert a hangja olyan halk volt, hogy alig hallották, hogy beszél.

- Akkor miért nem áll mellénk?

- Mert vannak olyan dolgok, amiket képtelen vagyok elfelejteni. Életem legszebb éveit töltöttem a 'másik' oldalon - maga sem értette, miért osztja meg ezeket az intim részleteket ezekkel a nagyszájú ostobákkal, de jó volt végre őszintének lenni.

Eközben Lupin csendre intette a többieket. Azok belátták, hogy jobb lesz, ha Remus csendes stílusában folyik tovább a beszélgetés.

- Tudja, hogy hol van most Perselus?

- Igen.

- Akkor, hol van?

- Miért mondanám el? Hogy megkeressék és levadásszák? Nem azért játszottam itt magukkal! Ne higgye, hogy annyira szeretem a százfűlé-főzet ízét, hogy órákon keresztül igyam.

- Ezek után egyikünk se bántaná Perselust.

- Valóban? És mi a biztosíték rá? Netán az adott szavuk? Vagy ünnepélyesen megígérik, hogy jók lesznek?- a lenézés csak úgy sütött a hangjából, ahogy ezt kimondta.

- Nem. De nem is hinném, lenne olyan javaslatunk, amit ön elfogadna. Az az érzésem, hogy ön nem kedveli a mi módszereinket - rándult meg Remus szája széle. „Furcsa egy szerzet, annyi biztos."

- Csodás megérzés. Gratulálok! – hirtelen sarkon fordult, és Harry szemébe nézett - Csak akkor engedem ki innen magukat, ha Potter megköti velem a törhetetlen esküt. Meg kell ígérnie, hogy nem öli meg Perselust.

- Nocsak, ilyen jól ismeri, hogy csak így, a keresztnevén szólítja? – Harry kezdte nagyon nem kedvelni ezt a nőt.

- Ehhez nincs semmi köze! Szóval, választhat, vagy megkötjük azt az esküt, vagy kénytelen leszek nagy szívfájdalommal megölni önöket - ezt úgy mondta, mintha Harrynek csupán abban kéne döntenie, hogy milyen színű sálat vegyen magának.

- Potter nem köti meg az esküt! És úgy gondolom, elegen vagyunk, hogy megvédjük őt, ha kell!- mutatott körbe McGalagony. Valóban, heten voltak egy nő ellen, látszólag olyan túlerőben, ami abszurddá tette azt az elképzelést, hogy a titokzatos nő parancsolgasson nekik.

- Maga tényleg azt hiszi, hogy ez számít bármit is? –Kézmozdulata egyértelművé tette, hogy csak egy felelet van erre a kérdésre - Ha akarnám, egyetlen átokkal meg tudnám ölni mindannyiukat. Tudják, a családi örökség… Tehát, a döntés az öné, Potter. Döntsön gyorsan, hacsak nem akarja az egész éjszakát itt töl…

A mondatát egy magas, éles hang szakította félbe, ami hideg borzongásként futott végig a jelenlévő hátán. 'Gyere! Meglepetésem van. Haláli lesz!' Harry úgy érezte, tüzes vasat szorítanak a homlokához. Rögtön a sebhelyéhez kapott, ami úgy égett, mintha Voldemort az orra elé hoppanált volna. Hiába kutattak a forrása után, a hang az egész szobát betöltötte.

- Mi volt ez? - kérdezte Mordon pálcájával egyenest Lyn szívére célozva, aki azonban nem törődött vele. A kandallóhoz lépett és egy marék hopp-port szórt bele. A lángok elszíneződtek, de a nő nem lépett be a tűzbe, csak megszólalt:

- Megvagytok?

Kisvártatva egy bársonyos férfihang válaszolt, amit némiképp torzított a távolság, és az a tény, hogy egy kandallón keresztül beszél, de a jelenlévők mindegyike felismerte benne Perselus Pitont.

- Igen, Úrnőm. Mi történt? Te jól vagy?- Még Hermione is eltátotta a száját a csodálkozástól: úgy tűnt, Piton őszinte aggodalommal beszél.

- Persze, csak azt hittem, veletek van baj. Meghívott egy haláli meglepetésre, – nem kellett megneveznie, hogy ki, Piton tudta, ez csak egyvalakit jelenthet – és azt hittem, a megkínzott hullátokat fogom ott találni. Gondoltam, nem árt felkészülni erre kicsit lelkileg.

Hallották, ahogy Piton felkacag a túloldalt, ami tovább fokozta döbbenetüket, hiszen a Piton és a kacagás szót ritkán használták egy mondatban.

- Most megyek, majd benézek hozzátok később. Majd' elfelejtettem, Potter és Mordon üdvözöl!- mosoly bujkált Lyn szája szegletében, ahogy a választ várta.

- Hogy fogadták?- érzelemmentes, igazi Pitonos felelet.

- Egész jól. Tekintve, hogy még csak fel se háborodtak azon, hogy itt beszélgetek veled az orruk előtt.

- Vajon miért nem vártam tőled mást, Úrnőm?- kérdezte rezignáltan.

