3 fejezet: Két egyenrangú

'A lány már percek óta a korhadt fának dőlve figyelte a téli tájat. Gyönyörű volt, ahogy mindent hó borított, az a csönd, a nyugalom, ami most, a Hold világánál csak még kézzel foghatóbbnak tűnt. Imádott itt lenni, ez a csendes élet a hazájára emlékeztette. A vadregényes kelet elfeledtette vele rövid időre, miért is van itt. Ha ő maga néha nem is, de az északi emberek túlságosan is jól tudták, ki ő. A világ leghatalmasabb sötét varázslójának nevét viselni messze nem jelenti azt, hogy a varázslótársadalom tárt karokkal fogad. A lány azonban nem tehetett róla, hogy nagyanyja éppen a rettegett Grindelwald kishúga volt!

Gyűlölte a varázsvilágot azért, mert megbélyegezték már ezelőtt, hogy megszületett volna. Egész gyermekkorát rettegésben töltötte anyja mellett, aki az eszébe véste, hogy abban a pillanatban, amikor felfedezik, hol bujkálnak, megölik mindkettejüket az aurorok. Iskolába Lyn soha nem járhatott, mert hiába volt számtalan álneve, mindig kiütközött, ki ő. Az anyja tanította meg mindenre, amit egy boszorkánynak tudnia kell. És még sokkal többre… 'A családi örökség nem veszhet kárba! Ez a te sorsod…' - szinte hallotta halott anyja hangját.

Hirtelen hallotta meg az egyik száraz faág reccsenését nem messze attól a helytől, ahol állt. „Biztos valami állat jár erre, amint megérzi, hogy itt vagyok, elmegy. Még az állatok sem maradnak meg a közelemben." Azonban a nesz egyre közeledett feléje, szabálytalan ütemben halotta, amint valakinek a lába alatt megcsikordult a hó. „Unom már, hogy akárhová megyek, mindig megtalálnak! De ha ez auror, aki már megint meg akar ölni, akkor miért nem mellém hoppanált, hogy meglepjen? Szánalmasan ostoba!" - megszokásból gondolta végig ezeket, úgyis tudta, hogy akármelyik aurorral fél kézzel elbánik. Meg az élete sem érdekelte. Nem volt miért élnie. „Azért adok neki egy esélyt a harcra. Kíváncsi vagyok, fejlődött-e a Minisztérium húsz év alatt."

- Állj, ki vagy?- kiáltotta bele az éjszakába, amint az alak elég közel ért a támadáshoz. A pálcáját felemelte várta az első hangot, mert azok az aurorok, akiket utána küldtek, általában nem voltak elég hatalmasak ahhoz, hogy hangtalanul varázsoljanak. Az csak a legnagyobbak kiváltsága. Azonban csalódnia kellett. Minden figyelmeztetés nélkül egy piros átok süvített el mellette, mindössze milliméterekkel hibázva el arcát. „Nocsak! Ki vagy, idegen?"

Nem vesztegette az idő, maga is egy Stuport indított útjára az idegen felé. Az átok fényében azonban látta, ahogy ellenfele elegánsan kilép a támadás útjából. A következő másodpercben mindketten egyszerre támadtak, és annyira lekötötte mindkettejüket az, hogy most végre eltalálják a másikat, hogy a feléjük szálló átok mindkettejüket elérte. Mintha csak megbeszélték volna, mindkét átok a Capitulatus volt, amitől mindketten pálca nélkül maradtak. Ahogy Lyn látta a másik kezéből kirepülni a pálcát, azonnal Invito-val magához akarta hívni. A taktika egyetlen szépséghibája az volt, hogy maga is elvesztette a fegyverét. „Nem baj, megy ez pálca nélkül is!"

A következő pillanatban ujjai már rá is fonódtak ellenfele fekete pálcájára. Az idegen sem tétlenkedett, ő Lyn pálcáját hívta magához. Láthatóan neki sem okozott gondot, hogyan szerezzen fegyvert.

Pár másodpercig csak merőn nézték egymást. Mintha ennyi idő elég lett volna nekik, hogy kiismerjék, mit tervez ellenfelük. Mint akit dróton húznak, úgy mozdultak. Egyszerre kezdek el lassú köröket leírni a fák között, gondosan ügyelve rá, hová lépnek, de ezért a másikat is szemmel tartva.

- Nekem nem sürgős, kezdd csak el, ha már idejöttél! De ne feledd, az én pálcámmal soha nem fogsz tudni tökéletesen varázsolni! – Lyn maga sem igazán értette, miért adta ki ilyen könnyelműen, hiszen azzal csak magának árt, ha ellenfele megtudja, hogy ő nő. Akkor hajlamosak a férfiak arra gondolni, hogy már zsebükben a győzelem. Ezért is hordta mindig ezt a bő fekete köpenyt, ami elrejtette alakját, a csuklyája pedig jótékonyan takarta el az arcát a kíváncsi tekintetek elől.

