5. fejezet: Apró titkok

- Meg kellene, hogy öljelek, te áruló! – Voldemort elképesztő hirtelenséggel lökte el magától Lynt, aki nem számított erre, és hátraesett. – Azt hiszed, nem tudom, mit művelsz a házadban a hátam mögött! Mindent láttam annak az átkozott kölyöknek a szánalmas elméjében! – lassan felemelkedett ültéből, és a lazán ujjai közt forgatott pálcáját a nőre szegezte. – Crucio!

A földön fekvő alak nem tett semmit, hogy kivédje az átkot. Inkább átadta magát a fájdalomnak, ami szétáradt az egész testében. Nem kiáltott, tudta, hogy ha élvezi a kínt, azzal már szinte nem is érzi, csak a kellemes cirógatást, ahogy az átok körüljárja.

Voldemort csak állt, nézte, ahogy a nő szenved. Nem ezt tervezte, mikor idehívta Lynt, de annyira feldühítette, hogy még a benne sem bízhat, hogy ki kellett töltenie a dühét. Laza csuklómozdulattal feloldotta az átkot, és a pihegő nő fölé hajolt: - Soha ne merj szembeszegülni velem, megértetted! Te az enyém vagy! Inkább megöllek, minthogy a között a söpredék között lássalak! – Lyn csak nézett azokba a vörös, kegyetlen szemekbe, és hirtelen megértette Dumbledore egykori szavait: 'Nem az az ember már, aki valaha volt. Soha nem szerették, amit pedig te adtál neki, az kevés volt ahhoz, hogy megváltoztassa.'

- Voldemort, én a magam ura vagyok, és jól tudod, hogy soha nem fogsz megölni engem. Ahhoz te túlságosan ragaszkodsz a létezéshez, hogy árts nekem – kimérten beszélt, minden félelem nélkül. Túlságosan is jól ismerte ezt a férfit, aki most a kínzástól megrészegülve hajolt fölé. – A legnagyobb gyengéd az, hogy félsz a haláltól. Pedig mindenki halandó. Még te és én is azok vagyunk – lassan állt csak fel a földről. Miután leporolta a talárját, az ajtó felé indult. Voldemort még csak meg sem próbálta megállítani. Mielőtt Lyn elérte volna az ajtót, még visszafordult: - Most magadra hagylak. Szórakozz el Bellával, vagy bármelyik másik kurváddal. Ahogy hallom, mostanában előszeretettel veszed igénybe a szolgálataikat. Visszajövök, ha megnyugodtál egy kicsit, és talán mindent megmagyarázok.

- Takarodj! – a sziszegés akkor is elkísérte, mikor már kint járt a folyosón. Nem akart most gondolkozni, inkább egy kis meghitt egyedüllétre vágyott. Tudott is egy helyet, ahol ezt megkaphatja. Talán ezért hívják otthonnak.

Mikor a hoppanálás után ismét szilárd talajt érzett a lába alatt, ingerülten megszabadult a maszkjától, és elhajította. Az puhán ért földet a süppedős szőnyegen, ami tompította az esés zaját, de ezt Lyn már nem hallotta. Sietős léptekkel ment ki a szobából, menet közben ráncigálva le magáról a hosszú köpenyt, ami eddig takarta. Erős mozdulattal vágta ki a szoba ajtaját, ami a falról visszacsapódva be is tevődött mögötte. Hanyagul a földre vetette a fekete ruhadarabot, majd ingerülten járkálni kezdett a szobában. " Mégis mit képzel ez magáról! Azt hiszi, hogy én is csak egy vagyok a talpnyalói közül? Elfelejtette, hogy én a társa vagyok, a felesége? És még ez is…!"

Fojtott nyöszörgés és egy meglepett kiáltás hatolt el a füléhez, amit üvegcsörömpölés követett. Sebes léptekkel hagyta el a szobát, jól tudva, hogy ez csak egy helyről származhatott. A folyosón végigérni egy pillanat műve volt, szinte rögtön a kis tölgyfa ajtó előtt találta magát. Az könnyedén engedelmeskedett az erős lökésnek, így Lyn szeme elé meglepő látvány tárulhatott: Piton a foga között szűrt szavakkal átkozódik, miközben megpróbálja csillapítani az ágyhoz kötött beteg remegését, aki karjaival az imént verte le a nyugtató főzetes üvegcsét. Gondolkodás nélkül fordult sarkon hogy lesiessen a pincébe. Ez volt az utóbbi pár hétben Perselus Piton birodalma. A falakat teljes hosszukban elborították a polcok, melyen katonás rendben sorjáztak a főzetek és a könyvek. „Csodás, és most? Hol az az átkozott…" Sebesen jártatta a szemét a feliratokon, hiába. Aztán szemébe ötlött egy másik üvegcse is, és erre megkönnyebbült. Habozás nélkül lekapta a polcról a bájitalt, és rohant vele fel.

