LELKEK TÁNCA
1. Előhang
- Utazások -
Mos Shrila forgatagában a vándor megszűnik létezni... És vendég lesz belőle, látogató, aki keresheti szerencséjét éppen úgy a Tatooinon, mint a vesztét vagy az önként választott elvonultságot. A férfi ez utóbbi miatt érkezett alig egy évvel ezelőtt. Hamarosan kis szerelőműhelyt nyitott szerény, hagyományos stílusban épült háza egy földszinti helyiségében, és mivel meg volt a tehetsége hozzá, hogyan leheljen életet még a legreménytelenebbül kattogó, nyöszörgő vagy akadozó gépbe is, az üzlet hamar fellendült. Ott segített, ahol csak tudott. Szerelt, szállított, összerakott, szétszedett, mikor mire volt szükség. Egyedül élt, egyetlen társa egy kis asztrodroid volt, aki hűségesen követte mindenhová, mintha talán titkos parancsnak engedelmeskedne, hogy vigyázzon gazdájára. A magas, legtöbbször egyszerű köpenybe és tunikába öltözött, sem fiatalnak, sem idősnek nem tűnő férfi nem sokat beszélt, legalábbis nem saját kezdeményezésre. Egyébként szeretett beszélgetni, mintha minden szót először ízlelne, mintha először látna arcokat, mintha először próbálná a mosolyt. Olyannak tűnt, mint aki már mindent látott, amit ember csak láthat... Megbékéltnek... Sosem kapkodónak, mint aki már vagy mindent elért, amit szeretett volna, vagy semmit nem vár el a létezésétől. Rebesgették, hogy élt már errefelé, sok-sok évvel ezelőtt, s most visszatért...
A fiatal nő sok tekintetben épp az ellenkezője volt. Önként jelentkezett orvosi szolgálatra az Új Köztársaság sok-sok programjának egyikében, amely a galaxis peremvidékeinek felzárkózását volt hivatott elősegíteni. Frissen végzett, lelkes volt és egészségesen naiv, menni akart és tenni, felfedezni, megismerni! Mos Shrila egyetlen kis klinikáján kapott helyet, és a klinika melletti orvosszálláson lakott. De Aldra nem egyszerűen orvos volt, hanem gyógyító, olyasvalaki, aki különleges érzékenységével, pszichológiai és spirituális ismereteivel a lélek megrázkódtatásait és fájdalmát volt hivatott csillapítani, a páciensek fizikai gyógyításában csak korlátozott szerepet kapott, bonyolultabb beavatkozásokat nem végezhetett. Ám ő ezt egy cseppet sem bánta. A sokszor komoly kihívást jelentő gyógyítói munka mellett kellemesen izgalmas felüdülésnek tűntek a sebellátások, kontrollvizsgálatok és gyógyszerfelírások, ennél tovább ezen a területen nem is vágyott menni. Végre itt volt hát, azt csinálta, amire mindig is vágyott, ott segített, ahol arra a legnagyobb szükség volt, ráadásul belekóstolhatott egy egészen más kultúrába is, mint amiben felnőtt. Mi volt hát a baj?... Aldra tudta, de utálta kimondani még magában is: 'Huszonöt leszek. És a szívem még mindig csak az enyém...'.