- Miből gondolod, hogy te az én pálcámmal sikeresebb leszel?- kérdezett vissza egy hűvös, mégis hátborzongatóan bársonyos hang. Lyn felnevetett; végre nem egy ostoba fajankó, végre egy igazi férfi, aki képes megküzdeni vele. Egy egyenrangú. Persze az sem mellékes, hogy nem tudja, kivel küzd. „Ha tudná, már rég elmenekült volna! Én egy két lábon járó átok vagyok!" - olykor voltak ilyen pillanatai, mikor önmagát is kigúnyolta.

Egy halk pukkanás szakította félbe belső monológját, majd a telihold fényénél riadtan vette észre, hogy a férfi eltűnt. Ez csak egyet jelenthet - megperdült a tengelye körül, és még épp időben ki tudott térni a felé suhanó zöld átok elől. Most ő hoppanált el, hogy ne félig háttal kelljen küzdenie, és új helyen, a férfi mellett mindössze két méterre bukkant fel újra. Helyzeti előnyét kihasználva megindított egy átkot, és a sárga sugárnyaláb telibe is találta a meglepett férfit.

Az kissé hátratántorodott, de egyensúlyát nem vesztette el, és gyorsan elmormolta az ellenátkot. Dühösen meredt a nőre, aki már megint helyet változtatott, ezúttal vele szemben tűnve ismét fel.

„Szép sálad van; most eljött az ideje, hogy megtudd, kivel kezdtél!" A férfi ajkai félmosolyra húzódtak, amint a terve megfogalmazódott. A kék átok eltalálta Lynt, de először nem is érezte a hatását. Csak amikor megütötte a fülét a furcsa sziszegés, akkor nézett le: a sál helyett egy kígyó tekeredett a nyakára. A férfi néhány másodpercig némán, kéjesen figyelte e jelenetet, amint a nő próbálja visszavarázsolni a kígyót, de hamar ráunt. Ezúttal halkan suttogta el az átok nevét: Avada Kedavra.

Lyn tudta, mi fog következni: a halálos átok. „Hatásos figyelemelterelés, annyi szent! De nem gondolod, hogy ezzel vége, ugye!" Halálos nyugalommal sétált közelebb a zöld fénysugárhoz, mindvégig gondosan ügyelve rá, hogy a kígyó legyen az átok célja. Amint elérte a nőt az átok, a kígyó önkéntelenül tátotta ki a száját, magába nyelve a halált. Lyn nyakában nem maradt más, mint egy marék hamu. Egy hosszú pillanatig csak figyelte a férfit, aki ismeretlenül is ilyen halálos nyugalommal tör az életére. „Ha tudná, mennyire jogosan…!"

A férfi csak állt döbbenten a nő vakmerősége előtt. „És ha őt találja el, nem a kígyót!" Kezdte határozottan élvezni a párbajt. Két ember küzd egymással, egyiküknek sem fontos már szemmel láthatólag az élete, és mindketten nagy varázslók. Tudta, hogy kettejük közül csak egyiküknek szabadna túlélniük ezt a párbajt. Mégsem tudta csak így megölni a nőt, látnia kellett a második embert, aki képes volt őt eltalálni varázslópárbajban, véresen komoly helyzetben. Hangtalanul indította útnak a Petrifikus Totalust, ami sóbálvánnyá merevítette volna ellenfelét. Lyn azonban gyorsabb volt, oldalt lépett, de arra már tudott figyelni, hova.

Hirtelen csúszott ki a lába alóla, csak arra maradt ideje, hogy egy utolsó varázsszót kimondjon, aztán hanyatt esett a jégen. A férfi gúnyosan felnevetett, majd felkészült az újabb átok fogadására, de az nem jött. A nő csak feküdt a földön mozdulatlanul, mintha már nem is élne. Az idegen lassan közelebb lépett, azt hitte, ezzel az olcsó trükkel akarja a nő vert helyzetét menteni. Amint a nő fölé hajolt, megértett, hogy ez nem trükk. Lyn feje alatt pirosra festette már a havat a vékony csíkban csurgó vére; a hóval belepett fatuskó, amire esett, feltehetően mély sebet ejtett a koponyáján.

Amikor kinyitotta a szemét, éles fájdalom hasított a fejébe. Lassan felemelte még mindig sajgó fejét, és körbenézett. Egy lakályosan berendezett szobában feküdt, az egyik sarokban vidáman pattogott a tűz.

Egy magas, fekete hajú alak nézett vele farkasszemet, és rá irányította a pálcáját. Lyn ekkor érezte meg, hogy keze még mindig görcsösen szorongatja az ellenfele pálcáját.