- Mert ismersz - pár pillanatra némi melegség költözött a szavaiba, de gyorsan újra tárgyilagos lett- A fiú nyilván megérezte, ahogy te és a többi halálfaló is, hogy hívott. Nyugtasd meg, kérlek; a többiről még beszélünk - a beszélgetést mindketten lezártnak tekintették, így Lyn újra a kis társaság felé fordította a figyelmét.

- Bocsássanak meg, de nem kínálhatom meg önöket teával, ugyanis olyan meghívást kaptam, amit nem lenne szép visszautasítanom. És feltételezem, maguknak is van dolguk elég – mintha csak azt közölte volna, hogy azért nem marasztalja őket, mert nincs elég szabad szobája.

- Nem megy senki sehová, míg meg nem magyarázta, miért 'cseveg' így magával Voldemort! Maga az ő kéme, igaz?- Mordon még mindig neki szegezte a pálcáját.

- Ha az lennék, gondolja, hogy bevallanám! És mégis akkor mi hasznom lett volna ebből a mai roppant szórakoztató társalgásból? Megtudtam önöktől bármit is? Én úgy érzem, nem. Most menjenek, mielőtt kidobom magukat!

- Magyarázza meg előbb!

- Tűnjenek a házamból, most nem érek rá! Hoppanáljanak már innét! –már a nő kezében is ott volt a pálca, és fenyegetően meredt feléjük. A kis társaság összenézett, majd mindannyian szó nélkül távoztak.

Lyn egy fiolát vett elő talárja zsebéből, egy hajtásra kiitta a főzetet, majd néhány másodperc múlva visszanyerte eredeti alakját. Vállig érő fekete haját kisimította az arcából, vékony, kissé alacsony alakján végignézve egy pálcasuhintással átöltözött, majd felvette a maszkját és ő maga is elhoppanált.

Egy halk pukkanással érkezett meg a tágas terembe; az egész főhadiszálláson egyedül ide lehetett hoppanálni, és ezt is védővarázslatok őrizték. Csak az juthatott be, aki viselte a Sötét Jegyet, és persze ő. Körbe sem nézve indult el a célja felé, tudta, hogy hová kell mennie. A folyosóra kilépve jóleső érzés töltötte el, amint megpillantotta a fáklyákat a falon. Annyiszor járt már erre, hogy sötétben is odatalált volna Voldemort 'fogadóterméhez', de most örült e fénynek. Lábak dobbanását hallotta, majd a folyosón szembetalálta magát egy halálfalóval, aki mélyen, majdnem földig hajolt előtte.

„Legalább a kijáró tiszteletet megadják. Csak az zavar, hogy nem nekem, hanem Neki". Folytatta az útját, átlátszatlan tükörmaszkján vidáman táncolt a fáklyák derengő fénye. Egy sarkon befordulva az ismerős fekete ajtó előtt találta magát. Ez minden halálfaló rémálma, a Fekete Terem, itt zajlanak a kivégzések. Ha valakit ide hívnak, az tudja, hogy csak befelé fog menni, kifelé már vinni fogják. „Most vajon kivel vagy elégedetlen, kedvesem?"

Szélesre tárta az ajtót, majd méltóságteljesen bevonult rajta. Meglepődve vette észre, hogy rajta kívül csak hárman vannak itt. A kivégzéseken, főleg ha őt is meghívja, minden halálfaló jelen szokott lenni. 'A szolgáknak szükségük van a szórakozásra, drágám '- most is a fülébe csengnek a szavai. A falak feketére festve, az ablaktalan teremben az egyedüli fényforrás a plafonra varázsolt kékes fényű lámpás, ami kísérteties fénybe vonja mindazokat, akik itt tartózkodnak. „Pszichológiai hadviselés még a halál előtt is. Zseniális, főleg ha az ember célja információszerzés." Sokakat hoztak ide azért is, hogy megtörjék őket. Aki még a kínzások ellenére is makacsul hallgat, csak fél órát tölt el itt, és máris minden kérdésre engedelmesen válaszol.

A terem teljesen üres volt, kivéve a túlsó oldalon emelkedő trónszéket, ami mellett a párja, egy valamivel kisebb, de ugyanolyan szépen kidolgozott trónus is állt. Ez az ő helye. Mielőtt azonban elérte volna, Voldemort megszólalt: -Ne ülj le, hanem nézd meg, ki tisztelt meg azzal, hogy eljött hozzánk!