- Fogd le, amíg én megitatom vele! – adta ki a parancsot visszatérve Pitonnak. Az szó nélkül engedelmeskedett. Erősen fogta a még mindig szabadulni akaró karokat, míg a beteg Lyn fölé hajolt, hogy a szájába töltse az álomitalt. A férfi lassan érezte, hogy az izmok elernyednek, a remegés megszűnik alatta, és felegyenesedve elengedte az alvót. Kissé kifulladva nézett Lynre, aki tágra nyílt szemekkel viszonozta pillantását.

- Mi volt ez? Még annyit sem vagy képes megcsinálni, hogy vigyázz rá, míg én nem vagyok itt? – fenyegetően emelte Piton felé a pálcáját. – Pusztán ennyi volt a feladatod, nem több! Erre sem vagy képes?

- Úrnőm, bocsáss meg, kérlek! Hirtelen jött rá a roham, és én lent voltam a pincében, hogy összeírjam, mire lesz szükségem.

- Nem érdekel! Semmi hasznodat nem veszem! Megosztom veled a házam, mert nincs hová menned, és mit kapok cserébe? Semmit!

- Kérlek, hallgass meg…

- Tűnj el a szemem elől, Perselus, vagy megöllek! – sziszegése még a Roxfort egykor rettegett bájitalmesterét is megrémítette. A férfi pedig csak bólintott, és suhogó talárral kisietett a betegszobából. Lyn egyedül maradva nézett végig az ágyban fekvő alakon. Lucius Malfoy fia határozottan jó kiállású ifjúvá serdült, magán hordozva apja gőgjének nyomait, de valami mást is, amit az anyjától örökölt: méltóságot. Most már békésen aludt, de csapzott haja még mindig a homlokára tapadt. Lyn ingerült mozdulattal fordította el a fejét tőle, inkább az ablakhoz lépett, hogy kibámuljon az egyre sötétülő horizontra, ami most még egészen élénk színekben játszott. Nem tudta, mennyi idő telt el úgy, hogy meg sem mozdulva szegezte tekintetét egyetlen távoli fára, de lassan nem látta a fa barna körvonalát, csak egy sötét foltot, majd már azt sem, mikor végleg elnyelt mindent a homály.

Arra riadt föl gondolatai viharából, hogy már csak önmaga tükörképét nézi merőn, ahogy az ablaküvegen túli világ a sötétség birodalmába lépett. Újra visszafordult hát Dracohoz, hogy vigyázza álmát.

Kisimította a fiú homlokába lógó szőke tincseket, és akaratlanul is éreznie kellett, hogy a fiú homloka szinte lángol. „Sebláz. Valamelyik sebét nem tisztítottuk ki rendesen! Még sok ilyen rohama lesz, amíg meg nem gyógyul. A halálfalók túl kegyetlenek voltak vele. Igaz, hogy ezzel példát akart statuálni, de nem kellett volna teljesen szabad kezet adni nekik. " Pillantása a fiú testén vándorolt lefelé, amikor szemébe ötlött valami vörös. Valami ragacsos. Alvadó vér. „Már csak ez hiányzott! Megvágta magát!" Gyors pálcamozdulattal forrasztotta össze ezt a legújabb vágást, ami szerencsére csak a bőrt hasította fel. Aztán feltakarította a cserepeket, és kisétált a szobából. A pince felé tartva eszébe ötlöttek a korábbi szavai, amikkel kidobta Pitont. „Másodszorra meggondolva sem bánom. Kiugrott halálfaló, leleplezett kém, kirúgott tanár… És én felkaroltam! Mégis mit vár! Nem a két szép szeméért van itt!"

Alig észrevehetően megtorpant a vendégszoba ajtaja előtt, amit most Piton birtokolt, majd kopogás nélkül benyitott. A férfi épp egy poharat emelt a szájához, de félbehagyta a mozdulatot, amint megpillantotta vendéglátóját.

- Sebláza van, ugye tudod. Attól ilyen.

- Persze – Piton érdeklődése visszatért a pohárhoz.

- Rengeteg nyugtató főzetre lesz szüksége.

- Elfogytak a hozzávalók. Az utolsó üveget törte össze ma – fel sem nézve hajtotta fel az italt, amit Lyn még ilyen távolságból is be tudott azonosítani. – Ha nem hoz valaki még ma este hozzávalókat, akkor nem tudok mit tenni.