- Értékelném, ha visszaadná a pálcámat! – a férfi nem könyörgött, parancsolt.

- Miért nem vette el maga? – a kihívás furcsa módon nem dühítette a férfit.

- Mert nem akartam megsemmisíteni! Ha megpróbálom levágni a kezét, elbomlott volna a pálcám is vele együtt.

- Remek elemzés. Nagyon tudom sajnálni önt, hogy nem tudta az ellenátkot. Így kénytelen volt idehozni. Amúgy hol vagyunk?

- Mégis mit gondol? A fogadói szobámban! Valahová el kellett hoppanálnom magával!

- Köszönöm a szíves meghívást. A pálcáját pedig csak akkor kapja vissza, ha én is az enyémet!

- Nincs abban a helyzetben, hogy alkudozzon velem!

- Szerintem pedig igen. Adna egy erősítő főzetet? Iszonyúan hasogat a fejem. Utána ha akar, megölhet - jelentette ki tárgyilagosan.

- Ki maga? - akaratlanul, de kicsúszott a száján a kérdés. A pálcáját még mindig támadásra készen tartotta.

- Inkább az a kérdés, maga ki? Az erejéből ítélve tehetséges varázsló. A tény pedig, hogy maga a második mindössze, aki képes volt legyőzni engem, felettébb kíváncsivá tesz.

- Bármennyire is szeretném azt mondani, de nem győztem. Véletlen volt, hogy elesett.

- Elestem és elvesztettem az eszméletem. Maga nélkül már széttéptek volna kinn a farkasok. Ez akárhogy is, győzelemnek minősül, a magáé az életem.

- Nem az enyém; mégis honnan jutnak eszébe ilyen nevetségesen ősi szokások? Ha ezt a mai varázslók is betartanák, akkor már alig élne pár belőlük. Bár ez nem is lenne olyan rossz, főleg, mert megtisztulna a társadalom az undorító sárvérűektől, csak sajnos akkor én is tartoznék valakinek az enyémmel.

- Nocsak, magát is győzték már le? Ki?

- Miért, magánál ki volt a szerencsés?

- Dumbledore - mindketten egyszerre mondták ki a nevet.

- Igazán? Mikor volt alkalma megküzdeni azzal a bolond mugliimádóval?

- Mikor tanári állásra jelentkeztem a Roxfortba. Dumbledore óvatosságból javasolta a varázslópárbajt.

- Miért, csak nem félt magától?

- Nem, akkor még nem. Csak később kezdett el a nekem kijáró tisztelettel beszélni velem.

- Felcsigázott. Mégis, kit tisztelhetek önben? - Felvonta a szemöldökét, elkészülve rá, hogy valami félvér, netán sárvérű nevet hall majd.

- A nevem Lyn Ysard-Grindelwald - a férfi azonnal rájött, ki is a lány. „Szinte egyenrangú velem."

- Nos, örvendek, hogy megismerhetem... Az én nevem Tom Denem, én vagyok legjobb tudomásom szerint Mardekár Malazár egyetlen élő utóda - ezzel leeresztette a pálcát, és a tűzhöz lépett, hogy megkeverje a készülő főzetet.

- Ezt miért mondta el? - vonta fel a szemöldökét a lány is.

- Mert maga nem akarhat elárulni engem. Amúgy meg nem is lenne kinek. Kérdezés nélkül megölnék.

- Csodálatos véletlen, hogy így egymásra talált a varázsvilág két fekete báránya. Talán mi vagyunk egyedül azok, akik szemrebbenés nélkül végeznénk egymással, mégsem tettük - a nő nehézkesen felkelt, majd odasétált a még mindig a tüzet néző férfihez. Az csak bámult bele a lángokba, nem törődve vele.

- Itt a pálcája, Denem – nyújtotta felé a tiszafa pálcát.

- Ne szólítson így!- sziszegte. -NEM vagyok Denem! Az csak az apám neve.

- Értem. Nos, akkor Tom, itt a pálcája. Kérném az enyémet! - Lyn nem hagyta magát zavarba hozni a férfi átható pillantásától. „Milyen gyönyörű szeme van…"

- Lekötelez… Amúgy ügyes trükk volt a kígyót az Imperio alá vonni. A legtöbben fejvesztve rohantak volna el. De maga nyilván tapasztalt a menekülés terén - a szája gúnyos mosolyra húzódott, ahogy bevitte a találatot.

Lyn szó nélkül elvette a pálcáját, sarkon fordult és elhoppanált. Utálta, ha valaki is felhozta előtte, hogy neki egész életében menekülnie kell. „Nem vagyok több, mint egy ritka vad, amit egy nemzetközi vadásztársaság tagjai üldöznek. De legalább nem vagyok egyedül. Mardekár utóda se lehet túl népszerű, ha inkább itt, az isten háta mögött tölti az idejét.'"