Az Úrnő megfordult, hogy alaposan szemügyre vegye azokat, akiknek eddig nem szentelt figyelmet. Két férfi állt alázatosan a trónján ülő Voldemort előtt. Az egyik pár lépéssel a másik előtt, nyilván ő a magasabb rangú. Mindketten egyszerű szabású, fekete ruhát viseltek, de azok nem tűntek talárnak. Az arcukat fedetlenül hagyták, és a nő a hosszú, fekete hajukat is megszemlélhette, amik valahogy természetellenesen csillogtak a kékes fényben. Fiatal arcuk sápadt volt, szinte viaszosan ragyogott, de ennek lehetett a fény is az oka. A nő egyetlen ráncot sem fedezett fel vonásaikon, mégis meg mert volna esküdni rá, hogy idősebbek annál, mint amennyinek látszanak. Főleg az elöl álló tűnt öregebbnek, annál is inkább, mert az arcát egy mély forradás tette éretté, ami csakis egy átok nyomán keletkezett. „Valahogy annyira ismerős…"

- Nem ismered meg?- Voldemort fagyos suttogása zavarta meg a gondolatait - Akkor arra kérném, mutatkozzon be!- intett az idősebb férfinek.

- Nagyúr, nem értem, hogy az Úrnőnek honnan kéne ismernie, de a nevem Arcane. Ez itt az én teremtményem, Michel. Azért jöttem, hogy testvéreim és a saját szolgálataimat ajánljam fel a háborúban, egyetlen dologért cserébe.

„Már értem, miért voltak olyan furcsák! Ezek vámpírok!" - gondolta az Úrnő, hangosan viszont ennyit mondott: - Mi lenne a kérésed?

- A mesterem gyilkosának fejét kérem, Úrnőm. Sok évvel ezelőtt gyilkolták meg, a neve Olav volt. Ő adta nekem a Sötét Ajándékot, és meg akarom bosszulni őt. Idegen boszorkány érkezett a falunkba, a mesteremet megölte, engem megsebesített a halálos átokkal. Ha megkapom a fejét, szolgálom Önöket utolsó leheletemig – azzal térdre borult a Nagyúr előtt.

Hirtelen Lyn megértette ezt az egész jelenetet! Kinyitotta elméjét, hagyta, hogy a Nagyúr olvassa a gondolatait.

„Ügyes trükk! Szinte már el is felejtettem, mi volt a neve annak a szerencsétlennek."

„Valóban? – jött a felelet – Gondoltam, érdekes lesz nézni, ahogy ez itt megalázkodik, pont a gyilkos előtt. Jól tudod, hogy szeretem az iróniát!"

„Most felülmúltad magadat! Mikor mondjuk meg neki a szomorú igazságot?"

„Amikor akarod, elvégre téged keres!"

„De ha emlékeim nem csalnak, te ölted meg!"

Erre mindössze egy gúnyos nevetést kapott válaszként. A Nagyúr élvezi mások szenvedését. A nő lassú mozdulattal a maszkjához nyúlt, levette, és farkasszemet nézett a vámpírok vezetőjével. Annak elkerekedett a szeme a csodálkozástól, de mielőtt Lyn torkának ugrott volna, éles zöld fénysugár hasított a levegőbe, bevégezve Arcane életét.

- Add át üdvözletem Olavnak! - Lyn még mindig támadásra készen tartotta a pálcáját, amiből az előbb a halálos átok sugárzott. A hátrébb álló vámpírra nézett: - Te is meg akarod bosszulni a mesteredet?- hangja egykedvűen csengett.

A vámpír azonban fejet hajtott, és halálos nyugalommal megszólalt. –Úrnőm, akármilyen élet is ez, én élvezni akarom. Ne vagyok olyan bolond, mint ez,- bökött fejével oda, ahol pár másodperce mestere állt - nem érdekel, hogy mit miért tesztek. Egy élőhalottal több, vagy kevesebb, igazán nem számít.

- Okos gondolat. Még sokra viheted, Michel, ha hűen szolgálsz. Most pedig menj! - intett Voldemort az ajtó felé. Mikor a vámpír kiért, elgondolkodva nézett Lynre.

- Hát emlékszel még? - suttogása kevésbé volt fagyos.

- Hogy felejthetném el. Első szemtől szembeni találkozásom egy vámpírral! De azt hiszem, mintha valaki más is ott lett volna… nem is tudom igazán, ő nem volt olyan fontos.

- Tudod, hogy mást ezért már megöltem volna! – a Nagyúr, szavaival ellentétben nem tűnt ingerültnek, ellenkezőleg, szórakoztatta a nő.

- Nos, lehet, de más nem beszél veled így. Mert aki megtenné, azt én ölném meg! Ott bujkáltál, igaz? Romániában?

- Annak a falunak a közelében, ahol találkoztunk. Azt hittem, visszajössz oda – „Mit hallok, talán keserűséget!"

- Azt hittem, meghaltál. Volt már tapasztalatom ilyen téren. A sötét nagyurak általában nem élnek túl sokáig. De most itt vagyok, Tom. Mint régen – szavai ellágyultak, ahogy egyre közelebb hajolt Voldemorthoz. Ajkuk összeért, de a csókukban Lyn csak hidegséget talált. Emlékezni akart! Újra azt a férfit akarta, akivel ott, Romániában hozta össze a sors. Szeme előtt elmosódott a vörös szemű, érzéketlen lény képe, aki már csak gépiesen, megszokásból viszonozza a csókját. A helyét egy sötét alak vette át, aki jóképű, hatalmas varázsló, és végre nem undorral vagy félelemmel néz rá. Emlékezett.