- Nem bírja így ki a reggelt.

- Valóban? – vonta fel a férfi a szemöldökét.

- Elegem van! Kiszellőztetem a fejem, mire visszajövök, már kezd el főzni az újabb adagot! Nem érdekel, miből csinálod! – vetette oda Pitonnak, bár pontosan tudta, hogy mit fog tenni, miután kilép innen. Az ajtó felé fordulva még egyszer megszólalt: – És ne idd meg az összes vodkámat! Mugli ital, nem való egy ilyen hithű halálfalónak!

Piton csak nézett a távozó nő után majd megvonta a vállát és töltött magának egy újabb pohárral. Lyn eközben visszasietett Dracóhoz, majd mikor látta, hogy a fiú még mindig békésen alszik, csendben behúzta maga mögött az ajtót, majd a szobája felé vette az irányt. Éjfekete köpenyének csuklyáját mélyen a szemébe húzva dehoppanált, majd a következő pillanatban a mugli London fényei tűntek a szemébe. Nem vesztegette az idejét, rögtön a Foltozott Üst felé vette az irányt, majd kisvártatva az Abszol út kövezetén koppant cipője sarka.

- Nem hiszem el, hogy te bízol abban, amit ez a nő állít! – a vörös hajó fiú haragosan fúrta tekintetét az ágyán ülő lányéba. – Hogy lehetsz ilyen naiv, Hermione? – A lány nem válaszolt, inkább a vele szemben ülő szemüveges fiúra emelte szemét. Az csak meredt maga elé, és szinte nem is figyelt barátaira, még az sem rázta fel, hogy Ginny halkan bejött, és tőle kissé messzebb leült. Csak akkor rezzent össze, amikor hangos pukkanással a szobájukban termett két magas alak, akik ugyanolyan lángvörös hajjal pompáztak, mint testvéreik.

- Na mi történt, Harry? Hogy ment a találkozó?

- Ja, most jöttünk, és láttuk, hogy a vén Mordon elég… – kezdte George.

-… zabos. Pontosan, de az öreg McGalagony se nézegetett túl szépen – folytatta Fred. Aztán választ se várva ők is letelepedtek a fiúk mellé.

- Szóval, hogy ment?

- Ki volt az a halálmadár, akiről Tonks beszélt?

- Asszem valami Lyn, vagy mi volt a neve… - válaszolt Ron, de ahogy Hermionéra nézett, rögtön meg is bánta. A lány szemében egy szemrehányó szikra villant, és most ő szólalt meg:

- A nő neve Lyn Ysard-Grindelwald, hatalmas erejű boszorkány, aki megmutatta, hogy Dumbledore professzor őt bízta meg a végrendeletével, Piton professzor pedig a mi oldalunkon áll.

- Legalábbis ő ezt mondta – Harry végre a lányra nézett, de aztán gyorsan visszatért figyelme a padlóhoz. Valami nagyon nem tetszett neki ebben a nőben, de nem tudta formába önteni szavait.

- Aha, és milyen a csaj? Dögös? – Fred Ronra kacsintott, de Hermione rögtön hasba is vágta a fiút, majd tüntetőleg elfordult.

- Nem tudni, mert Tonks alakját vette fel, de olyan fagyos volt, mintha frigid lenne. Tehát nem érdemes próbálkoznod, főleg mivel Tudjukki embere.

- Mi! – egyszerre hördült fel a két iker, és döbbenten néztek körbe. – Azt mondjátok, hogy egy halálfalót bízott meg Dumbledore a végrendeletével?

- Nem biztos, hogy halálfaló! – vetette ellen a lány.

- Hermione, ha Voldemort hangja hívja magához, akkor ez elég valószínű, nem? – Ron észrevette, hogy barátnője kissé sértetten húzza fel a szemöldökét, ezért szorosan átölelte a vállát. De a lány felkapta a fejét, és mint akinek most jut eszébe valami nagyon fontos, az ikrekhez fordult:

- Ti miért nem vagytok a gyűlésen? Gyorsan, már rég ott kellene lennetek! – De a fiúk csak lemondóan legyintettek.

- Ez most szupertitkos! Csak a legbelsőbb kör vesz részt rajta! – forgatta meg Fred a szemeit. – Minket a közelbe se engednek, hacsak…

- Hacsak elő nem vesszük a jó öreg telefület! – kontrázott George, miközben a zsebéből előhalászott egy bőrszínű, Harry számára nagyon is ismerős valamit. Kis idő elteltével mindannyian feszült figyelemmel hallgatták, ami a Főnix Rendjének főhadiszállásán, a Grimmauld tér 12-es szám alatt történik, a szalonban.

- Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy minden lehetséges információt meg kell szereznünk az ismeretlen személyről, aki a néhai Dumbledore teljes bizalmát élvezte. Meg kell tudnunk, ki ő, és mik a céljai – McGalagony szigorú hangjába némi komor fájdalmat csempészett a hatalmas veszteség. Azonban mint a Főnix Rendjének új feje, nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy gyenge legyen.

- Én jól ismerem ezt a szukát! – recsegte Mordon a beálló csöndben. – Neki köszönhetem ezt! Még ki kell egyenlítenem a számlát, mielőtt meghalok. – Harryék fönt csak a döbbenet hangjait hallották, de mást nem, mint ahogy azt sem látták, hogy Fred és George összenéz a mellettük.

- Alastor, kérem, elmondaná, mi történt? – újra a Griffendél ház volt feje szólalt meg, de érezhető volt a döbbenete még ilyen távolságból is.

- Azért nem tudnak semmit, mert nem szeretek beszélni róla – válaszolt az ex-auror. – Nem kellemes dolog, ha az ember úgy veszíti el az egyik szemét, hogy ez áll ki belőle. – Azzal fémes csattanás hallatszott, amint Mordon az asztalra dobott valamit. A jelenlévő nők közül többen voltak kénytelenek elfojtani kitörő sikolyukat. Fönt a három jó barát értetlenül nézett össze, nem tudták mire vélni az elhangzottakat. Közben lent Rémszem Mordon belefogott a történetbe.

- Több, mint húsz éve volt, de ha újra a kezem között lenne az a gyilkos, a legnagyobb örömmel tekerném ki a nyakát! Akkoriban kezdett Voldemort igazán halálfalókat toborozni, és a Minisztériumban minden gyanús emberről aktát nyitott. A Grindelwald-nő volt az első a listán. Pontosan emlékszem a dátumra, május 14-e volt, amikor a nyomára akadtunk. Akkoriban én szállítottam a legtöbb tetűt az Azkabanba, ezért engem riasztottak. Tíz ügyes legénnyel mentem, de az a nő csak állt ott, és nevetett. Úgy nevetett, hogy megfagyott az ereinkben a vér. „Ti szánalmas férgek, komolyan elhiszitek, hogy felül tudtok kerekedni a Sötét Úrnőn! Egy egész század aurort öltem már meg, és ti is hamarosan pokolra kerültök!" Mi persze körbevettük, de azonnal elintézett vagy hármat közülünk. Az erősítés hamar jött, és a patkány csapdába esett. Nem mondom, erős pajzsa volt eleinte, és ügyesen támadt, de mi se voltunk elnézőek vele. Egyre gyengült, végül áttörtük a pajzsát. Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte nem is volt időm reagálni, máris egy tőr repült felém. Ez itt. A pajzsom volt olyan erős, hogy egy egyszerű mugli fegyver ne ölhessen meg, de a szemem menthetetlen maradt. Csak később jöttem rá, hogy a belevésett monogram azt a nőt takarja. – Odafönt Hermione halkan felsikoltott, és közelebb bújt Ronhoz. Harry pedig igyekezett nem maga elé képzelni, mi történik a szemmel, ha egy éles tárgy átszakítja a szivárványhártyát és belefúródik, utat engedve a zselészerű anyagnak, hogy a külvilágnak megmutassa magát. Próbált nem gondolni rá, mekkora fájdalommal jár, ha az ember úgy érzi, szöget vernek a koponyájába, hogy meglékeljék. Ezalatt Mordon vett egy mély levegőt, majd hangosan, hosszan kifújta. – A többiek mesélték el később, hogy legalább tizenöt halálos átkot küldtek rá. De ő kivédte mind. Még hogy ez ellen nincs védekezés! Huszonhét ember tanúsítja, hogy van. Én magam nem láttam, mert elájultam a fájdalomtól, de azt mondják, egyetlen átokkal hatástalanította mind – keserű nevetése ellentétben állt szörnyű szavaival. – De ő is otthagyta majdnem a fogát. Vért könnyezett, az ömlött a száján, a füléből, az orrából. Majdnem megfulladt tőle, őrült módjára küldte szét a halálos átkokat, és biztosan elvérzett volna, ha nem jön maga Voldemort, hogy elvigye. Aznap hat jó embert vesztettünk el, mert mielőtt eltűnt, az a sátánfattya még eltalálta Sam Stone-t. De ezt hátrahagyta emlékbe… - nem hallatszott más, mint egy megvető horkanás.

Harry tanácstalanul nézett körbe, mintegy megerősítést várva, hogy csak hallucinált, és ez el sem hangzott, ez nem igaz, ez képtelenség. De senki sem nevetett fel a morbid tréfán, nem mondták, hogy beugratták, még csak el se mosolyodtak.

- Ti ezt elhiszitek? – intézte aztán az ikrekhez a szavait, de kábultan vette észre, hogy Fred és George eltűnt.

„Rendben, minden megvan. Piton egy szót sem szólhat, mert most hónapokra el van látva bájital-hozzávalókból!" Nézett le a kezében tartott táskára a köpenyébe burkolózott nő az Abszol útra lépve. Minden vágya volt most hazamenni, és Draco Malfoy mielőbbi gyógyulásában reménykedni, ezért nem is vette észre a két magas fiút, amint bemennek a Weasley Varázsvicc Vállalat nevű üzletbe.

- Miért nem jutott eszedbe a fürkész, George? – kérdezte a testvérét Fred.

- Mert azt hittem, te raktad el! – jött a válasz.

- Most láthattunk volna mindent, te idióta! Pont azért fejlesztettük ki, hogy azzal vizuálisan is megjelenjen a kihallgatott személy! Láthattuk volna, mit mutogat az öreg Rémszem!

- Tudom, de ne engem hibáztass! – George közben hevesen félredobott jópár dobozt, mire végre diadalmas kiáltással megtalálta a fürkészt, ami annyiban tért el a telefültől, hogy ez fül helyett egy szemgolyóban végződött. – Na, meg is van, irány vissza!

Ahogy a két fiú kilépett az üzletből, tekintetük megakadt a titokzatos nőn, és ugyanarra gondoltak.

- Most kipróbálhatnánk a kopót, nem? Emlékszel, hogy a minisztérium több tucatot rendelt belőle sürgősen, és eddig csak azt tudjuk, hogy bárhova utánahoppanálhatsz az emberednek, ha eltalálod. Most derítsük ki, mindenkire ugyanúgy működik-e – suttogta az egyik iker.

- Túl sokat beszélsz, még elszalasztjuk! Gyerünk! – intette le a másik.

Lyn csak a kis ütést érezte a hátán, és rögtön hátra is fordult, hogy lássa, mi az. De nem látott semmit, és ez nyugtalanította. „A követőbűbáj ilyen, amit az aurorok használnak. Követni tudnak automatikusan, bárhova hoppanálsz is. De van egy gyengéje: véges számú helyváltoztatást tud lenyomozni. Akkor lássuk, hogy bírjátok ezt, kis minisztériumi mitugrászok!" Az ikrek meglepetésére az idegen nem egyszerűen dehoppanált, de olyan sebességgel változtatott újra meg újra helyet, hogy a láthatatlan kötelék, ami a Lyn hátára tapadt kopóhoz fűzte őket, fájóan szorosra tekeredett a derekuk körül. Ez a kötél szükséges ahhoz, hogy az ember ne rekedjen meg a hoppanálás kiindulópontja és végcélja között. Elég kellemetlen volt az ikreknek összepréselődve követni a köpenyes alak véletlenszerű hoppanálásait, ezért túlságosan is megkönnyebbültek, amikor a nő végül egy kényelmes, meleg színekkel teli szobába érkezett, amit Harry rögtön felismert volna. Ugyanaz a szoba volt, ahol a Sötét Úrnő vendégül látta a Főnix Rendjének kis csoportját. Perselus Piton, aki az egyik karosszék rejtekében ült, türelmetlenül várta úrnője visszatértét, így most felpattant, de mielőtt a száját egy szó is elhagyhatta volna, Fred és George Weasley hangos pukkanással bukkantak elő a semmiből. Arcukon a tanácstalanság keveredett a diadal kifejezésével, de ahogy a volt tanárukat észrevették, ez átcsapott dühvel vegyített gyűlöletbe. Pálcájukat a férfire szegezve álltak a néma szoba közepén, mint a bosszú megtestesítői. A ház úrnője villámló szemekkel figyelte a betolakodókat, majd szinte ugyanabban a pillanatban rántotta elő a pálcáját, mint a két újonnan érkezett, és ugyanakkor hangzott fel torkukból a kiáltás: Avada Kedavra! Vakító zöld fény villant, ami betöltötte az egész szobát, furcsa táncot járva az egymással szemben állók kísértet-arcán; a Halál már megfente kaszáját, most aratni készült.